stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Jeffrey C. ALEXANDER
Modern, anti, poszt és neo

Modernizáció: kód, narratíva és magyarázat
A társadalmi változás évszázados evolucionista és felvilágosodás-ösztönözte hagyományából táplálkozva a "modernizáció-elmélet" mint olyan Marian Levynek a kínai családstruktúrával foglalkozó könyvével született meg 1949-ben, és elhalt valamikor a 60-as évek közepén, azon rendkívül átforrósodott tavaszünnepek valamelyikén, amelyek a diáklázadásokat, háború ellenes mozgalmakat és az újabb "emberarcú" szocializmusokat jellemezték, és megelőzték a faji megmozdulások és a fekete öntudatra ébredés forró nyarait az Egyesült Államokban.
 A modernizáció-elméletet lehet és minden bizonnyal kell is tudományos elméletnek minősíteni a pozitivizmus-utáni tudományosság értelmében. Magyarázatkísérletként a modernizációs modellt a következő ideáltipikus vonások jellemezték:
1) A társadalmat úgy fogták fel, mint koherensen szervezett rendszereket, amelyeknek az alrendszerei is szoros kölcsönös függésben vannak egymással.
2) A történelmi fejlődést a társadalmi rendszerek két típusába sorolták, az egyik a tradicionális, a másik a modern, és azt tartották, hogy ezek egyértelműen determinálták a társadalmi alrendszerek jellegét.
3) A modern meghatározása a speciális nyugati társadalmak társadalmi szervezetére és kultúrájára utalt, amelyeket individualisztikusnak, demokratikusnak, kapitalistának, tudományosnak, szekulárisnak és stabilnak jellemeztek, ahol a munka és az otthon el van választva egymástól a nemi szerepek szerint.
4) Mint történelmi folyamatról a modernizációról azt tartották, hogy nem forradalmi jellegű, növekedésszerű változásokkal jár.
5) A modernitáshoz vezető történelmi fejlődést - a modernizációt - úgy tekintették, mint ami előbb-utóbb bekövetkezik, tehát garantálja, hogy a tradicionális társadalmak is részesülnek azokban a forrásokban, amelyeket Parsons az adaptív felzárkózás általános folyamatának nevezett, ami magában foglalja az iparosodáshoz vezető  gazdasági fellendülést, a törvény útján való demokratizálódást valamint a szekularizáció és a tudomány elterjedését az oktatás által.
 Fontos igazságelemek voltak ezekben a modellekben, amelyeket jelentős történelmi és szociológiai ismeretekkel rendelkező gondolkodók dolgoztak ki. Van igazság például abban a felismerésben, hogy funkcionális és nemcsak ideális késztetések mozdíthatják elő a társadalmi rendszereket a demokrácia, a piac és a kultúra univerzalizálódása felé, és hogy az eltolódás a "modernitás" irányába minden alrendszerben jelentős nyomást alakít ki a többiekre, hogy komplementer módon reagáljanak rá. Ez a felfogás tette lehetővé az elmélet kifinomultabb képviselői számára, hogy előrelátásokat tegyenek az államszocialista társadalmak esetleges destabilizálódására nézve. És talán azt is érdemes hangsúlyozni, hogy minden hibájuk ellenére a modernizáció-elmélet hívei nem voltak provinciálisak. Legjelentősebb képviselőjük nemigen keverte össze a funkcionális kölcsönhatást a történelmi elkerülhetetlenséggel.
 A későbbi időszak társadalomelmélete fontos belátásai ellenére is úgy ítélte meg a modernizáció-elméletet, mint sikertelen magyarázó sémát. Sem a nem-nyugati sem a premodern társadalmakat nem lehet belülről homogénnek felfogni. Alrendszereik sokkal lazábban kapcsolódnak egymáshoz, kulturális kódjaik függetlenebbek. Nincs meg náluk egy olyan dichotomizált történelmi fejlődés, amely igazolhatná a tradicionális vagy modern egyetlen fogalmát. Még a "nyugati társadalom" térbeli és történelmi érintkezésre épülő fogalma sem képes kellőképpen számot vetni a történelmi sajátosságokkal és a nemzeti változatokkal. A társadalmi rendszerek sem olyan homogének belülről, mint gondoltuk, és nincs alapja az arra vonatkozó optimizmusnak sem, hogy a modernizáció sikerre jut. Először is, az univerzalizáló változás se nem elkerülhetetlen, se nem fejlődést hozó az idealista értelemben, sokszor hirtelen jön, és esetleges hatalmi pozíciókat hoz magával, pusztító következményekkel is járhat. Másodszor, még ha az ember elfogadna is egy lineáris fogalmi keretet, akkor is akceptálnia kéne azt a nietzschei megfigyelést, hogy a történelmi regresszió ugyanolyan lehetséges, mint a progresszió, talán még valószínűbb is. Végül, a modernizáció, még ha győzedelmeskedik is, nem növeli szükségszerűen a társadalmi megelégedettséget. Előfordulhat, hogy minél fejlettebb egy társadalom, annál inkább kitermeli magából, bátorítja és alapul veszi az ellenállás és kritika éles és sokszor utópisztikus megnyilvánulásait.
 Ha visszatekintünk egy "tudományos érvényét vesztett" elméletre, amely két évtizeden át uralkodott egy egész szellemi réteg gondolkodásában, azok, akik még mindig elkötelezettjei vagyunk egy racionális és generalizáló társadalomtudomány elgondolásának, fel kell hogy tegyük magunknak a kérdést, miért hittek benne annyian? Saját felelősségünkre félretéve a modernizáció-elmélet részigazságait, nem tévednünk, ha arra a következtetésre jutnunk, hogy ebbe tudományon kívüli okok is belejátszottak. A társadalomelméletet úgy kell felfogni, mint nem pusztán kutatási programot, de általános diskurzust is, amelynek nagyon fontos része ideológia. Mint jelentésstruktúra, mint a létigazságok egyik formája tud a társadalomtudományi elmélet hatékonyan működni tudományon kívüli síkon.

A modernizáció mint metanyelv
Hogy megértsük a modernizáció-elméletet és a sorsát, nemcsak  úgy kell vizsgálnunk, mint egy tudományos elméletet,  hanem ideológiaként is  - nem a mechanikus marxista vagy még szélesebben felvilágosodás-korabeli "hamis tudat" értelemben, inkább a kifejezés geertzi értelmében. A modernizáció-elmélet olyan szimbolikus rendszer  volt, amelynek nem csupán az volt a funkciója, hogy racionálisan megmagyarázza a világot, hanem hogy értelmezze is oly módon, ami "jelentést és motivációt" ad. Úgy  működött, mint egy metanyelv, amely megmondta az embereknek, hogyan kell élni.
 Az értelmiségnek értelmeznie kell a világot, nem egyszerűen megváltoztatni, vagy éppen magyarázni. Ahhoz, hogy ezt értelmes, megerősítő vagy ösztönző módon tehessék, disztingválniuk kell. Különösen a történelmi korszakok tekintetében. Ha meg akarják határozni saját koruk értelmét, meg kell határozniuk azt a kort, amely a jelent megelőzte, morálisan meggyőző módon kell számot adniuk arról, hogy miért kellett azon túllépni, és megmondani, hogy vajon sor kerül-e hasonló átalakulására annak a világnak is, amelyben benne élnek. Ezzel persze csak annyit mondtunk, hogy az értelmiségiek saját korukról alakítanak ki történelmi narratívákat.
 A modernizáció-elmélet ideologikus dimenziójába további betekintést ad, ha erre a narratív funkcióra egy strukturalista vagy szemiotikus módon gondolunk. Mivel a referencia egzisztenciális alapegysége az ember saját kora, a referencia empirikus alapegységét az ember egész saját társadalmára kell kiterjeszteni. Más szóval egésznek kell tekinteni függetlenül a belső megosztottságának és inkonzisztenciáinak aktuális természetétől. Nemcsak az ember saját korát, hanem a saját társadalmát is egyetlen nyelvi terminussal kell jellemezni, és a jelent megelőző világot is egy másik egyetlen átfogó terminussal kell jellemezni. E megfontolások fényében  elég világosan láthatóvá válik az az ideologikus, vagy értelemadó funkció, amelyet a modernizáció-elmélet betöltött. A nyugati, de különösen az amerikai, vagy Amerikában képzett értelmiségiek számára a modernizáció-elmélet célt adott a háború utáni társadalomnak azzal, hogy "történelmivé" tette. Mégpedig azáltal, hogy tér-  és időbeli identitást adott neki, olyan identitást, amelyet csak egy másik, térben és időben közvetlenül megelőzőtől való eltéréssel lehetett kialakítani. Ahogy újabban hangsúlyozni szokták, a "modernitást" úgy kell érteni, mint ami inkább a tudata, semmint a feltétele annak, hogy  az ember "modern". A tudat nyelvészeti modelljét alapul véve ezt a tudatot  legalább annyira kell a  különbözéssel, mint  az azonosulással definiálni. A modern egy olyan "jelölő", amely egyúttal "kizáró" is.
 Az új társadalmi körülmények, amelyek két évtizedes erőteljes nemzeti és nemzetközi felfordulás után léptek fel, az alapvető történelmi "törés" iránti érzéket alakítottak ki a háború utáni amerikai értelmiségiekben. A baloldalon az olyan értelmiségiek, mint C. Wright Mills és David Riesman jeremiádokba kezdtek az ellen, amitől tartottak, és amiről azt tartották, hogy az a társadalom eltömegesedése. A liberális centrumban az olyan teoretikusok, mint Parsons, azt sugallták, hogy ugyanez az átmenet egy egalitáriusabb, befogadóbb, és jelentősen differenciáltabb társadalmat hozott létre. A jobboldalon vészkiáltások hangzottak el az individuum eltűnéséről egy autoritárius és bürokratikus jóléti államban. A politikai spektrum minden oldalán motiválta tehát az amerikai intellektueleket a drámai és kettéágazó társadalmi változás érzése. Ez volt a tradicionális - modern bináris kód megalkotásának társadalmi alapja, a kettéágazás egy olyan megtapasztalása, ami megkívánta a jelenbeli félelmek és a jövőbeli lehetőségek értelmezését, az elképzelt múlt viszonylatában.

A haladás románca
Ahhoz, hogy teljességgel megértsük az összefüggést a történelem és az elmélet között, amely az új értelmiségieket életre hívta, a szimbolikus struktúrán kívül a narrativitásra is gondolnunk kell. Ennek érdekében a műfajelmélet dramaturgiai terminusaira  fogunk támaszkodni Arisztotelész poétikájától kezdve egészen napjaink történelmi orientáltságú irodalomkritikusainak "negatív hermeneutikájáig".
 Ilyen dramaturgiai terminusokkal úgy jellemezhetjük a modernizáció-elméletet megelőző periódus történelmi időszakát, mint amelyben az értelmiségiek "felfújták"  a szereplők és az események jelentőségét azáltal, hogy egy heroikus narratívába illesztették be őket. A 30-as és a rákövetkező háborús évek a heves társadalmi konfliktus időszakát hozták, ami eszkatologikus - világtörténelmi - reményeket ébresztett valami utópikus társadalmi átalakulásra kommunista vagy fasiszta forradalom útján, avagy egy eddig példa nélkül álló "jóléti állam" kialakításával. A háború utáni amerikai értelmiségiek ezzel szemben a társadalmi világot sokkal "deflációsabb", mérsékeltebb terminusokban tapasztalták meg. Európában a forradalmi proletármozgalmak kudarca, az Egyesült Államokban a normalizáció és demobilizáció felé való fejvesztett rohanás után a kollektív emancipáció heroikus "nagy narratívái" kevésbé voltak meggyőzőek. A jelent többé nem úgy fogták fel elsősorban, mint egy alternatív társadalmi rendhez vezető út egyik állomását, hanem inkább mint a többé-kevésbé egyedüli valaha is lehetséges rendszert.
 "Ennek a világnak" az ilyen visszafogott elfogadása nem volt szükségszerűen disztopikus, fatalisztikus vagy konzervatív. Európában és Amerikában például kialakult egy elvi antikommunizmus, amely egybefonta egy kollektív narratíva egyes szálait, és a szociáldemokráciának próbálta megnyerni a társadalmat. De még e reformista csoportokra nézve is erős hatással volt a háború előtti társadalmi narratívák kifújása, ezekben a hatásokban széles körben osztoztak. Az értelmiség mint csoport jóval "keményfejűbb" és "realisztikusabb" lett. A realizmus radikálisan eltér a heroikus narratívától, inkább önmérsékletre és visszahúzódásra ösztönöz, semmint idealizmusra és önfeláldozásra. A fekete-fehér gondolkodást, amely olyannyira fontos volt a társadalom mobilizálásához, felváltja az "ambigvitás" és a "komplexitás", az Újkritika által kedvelt terminusok, és a "szkepticizmus". Azt a meggyőződést, hogy az embernek "újjá kell születnie" - a társadalmi szentséghez - , ami utópista lelkesedésre ösztönöz, a "harmadszor született" megtisztult lélek követi, és az az akut érzés, hogy a társadalom Istene kudarcot vallott.
Valóban, ez az új realizmus sokakat meggyőzött arról, hogy maga a narratíva - a történelem - tűnt el a láthatárról, s ez ennek az újabban "modern" társadalomnak az "ideológia végeként" való reprezentációját váltotta ki, és a háború utáni világnak inkább "indusztriális", semmint kapitalista világként való ábrázolását.
Noha a realizmus eléggé elterjedt volt a háború utáni korszakban, mégsem ez volt az az uralkodó narratív forma, amelyben a háború utáni társadalomtudós értelmiség ábrázolta korát. A romantika volt az. A heroizmusnál visszafogottabb módon, de a romantika mégis olyan elbeszélést ad elő, amely viszonylag pozitív fényben tudja látni a létező világot. A háborút követő időszakban lehetővé tette az értelmiségiek és közönségük számára, hogy higgyenek a többé-kevésbé folytonos haladásban, a javulás lehetőségében. Ez a kegyelmi állapot azonban inkább egyénekre, mint csoportokra vonatkozott, és inkább gyarapodásra mint forradalmi változásra. A háború hamvaiból feltámadó új világban végre lehetővé vált, hogy az ember a saját kertjeit művelje. Ez a kultiválás felvilágosult, modern munkálkodás, amelyet a teljesítmény és a semlegesség kulturális mintái szabályoznak, s amely az "aktív" és "teljesítőképes" társadalomban kulminál.
 Más szóval a romantika megengedte a háború utáni társadalomtudós értelmiségnek, még a viszonylagos narratív visszafogottság korszakában is, hogy továbbra is a haladás és univerzalizálódás nyelvét beszélje. Az amerikai társadalmi narratívákban korszakalkotó hősök szerepelnek, egész népeket visznek az üdvösségbe, ahogy ezt az amerikai forradalom s a polgárjogi mozgalom kollektív reprezentációja sugallja. A romantikus evolúció ezzel szemben nem kollektív, Tom Sawyerről szól és Huck Finnről, a yeoman farmerről és Horatio Algerről. Az amerikai értelmiségiek akkoriban úgy artikulálták a modernizációt, mint olyan folyamatot, amely felszabadította az egyént, és úgy alakította ki a társadalmi alrendszereket, hogy az egyéni igényeket szolgálják. Ebben az értelemben a modernizáció-elmélet behaviorista volt és pragmatista, a valóságos egyénekre összpontosított, nem az olyan kollektív történelmi szubjektumokra, mint a nemzet, az etnikai csoport vagy az osztály.
Az egzisztencializmus volt a "modernizmus" romantikus amerikai ideológiájának az alapja. Az amerikai értelmiségiek valóban kialakították Sartre-nak egy sajátos, optimista olvasatát. Az egzisztencializmussal  átitatott miliőben az "autencititás" lett az egyéni viselkedés értékelésének legfőbb kritériuma, de áthatotta az olyan társadalomelméletet is, amely nyilvánvalóan nem volt a modernizáció hirdetője - mint amilyen például Erving Goffman mikroszociológiája, amely a szabadságot a szereptől tartott távolsággal azonosítja, és szembe állítja egymással a színpad előterét és hátterét, és mint amilyen David Riesmannál a belülről irányított ember dicsérete.
 Ezek az individualisztikus romantikus narratívák a kihívást hangsúlyozták a modern létben, de együtt járt velük ellensúlyozásképpen az irónia hangsúlya, az iróniáé, amelyről Frye azt tartja, hogy lehervasztja a romantikát, de nem kimondottan negatív kihatású. Az 50-es és a korai 60-as évek brit és amerikai modernista esztétikája az iróniát, az introspekciót és az ambiguitást kedvelte. Az uralkodó irodalomelmélet, az Újkritika Empson "Seven Types of Ambiguity"-jára vezette ugyan vissza az eredetét, de csak a harmincas évek heroikus és sokkal historicistább kritikája után talált magára A korabeli amerikai irodalmár körök kulcsfigurája Lionel Trilling volt, aki a modernitás pszichológiai és esztétikai célját a komplexitás növelésében és az ambivalencia iránti toleranciában jelölte meg. A pszichoanalízis volt a kritikai megközelítés legfőbb eszköze, úgy fogták fel, mint az introspekció és a morális kontroll gyakorlását. A képzőművészetben a "modernséget" az absztrakttal azonosították, a dekoráció elleni lázadással, a minimalizmussal, és mindezt úgy értelmezték, mint elfordulást a felszíntől és útkeresést a benső én felé.
 Nyilvánvalóan nehéz ilyen távolságból a mai posztmodern és poszt-posztmodern értelmiségieknek felidézni ennek az intellektuális és esztétikai modernizmusnak minden gazdag és sokszor felemelő vonatkozását, majdnem olyan nehéz, mint a kortársaknak észrevenni a szépséget és a szenvedélyt a modern építészetben (amit Pevsner olyan hatásosan taglalt "A modern design úttörői" című korszakalkotó munkájában). Az intellektuális+esztétikai modernizmusról a mai posztmodernek (Baumann, Seidman, Lasch, Harvey, Jameson és mások) által nyújtott kép mélységes félreértésen alapul. Az, hogy valami olyasminek konstruálják meg, amit dehumanizáló absztrakció, gépiesség, fragmentáltság, linearitás és dominancia jellemez, mint majd megpróbálom kimutatni, sokkal többet árul el azokról az ideológiai nehézségekről, amelyekkel ők és más mai intellektuelek napjainkban találják szembe magukat, mint a modernizmusról magáról. A kultúrában, az elméletben és a művészetben a modernizmus olyan eszköztelenséget  képviselt, ami elítélte a mesterkéltséget úgy is mint dekorációt, úgy is mint hivalkodást, és megrendítette az utópizmust mint kollektív öncsalást, ami egyenes megfelelője volt az egyéni neurózisnak. Ezek voltak azok a csodálatra méltó vonások, amelyeket Bell a korai, vagy "klasszikus modernségnek" tulajdonított a hatvanas évekkel szembeni kirohanásában "A kapitalizmus kulturális ellentmondásai" címen.
 Ez a kép persze nem volt teljesen egységes. A jobboldal körében a hidegháborúban való részvétel új színteret kínált néhány értelmiséginek a kollektív heroizmusra annak ellenére, hogy a legnagyobb hatású modernista amerikai gondolkodók rendszerint nem tartoztak a legszélsőségesebb hidegháborús héják közé. A baloldalon Amerikában és Amerikán kívül is, megvoltak a társadalomkritika fontos szigetei, amelyek tudatosan elmozdultak a romantikus alapállásból mind a szociáldemokrata, mind az ironikus individualisztikus irányban. Az olyan értelmiségiek, akikre a Frankfurti Iskola hatott, mint Mills és Riesman, és más olyan kritikus gondolkodók, mint Arendt, nem voltak hajlandók méltányolni ennek az individualista fordulatnak a humanizmusát, bírálták az általuk új tömegtársadalomnak nevezett társadalmat, amely amorális, egoisztikus viselkedésre készteti az egyéneket. Megfordították a modernizáció-elmélet bináris kódját, az amerikai racionalitást inkább instrumentálisnak, mint morálisnak és kifejezőnek látva, a nagy tudományt inkább technokratának, mint felfedezőnek. Inkább konformitást véltek felfedezni, mint függetlenséget, hatalmi eliteket és nem demokráciát, inkább csalást és csalódást, mint autenticitást, felelősséget és kalandot.
 Az 50-es években és a 60-as évek elején ezeknek a társadalomkritikusoknak nem volt különösebb hatása. Ehhez az kellett volna, hogy felállítsanak egy meggyőző alternatívát, egy új heroikus narratívát arról, hogyan lehetne a beteg társadalmat átalakítani, felváltani egy egészséges társadalommal. Ezt képtelenség volt megtenni az apálynak abban az időszakában.   Fromm az "Art of Loving" (A szeretet művészete) című könyvével állt elő a "The Sane Society" (Az egészséges társadalom) leleplezése után, az 50-es években a társadalmi megoldásokat sokszor a privát szeretet egyéni aktusai hordozták. Nem adódott társadalmi program Adorno "Authoritarian Personality" című művéből sem. C. Wright Mills nemcsak hogy elmulasztott megadni bármiféle életképes társadalmi alternatívát kritikai munkái egész sorában, de odáig ment, hogy "a hatalom új embereiként" denunciálja a 30-as és 40-es évek társadalmi mozgalmainak vezetőit. Majdnem húsz év erőszakot szülő utópista reménykedése után a kollektív heroizmus vesztett a fényéből. McCarthy jobboldali populizmusa a közéletből való kényszerű visszahúzódáshoz vezetett. Mégis előfordult, hogy amerikaiak és nyugat-európaiak egy ütemre léptek, ami olyasmit eredményezett, amit megintcsak egyaránt kell történelmi és társadalomelméleti szempontból megvilágítani

Antimodernizmus: a heroikus feltámadás
A 60-as évek közepén, valamikor Kennedy elnök meggyilkolása és az 1967-es San Francisco-i "szeretet nyara" között kimúlt a modernizáció-elmélet. Kimúlt, mert az értelmiségiek feljövőben levő ifjabb nemzedéke már nem tudott hinni benne.
 Még ha szemiotikus rendszernek tekintjük is a társadalomelméletet, inkább mint pragmatikusan levezetett általánosításnak, akkor is olyan jelrendszer, amelynek jelöltje az empirikus valóság elég szigorú értelemben. Ezért fontos felismerni, hogy ebben a háború utáni második korszakban  komoly "valóság-problémák" kezdték erőteljesen zaklatni  a modernizáció-elméletet. A kapitalista piacok megléte ellenére fennmaradt a szegénység odahaza, és inkább még növekvőben is volt a harmadik világban. Forradalmak és háborúk robbantak ki egyre-másra Európán és Észak-Amerikán kívül, és néha úgy látszott, hogy éppenséggel a modernizáció következtében. A diktatúra és nem a demokrácia terjedt el a világ többi részén, a posztkoloniális nemzetek mintha inkább egy autoriter államot kívántak volna és egy parancsgazdaságot ahhoz, hogy modernek legyenek nemcsak  gazdasági és állami szinten, de a többi szférában is. Új vallási mozgalmak léptek föl a nyugati országokban és a fejlődő világban, a szakralizáció és az ideológia térnyerésével a szekularizáció, a tudomány és a technokrácia rovására. Ezek a tendenciák túlságosan megterhelték a modernizáció-elmélet alapfeltevéseit, ha nem cáfolták is meg teljesen.
 Gyakorlati problémák azonban nem elégségesek tudományos forradalmak előidézéséhez. Átfogó elméletek védekezhetnek oly módon, hogy meghatározzák és megvédik centrális állításaik egész sorát, perspektívájuk egész szegmenseitől pedig, mint csupán periférikus jelentőségűtől, megszabadulnak. Valóban, ha közelebbről szemügyre vesszük a modernizáció-elméletet a 60-as évek közepén és végén, sőt még a 70-es évek elején is, azt figyelhetjük meg, hogy egyre körmönfontabbá válik szembekerülve bírálóival és a napi reális problémákkal. A tradicionális és modern leegyszerűsített kettősségét kezdték finomítani - nem felváltani - olyan fogalmakkal, amelyek a fejlődés egész folyamatát ábrázolták, mint Parsons, Bellah és Eisenstadt kései neo-evolucionista elméleteiben. Újrafogalmazták a konvergencia gondolatát, hogy lehetővé tegyen a modernitáshoz vezető párhuzamos, de független fejlődés-utakat. Olyan fogalmakat vezettek be, mint a diffúzió és a funkcionális helyettesítő a nem-nyugati civilizációk modernizációjának leírására. Az alrendszerek szoros kapcsolódásának posztulátumát felváltották az élenjárók és sereghajtók fogalmával, a kölcsönhatáshoz való ragaszkodást módosították a paradoxonok, ellentmondások és feszültségek fogalmaival. Az evolúció metanyelve helyett a fejlődés (development) és a globalizmus fogalmait kezdték sugallni. A szekularizmus átadta a helyét a civil hitvallás elképzeléseinek és a "modernitás tradíciójára" való hivatkozásnak.
 Ezekkel a belső korrekciókkal szemben az antimodernizmus antagonisztikus elméleteit olyan alapon vezették elő, hogy ezek érvényesebb magyarázatok a felmerült reális problémákra. Moore-nál a modernizációt és evolúciót a forradalom és ellenforradalom váltotta fel. Thompsonnál az indusztriális viszonyok fejlődő modelljeinek absztrakcióit az osztályok története és az alulról jövő tudat. A kizsákmányolásról és egyenlőtlenségről szóló diskurzus versengett a stratifikációról és mobilitásról szóló vitával, és olykor sikeresen ki is szorította azt. A konfliktus-elméletek felváltották a funkcionalista elméleteket, az állam-centrikus politikai elméletek az érték-központú és többdimenziós megközelítést, és a meghatározó társadalmi struktúrák koncepciójával vitába szálltak az olyan mikroszociológiák, amelyek a mindennapi élet folyékony, amorf és alkudozó jellegét hangsúlyozták.
 De ami végül lesöpörte a modernizáció-elméletet a színről, az nem ezek a tudományos elméletek voltak önmagukban. Valójában, mint jeleztem, a korábbi elmélet felülvizsgálói maguk is elkezdtek egy koherens, hasonlóképpen magyarázó erejű elméletet kínálni ugyanazon jelenségek nagyrészére. A döntő tényező a modernizáció-elmélet vereségében inkább ideologikus, diszkurzív és mitologikus magvának megdőlése volt. A kihívás, amelynek végül is nem tudtak megfelelni, egzisztenciális természetű volt. Olyan új társadalmi mozgalmak felől jött, amelyeket egyre inkább a kollektív emancipáció fogalmaiban fejeztek ki - parasztforradalmak világméretű síkon, fekete és chicano nemzeti mozgalmak, bennszülött lázadások, ifjúsági ellenkultúra, hippik, rockzene, feminizmus. Mivel ezek a mozgalmak alapvetően megváltoztatták a korszellemet - az idő érzékelhető ütemét - , megragadták az intellektuelek feljövő nemzedékének ideológiai fantáziáját.
 Ahhoz, hogy ábrázolni tudják ezt az elmozduló empirikus és egzisztenciális környezetet, az értelmiségiek új magyarázó elméletet fejlesztettek ki. Ugyanilyen fontos, hogy megfordították a modernizáció bináris kódját, és új módon kezdtek beszélni a szociális szféráról. E kód terminusaiban a "modernitás" és a "modernizáció" a történelmi idő szakrális feléről a profán felére került át, a modernitáshoz kapcsolva számos olyan fontos jellemvonást, amelyet azelőtt a tradicionalizmushoz és az elmaradottsághoz kötöttek  A demokrácia és az individualizálódás helyett a modern korszakban inkább a bürokráciát és a repressziót látták. A szabad piac és a szerződéses társadalom helyett a modern Amerika "kapitalista" lett, több‚ racionális, kölcsönös függésen alapuló, modern és felszabadító helyett inkább elmaradott, kapzsi, anarchikus és nyomorba döntő.
 A modernitáshoz asszociált jelek és szimbólumok ilyen megfordulása ártott a nevéhez kapcsolódó mozgalmaknak is. Holtnak nyilvánították a liberalizmust, és a 20. század eleji reformista kezdeményezéseket a korporatista kontroll kiterjesztésének álcázására szolgáló kamuflázsként diszkreditálták. A toleranciát a zavaros-fejűséggel, immoralitással és a represszióval hozták összefüggésbe. A nyugati vallás aszketizmusát bírálták represszív modernitása miatt, helyette a keleti és misztikus vallásokért rajongtak. A modernitás azonossá vált a gépies mechanizmussal. A harmadik világ számára a demokráciát luxusnak nyilvánították, és az erős államot elengedhetetlennek. A piacok nem luxust képviseltek, hanem az ellenséget, mert a kapitalizmusban kezdték a fejletlenség és elmaradottság okozóját és fenntartóját látni. A gazdasági eszményeknek ez a megfordulása behatolt az első világba is. A humanista szocializmus lépett a jóléti kapitalizmus helyére mint a jó végső szimbóluma. A kapitalista gazdaságról azt tartották, hogy az csak nagy szegénység és nagy gazdagság előállítására képes, a kapitalista társadalmakat az etnikai konfliktus, a fragmentálódás és az elidegenedés forrásának tekintették. Nem a piaci társadalom, hanem a szocializmus gondoskodik  gazdagságról, egyenlőségről és egy újraéledő közösségről.
 Ezt az átkódolást alapvető eltolódás kísérte a szociális narratívák terén. Az intellektuális mítoszok felértékelődtek, a kollektív győzelem és heroikus átalakulás elbeszéléseivé váltak. A jelen felfogása megváltozott egy hosszú küzdelem végkifejletéből egy más, sokkal jobb világba vezető úttá. Ebben a heroikus mítoszban a jelen társadalom cselekvő egyéneit és csoportjait úgy kezdték tekinteni, mint akik "harcolnak" a jövő építéséért. A romantikus modernizmus individualizált, introspektív narratívája eltűnt, és vele az ambivalencia és irónia sokra tartott társadalmi értékei is. Ehelyett élesen kijelölték az etikai határvonalakat, és a politikai imperatívuszok feketén-fehéren váltak el egymástól. Az irodalomelméletben az újkritika helyét az új historizmus vette át. A pszichológiában a moralista Freudot hirtelen represszió-ellenesnek, erotikusnak sőt polimorf módon perverznek kezdték látni. Az új Marx időnként leninista volt, máskor radikális kommunitárius, a legritkábban ábrázolták szociáldemokratának vagy humanistának a korábbi, modernista értelemben.
 Az emancipáció és a forradalom fémjelezte az aktuális retorikát, nem pedig, ahogy Weber mondta volna, a munkás hétköznapok követelményeivel való szembenézés nehéz és száraz kenyere. Realistának lenni, Wallerstein szerint, annyit jelentett, mint felfogni, hogy a "szocialista termelési módba, jövendő világállamunkba" való átmenet korában élünk. Azt sugallta, hogy csak két alternatíva van. Úgy viszonyulhatunk a küszöbönálló forradalomhoz, "mint józan harcosok, akik elősegítik azt, vagy mint okos ellenfelek, akik az útjába állnak (szándékosan vagy cinikusan)". Ezeknek az alternatíváknak a retorikus felépítése mutatja, hogy a bináris kód megfordítása (a jó és a rossz közti világos határvonal, a modernitás romlottsága) van összekombinálva  egy újabb heroikus narratíva megalkotásával, (a jövendő megváltás militánsan eszkatológikus orientációjával). Wallerstein ezeket a megjegyzéseket egy tudományos előadás során tette, amelyet utóbb "Modernizáció: nyugodjék békében" címen tett közzé. Ő volt az antimodernizáció-elmélet időszakának az egyik legnagyobb hatású és legeredetibb elméleti társadalomtudósa.
 Azokat a társadalomelméleteket, amelyeket a radikális értelmiségnek ez az új nemzedéke produkált, tudományos terminusokban lehet és kell végiggondolni. Kognitív teljesítményeik valójában a 70-es években váltak uralkodóvá, és megőrizték hegemóniájukat a mai társadalomtudományban sokkal azután is, hogy az ideológiai totalitások, amelyekbe eredetileg beágyazódtak, eltűntek a színről.
A 70-es évek végére kimerültek a megelőző időszak radikális társadalmi mozgalmainak energiái. Néhány követelésük megvalósult intézményesen, másokat leblokkoltak az erőteljes ellenmozgalmak, amelyek konzervatív közvéleményt gerjesztettek, és jobboldali kormányokat juttattak hatalomra. A kulturális és politikai eltolódás olyan gyors volt, hogy megintcsak valamiféle történelmi és episztemológiai törést látszott képviselni. Materializmus lépett az idealizmus helyébe a befolyásos politikusoknál, és a felmérések egyre konzervatívabb nézetekről adtak számot a fiatalok és az egyetemisták körében. Maoista ideológusokból - gondoljunk csak Bernard-Henry Levy-re Párizsban vagy David Horowitzra Amerikában - antikommunista "Új filozófusok" váltak, néhányan közülük neokonzervatívba mentek át. A yippiekből yuppiek lettek. Sok értelmiséginek, aki a 60-as és 70-es évek radikalizmusában nőtt fel, ezek a fejlemények elviselhetetlen csalódást hoztak. A párhuzam az 50-es évekkel nyilvánvaló volt. A szocializmus kollektív és heroikus narratívája ismét kiszenvedett, és megint úgy látszott, hogy itt az ideológia vége.

Posztmodern elmélet: vereség, rezignáció és ironikus distancia
A posztmodernizmust úgy lehet tekinteni, mint magyarázó társadalomelméletet, amely új középszintű modelleket teremtett a kultúra, a tudomány és ismeretelmélet, az osztály, a társadalmi cselekvés, a nemek közti és a családi viszonyok területén valamint a gazdasági életben. Mindezeken a területeken és másutt is, a posztmodern elméletek eredeti módon járultak hozzá a valóság megértéséhez. Mégsem a középszintű elmélet az, amelyre a posztmodernizmus leginkább rányomta bélyegét. Ezek a viták csak azért váltak jelentőssé, mert úgy veszik, mintha a történelem, a társadalmi struktúra és az erkölcsi élet széleskörű új trendjeit példáznák. Valójában éppen a struktúra és a processzus, a mikro- és makro-szintek összeszövésével, a mai élet múltjára, jelenére és jövőjére vonatkozó erős megállapításokkal sikerült a posztmodernizmusnak egy átfogó általános társadalomelméletet kialakítania, amelyet mint a többi eddig tárgyalt elméletet, tudományon kívüli terminusokban is vizsgálnunk kell, nemcsak magyarázó forrásként.
 Ha a posztmodernizmust mítosznak tekintjük - nemcsak kognitív leírásnak, de "jelentéssel bíró" keretté alakító kódnak, narratívának is - úgy kell kezelnünk, mint a radikális társadalomelméletre rákövetkező ideológiát, amelyet az a körülmény segített elő, hogy a valóság képtelen volt olyannak mutatkozni, ami megfelelt volna az antimodernista krédó keltette várakozásoknak. Ebből a perspektívából nézve láthatjuk, hogy míg a posztmodernizmus jól elboldogul a jelennel és a jövővel, horizontját megköti a múlt. Kezdetben (legalábbis) az intellektuel csalódottság ideológiájaként a posztmodernizmust marxista és posztmarxista értelmiségiek fejtették ki arra a tényre reagálva, hogy a heroikus és kollektív radikalizmus korszaka tovatűnni látszott. Újradefiniálták ezt az egzaltált kollektív jelent, amelyről azt hitték, hogy egy küszöbön álló még heroikusabb jövő előhírnöke, mint immár elmúlt korszakot. Azt deklarálták, hogy idejét múlta, nem azért, mert politikai vereséget szenvedett, hanem magának a történelemnek a struktúrájából következőleg. Az utópia veresége egy mitikusan képtelen lehetőséggel fenyegetett, a történelmi visszafejlődés lehetőségével. Azzal fenyegetett, hogy aláássa az intellektuális élet jelentés-struktúráit. A posztmodern elmélettel ezt az imminens vereséget immanenssé lehetett alakítani, magának a történelmi fejlődésnek a szükségszerűségévé. A baloldal heroikus "nagy narratíváit" csupán irrelevánssá tette a történelem, nem szenvedtek ténylegesen vereséget. A mítosz működhetett tovább. A jelentés megőrződött.
 A posztmodernizmus leghatásosabb korai megnyilvánulásai még tele voltak az elméleti zűrzavar őszinte megvallásaival, a valóság drámai eltolódásának tanúságaival, az egzisztenciális kétségbeesés kifejezéseivel. Fredric Jameson például egy "új és virtuálisan elképzelhetetlen mennyiségi ugrás"-t állapít meg "a technikai elidegenedésben". Módszertani elkötelezettsége ellenére Jameson ellenáll a késztetésnek, hogy visszaessen a megelőző korszak neomarxista magabiztosságába. Miután leszögezi, hogy a társadalmi termelés szintjén végbement változások hozták létre a felépítményben az átmeneti időszakra jellemző zűrzavart, sajnálja, hogy "elménk képtelen, legalábbis jelenleg, feltérképezni azt a hatalmas globális multinacionális és decentralizált kommunikációs hálót, amelyben fogva vagyunk mint individuális szubjektumok." A művészet hagyományos kulturális tisztánlátást teremtő szerepére utalva Jameson rosszallja, hogy ez a jelentésadó reflex blokkolva van, képtelenek vagyunk saját jelenünkre figyelni, ahogy képtelenné váltunk saját kurrens tapasztalataink esztétikai megjelenítésére".
 Az érett posztmodernizmus intellektuális jelentésadásának diadala már észrevehető abban, hogy Jameson úgy írja le ezt az új rendet, mint ami privatizálódott, fragmentált és kommersziális. Ezekkel a terminusokkal a racionalitás zűrzavara és leblokkoltsága, melyet Jamesonnak sikerült kifejeznie, úgy magyarázható, mint ami nem személyes kudarc, hanem magából az észből következő történelmi szükségszerűség. Ami értelmetlenséggel fenyegetett, most az értelem(adás) forrásává válik, amit sikerült megkonstruálni, egy új jelen és egy új múlt. Nem véletlen, hogy Jameson a posztmodernizmust mindenekelőtt "periodizáló fogalomnak" írta le, azt sugallva, hogy a terminust arra alkották meg, hogy az értelmiségiek és hallgatóságuk megérthesse az új időket: "Az új posztmodernizmus a késő-kapitalizmus mostanában megjelenő társadalmi rendjének benső igazságát fejezi ki."
 A posztmodern elméletet úgy is lehet tekinteni, pontosabb fogalmazással, mint a hatvanas évek megélt kudarca által teremtett jelentés-probléma átalakítási kísérletét. Csak így érthetjük meg, miért hirdették meg éppen a modern-posztmodern dichotómiáját, és miért éppen úgy van ezeknek az új történelmi kategóriáknak a tartalma leírva, ahogy van. Az itt kifejtett perspektívából a válasz elég világos. Az antimodern radikalizmus megelőző korszakával úgy őrződik meg a folytonosság, hogy a posztmodern is úgy tekinti a "modernitást", mint a maga kifejezett ellenfelét. Ennek az intellektuális ideológiának a bináris kódjában is a rossz oldalon marad a modernitás, a "másikat" képviselve a posztmodernizmus narratív meséiben.
 A háború utáni társadalomelméletnek ebben a harmadik szakaszában azonban teljesen megváltozik a modernitás tartalma. A radikális értelmiségiek a modern kapitalizmus privát és partikuláris jellegét hangsúlyozták, provinciális voltát, és a fatalizmust és rezignációt, amit kitermelt. A modernizáció utáni alternatíva, amit felállítottak, nem posztmodern volt, hanem nyilvános, hősies, kollektív és univerzális. Éppen ezek az utóbbi tulajdonságok azok, amelyeket a posztmodern elmélet elítél mint magának a modernitásnak a megtestesülését. Ezzel szemben a privát szférát, a csökkentett várakozásokat, szubjektivizmust, individualitást, partikularitást és lokalizmust kódolták a jó megtestesülésének. Narratívaként a posztmodernizmus legfőbb történelmi állításai - a nagy narratíva hanyatlása és a visszatérés a lokálishoz, az üres szimbólum vagy szimulákrum felívelése, a szocializmus vége, a pluralitás és a különbözés hangsúlyozása - a visszafogott narratív keretek jól látható megjelenítései. A "progresszív" ideológiák és utópista hitek hanyatlására adott válaszok.
 A hasonlóság a radikális antimodernizmussal felszínes tehát és félrevezető. Valójában sokkal több a jelentős összefüggés a posztmodernizmus és a radikalizmust megelőző korszak, vagyis a modernizáció-elmélet között. A modernizáció-elmélet, emlékszünk, maga is egy visszafogott ideológia volt egy radikális igényű korábbi heroikus korszakot követően. Az is a privát, a személyes, a lokális dolgokra tette a hangsúlyt.
 Míg ezek a hasonlóságok megmutatják, milyen félrevezető tud lenni az intellektuális ideológiák önmegjelenítése, nyilvánvalóan igaz az is, hogy a két megközelítés alapvetően eltérő. E különbségek a konkrét történelmi korban elfoglalt helyükből következnek. A modernizáció-elméletet inspiráló háború utáni liberalizmus egy radikális mozgalomra következett, amely a transzcendenciát egy progresszista kereten belül értelmezte, amely miközben radikalizálni akarta a modernizmust, erőteljesen el is utasította. Ilymódon tehát miközben a háború utáni liberalizmus romantikus és ironikus dimenziója lelankasztotta  a heroikus modernizmust, eltávolodása a radikalizmustól csak elérhetőbbé tette a modernizmus legfőbb aspektusait.
 A posztmodernizmus ezzel szemben, egy olyan radikális értelmiségi nemzedéket követett, amely nemcsak a liberális modernizmust ítélte el, de magának a modernizációnak mint olyannak kulcstételeit is. Az újbal részben azért utasította el a régi balt, mert az ragaszkodott a modernizáció tervéhez, többre tartották a Frankfurti Iskolát, amelynek a német romantikába nyúló gyökerei jobban illettek saját antimodernista törekvéseikhez . A posztmodernizmus aztán egy igazán visszafogott narratíva a heroikus radikalizmushoz képest, történelmi helyzetének specifikuma abban áll, hogy a modernitásnak mind a heroikus (radikális), mind a romantikus (liberális) változatát ugyanarra a negatív oldalra kell tennie. A következő intellektuelek hajlamosak arra, hogy megfordítsák a megelőző uralkodó elmélet bináris kódját. A posztmodernizmus számára a "modernizmus-posztmodernizmus" bináris kódja nagyobb szakítást jelentett az "univerzalista" nyugati értékekkel, mint annak idején a közvetlen háború utáni időszak "tradicionalizmus - modernizmus" dichotómiája, vagy a rákövetkező "kapitalista modernizmus - szocialista antimodernizmus" szembeállítás.
 A narratív terminusokban is sokkal nagyobbak a visszafogó elmozdulások. Bár azért megmarad egy romantikus hangvétel a posztmodern gondolkodás néhány összetevőjében, sőt még a heroikus felszabadulásra irányuló kollektivista érvelés is, de ezek a "konstruktív" verziók a személyesre és a bensőségesre koncentrálnak, és többnyire a 60-as évek társadalmi mozgalmainak leágazásai, mint például a melegek mozgalmai, a nőmozgalom, az ökológusok, a zöldek. Amennyiben részt vesznek a közéletben, az ilyen mozgalmak sokkal inkább a különbség és a partikularizmus nyelvén artikulálják a követeléseiket, semmint a közjó univerzalisztikus terminusaiban. A posztmodern narratíva legfőbb, és minden bizonnyal  legsajátosabb törekvése ezen túlmenően feltűnően eltérő. Elutasítva nemcsak a heroizmust, hanem a romanticizmust is, sokkal fatalisztikusabbnak, kritikusabbnak és rezignáltabbnak, röviden komikusan agnosztikusnak kezd látszani, mint a felemelkedést és reformot sürgető sokkal politikusabb mozgalmak. Ahelyett, hogy kiállt volna az individuum autenticitása mellett, a posztmodernizmus Foucault és Derrida révén a szubjektum halálát hirdette meg. Jameson szavaival "az egyedülálló én és a privát identitás fogalma már a múlté". Egy másik eltávolodás a modernizmus korábbi, romantikusabb változatától az irónia egyedülálló hiánya. Rorty politikai filozófiája is ezt igazolja. Mivel összekapcsolja az iróniát és a komplexitást, fenntart egy politikai, ha nem is episztemológiai liberalizmust, és ezek miatt az elkötelezettségei miatt el kell határolódnia a posztmodern kerettől.
 Romantika és irónia helyett a komikus forma virult ki teljesen a posztmodernizmusban. Frye a komédiát nevezi a végső kiegyenlítőnek. Mivel jót és rosszat nem lehet szétszálazni, a szereplők - a protagonisták és antagonisták - azonos morális szinten vannak, és a hallgatóság, ahelyett, hogy normatíve és emocionálisan részt venne, hátradől a széken, és szórakozik. Baudrillard a szatíra és nevetségessé tevés mestere, ahogy az egész nyugati világ egy hatalmas Disneylanddé válik. A posztmodern komédiából valójában hiányzik a cselekvő személyek fogalma is. A posztmodernizmus játék a játékban, egy történelmi dráma, amelyik arra hivatott, hogy meggyőzze a hallgatóságot, hogy a dráma meghalt, és hogy nincs többé történelem. Ami marad, a nosztalgia a szimbolikussá tett múlt iránt.
 A posztmodern elmélet természetesen még mindig nagyon is formálódóban van. Mint említettem, középszintű elméletei fontos igazságokat tartalmazhatnak. Általános elméletalkotása jelentőségének megítélése ezzel szemben attól függ, hogy az égisze alá helyezzük-e a posztstrukturalizmust is. Bizonyos, hogy az erős nyelvi fordulat teoretikusai - olyan gondolkodók, mint Foucault, Bourdieu, Geertz és Rorty - már jóval azelőtt elkezdték kifejteni koncepcióikat, mielőtt a posztmodernizmus megjelent volna a színen. Mégis, a relativizmusra és a konstruktivizmusra tett hangsúly, elvi szembenállásuk a szubjektummal való azonosulással és szkepticizmusuk egy totalizáló változás lehetősége tekintetében, teljesítményüket kompatibilisabbá teszi a posztmodernizmussal, mint akár a modernizmussal, akár a radikális antimodernizmussal. Ezek a teoretikusok egyfelől a modernizmusban (Geertz és Rorty szemben Parsonsszal és Quine-nal) másfelől a heroikus antimodernizmusban (Foucault és Bourdieu szemben Althusserrel és Sartre-val) való csalódásukra reagálva
írtak. Ugyanakkor Geertz és Bourdieu mégse nevezhető posztmodern teoretikusnak, és az erős kulturalista elméletek nem azonosíthatók azokkal a széleskörű ideologikus érzelmekkel, amelyeket a posztmodernizmus kifejezés implikál.

Egy újabb "átmenet":  tranzitológia
A társadalomtudósok és a történészek régóta beszélnek az "átmenetről" (transition). Történelmi kifejezésként társadalmi harcot, morális átalakulást jelöl jó vagy rossz irányba, és mint ilyen a terminus természetesen a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenetre utalt. A marxisták számára ez az átmenet annak az egyenlőtlen és ellentmondásos rendszernek a bevezetését jelentette, amely megteremti a maga antitézisét, a szocializmust és az egyenlőséget. A liberálisok számára az átmenet a tradicionális társadalomnak egy hasonlóképpen nagyjelentőségű átalakulását testesítette meg, de teremtett egy sor történelmi alternatívát - mint  demokrácia, kapitalizmus, szerződések és civil társadalom - amelynek nem volt olyan kézenfekvő morális vagy szociális ellenlábasa, mint a szocializmus.
 Az elmúlt néhány évben (89 óta) a társadalomtudományok történetében először kezdett az "átmenet" (transition) valami olyasmit jelenteni, amit az eddigi értelmezők egyike se láthatott előre. Ez pedig az átmenet a kommunizmusból a kapitalizmusba, egy olyan szófordulat, ami még a mi vájt fülünkben is oximoronként hangzik. A világtörténelmi  átalakulás jelentése megmarad, de a történelem egyenes vonala mintha ellenkező irányba futna. Ez a második nagy átalakulás, hogy Polányi híres terminusát használjuk, a történelmi és társadalmi gondolkodás váratlan és sokak által nem szívesen vett közeledését hozta. Még az egyértelműen elkötelezett értelmiségiek sem hagyhatják figyelmen kívül azt a tényt, hogy egy óriási alternatíva eltűnésének vagyunk a tanúi nemcsak a társadalomelméletben, hanem magában a társadalomban is. A belátható jövőben valószínűtlen, hogy akár a lakosság, akár az elitek nem-piaci úton próbálják meg átalakítani el primér allokációs rendszereiket.
 A társadalomtudósok a maguk részéről még kevésbé gondolhatnak majd úgy a piac-ellenes "szocialista társadalmakra" mint olyan szembeállítható tényszerű alternatívákra, amelyekkel megmagyarázhatják a sajátjukat. Kevésbé lehet majd a gazdasági stratifikációt úgy magyarázni, hogy hallgatólagosan egybevetjük egy olyan egalitárius elosztással, amelyet inkább a köz- semmint a magánkézben tartott tulajdon hozott létre, egy olyan "lehetséges világgal", amely elkerülhetetlenül sugallja, hogy a gazdasági egyenlőtlenséget a magántulajdon mint olyan létezése termeli. A társadalomtudósok feltehetőleg épp ilyen kevéssé próbálják majd a társadalmi rétegződést a közösségi megbecsülés reálisan szembeállítható tendenciájának posztulálásával magyarázni egy olyan világban, amelyet nem rontott meg a burzsoá, nem-szocialista individualizmus. Hasonlóképpen sokkal nehezebb lesz a formális demokrácia ürességéről beszélni, vagy megmagyarázni ennek a korlátait egyszerűen rámutatva egy gazdasági uralkodó osztály meglétére, mivel ezek a magyarázatok is megkívánják a szembeállítható hagyományosan "szocialista" jellegű tényeket. Röviden, sokkal kevésbé lesz könnyű úgy megmagyarázni a mai társadalmi problémákat, hogy egyszerűen rámutatunk azoknak a társadalmaknak a kapitalista természetére, amelyeknek részét képezik.

KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

ALEXANDER, Jeffrey C.
Szociológiaelmélet a II. világháború után
Balassi, 1996

GEERTZ, Clifford
"Az ideológia mint kulturális rendszer"
in: Az értelmezés hatalma
Osiris, 1993

RIESMAN, David
A magányos tömeg
Közgazdasági, 1968

MILLS, C. Wright
Az uralkodó elit
Közgazdasági, 1978

POLÁNYI Károly
A nagy átalakulás
Közgazdasági, 1994

JEFFERSON, Ann - David ROBEY (szerk.)
Bevezetés a modern irodalomelméletbe
Osiris, 1995

FRYE, Northtope
A kritika anatómiája
Helikon, 1998

BAUMAN, Zygmunt
"Van-e posztmodern szociológia?"
Replika, 1993. 9-10.

LASCH, Christopher
Az önimádat társadalma
Európa, 1997

JAMESON, Frederic
Posztmodernizmus, avagy a késői kapitalizmus kulturális logikája
Jószöveg, 1998

FOUCAULT, Michel
A szavak és a dolgok
Osiris, 2000

DERRIDA, Jacques
Grammatológia
Életünk - Magyar Műhely, 1991

A disszemináció
Jelenkor, 1998

BAUDRILLARD, Jean
Amerika
Magvető, 1996

RORTY, Richard
Esetlegesség, irónia és szolidaritás
Jelenkor, 1994

"A nyelv a megérhető lét"
Magyar Lettre Internationale, 38

BOURDIEU, Pierre
A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése
Gondolat, 1978

HADAS Miklós
"Pierre Bourdieu, egy totális szociológus"
Magyar Lettre Internationale, 40
 


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu



Lettre 42. szám, 2001. Ősz
stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret