Modernizáció: kód, narratíva és magyarázat
A társadalmi változás évszázados
evolucionista és felvilágosodás-ösztönözte
hagyományából táplálkozva a "modernizáció-elmélet"
mint olyan Marian Levynek a kínai családstruktúrával
foglalkozó könyvével született meg 1949-ben, és
elhalt valamikor a 60-as évek közepén, azon rendkívül
átforrósodott tavaszünnepek valamelyikén, amelyek
a diáklázadásokat, háború ellenes mozgalmakat
és az újabb "emberarcú" szocializmusokat jellemezték,
és megelőzték a faji megmozdulások és
a fekete öntudatra ébredés forró nyarait az Egyesült
Államokban.
A modernizáció-elméletet lehet és
minden bizonnyal kell is tudományos elméletnek minősíteni
a pozitivizmus-utáni tudományosság értelmében.
Magyarázatkísérletként a modernizációs
modellt a következő ideáltipikus vonások jellemezték:
1) A társadalmat úgy fogták fel, mint koherensen
szervezett rendszereket, amelyeknek az alrendszerei is szoros kölcsönös
függésben vannak egymással.
2) A történelmi fejlődést a társadalmi
rendszerek két típusába sorolták, az egyik
a tradicionális, a másik a modern, és azt tartották,
hogy ezek egyértelműen determinálták a társadalmi
alrendszerek jellegét.
3) A modern meghatározása a speciális nyugati
társadalmak társadalmi szervezetére és kultúrájára
utalt, amelyeket individualisztikusnak, demokratikusnak, kapitalistának,
tudományosnak, szekulárisnak és stabilnak jellemeztek,
ahol a munka és az otthon el van választva egymástól
a nemi szerepek szerint.
4) Mint történelmi folyamatról a modernizációról
azt tartották, hogy nem forradalmi jellegű, növekedésszerű
változásokkal jár.
5) A modernitáshoz vezető történelmi fejlődést
- a modernizációt - úgy tekintették, mint ami
előbb-utóbb bekövetkezik, tehát garantálja,
hogy a tradicionális társadalmak is részesülnek
azokban a forrásokban, amelyeket Parsons az adaptív felzárkózás
általános folyamatának nevezett, ami magában
foglalja az iparosodáshoz vezető gazdasági fellendülést,
a törvény útján való demokratizálódást
valamint a szekularizáció és a tudomány elterjedését
az oktatás által.
Fontos igazságelemek voltak ezekben a modellekben, amelyeket
jelentős történelmi és szociológiai ismeretekkel
rendelkező gondolkodók dolgoztak ki. Van igazság például
abban a felismerésben, hogy funkcionális és nemcsak
ideális késztetések mozdíthatják elő
a társadalmi rendszereket a demokrácia, a piac és
a kultúra univerzalizálódása felé, és
hogy az eltolódás a "modernitás" irányába
minden alrendszerben jelentős nyomást alakít ki a
többiekre, hogy komplementer módon reagáljanak rá.
Ez a felfogás tette lehetővé az elmélet kifinomultabb
képviselői számára, hogy előrelátásokat
tegyenek az államszocialista társadalmak esetleges destabilizálódására
nézve. És talán azt is érdemes hangsúlyozni,
hogy minden hibájuk ellenére a modernizáció-elmélet
hívei nem voltak provinciálisak. Legjelentősebb képviselőjük
nemigen keverte össze a funkcionális kölcsönhatást
a történelmi elkerülhetetlenséggel.
A későbbi időszak társadalomelmélete
fontos belátásai ellenére is úgy ítélte
meg a modernizáció-elméletet, mint sikertelen magyarázó
sémát. Sem a nem-nyugati sem a premodern társadalmakat
nem lehet belülről homogénnek felfogni. Alrendszereik
sokkal lazábban kapcsolódnak egymáshoz, kulturális
kódjaik függetlenebbek. Nincs meg náluk egy olyan dichotomizált
történelmi fejlődés, amely igazolhatná
a tradicionális vagy modern egyetlen fogalmát. Még
a "nyugati társadalom" térbeli és történelmi
érintkezésre épülő fogalma sem képes
kellőképpen számot vetni a történelmi
sajátosságokkal és a nemzeti változatokkal.
A társadalmi rendszerek sem olyan homogének belülről,
mint gondoltuk, és nincs alapja az arra vonatkozó optimizmusnak
sem, hogy a modernizáció sikerre jut. Először
is, az univerzalizáló változás se nem elkerülhetetlen,
se nem fejlődést hozó az idealista értelemben,
sokszor hirtelen jön, és esetleges hatalmi pozíciókat
hoz magával, pusztító következményekkel
is járhat. Másodszor, még ha az ember elfogadna is
egy lineáris fogalmi keretet, akkor is akceptálnia kéne
azt a nietzschei megfigyelést, hogy a történelmi regresszió
ugyanolyan lehetséges, mint a progresszió, talán még
valószínűbb is. Végül, a modernizáció,
még ha győzedelmeskedik is, nem növeli szükségszerűen
a társadalmi megelégedettséget. Előfordulhat,
hogy minél fejlettebb egy társadalom, annál inkább
kitermeli magából, bátorítja és alapul
veszi az ellenállás és kritika éles és
sokszor utópisztikus megnyilvánulásait.
Ha visszatekintünk egy "tudományos érvényét
vesztett" elméletre, amely két évtizeden át
uralkodott egy egész szellemi réteg gondolkodásában,
azok, akik még mindig elkötelezettjei vagyunk egy racionális
és generalizáló társadalomtudomány elgondolásának,
fel kell hogy tegyük magunknak a kérdést, miért
hittek benne annyian? Saját felelősségünkre félretéve
a modernizáció-elmélet részigazságait,
nem tévednünk, ha arra a következtetésre jutnunk,
hogy ebbe tudományon kívüli okok is belejátszottak.
A társadalomelméletet úgy kell felfogni, mint nem
pusztán kutatási programot, de általános diskurzust
is, amelynek nagyon fontos része ideológia. Mint jelentésstruktúra,
mint a létigazságok egyik formája tud a társadalomtudományi
elmélet hatékonyan működni tudományon kívüli
síkon.
A modernizáció mint metanyelv
Hogy megértsük a modernizáció-elméletet
és a sorsát, nemcsak úgy kell vizsgálnunk,
mint egy tudományos elméletet, hanem ideológiaként
is - nem a mechanikus marxista vagy még szélesebben
felvilágosodás-korabeli "hamis tudat" értelemben,
inkább a kifejezés geertzi értelmében. A modernizáció-elmélet
olyan szimbolikus rendszer volt, amelynek nem csupán az volt
a funkciója, hogy racionálisan megmagyarázza a világot,
hanem hogy értelmezze is oly módon, ami "jelentést
és motivációt" ad. Úgy működött,
mint egy metanyelv, amely megmondta az embereknek, hogyan kell élni.
Az értelmiségnek értelmeznie kell a világot,
nem egyszerűen megváltoztatni, vagy éppen magyarázni.
Ahhoz, hogy ezt értelmes, megerősítő vagy ösztönző
módon tehessék, disztingválniuk kell. Különösen
a történelmi korszakok tekintetében. Ha meg akarják
határozni saját koruk értelmét, meg kell határozniuk
azt a kort, amely a jelent megelőzte, morálisan meggyőző
módon kell számot adniuk arról, hogy miért
kellett azon túllépni, és megmondani, hogy vajon sor
kerül-e hasonló átalakulására annak a
világnak is, amelyben benne élnek. Ezzel persze csak annyit
mondtunk, hogy az értelmiségiek saját korukról
alakítanak ki történelmi narratívákat.
A modernizáció-elmélet ideologikus dimenziójába
további betekintést ad, ha erre a narratív funkcióra
egy strukturalista vagy szemiotikus módon gondolunk. Mivel a referencia
egzisztenciális alapegysége az ember saját kora, a
referencia empirikus alapegységét az ember egész saját
társadalmára kell kiterjeszteni. Más szóval
egésznek kell tekinteni függetlenül a belső megosztottságának
és inkonzisztenciáinak aktuális természetétől.
Nemcsak az ember saját korát, hanem a saját társadalmát
is egyetlen nyelvi terminussal kell jellemezni, és a jelent megelőző
világot is egy másik egyetlen átfogó terminussal
kell jellemezni. E megfontolások fényében elég
világosan láthatóvá válik az az ideologikus,
vagy értelemadó funkció, amelyet a modernizáció-elmélet
betöltött. A nyugati, de különösen az amerikai,
vagy Amerikában képzett értelmiségiek számára
a modernizáció-elmélet célt adott a háború
utáni társadalomnak azzal, hogy "történelmivé"
tette. Mégpedig azáltal, hogy tér- és
időbeli identitást adott neki, olyan identitást, amelyet
csak egy másik, térben és időben közvetlenül
megelőzőtől való eltéréssel lehetett
kialakítani. Ahogy újabban hangsúlyozni szokták,
a "modernitást" úgy kell érteni, mint ami inkább
a tudata, semmint a feltétele annak, hogy az ember "modern".
A tudat nyelvészeti modelljét alapul véve ezt a tudatot
legalább annyira kell a különbözéssel,
mint az azonosulással definiálni. A modern egy olyan
"jelölő", amely egyúttal "kizáró" is.
Az új társadalmi körülmények,
amelyek két évtizedes erőteljes nemzeti és
nemzetközi felfordulás után léptek fel, az alapvető
történelmi "törés" iránti érzéket
alakítottak ki a háború utáni amerikai értelmiségiekben.
A baloldalon az olyan értelmiségiek, mint C. Wright Mills
és David Riesman jeremiádokba kezdtek az ellen, amitől
tartottak, és amiről azt tartották, hogy az a társadalom
eltömegesedése. A liberális centrumban az olyan teoretikusok,
mint Parsons, azt sugallták, hogy ugyanez az átmenet egy
egalitáriusabb, befogadóbb, és jelentősen differenciáltabb
társadalmat hozott létre. A jobboldalon vészkiáltások
hangzottak el az individuum eltűnéséről egy
autoritárius és bürokratikus jóléti államban.
A politikai spektrum minden oldalán motiválta tehát
az amerikai intellektueleket a drámai és kettéágazó
társadalmi változás érzése. Ez volt
a tradicionális - modern bináris kód megalkotásának
társadalmi alapja, a kettéágazás egy olyan
megtapasztalása, ami megkívánta a jelenbeli félelmek
és a jövőbeli lehetőségek értelmezését,
az elképzelt múlt viszonylatában.
A haladás románca
Ahhoz, hogy teljességgel megértsük az összefüggést
a történelem és az elmélet között,
amely az új értelmiségieket életre hívta,
a szimbolikus struktúrán kívül a narrativitásra
is gondolnunk kell. Ennek érdekében a műfajelmélet
dramaturgiai terminusaira fogunk támaszkodni Arisztotelész
poétikájától kezdve egészen napjaink
történelmi orientáltságú irodalomkritikusainak
"negatív hermeneutikájáig".
Ilyen dramaturgiai terminusokkal úgy jellemezhetjük
a modernizáció-elméletet megelőző periódus
történelmi időszakát, mint amelyben az értelmiségiek
"felfújták" a szereplők és az események
jelentőségét azáltal, hogy egy heroikus narratívába
illesztették be őket. A 30-as és a rákövetkező
háborús évek a heves társadalmi konfliktus
időszakát hozták, ami eszkatologikus - világtörténelmi
- reményeket ébresztett valami utópikus társadalmi
átalakulásra kommunista vagy fasiszta forradalom útján,
avagy egy eddig példa nélkül álló "jóléti
állam" kialakításával. A háború
utáni amerikai értelmiségiek ezzel szemben a társadalmi
világot sokkal "deflációsabb", mérsékeltebb
terminusokban tapasztalták meg. Európában a forradalmi
proletármozgalmak kudarca, az Egyesült Államokban a
normalizáció és demobilizáció felé
való fejvesztett rohanás után a kollektív emancipáció
heroikus "nagy narratívái" kevésbé voltak meggyőzőek.
A jelent többé nem úgy fogták fel elsősorban,
mint egy alternatív társadalmi rendhez vezető út
egyik állomását, hanem inkább mint a többé-kevésbé
egyedüli valaha is lehetséges rendszert.
"Ennek a világnak" az ilyen visszafogott elfogadása
nem volt szükségszerűen disztopikus, fatalisztikus vagy
konzervatív. Európában és Amerikában
például kialakult egy elvi antikommunizmus, amely egybefonta
egy kollektív narratíva egyes szálait, és a
szociáldemokráciának próbálta megnyerni
a társadalmat. De még e reformista csoportokra nézve
is erős hatással volt a háború előtti
társadalmi narratívák kifújása, ezekben
a hatásokban széles körben osztoztak. Az értelmiség
mint csoport jóval "keményfejűbb" és "realisztikusabb"
lett. A realizmus radikálisan eltér a heroikus narratívától,
inkább önmérsékletre és visszahúzódásra
ösztönöz, semmint idealizmusra és önfeláldozásra.
A fekete-fehér gondolkodást, amely olyannyira fontos volt
a társadalom mobilizálásához, felváltja
az "ambigvitás" és a "komplexitás", az Újkritika
által kedvelt terminusok, és a "szkepticizmus". Azt a meggyőződést,
hogy az embernek "újjá kell születnie" - a társadalmi
szentséghez - , ami utópista lelkesedésre ösztönöz,
a "harmadszor született" megtisztult lélek követi, és
az az akut érzés, hogy a társadalom Istene kudarcot
vallott.
Valóban, ez az új realizmus sokakat meggyőzött
arról, hogy maga a narratíva - a történelem -
tűnt el a láthatárról, s ez ennek az újabban
"modern" társadalomnak az "ideológia végeként"
való reprezentációját váltotta ki, és
a háború utáni világnak inkább "indusztriális",
semmint kapitalista világként való ábrázolását.
Noha a realizmus eléggé elterjedt volt a háború
utáni korszakban, mégsem ez volt az az uralkodó narratív
forma, amelyben a háború utáni társadalomtudós
értelmiség ábrázolta korát. A romantika
volt az. A heroizmusnál visszafogottabb módon, de a romantika
mégis olyan elbeszélést ad elő, amely viszonylag
pozitív fényben tudja látni a létező
világot. A háborút követő időszakban
lehetővé tette az értelmiségiek és közönségük
számára, hogy higgyenek a többé-kevésbé
folytonos haladásban, a javulás lehetőségében.
Ez a kegyelmi állapot azonban inkább egyénekre, mint
csoportokra vonatkozott, és inkább gyarapodásra mint
forradalmi változásra. A háború hamvaiból
feltámadó új világban végre lehetővé
vált, hogy az ember a saját kertjeit művelje. Ez a
kultiválás felvilágosult, modern munkálkodás,
amelyet a teljesítmény és a semlegesség kulturális
mintái szabályoznak, s amely az "aktív" és
"teljesítőképes" társadalomban kulminál.
Más szóval a romantika megengedte a háború
utáni társadalomtudós értelmiségnek,
még a viszonylagos narratív visszafogottság korszakában
is, hogy továbbra is a haladás és univerzalizálódás
nyelvét beszélje. Az amerikai társadalmi narratívákban
korszakalkotó hősök szerepelnek, egész népeket
visznek az üdvösségbe, ahogy ezt az amerikai forradalom
s a polgárjogi mozgalom kollektív reprezentációja
sugallja. A romantikus evolúció ezzel szemben nem kollektív,
Tom Sawyerről szól és Huck Finnről, a yeoman
farmerről és Horatio Algerről. Az amerikai értelmiségiek
akkoriban úgy artikulálták a modernizációt,
mint olyan folyamatot, amely felszabadította az egyént, és
úgy alakította ki a társadalmi alrendszereket, hogy
az egyéni igényeket szolgálják. Ebben az értelemben
a modernizáció-elmélet behaviorista volt és
pragmatista, a valóságos egyénekre összpontosított,
nem az olyan kollektív történelmi szubjektumokra, mint
a nemzet, az etnikai csoport vagy az osztály.
Az egzisztencializmus volt a "modernizmus" romantikus amerikai ideológiájának
az alapja. Az amerikai értelmiségiek valóban kialakították
Sartre-nak egy sajátos, optimista olvasatát. Az egzisztencializmussal
átitatott miliőben az "autencititás" lett az egyéni
viselkedés értékelésének legfőbb
kritériuma, de áthatotta az olyan társadalomelméletet
is, amely nyilvánvalóan nem volt a modernizáció
hirdetője - mint amilyen például Erving Goffman mikroszociológiája,
amely a szabadságot a szereptől tartott távolsággal
azonosítja, és szembe állítja egymással
a színpad előterét és hátterét,
és mint amilyen David Riesmannál a belülről irányított
ember dicsérete.
Ezek az individualisztikus romantikus narratívák
a kihívást hangsúlyozták a modern létben,
de együtt járt velük ellensúlyozásképpen
az irónia hangsúlya, az iróniáé, amelyről
Frye azt tartja, hogy lehervasztja a romantikát, de nem kimondottan
negatív kihatású. Az 50-es és a korai 60-as
évek brit és amerikai modernista esztétikája
az iróniát, az introspekciót és az ambiguitást
kedvelte. Az uralkodó irodalomelmélet, az Újkritika
Empson "Seven Types of Ambiguity"-jára vezette ugyan vissza az eredetét,
de csak a harmincas évek heroikus és sokkal historicistább
kritikája után talált magára A korabeli amerikai
irodalmár körök kulcsfigurája Lionel Trilling volt,
aki a modernitás pszichológiai és esztétikai
célját a komplexitás növelésében
és az ambivalencia iránti toleranciában jelölte
meg. A pszichoanalízis volt a kritikai megközelítés
legfőbb eszköze, úgy fogták fel, mint az introspekció
és a morális kontroll gyakorlását. A képzőművészetben
a "modernséget" az absztrakttal azonosították, a dekoráció
elleni lázadással, a minimalizmussal, és mindezt úgy
értelmezték, mint elfordulást a felszíntől
és útkeresést a benső én felé.
Nyilvánvalóan nehéz ilyen távolságból
a mai posztmodern és poszt-posztmodern értelmiségieknek
felidézni ennek az intellektuális és esztétikai
modernizmusnak minden gazdag és sokszor felemelő vonatkozását,
majdnem olyan nehéz, mint a kortársaknak észrevenni
a szépséget és a szenvedélyt a modern építészetben
(amit Pevsner olyan hatásosan taglalt "A modern design úttörői"
című korszakalkotó munkájában). Az intellektuális+esztétikai
modernizmusról a mai posztmodernek (Baumann, Seidman, Lasch, Harvey,
Jameson és mások) által nyújtott kép
mélységes félreértésen alapul. Az, hogy
valami olyasminek konstruálják meg, amit dehumanizáló
absztrakció, gépiesség, fragmentáltság,
linearitás és dominancia jellemez, mint majd megpróbálom
kimutatni, sokkal többet árul el azokról az ideológiai
nehézségekről, amelyekkel ők és más
mai intellektuelek napjainkban találják szembe magukat, mint
a modernizmusról magáról. A kultúrában,
az elméletben és a művészetben a modernizmus
olyan eszköztelenséget képviselt, ami elítélte
a mesterkéltséget úgy is mint dekorációt,
úgy is mint hivalkodást, és megrendítette az
utópizmust mint kollektív öncsalást, ami egyenes
megfelelője volt az egyéni neurózisnak. Ezek voltak
azok a csodálatra méltó vonások, amelyeket
Bell a korai, vagy "klasszikus modernségnek" tulajdonított
a hatvanas évekkel szembeni kirohanásában "A kapitalizmus
kulturális ellentmondásai" címen.
Ez a kép persze nem volt teljesen egységes. A jobboldal
körében a hidegháborúban való részvétel
új színteret kínált néhány értelmiséginek
a kollektív heroizmusra annak ellenére, hogy a legnagyobb
hatású modernista amerikai gondolkodók rendszerint
nem tartoztak a legszélsőségesebb hidegháborús
héják közé. A baloldalon Amerikában és
Amerikán kívül is, megvoltak a társadalomkritika
fontos szigetei, amelyek tudatosan elmozdultak a romantikus alapállásból
mind a szociáldemokrata, mind az ironikus individualisztikus irányban.
Az olyan értelmiségiek, akikre a Frankfurti Iskola hatott,
mint Mills és Riesman, és más olyan kritikus gondolkodók,
mint Arendt, nem voltak hajlandók méltányolni ennek
az individualista fordulatnak a humanizmusát, bírálták
az általuk új tömegtársadalomnak nevezett társadalmat,
amely amorális, egoisztikus viselkedésre készteti
az egyéneket. Megfordították a modernizáció-elmélet
bináris kódját, az amerikai racionalitást inkább
instrumentálisnak, mint morálisnak és kifejezőnek
látva, a nagy tudományt inkább technokratának,
mint felfedezőnek. Inkább konformitást véltek
felfedezni, mint függetlenséget, hatalmi eliteket és
nem demokráciát, inkább csalást és csalódást,
mint autenticitást, felelősséget és kalandot.
Az 50-es években és a 60-as évek elején
ezeknek a társadalomkritikusoknak nem volt különösebb
hatása. Ehhez az kellett volna, hogy felállítsanak
egy meggyőző alternatívát, egy új heroikus
narratívát arról, hogyan lehetne a beteg társadalmat
átalakítani, felváltani egy egészséges
társadalommal. Ezt képtelenség volt megtenni az apálynak
abban az időszakában. Fromm az "Art of Loving"
(A szeretet művészete) című könyvével
állt elő a "The Sane Society" (Az egészséges
társadalom) leleplezése után, az 50-es években
a társadalmi megoldásokat sokszor a privát szeretet
egyéni aktusai hordozták. Nem adódott társadalmi
program Adorno "Authoritarian Personality" című művéből
sem. C. Wright Mills nemcsak hogy elmulasztott megadni bármiféle
életképes társadalmi alternatívát kritikai
munkái egész sorában, de odáig ment, hogy "a
hatalom új embereiként" denunciálja a 30-as és
40-es évek társadalmi mozgalmainak vezetőit. Majdnem
húsz év erőszakot szülő utópista
reménykedése után a kollektív heroizmus vesztett
a fényéből. McCarthy jobboldali populizmusa a közéletből
való kényszerű visszahúzódáshoz
vezetett. Mégis előfordult, hogy amerikaiak és nyugat-európaiak
egy ütemre léptek, ami olyasmit eredményezett, amit
megintcsak egyaránt kell történelmi és társadalomelméleti
szempontból megvilágítani
Antimodernizmus: a heroikus feltámadás
A 60-as évek közepén, valamikor Kennedy elnök
meggyilkolása és az 1967-es San Francisco-i "szeretet nyara"
között kimúlt a modernizáció-elmélet.
Kimúlt, mert az értelmiségiek feljövőben
levő ifjabb nemzedéke már nem tudott hinni benne.
Még ha szemiotikus rendszernek tekintjük is a társadalomelméletet,
inkább mint pragmatikusan levezetett általánosításnak,
akkor is olyan jelrendszer, amelynek jelöltje az empirikus valóság
elég szigorú értelemben. Ezért fontos felismerni,
hogy ebben a háború utáni második korszakban
komoly "valóság-problémák" kezdték erőteljesen
zaklatni a modernizáció-elméletet. A kapitalista
piacok megléte ellenére fennmaradt a szegénység
odahaza, és inkább még növekvőben is volt
a harmadik világban. Forradalmak és háborúk
robbantak ki egyre-másra Európán és Észak-Amerikán
kívül, és néha úgy látszott, hogy
éppenséggel a modernizáció következtében.
A diktatúra és nem a demokrácia terjedt el a világ
többi részén, a posztkoloniális nemzetek mintha
inkább egy autoriter államot kívántak volna
és egy parancsgazdaságot ahhoz, hogy modernek legyenek nemcsak
gazdasági és állami szinten, de a többi szférában
is. Új vallási mozgalmak léptek föl a nyugati
országokban és a fejlődő világban, a
szakralizáció és az ideológia térnyerésével
a szekularizáció, a tudomány és a technokrácia
rovására. Ezek a tendenciák túlságosan
megterhelték a modernizáció-elmélet alapfeltevéseit,
ha nem cáfolták is meg teljesen.
Gyakorlati problémák azonban nem elégségesek
tudományos forradalmak előidézéséhez.
Átfogó elméletek védekezhetnek oly módon,
hogy meghatározzák és megvédik centrális
állításaik egész sorát, perspektívájuk
egész szegmenseitől pedig, mint csupán periférikus
jelentőségűtől, megszabadulnak. Valóban,
ha közelebbről szemügyre vesszük a modernizáció-elméletet
a 60-as évek közepén és végén,
sőt még a 70-es évek elején is, azt figyelhetjük
meg, hogy egyre körmönfontabbá válik szembekerülve
bírálóival és a napi reális problémákkal.
A tradicionális és modern leegyszerűsített kettősségét
kezdték finomítani - nem felváltani - olyan fogalmakkal,
amelyek a fejlődés egész folyamatát ábrázolták,
mint Parsons, Bellah és Eisenstadt kései neo-evolucionista
elméleteiben. Újrafogalmazták a konvergencia gondolatát,
hogy lehetővé tegyen a modernitáshoz vezető
párhuzamos, de független fejlődés-utakat. Olyan
fogalmakat vezettek be, mint a diffúzió és a funkcionális
helyettesítő a nem-nyugati civilizációk modernizációjának
leírására. Az alrendszerek szoros kapcsolódásának
posztulátumát felváltották az élenjárók
és sereghajtók fogalmával, a kölcsönhatáshoz
való ragaszkodást módosították a paradoxonok,
ellentmondások és feszültségek fogalmaival. Az
evolúció metanyelve helyett a fejlődés (development)
és a globalizmus fogalmait kezdték sugallni. A szekularizmus
átadta a helyét a civil hitvallás elképzeléseinek
és a "modernitás tradíciójára" való
hivatkozásnak.
Ezekkel a belső korrekciókkal szemben az antimodernizmus
antagonisztikus elméleteit olyan alapon vezették elő,
hogy ezek érvényesebb magyarázatok a felmerült
reális problémákra. Moore-nál a modernizációt
és evolúciót a forradalom és ellenforradalom
váltotta fel. Thompsonnál az indusztriális viszonyok
fejlődő modelljeinek absztrakcióit az osztályok
története és az alulról jövő tudat.
A kizsákmányolásról és egyenlőtlenségről
szóló diskurzus versengett a stratifikációról
és mobilitásról szóló vitával,
és olykor sikeresen ki is szorította azt. A konfliktus-elméletek
felváltották a funkcionalista elméleteket, az állam-centrikus
politikai elméletek az érték-központú
és többdimenziós megközelítést, és
a meghatározó társadalmi struktúrák
koncepciójával vitába szálltak az olyan mikroszociológiák,
amelyek a mindennapi élet folyékony, amorf és alkudozó
jellegét hangsúlyozták.
De ami végül lesöpörte a modernizáció-elméletet
a színről, az nem ezek a tudományos elméletek
voltak önmagukban. Valójában, mint jeleztem, a korábbi
elmélet felülvizsgálói maguk is elkezdtek egy
koherens, hasonlóképpen magyarázó erejű
elméletet kínálni ugyanazon jelenségek nagyrészére.
A döntő tényező a modernizáció-elmélet
vereségében inkább ideologikus, diszkurzív
és mitologikus magvának megdőlése volt. A kihívás,
amelynek végül is nem tudtak megfelelni, egzisztenciális
természetű volt. Olyan új társadalmi mozgalmak
felől jött, amelyeket egyre inkább a kollektív
emancipáció fogalmaiban fejeztek ki - parasztforradalmak
világméretű síkon, fekete és chicano
nemzeti mozgalmak, bennszülött lázadások, ifjúsági
ellenkultúra, hippik, rockzene, feminizmus. Mivel ezek a mozgalmak
alapvetően megváltoztatták a korszellemet - az idő
érzékelhető ütemét - , megragadták
az intellektuelek feljövő nemzedékének ideológiai
fantáziáját.
Ahhoz, hogy ábrázolni tudják ezt az elmozduló
empirikus és egzisztenciális környezetet, az értelmiségiek
új magyarázó elméletet fejlesztettek ki. Ugyanilyen
fontos, hogy megfordították a modernizáció
bináris kódját, és új módon kezdtek
beszélni a szociális szféráról. E kód
terminusaiban a "modernitás" és a "modernizáció"
a történelmi idő szakrális feléről
a profán felére került át, a modernitáshoz
kapcsolva számos olyan fontos jellemvonást, amelyet azelőtt
a tradicionalizmushoz és az elmaradottsághoz kötöttek
A demokrácia és az individualizálódás
helyett a modern korszakban inkább a bürokráciát
és a repressziót látták. A szabad piac és
a szerződéses társadalom helyett a modern Amerika
"kapitalista" lett, több‚ racionális, kölcsönös
függésen alapuló, modern és felszabadító
helyett inkább elmaradott, kapzsi, anarchikus és nyomorba
döntő.
A modernitáshoz asszociált jelek és szimbólumok
ilyen megfordulása ártott a nevéhez kapcsolódó
mozgalmaknak is. Holtnak nyilvánították a liberalizmust,
és a 20. század eleji reformista kezdeményezéseket
a korporatista kontroll kiterjesztésének álcázására
szolgáló kamuflázsként diszkreditálták.
A toleranciát a zavaros-fejűséggel, immoralitással
és a represszióval hozták összefüggésbe.
A nyugati vallás aszketizmusát bírálták
represszív modernitása miatt, helyette a keleti és
misztikus vallásokért rajongtak. A modernitás azonossá
vált a gépies mechanizmussal. A harmadik világ számára
a demokráciát luxusnak nyilvánították,
és az erős államot elengedhetetlennek. A piacok nem
luxust képviseltek, hanem az ellenséget, mert a kapitalizmusban
kezdték a fejletlenség és elmaradottság okozóját
és fenntartóját látni. A gazdasági eszményeknek
ez a megfordulása behatolt az első világba is. A humanista
szocializmus lépett a jóléti kapitalizmus helyére
mint a jó végső szimbóluma. A kapitalista gazdaságról
azt tartották, hogy az csak nagy szegénység és
nagy gazdagság előállítására
képes, a kapitalista társadalmakat az etnikai konfliktus,
a fragmentálódás és az elidegenedés
forrásának tekintették. Nem a piaci társadalom,
hanem a szocializmus gondoskodik gazdagságról, egyenlőségről
és egy újraéledő közösségről.
Ezt az átkódolást alapvető eltolódás
kísérte a szociális narratívák terén.
Az intellektuális mítoszok felértékelődtek,
a kollektív győzelem és heroikus átalakulás
elbeszéléseivé váltak. A jelen felfogása
megváltozott egy hosszú küzdelem végkifejletéből
egy más, sokkal jobb világba vezető úttá.
Ebben a heroikus mítoszban a jelen társadalom cselekvő
egyéneit és csoportjait úgy kezdték tekinteni,
mint akik "harcolnak" a jövő építéséért.
A romantikus modernizmus individualizált, introspektív narratívája
eltűnt, és vele az ambivalencia és irónia sokra
tartott társadalmi értékei is. Ehelyett élesen
kijelölték az etikai határvonalakat, és a politikai
imperatívuszok feketén-fehéren váltak el egymástól.
Az irodalomelméletben az újkritika helyét az új
historizmus vette át. A pszichológiában a moralista
Freudot hirtelen represszió-ellenesnek, erotikusnak sőt polimorf
módon perverznek kezdték látni. Az új Marx
időnként leninista volt, máskor radikális kommunitárius,
a legritkábban ábrázolták szociáldemokratának
vagy humanistának a korábbi, modernista értelemben.
Az emancipáció és a forradalom fémjelezte
az aktuális retorikát, nem pedig, ahogy Weber mondta volna,
a munkás hétköznapok követelményeivel való
szembenézés nehéz és száraz kenyere.
Realistának lenni, Wallerstein szerint, annyit jelentett, mint felfogni,
hogy a "szocialista termelési módba, jövendő
világállamunkba" való átmenet korában
élünk. Azt sugallta, hogy csak két alternatíva
van. Úgy viszonyulhatunk a küszöbönálló
forradalomhoz, "mint józan harcosok, akik elősegítik
azt, vagy mint okos ellenfelek, akik az útjába állnak
(szándékosan vagy cinikusan)". Ezeknek az alternatíváknak
a retorikus felépítése mutatja, hogy a bináris
kód megfordítása (a jó és a rossz közti
világos határvonal, a modernitás romlottsága)
van összekombinálva egy újabb heroikus narratíva
megalkotásával, (a jövendő megváltás
militánsan eszkatológikus orientációjával).
Wallerstein ezeket a megjegyzéseket egy tudományos előadás
során tette, amelyet utóbb "Modernizáció: nyugodjék
békében" címen tett közzé. Ő volt
az antimodernizáció-elmélet időszakának
az egyik legnagyobb hatású és legeredetibb elméleti
társadalomtudósa.
Azokat a társadalomelméleteket, amelyeket a radikális
értelmiségnek ez az új nemzedéke produkált,
tudományos terminusokban lehet és kell végiggondolni.
Kognitív teljesítményeik valójában a
70-es években váltak uralkodóvá, és
megőrizték hegemóniájukat a mai társadalomtudományban
sokkal azután is, hogy az ideológiai totalitások,
amelyekbe eredetileg beágyazódtak, eltűntek a színről.
A 70-es évek végére kimerültek a megelőző
időszak radikális társadalmi mozgalmainak energiái.
Néhány követelésük megvalósult intézményesen,
másokat leblokkoltak az erőteljes ellenmozgalmak, amelyek
konzervatív közvéleményt gerjesztettek, és
jobboldali kormányokat juttattak hatalomra. A kulturális
és politikai eltolódás olyan gyors volt, hogy megintcsak
valamiféle történelmi és episztemológiai
törést látszott képviselni. Materializmus lépett
az idealizmus helyébe a befolyásos politikusoknál,
és a felmérések egyre konzervatívabb nézetekről
adtak számot a fiatalok és az egyetemisták körében.
Maoista ideológusokból - gondoljunk csak Bernard-Henry Levy-re
Párizsban vagy David Horowitzra Amerikában - antikommunista
"Új filozófusok" váltak, néhányan közülük
neokonzervatívba mentek át. A yippiekből yuppiek lettek.
Sok értelmiséginek, aki a 60-as és 70-es évek
radikalizmusában nőtt fel, ezek a fejlemények elviselhetetlen
csalódást hoztak. A párhuzam az 50-es évekkel
nyilvánvaló volt. A szocializmus kollektív és
heroikus narratívája ismét kiszenvedett, és
megint úgy látszott, hogy itt az ideológia vége.
Posztmodern elmélet: vereség, rezignáció
és ironikus distancia
A posztmodernizmust úgy lehet tekinteni, mint magyarázó
társadalomelméletet, amely új középszintű
modelleket teremtett a kultúra, a tudomány és ismeretelmélet,
az osztály, a társadalmi cselekvés, a nemek közti
és a családi viszonyok területén valamint a gazdasági
életben. Mindezeken a területeken és másutt is,
a posztmodern elméletek eredeti módon járultak hozzá
a valóság megértéséhez. Mégsem
a középszintű elmélet az, amelyre a posztmodernizmus
leginkább rányomta bélyegét. Ezek a viták
csak azért váltak jelentőssé, mert úgy
veszik, mintha a történelem, a társadalmi struktúra
és az erkölcsi élet széleskörű új
trendjeit példáznák. Valójában éppen
a struktúra és a processzus, a mikro- és makro-szintek
összeszövésével, a mai élet múltjára,
jelenére és jövőjére vonatkozó
erős megállapításokkal sikerült a posztmodernizmusnak
egy átfogó általános társadalomelméletet
kialakítania, amelyet mint a többi eddig tárgyalt elméletet,
tudományon kívüli terminusokban is vizsgálnunk
kell, nemcsak magyarázó forrásként.
Ha a posztmodernizmust mítosznak tekintjük - nemcsak
kognitív leírásnak, de "jelentéssel bíró"
keretté alakító kódnak, narratívának
is - úgy kell kezelnünk, mint a radikális társadalomelméletre
rákövetkező ideológiát, amelyet az a körülmény
segített elő, hogy a valóság képtelen
volt olyannak mutatkozni, ami megfelelt volna az antimodernista krédó
keltette várakozásoknak. Ebből a perspektívából
nézve láthatjuk, hogy míg a posztmodernizmus jól
elboldogul a jelennel és a jövővel, horizontját
megköti a múlt. Kezdetben (legalábbis) az intellektuel
csalódottság ideológiájaként a posztmodernizmust
marxista és posztmarxista értelmiségiek fejtették
ki arra a tényre reagálva, hogy a heroikus és kollektív
radikalizmus korszaka tovatűnni látszott. Újradefiniálták
ezt az egzaltált kollektív jelent, amelyről azt hitték,
hogy egy küszöbön álló még heroikusabb
jövő előhírnöke, mint immár elmúlt
korszakot. Azt deklarálták, hogy idejét múlta,
nem azért, mert politikai vereséget szenvedett, hanem magának
a történelemnek a struktúrájából
következőleg. Az utópia veresége egy mitikusan
képtelen lehetőséggel fenyegetett, a történelmi
visszafejlődés lehetőségével. Azzal
fenyegetett, hogy aláássa az intellektuális élet
jelentés-struktúráit. A posztmodern elmélettel
ezt az imminens vereséget immanenssé lehetett alakítani,
magának a történelmi fejlődésnek a szükségszerűségévé.
A baloldal heroikus "nagy narratíváit" csupán irrelevánssá
tette a történelem, nem szenvedtek ténylegesen vereséget.
A mítosz működhetett tovább. A jelentés
megőrződött.
A posztmodernizmus leghatásosabb korai megnyilvánulásai
még tele voltak az elméleti zűrzavar őszinte
megvallásaival, a valóság drámai eltolódásának
tanúságaival, az egzisztenciális kétségbeesés
kifejezéseivel. Fredric Jameson például egy "új
és virtuálisan elképzelhetetlen mennyiségi
ugrás"-t állapít meg "a technikai elidegenedésben".
Módszertani elkötelezettsége ellenére Jameson
ellenáll a késztetésnek, hogy visszaessen a megelőző
korszak neomarxista magabiztosságába. Miután leszögezi,
hogy a társadalmi termelés szintjén végbement
változások hozták létre a felépítményben
az átmeneti időszakra jellemző zűrzavart, sajnálja,
hogy "elménk képtelen, legalábbis jelenleg, feltérképezni
azt a hatalmas globális multinacionális és decentralizált
kommunikációs hálót, amelyben fogva vagyunk
mint individuális szubjektumok." A művészet hagyományos
kulturális tisztánlátást teremtő szerepére
utalva Jameson rosszallja, hogy ez a jelentésadó reflex blokkolva
van, képtelenek vagyunk saját jelenünkre figyelni, ahogy
képtelenné váltunk saját kurrens tapasztalataink
esztétikai megjelenítésére".
Az érett posztmodernizmus intellektuális jelentésadásának
diadala már észrevehető abban, hogy Jameson úgy
írja le ezt az új rendet, mint ami privatizálódott,
fragmentált és kommersziális. Ezekkel a terminusokkal
a racionalitás zűrzavara és leblokkoltsága,
melyet Jamesonnak sikerült kifejeznie, úgy magyarázható,
mint ami nem személyes kudarc, hanem magából az észből
következő történelmi szükségszerűség.
Ami értelmetlenséggel fenyegetett, most az értelem(adás)
forrásává válik, amit sikerült megkonstruálni,
egy új jelen és egy új múlt. Nem véletlen,
hogy Jameson a posztmodernizmust mindenekelőtt "periodizáló
fogalomnak" írta le, azt sugallva, hogy a terminust arra alkották
meg, hogy az értelmiségiek és hallgatóságuk
megérthesse az új időket: "Az új posztmodernizmus
a késő-kapitalizmus mostanában megjelenő társadalmi
rendjének benső igazságát fejezi ki."
A posztmodern elméletet úgy is lehet tekinteni,
pontosabb fogalmazással, mint a hatvanas évek megélt
kudarca által teremtett jelentés-probléma átalakítási
kísérletét. Csak így érthetjük
meg, miért hirdették meg éppen a modern-posztmodern
dichotómiáját, és miért éppen
úgy van ezeknek az új történelmi kategóriáknak
a tartalma leírva, ahogy van. Az itt kifejtett perspektívából
a válasz elég világos. Az antimodern radikalizmus
megelőző korszakával úgy őrződik
meg a folytonosság, hogy a posztmodern is úgy tekinti a "modernitást",
mint a maga kifejezett ellenfelét. Ennek az intellektuális
ideológiának a bináris kódjában is a
rossz oldalon marad a modernitás, a "másikat" képviselve
a posztmodernizmus narratív meséiben.
A háború utáni társadalomelméletnek
ebben a harmadik szakaszában azonban teljesen megváltozik
a modernitás tartalma. A radikális értelmiségiek
a modern kapitalizmus privát és partikuláris jellegét
hangsúlyozták, provinciális voltát, és
a fatalizmust és rezignációt, amit kitermelt. A modernizáció
utáni alternatíva, amit felállítottak, nem
posztmodern volt, hanem nyilvános, hősies, kollektív
és univerzális. Éppen ezek az utóbbi tulajdonságok
azok, amelyeket a posztmodern elmélet elítél mint
magának a modernitásnak a megtestesülését.
Ezzel szemben a privát szférát, a csökkentett
várakozásokat, szubjektivizmust, individualitást,
partikularitást és lokalizmust kódolták a jó
megtestesülésének. Narratívaként a posztmodernizmus
legfőbb történelmi állításai -
a nagy narratíva hanyatlása és a visszatérés
a lokálishoz, az üres szimbólum vagy szimulákrum
felívelése, a szocializmus vége, a pluralitás
és a különbözés hangsúlyozása
- a visszafogott narratív keretek jól látható
megjelenítései. A "progresszív" ideológiák
és utópista hitek hanyatlására adott válaszok.
A hasonlóság a radikális antimodernizmussal
felszínes tehát és félrevezető. Valójában
sokkal több a jelentős összefüggés a posztmodernizmus
és a radikalizmust megelőző korszak, vagyis a modernizáció-elmélet
között. A modernizáció-elmélet, emlékszünk,
maga is egy visszafogott ideológia volt egy radikális igényű
korábbi heroikus korszakot követően. Az is a privát,
a személyes, a lokális dolgokra tette a hangsúlyt.
Míg ezek a hasonlóságok megmutatják,
milyen félrevezető tud lenni az intellektuális ideológiák
önmegjelenítése, nyilvánvalóan igaz az
is, hogy a két megközelítés alapvetően
eltérő. E különbségek a konkrét történelmi
korban elfoglalt helyükből következnek. A modernizáció-elméletet
inspiráló háború utáni liberalizmus
egy radikális mozgalomra következett, amely a transzcendenciát
egy progresszista kereten belül értelmezte, amely miközben
radikalizálni akarta a modernizmust, erőteljesen el is utasította.
Ilymódon tehát miközben a háború utáni
liberalizmus romantikus és ironikus dimenziója lelankasztotta
a heroikus modernizmust, eltávolodása a radikalizmustól
csak elérhetőbbé tette a modernizmus legfőbb
aspektusait.
A posztmodernizmus ezzel szemben, egy olyan radikális
értelmiségi nemzedéket követett, amely nemcsak
a liberális modernizmust ítélte el, de magának
a modernizációnak mint olyannak kulcstételeit is.
Az újbal részben azért utasította el a régi
balt, mert az ragaszkodott a modernizáció tervéhez,
többre tartották a Frankfurti Iskolát, amelynek a német
romantikába nyúló gyökerei jobban illettek saját
antimodernista törekvéseikhez . A posztmodernizmus aztán
egy igazán visszafogott narratíva a heroikus radikalizmushoz
képest, történelmi helyzetének specifikuma abban
áll, hogy a modernitásnak mind a heroikus (radikális),
mind a romantikus (liberális) változatát ugyanarra
a negatív oldalra kell tennie. A következő intellektuelek
hajlamosak arra, hogy megfordítsák a megelőző
uralkodó elmélet bináris kódját. A posztmodernizmus
számára a "modernizmus-posztmodernizmus" bináris kódja
nagyobb szakítást jelentett az "univerzalista" nyugati értékekkel,
mint annak idején a közvetlen háború utáni
időszak "tradicionalizmus - modernizmus" dichotómiája,
vagy a rákövetkező "kapitalista modernizmus - szocialista
antimodernizmus" szembeállítás.
A narratív terminusokban is sokkal nagyobbak a visszafogó
elmozdulások. Bár azért megmarad egy romantikus hangvétel
a posztmodern gondolkodás néhány összetevőjében,
sőt még a heroikus felszabadulásra irányuló
kollektivista érvelés is, de ezek a "konstruktív"
verziók a személyesre és a bensőségesre
koncentrálnak, és többnyire a 60-as évek társadalmi
mozgalmainak leágazásai, mint például a melegek
mozgalmai, a nőmozgalom, az ökológusok, a zöldek.
Amennyiben részt vesznek a közéletben, az ilyen mozgalmak
sokkal inkább a különbség és a partikularizmus
nyelvén artikulálják a követeléseiket,
semmint a közjó univerzalisztikus terminusaiban. A posztmodern
narratíva legfőbb, és minden bizonnyal legsajátosabb
törekvése ezen túlmenően feltűnően
eltérő. Elutasítva nemcsak a heroizmust, hanem a romanticizmust
is, sokkal fatalisztikusabbnak, kritikusabbnak és rezignáltabbnak,
röviden komikusan agnosztikusnak kezd látszani, mint a felemelkedést
és reformot sürgető sokkal politikusabb mozgalmak. Ahelyett,
hogy kiállt volna az individuum autenticitása mellett, a
posztmodernizmus Foucault és Derrida révén a szubjektum
halálát hirdette meg. Jameson szavaival "az egyedülálló
én és a privát identitás fogalma már
a múlté". Egy másik eltávolodás a modernizmus
korábbi, romantikusabb változatától az irónia
egyedülálló hiánya. Rorty politikai filozófiája
is ezt igazolja. Mivel összekapcsolja az iróniát és
a komplexitást, fenntart egy politikai, ha nem is episztemológiai
liberalizmust, és ezek miatt az elkötelezettségei miatt
el kell határolódnia a posztmodern kerettől.
Romantika és irónia helyett a komikus forma virult
ki teljesen a posztmodernizmusban. Frye a komédiát nevezi
a végső kiegyenlítőnek. Mivel jót és
rosszat nem lehet szétszálazni, a szereplők - a protagonisták
és antagonisták - azonos morális szinten vannak, és
a hallgatóság, ahelyett, hogy normatíve és
emocionálisan részt venne, hátradől a széken,
és szórakozik. Baudrillard a szatíra és nevetségessé
tevés mestere, ahogy az egész nyugati világ egy hatalmas
Disneylanddé válik. A posztmodern komédiából
valójában hiányzik a cselekvő személyek
fogalma is. A posztmodernizmus játék a játékban,
egy történelmi dráma, amelyik arra hivatott, hogy meggyőzze
a hallgatóságot, hogy a dráma meghalt, és hogy
nincs többé történelem. Ami marad, a nosztalgia
a szimbolikussá tett múlt iránt.
A posztmodern elmélet természetesen még
mindig nagyon is formálódóban van. Mint említettem,
középszintű elméletei fontos igazságokat
tartalmazhatnak. Általános elméletalkotása
jelentőségének megítélése ezzel
szemben attól függ, hogy az égisze alá helyezzük-e
a posztstrukturalizmust is. Bizonyos, hogy az erős nyelvi fordulat
teoretikusai - olyan gondolkodók, mint Foucault, Bourdieu, Geertz
és Rorty - már jóval azelőtt elkezdték
kifejteni koncepcióikat, mielőtt a posztmodernizmus megjelent
volna a színen. Mégis, a relativizmusra és a konstruktivizmusra
tett hangsúly, elvi szembenállásuk a szubjektummal
való azonosulással és szkepticizmusuk egy totalizáló
változás lehetősége tekintetében, teljesítményüket
kompatibilisabbá teszi a posztmodernizmussal, mint akár a
modernizmussal, akár a radikális antimodernizmussal. Ezek
a teoretikusok egyfelől a modernizmusban (Geertz és Rorty
szemben Parsonsszal és Quine-nal) másfelől a heroikus
antimodernizmusban (Foucault és Bourdieu szemben Althusserrel és
Sartre-val) való csalódásukra reagálva
írtak. Ugyanakkor Geertz és Bourdieu mégse nevezhető
posztmodern teoretikusnak, és az erős kulturalista elméletek
nem azonosíthatók azokkal a széleskörű
ideologikus érzelmekkel, amelyeket a posztmodernizmus kifejezés
implikál.
Egy újabb "átmenet": tranzitológia
A társadalomtudósok és a történészek
régóta beszélnek az "átmenetről" (transition).
Történelmi kifejezésként társadalmi harcot,
morális átalakulást jelöl jó vagy rossz
irányba, és mint ilyen a terminus természetesen a
feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetre utalt.
A marxisták számára ez az átmenet annak az
egyenlőtlen és ellentmondásos rendszernek a bevezetését
jelentette, amely megteremti a maga antitézisét, a szocializmust
és az egyenlőséget. A liberálisok számára
az átmenet a tradicionális társadalomnak egy hasonlóképpen
nagyjelentőségű átalakulását testesítette
meg, de teremtett egy sor történelmi alternatívát
- mint demokrácia, kapitalizmus, szerződések
és civil társadalom - amelynek nem volt olyan kézenfekvő
morális vagy szociális ellenlábasa, mint a szocializmus.
Az elmúlt néhány évben (89 óta)
a társadalomtudományok történetében először
kezdett az "átmenet" (transition) valami olyasmit jelenteni, amit
az eddigi értelmezők egyike se láthatott előre.
Ez pedig az átmenet a kommunizmusból a kapitalizmusba, egy
olyan szófordulat, ami még a mi vájt fülünkben
is oximoronként hangzik. A világtörténelmi
átalakulás jelentése megmarad, de a történelem
egyenes vonala mintha ellenkező irányba futna. Ez a második
nagy átalakulás, hogy Polányi híres terminusát
használjuk, a történelmi és társadalmi
gondolkodás váratlan és sokak által nem szívesen
vett közeledését hozta. Még az egyértelműen
elkötelezett értelmiségiek sem hagyhatják figyelmen
kívül azt a tényt, hogy egy óriási alternatíva
eltűnésének vagyunk a tanúi nemcsak a társadalomelméletben,
hanem magában a társadalomban is. A belátható
jövőben valószínűtlen, hogy akár
a lakosság, akár az elitek nem-piaci úton próbálják
meg átalakítani el primér allokációs
rendszereiket.
A társadalomtudósok a maguk részéről
még kevésbé gondolhatnak majd úgy a piac-ellenes
"szocialista társadalmakra" mint olyan szembeállítható
tényszerű alternatívákra, amelyekkel megmagyarázhatják
a sajátjukat. Kevésbé lehet majd a gazdasági
stratifikációt úgy magyarázni, hogy hallgatólagosan
egybevetjük egy olyan egalitárius elosztással, amelyet
inkább a köz- semmint a magánkézben tartott tulajdon
hozott létre, egy olyan "lehetséges világgal", amely
elkerülhetetlenül sugallja, hogy a gazdasági egyenlőtlenséget
a magántulajdon mint olyan létezése termeli. A társadalomtudósok
feltehetőleg épp ilyen kevéssé próbálják
majd a társadalmi rétegződést a közösségi
megbecsülés reálisan szembeállítható
tendenciájának posztulálásával magyarázni
egy olyan világban, amelyet nem rontott meg a burzsoá, nem-szocialista
individualizmus. Hasonlóképpen sokkal nehezebb lesz a formális
demokrácia ürességéről beszélni,
vagy megmagyarázni ennek a korlátait egyszerűen rámutatva
egy gazdasági uralkodó osztály meglétére,
mivel ezek a magyarázatok is megkívánják a
szembeállítható hagyományosan "szocialista"
jellegű tényeket. Röviden, sokkal kevésbé
lesz könnyű úgy megmagyarázni a mai társadalmi
problémákat, hogy egyszerűen rámutatunk azoknak
a társadalmaknak a kapitalista természetére, amelyeknek
részét képezik.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
ALEXANDER, Jeffrey C.
Szociológiaelmélet a II. világháború
után
Balassi, 1996
GEERTZ, Clifford
"Az ideológia mint kulturális rendszer"
in: Az értelmezés hatalma
Osiris, 1993
RIESMAN, David
A magányos tömeg
Közgazdasági, 1968
MILLS, C. Wright
Az uralkodó elit
Közgazdasági, 1978
POLÁNYI Károly
A nagy átalakulás
Közgazdasági, 1994
JEFFERSON, Ann - David ROBEY (szerk.)
Bevezetés a modern irodalomelméletbe
Osiris, 1995
FRYE, Northtope
A kritika anatómiája
Helikon, 1998
BAUMAN, Zygmunt
"Van-e posztmodern szociológia?"
Replika, 1993. 9-10.
LASCH, Christopher
Az önimádat társadalma
Európa, 1997
JAMESON, Frederic
Posztmodernizmus, avagy a késői kapitalizmus kulturális
logikája
Jószöveg, 1998
FOUCAULT, Michel
A szavak és a dolgok
Osiris, 2000
DERRIDA, Jacques
Grammatológia
Életünk - Magyar Műhely, 1991
A disszemináció
Jelenkor, 1998
BAUDRILLARD, Jean
Amerika
Magvető, 1996
RORTY, Richard
Esetlegesség, irónia és szolidaritás
Jelenkor, 1994
"A nyelv a megérhető lét"
Magyar Lettre Internationale, 38
BOURDIEU, Pierre
A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése
Gondolat, 1978
HADAS Miklós
"Pierre Bourdieu, egy totális szociológus"
Magyar Lettre Internationale, 40
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu