1996-os tanulmánykötetének előszavában
Stuart Hall azt írja: "Az utóbbi években igazi diszkurzív
robbanás játszódik le az identitásfogalom körül".
Azóta több év eltelt, és a robbanás igazi
lavinát indított el. A mai problémák egyike
sem kelti fel ily mértékben a filozófusok, társadalomtudósok
és pszichológusok figyelmét. Az "identitás"
az a prizma, amelynek tükrében mai életünk valamennyi
oldalát vizsgálják és értelmezik: az
igazságosságot és az egyenlőséget is
egyre inkább az identitás "elismerésének" fogalomkörében
tárgyalják, de a kultúráról is a különféle
identitások sokféleségének és keveredésének
szemszögéből beszélnek - miközben a politikai
folyamatok teoretizálása többnyire még mindig
az emberi jogok (azaz egy elkülönült identitás joga)
és a politikai élet (az identitás felépítése,
elfogadása és igenlése) körül zajlik.
A modernitás, amikor mozgásba lendítette a világot,
megmutatta, mennyire törékenyek és instabilak a dolgok,
és óriásira növelte megreformálásuk
lehetőségét, egyben szükségletét
is. Marx és Engels a tőkéseket, a forradalmi burzsoáziát
dicsőítette, amely képes megrendíteni az állandónak,
és megszentségteleníteni a szentnek hitt dolgokat
- ezek a megkövesedett keretek akadályozták évszázadokon
keresztül az ember teremtő erejének kibontakozását.
Alexis de Tocqueville úgy gondolta, hogy az állandónak
hitt dolgok, amelyek szétolvadnak a modern forradalom tüzében,
már jóval azt megelőzően is a felbomlás
állapotában voltak, hogy a természet és a társadalom
modern átalakítása megkezdődött volna.
Egy biztos: az emberi természet az összes többi isteni
alkotással együtt belevettetett a melting pot-ba. Már
nem "adottságnak" látták, és nem is láthatták
annak. Épp ellenkezőleg: "feladat" lett, olyan feladat, amelyet
minden egyes férfi és nő csak önmaga végezhet
el, legjobb képességei szerint. Az "eleve elrendeltség"
helyébe az "életterv", a "sors", az "elhivatottság",
az "emberi természet" került, az az "identitás", amelyet
az embernek felépítenie, lerombolnia és minden nap
módosítania kell.
A reneszánsz filozófusai ünnepelték a lenyűgöző
új perspektívákat, amelyeket az emberi természet
"befejezetlen volta" a leleményeseknek és a merészeknek
felkínál. "Az ember bármit megtehet, ha akarja" -
jelentette ki Leon Battista Alberti. "Bármi lehet belőlünk,
csak akarnunk kell" - közölte diadalittasan Pico de Mirandola.
Ovidius Próteusza, aki tetszése szerint változott
át ifjúból oroszlánná, vérszomjas
medvévé vagy kígyóvá, kővé
vagy fává, és a kaméleon, az azonnali reinkarnáció
nagymestere lett az újonnan felfedezett önteremtés és
magabiztosság emberi erényének modellje. Valamivel
később Jean-Jacques Rousseau a tökéletesedést
minősítette az egyetlen olyan egyetemes tulajdonságnak,
amellyel a természet felruházta az emberi fajt. Hangsúlyozta,
hogy az ember lényege és mindannyiunk közös vonása
önmagunk átalakításának képessége.
Immanuel Kant azt állította, hogy mindannyiunk adottsága
a józan ész, ez a hatalmas eszköz, amely lehetővé
teszi, hogy a rendelkezésünkre álló lehetőségeket
összevessük, és egyénileg válasszunk közülük.
Ha jól használjuk ezt az eszközt, mindannyian ugyanarra
a végkövetkeztetésre fogunk jutni, és mindannyian
elfogadjuk az együttélésnek azt a szabályrendszerét,
amely a józan ész alapján a legjobbnak mutatkozik.
Nem volt minden gondolkodó ilyen optimista, mint amilyen Kant lehetett;
nem volt mindegyikük ilyen biztos abban, hogy valamennyien önként
követjük a józan ész útját. Lehet,
hogy Rousseau jól sejtette, és valóban kényszeríteni
kell rá bennünket, hogy szabadok legyünk? Lehet, hogy
ezt az újonnan megszerzett szabadságot nem annyira az emberek
fogják használni, mint inkább valakik az emberek érdekében?
Lehet, hogy mindig szükségünk lesz zsarnokokra, csak éppen
"felvilágosult", azaz a régieknél kevésbé
önkényes, sokkal határozottabb és hatékonyabb
zsarnokokra, hogy kialakítsák és felállítsák
a józan ész által diktált kereteket, amelyek
garantálják, hogy az emberek jól használják
majd a szabadságukat? Mindkét feltevésnek van realitása,
és mindkettőnek megvannak a maga hívei, prófétái
és hirdetői. Mondhatjuk úgy is, hogy az emberi önteremtés
és önigenlés eszméi a demokrácia magvait
a totalitarizmus csíráival elkeverve hordják magukban.
A rugalmasan alakítható valóság és a
szabad választások kora különös ikerpárnak
adott életet: az emberi jogoknak is, de annak is, amit Hannah Arendt
"a totalitarizmus kísértésének" nevezett.
Az ilyen eszmefuttatásoknak első látásra
semmi közük az itt tárgyalt témához, ez
azonban csak látszat. Az identitás befejezetlensége,
de különösen az a felelősség, amelyet az egyén
visel a befejezésében, szoros kapcsolatban van az emberi
mivoltának egyéb aspektusaival. Az identitást hiába
vezették be korunkban, az nem "magánügy" és nem
"magánprobléma". Ma már nyilvánvaló
tény, hogy individualitásunk társadalmi termék,
de nem lehet elégszer elismételni ennek az evidenciának
az ellenkező oldalát: társadalmiságunk formája,
és a társadalom is, amelyen mindannyian osztozunk, az "individualizáció"
feladatához kötődő fogalmainktól és
reakcióinktól függ.
Az "individualizáció" megtanította nekünk,
hogyan szabadult fel az individuum a társadalmi személyiségének
tulajdonított, öröklött és eredendő
meghatározottságtól; ezt a tájékozódási
irányt joggal tekintjük a modern ember legnyilvánvalóbb
és legeredetibb vonásának. Egyszóval az "individualizáció"
az emberi "identitást" "adottságból" "feladattá"
változtatja át azzal, hogy a szereplőkre ruházza
a feladat teljesítésének felelősségét
és saját teljesítményük következményeinek
(és másodlagos hatásainak) vállalását;
más szóval de jure, ám nem szükségképpen
de facto autonómiát alapoz meg. Az a felfogás nem
érvényes többé, amely szerint az individuum helye
a társadalomban adva van. Mint Jean-Paul Sartre helyesen mondja,
nem elég polgárnak születni, polgárrá
is kell válni. Nem kellett és nem is lehetett ugyanezt mondani
a premodern kor hercegeiről, lovagjairól, jobbágyairól
vagy városlakóiról. A kényszer, hogy azzá
"váljunk", amik "vagyunk", a modern élet jellegzetessége.
A modernitás a társadalmi helyzet "meghatározottságának"
helyébe a kényszerítő erejű és
kötelező érvényű "önmeghatározást"
állítja. Ismétlem, ez a modern kor egészére
érvényes - valamennyi időszakban és valamennyi
társadalmi szektorban.
Honnan ez a növekvő érdeklődés az identitás
iránt?
Na már most, ha így áll a helyzet, miért
csak az utóbbi években jelent meg ez a nagyfokú érdeklődés
az identitás iránt? Mi történt, esetleg miféle
új dolog történt az identitással, amely oly régi,
mint a modernitás maga?
Igen, valóban történt valami új, ami megmagyarázza
a jelenlegi nyugtalanságot egy olyan feladat miatt, amelyet letűnt
generációk látszólag rutinszerűen és
szinte semmiségként oldottak meg. Mindazonáltal abban
a kényes helyzetben, amely az identitásteremtőkre
egyként jellemző, fontos változatok különböztethetők
meg a modern történelem egymást követő időszakaiban.
Miután a modern korszak elején széttörtek
a "rendek" merev keretei, az emberek "önazonosításának"
feladata kezdetben arra a kihívásra korlátozódott,
hogy meg kell próbálni "a valósággal összhangban"
élni; aktívan alkalmazkodni a kialakult társadalmi
típusokhoz és viselkedési mintákhoz, a "kulturális
asszimiláció" sémáját követve,
nem megszegve a normát.
A "rendek" összeomlása nem ítélte sodródásra
az individuumokat: a "rendeket" "osztályok" váltották
fel. Míg a rendhez tartozás adottság volt, az osztályhoz
tartozás bizonyos értelemben elvégzendő feladattá
vált. Az osztályoknak, a rendekkel ellentétben, "egyöntetűnek"
kellett lenniük: tagjaiknak meg kell újulniuk, megerősítést
nyerniük és hivatalosan igazolódniuk mindennapi magatartásukban.
Más szóval a "gyökértelenné" vált
individuumoknak nyomban élniük kellett az önmeghatározás
új jogával az "újbóli meggyökerezés"
vad vágyától hajtva. Az osztálymegoszlás,
noha inkább mesterségesen formálódott ki, mintsem
egyszerűen a "születéssel szerzett adottság volt",
mint az estates, Stande vagy "rendek" esetében, tendenciáját
tekintve ugyanolyan szilárd, megváltoztathatatlan és
ellenálló volt az egyéni változtatási
kísérletekkel szemben, mint a premodern rendi megoszlás.
Az osztályhoz és a nemhez tartozás volt a kerete minden
egyéni választásnak. Megszabadulni kényszerítő
erejüktől nem volt sokkal könnyebb, mint megkérdőjelezni
az egyén helyét "az élők isteni láncolatában".
Bár elméletben nem ez volt a helyzet, az osztályhoz
és a nemhez tartozás, legalábbis a gyakorlati szándékokat
és célokat tekintve, rendkívüli módon
hasonlít a "természeti tényekhez"; az individuumok
többségének mindössze annyi volt a feladata, hogy
"elfoglalja a helyét" a neki kiutalt rekeszben, és úgy
viselkedjen, mintha az a természetes helye volna.
Állítom, hogy épp ez az a pont, ahol a hajdani
individualizáció különbözik attól a
formától, amelyet a mi "cseppfolyós" modernitásunkban
felvett, ahol nemcsak az egyéni társadalmi "helyzetek", hanem
azok a "helyek" is folytonosan keverednek egymással, amelyek megszerzésére
az individuumok egyáltalán törekedhetnek, és
alig kínálnak célokat az "életprogramokhoz".
A céloknak ez az újfajta elbizonytalanodása és
változékonysága mindannyiunkat érint, legyünk
szakképzettek vagy szakképzetlenek, műveltek vagy műveletlenek,
munkakerülők vagy munkavállalók. Nagyon kevés
olyan dolog van, sőt talán nincs is, amit megtehetnénk
a "jövő biztosítása" érdekében
úgy, hogy közben állandóan követjük
a mindenkire érvényes normákat.
Mint Daniel Cohen mondta, "annak, aki a Microsoftnál kezdi a
karrierjét, fogalma sincs róla, hol fejezi be. Ezzel szemben
aki a Fordnál vagy a Renault-nál kezdte, szinte bizonyosan
ott is fejezte be". Minden individuum változtatja a helyét.
A célpontok és a hozzájuk vezető utak maguk
is mozgásban vannak. A "gyökértelenség" ma már
olyan élmény, amely jó eséllyel többször
is ismétlődik az egyén életében (Richard
Sennet szerint egy fiatal amerikai esetében 11-szer vagy többször).
Az emberek kénytelenek folyamatosan rohanni, a megpihenés
reménye nélkül; semmi biztosítékuk rá,
hogy valaha is célhoz érnek, ahol letehetik a fegyvert, lazíthatnak,
ahol véget érnek a gyötrelmeik. Nincs remény
rá, hogy az út végén egyszer s mindenkorra
új gyökerek várják őket. Az "út
közben levés" a "gyökértelenség" állapotába
időről időre visszazuhanó individuumok életformája
lesz.
Max Weber a 20. század elején azt mondja, hogy az "instrumentális
racionalitás" az elsődleges tényező, amely
a modernitás időszakában az emberi viselkedést
uralja, és talán az egyetlen olyan tényező,
amelynek esélye van rá, hogy a motivációk harcából
sértetlenül kerüljön ki. Weber szemében a
célok problémája megoldottnak látszik, így
a modern emberekre váró egyetlen feladat, hogy kiválasszák
az eszközöket, amelyek a leginkább megfelelnek céljaik
eléréséhez. A modern létet jellemző
biztonságérzet-hiány és szorongás legfőbb
forrásának az eszközökhöz való hozzáférés
és ezek viszonylagos hatékonysága tekintetében
fennálló bizonytalanság tűnik.
Akár helyes volt Weber felfogása a 20. század
elején, akár nem, én a magam részéről
azt látom, hogy helytállósága a század
végére fokozatosan megszűnt. Napjainkban nem az "eszközök"
jelentik a biztonságérzet-hiány és a szorongás
elsődleges forrását. A 20. század kiemelkedőt
produkált az eszközök "túltermelésében";
egyre gyorsuló ütemben állította elő őket,
jóval meghaladva az ismert és jogosnak ítélt
szükségleteket. Előbb az eszköz - a szükséglet
majd megteremtődik hozzá. Az eszközök bősége
odáig fajult, hogy fel kell kutatnia azokat a szükségleteket,
amelyeket szolgálhat. A megoldásokon a sor, hogy kétségbeesetten
keressék azokat a még nem mutatkozó problémákat,
amelyeket megoldhatnának. A célok még zavarosabbá,
még rendezetlenebbé, még bizonytalanabbá váltak;
ez a szorongások legfőbb forrása, "az élet
nagy ismeretlenje". Ha tömör, ám kifejező formulát
keresünk erre az ingatag élethelyzetre, itt egy megfogalmazás,
amely sok más megfogalmazásnál pontosabb - egy angol
napilap álláskereső hirdetései közt jelent
meg a következő szöveg: "autó van, mozgékonyság
van: ajánlatokat várok".
Tehát az embereket a modern idők kezdete óta kísértő
"identitásprobléma" formájában is, lényegét
tekintve is megváltozott. Egykor a zarándokok olyan problémával
szembesültek, amelyet nehezen tudtak volna megoldani: honnan tudhatnák,
"hogyan jutnak el odáig?". Ez ma leginkább arra a problémára
hasonlít, amellyel a csavargóknak, a hajléktalanoknak,
a hivatalos papírokkal nem rendelkezőknek kell nap mint nap
megküzdeniük: "Hová mehetnék, hova kellene mennem?
És vajon hová vezet ez az út, amelyen elindultam?".
A feladat immár nem az, hogy elég erőt és elszántságot
gyűjtsünk, s tapogatózva meginduljunk azon az ösvényen,
amely a horizont felé visz. A feladat az, hogy a "legközelebbi
útkereszteződésben" kiválasszuk a "legkevésbé
kockázatos" kanyart, hogy még időben irányt
változtassunk, mielőtt az előttünk álló
út járhatatlanná válik, mielőtt nyomvonala
megváltozna, mielőtt az úti cél, ahová
eljutni szeretnénk rajta, megváltozik, vagy teljesen elveszíti
a vonzerejét.
Más szóval a dilemma, amely az ezredfordulón az
embereket gyötri, nem annyira az, hogyan valósítsák
meg az általuk választott identitást, és hogyan
ismertessék el a környezetükkel, hanem hogy milyen identitást
válasszanak, és hogyan maradhatnának éberek,
hogy észrevegyék, ha a választott identitás
kiszorul a piacról vagy elveszíti a vonzerejét. A
legfőbb és legaggasztóbb gond nem az, hogyan találják
meg a helyüket egy osztály vagy egy társadalmi csoport
állandó keretei közt, és ha megtalálták,
hogyan őrizzék meg, hogyan kerüljék el, hogy
kitiltsák vagy száműzzék őket onnan.
Ma az a gyógyíthatatlan gyanakvás a nyugtalanító,
hogy a keservesen megszerzett keretek esetleg hamarosan érvénytelenné
válnak, füstbe mennek.
Negyven évvel ezelőtt készített, ma már
klasszikusnak számító elemzésében Erik
H. Erikson azt a zavarodottságot, amelyben a korabeli kamaszok szenvedtek,
"identitásválságként" diagnosztizálta.
Erikson szerint a felnőttek esetében kimutatható "identitásválság"
patologikus tünet, amely orvosi beavatkozást igényel;
ezzel szemben általánosan jellemző, de múló
állapot a "normális" személyiségfejlődésben,
amely rendszerint természetes módon lezárul a felnőtté
válás befejeztével. Arra a kérdésre,
milyennek kell lennie egy egészséges személyiségnek,
"mihez hasonlít az identitás, ha az ember biztos benne, hogy
van neki olyan", Erikson azzal válaszol, hogy "a hasonlóság
és a stimuláló folyamatosság szubjektív
érzéséről" beszél.
Lehet, hogy Erikson véleménye elavult, de az "identitásválság"
napjainkra több, mint ritka betegség a felnőtteknél,
és több, mint átmeneti állapot a kamaszoknál.
A "hasonlóság" és a "folyamatosság" manapság
ritka érzés a fiataloknál éppúgy, mint
a felnőtteknél. Még csak nem is vágynak rá.
De ha kívánják is, az álom tele van nyomorúságos
előérzetekkel és félelmekkel. Mint a két
kultúrpszichológus, Zbyszko Melosik és Tomasz Szkudlarek
kimutatta, minden identitásteremtés rákfenéje
az a félelem, hogy "mihelyt célhoz értem, elveszítem
a szabadságomat; nem vagyok többé önmagam, ha valakivé
lettem". A minduntalan átdolgozott értékek, a folyton
változó életpályák és az összemosódó
referenciakeretek kaleidoszkopikus világában a manőverezés
szabadsága válik a legfőbb értékké,
azaz a meta-értékké; csak ezen keresztül vezet
út a többi, múltbeli, jelenbeli és jövőbeli
értékhez. Egy ilyen világban a racionális magatartás
azt követeli, hogy a lehető legtöbb választási
lehetőség nyitott maradjon, míg annak a ténynek,
hogy valamiféle identitásra teszünk szert, amely egyszer
s mindenkorra biztosítja a "hasonlóságot" és
a "folyamatosságot", az az eredménye, hogy a lehetőségek
bezárulnak vagy elvesznek. Mint Christopher Lasch megfigyelte, napjaink
identitáskeresése közben "úgy bánunk az
identitással, mint valami ruhadarabbal: fel is vehetjük, de
meg is szabadulhatunk tőle". Ha "szabadon választottuk",
a választás akkor sem jelenti azt, hogy "vállaljuk
összes következményével együtt", azaz a választás
szabadsága gyakorlatilag egyenértékű a választástól
való tartózkodással.
Globális függőségek - egyéni életprogramok
1997 decemberében, Grenoble-ban Pierre Bourdieu arról
a bizonytalanságról beszélt, amely "ma mindenütt
jelen van", ott kísért "a tudatban és a tudattalanban
egyaránt". Minden elképzelhető referenciapont mulandósága
és a jövőt illető endemikus bizonytalanság
mélyen érinti azokat, akik már megszenvedték
ezt, és mindazokat közülünk, akik nem lehetnek biztosak
abban, hogy a jövő hatásai elkerülik őket.
"A mulandóság - állítja Bourdieu - azzal, hogy
bizonytalanná teszi az egész jövőt, minden racionális
előrelátást kizár, és különösen
ellehetetleníti azt a minimális hitet és reményt
a jövőben, amely ahhoz kell, hogy fellázadjunk, főként
közösen, akár a legelviselhetetlenebb jelen ellen is.
Ahhoz, hogy megszülessen egy olyan forradalmi terv, azaz a jelen átalakítására
irányuló ésszerű törekvés, amely
egyben a jövőt is megtervezi, legalább minimális
hatalmunk kell hogy legyen a jelen felett." A mi magányos individuumokból
álló társadalmunkból nyilvánvalóan
ez hiányzik: a jelen fölötti uralom és a saját
sorsunk ellenőrzésének lehetőségébe
vetett hit. Mind kevésbé reménykedünk abban,
hogy ha erőinket egyesítjük, ha kart karba öltve
menetelünk a harcba, képesek leszünk megváltoztatni
a játékszabályokat.
Nagyon is elképzelhető, hogy a kockázatoknak,
amelyek visszarettentenek minket, és a katasztrófáknak,
amelyektől szenvedünk, közös a társadalmi
gyökerük; de látszólag minden egyes emberre véletlenül
zúdulnak rá, "egyéni problémaként",
azokhoz a problémákhoz hasonlóan, amelyekkel csak
egyénileg birkózhatunk meg, legjobb esetben is csak individuális
erőfeszítések eredményeként.
Mintha kevéssé állna érdekünkben,
hogy más együttélési modelleket is kijelöljünk,
hogy olyan társadalmat gondoljunk el, amely jobban szolgálja
a szabadság és a biztonság ügyét, hogy
a társadalmilag garantált igazságosságra terveket
dolgozzunk ki, ha lehetetlen egy olyan közös közvetítőt
találni, amely képes a szavakról áttérni
a tettekre. Függőségeink ma valóban globálisak,
világméretűek, míg az akcióink mindmáig
helyi szinten zajlanak. A kialakult "helyzetért" felelős
hatalmak, amelyben szembesülünk saját problémáinkkal,
elérhetetlenek mindazon közvetítők számára,
amelyeket a modern demokrácia két évszázados
története során létrehozott. Mint azt Manuel
Castells is megerősítette, az igazi hatalom, a globális
és területen kívüli hatalom folyékony állapotban
siklik és surran teljesen szabadon, míg a politika,
amely ugyanúgy, ahogy a múltban, be van szorítva a
nemzetállamok keretei közé, "a földhöz van
szögezve".
Tulajdonképpen ördögi körről van szó.
A hatalmi háló gyors globalizációja mintha
összekapcsolódna és együttműködne a
privatizált politikai élettel; egymást ösztönzi,
támogatja és erősíti a kettő. Ha a globalizáció
aláássa a hatékony fellépésre létrejött
politikai intézmények cselekvőképességét,
ha a politikai élet nagy mértékben visszaszorul a
személyes identitás problémakörével való
foglalatosságra, ez megakadályozza, hogy olyan kollektív
cselekvési módok kristályosodjanak ki, amelyek a "függésháló"
globalitásának szintjén volnának képesek
fellépni. Úgy tűnik, minden a helyén van ahhoz,
hogy egyidejűleg valósuljon meg az életfeltételek
globalizációja és az életért folyó
harc szétdarabolódása, atomizálódása
és privatizálódása. Ilyen körülmények
között a mai "identitásgondok" endemikus logikáját
és logikátlanságát, illetve a belőlük
fakadó cselekvési módokat figyelmesen és együttesen
kell vizsgálni.
Mint Ulrich Beck megjegyezte, a rendszerbeli ellentmondásokra
semmiféle "életrajzi" megoldás nem létezik,
noha épp ilyen megoldások keresésére és
kidolgozására vagyunk ösztönözve. Addig semmiféle
racionális válaszunk nem lehet emberi mivoltunk egyre növekvő
mértékű "elbizonytalanítására",
amíg egy ilyen válasz az egyéni cselekvés szintjére
van korlátozva. A lehetséges válaszok óhatatlanul
irracionálisak lesznek, tekintettel arra, hogy az "életpolitikák"
és azoknak az erőknek a hálója, amelyek magukat
az "életfeltételeket" meghatározzák, egész
egyszerűen összemérhetetlenek és elkülönítettek.
Ha nem tudjuk, vagy úgy gondoljuk, hogy nem vagyunk képesek
megtenni, ami valóban fontos volna, akkor olyan dolgok felé
fordulunk, amelyek kevésbé, esetleg egyáltalán
nem fontosak, de amelyeket képesek vagyunk, vagy úgy véljük,
hogy képesek vagyunk megtenni. Ha a figyelmünket és
az erőnket ilyen dolgok felé fordítjuk, úgy
teszünk majd, mintha fontosak volnának, legalábbis pillanatnyilag.
Christopher Lasch állítása szerint "mivel az embereknek
esélyük sincs rá, hogy érdemleges módon
jobbítsanak az életükön, meggyőzik magukat
arról, hogy egyedül a személyes pszichikai tökéletesedés
számít: az érzéseiknek megfelelően élni,
egészséges ételeket enni, balett- vagy hastánc-órákat
venni, belemerülni a Kelet bölcsességébe, kocogni,
megtanulni «kommunikálni», legyőzni a «gyönyörtől
való félelmet». Noha az ilyen keresgélések
önmagukban ártalmatlan dolgok, ha az életprogram szintjére
emelkednek, és a hitelesség vagy az öntudatra ébredés
retorikájába burkolóznak, visszavonulást jelentenek
a politikával szemben."
Kialakul tehát a "pót-időtöltéseknek"
az a széles és egyre növekvő skálája,
amely azoktól a dolgoktól, amelyek fontosak, ám nem
tudunk mit kezdeni velük, elvisznek azok felé, amelyek kevéssé
vagy egyáltalán nem számítanak, ám tudjuk
kezelni és ellenőrizni őket.
Az az idő- és energiafaló tevékenység,
amely az egyéni identitás felépítéséből,
lebontásából és újrarendezéséből
áll, az egyik legfélelmetesebb ilyen pótszer. Engedjék
meg, hogy elismételjem: ez a tevékenység rendkívül
bizonytalan életfeltételekhez vezet. A cselekvés célja
éppoly ingatag, amennyire a hatásai kiszámíthatatlanok.
Az erőfeszítések pedig eléggé gyakran
torkollanak a teljes frusztrációba ahhoz, hogy a végső
kudarctól való félelem megmérgezze az időleges
sikerek örömét is. Nem meglepő, ha a személyes
félelmek feloldása a "nagy számok erejében"
- azaz amikor megpróbáljuk észlelhetetlenné
tenni saját félelmeinket a tömeg hangzavarában
- olyan állandó kísértés, amelynek kevés
"identitásteremtő" tud ellenállni. Megjelenik a hajlandóság,
hogy úgy tegyünk, mintha a közösséget az "egyénileg"
megélt "félelmek hasonlósága" teremtené.
Így aztán jól látja Eric Hobsbawm, hogy
"a közösség szó használata sohasem volt
olyan közömbös és értelmetlen, mint abban
a korban, amikor meglehetősen nehéz szociológiai értelemben
vett közösségek nyomára bukkanni". Szerinte az
emberek olyan csoportokat keresnek, amelyekhez tartozni egyszer s mindenkorra
biztonságot jelent, egy olyan világban, ahol minden más
mozog és változik, és minden más bizonytalan.
Jock Young pedig egyenesen azt állítja, hogy "épp
akkor találják fel az identitást, amikor a közösség
összeomlik". A figyelem, amely az "identitásra" irányul,
a szenvedély, amelyet kivált, az identitás "közösségpótló"
szerepének köszönhető, lévén annak
az állítólag "természetes lakóhelynek"
a pótszere, amely nem lelhető fel többé a gyors
globalizáció körülményei között.
Ugyanez az oka, hogy az identitásról szabadon fantáziálhatunk
úgy mint a biztonság és a bizalom meghitt kikötőjéről.
Ám a dologban az a paradox, hogy az identitás, miközben
a biztonságnak talán csak a minimumát kínálja
fel, hamis képzetet alakít ki saját eredetéről,
hogy eljátszhassa gyógyító szerepét:
kénytelen tagadni azt a tényt, hogy nem más, mint
pótszer, és még inkább kénytelen felidézni
annak a közösségnek a kísértetét,
amelynek a helyébe lépett. Az identitás a közösség
sírjából nő ki, és a halottak feltámasztásának
ígéreteként virágzik.
"Az identitás kora" tele van hangzavarral és dühvel.
Az identitáskeresés megoszt és szétválaszt.
A magányos identitásteremtés bizonytalan jellege arra
készteti azokat, akik művelik, hogy keressenek egy kampósszöget,
amelyre közösen felakaszthatják egyéni félelmeiket
és szorongásaikat, s más, ugyanolyan megfélemlített
és szorongó individuumok társaságában
elvégezhessék az ördögűzés rítusait.
Igencsak vitatható, hogy az ilyen "szögre akasztó közösségek"
azt nyújtanák, amit várnak tőlük: kollektív
biztonságot azokkal a kockázatokkal szemben, amelyekkel az
egyén találkozik. De más individuumokkal közösen
barikádot emelni, ez valóban jelenthet lélegzetvételnyi
szünetet az elmagányosodásban. Valami történt
- hogy ez hatékony-e vagy sem, az mindegy -, és vigasztalódhatunk
azzal a gondolattal, hogy részesei lettünk egy harcnak. Mint
Jonathan Friedman mondja, globalizálódó korunkban
"egyetlen dolog nem fog megtörténni: a határok eltűnése.
Épp ellenkezőleg: mintha világunk valamennyi düledező
negyedének valamennyi utcasarkán megjelennének."
Talán megfelelőbb volna, már csak azért
is, hogy megőrizzük a kapcsolatot a globalizáció
valóságával, ha öröklött vagy szerzett
identitások helyett "identifikációról" beszélnénk,
azaz egy olyan végeérhetetlen, mindig tökéletlen,
befejezetlen és nyitott tevékenységről, amelyben
mindannyian aktív cselekvők vagyunk, legalább annyira
kényszerűségből, mint amennyire szabad választásunkból.
Kicsi a valószínűsége, hogy megszűnnek
azok a feszültségek, konfrontációk és
konfliktusok, amelyeket ez a tevékenység kivált. Az
identitás vad keresgélése nem a globalizáció
előtti időszak maradványa..., épp ellenkezőleg,
mellékhatás, amely a globalizáció és
az individualitásra nehezedő nyomás összetalálkozásából,
illetve a globalizáció kiváltotta feszültségekből
születik. Az identifikációs háborúk nem
ellentétesek a globalizációval, de nem is jelentenek
akadályt számára: a globalizáció legitim
gyümölcsei és természetes kísérőjelenségei,
amelyek korántsem állítják meg, inkább
beolajozzák a fogaskerekeit.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
BAUMAN, Zygmunt
Holokauszt és modernitás
Új Mandátum, 2001
"Biológia és modernitás"
Magyar Lettre Internationale, 31
"Turisták és csavargók: a posztmodern kor hősei
és áldozatai"
Magyar Lettre Internationale, 35
"Szociológia ... - kinek, miről?"
Magyar Lettre Internationale, 40
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu