stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



HUGO HAMILTON
Patrik napi zöldségek

Az ír himnusszal kezdődött: a Dóchas Linn Naomh Pádraig szűrődött ki a folyosóra az osztálytermekből. Ha a mi osztályunkból épp nem, akkor egy másikból hallatszott az énekszó, talán a szomszédos lányiskolából, ahol az ablakok nyitva álltak, és tisztán hallottuk egymás hangját, melyet a lekváros kenyérdarabkák fölött marakodó sirályok is visszhangoztak az iskolaudvaron. Easpal Mór na hEireann... Szent Patrik, a nagy ír püspök.
Az iskolában tetőfokára hágott a vallási buzgalom. Hamarosan a rejtélyes, barna bőröndöcskét cipelő ember is felbukkant, és járni kezdte az osztályokat. A táskába süllyesztettük a füzeteket, és karba tett kézzel ültünk. A tanár félreállt, beült az egyik hátsó padba, és ő is hallgatta a félénk, brillantinos hajú, nikotinfoltos ujjú misszionárius történeteit Szent Patrikról.
Hogyan rabolták el gyermekkorában. Hogyan találta meg azt a bizonyos lóherét. Hogyan volt, amikor egyszer átszúrta egy harcos lábát a pásztorbotja éles végével, de a harcos egy szóval sem panaszkodott, pedig fájt, és a fű csupa vér lett, mert azt hitte, hogy ez is a keresztelési szertartás része. Minden egyszerű és hősies volt. Legendák egy magányos fiúról, aki disznókat őrzött a hegyoldalon. Ez még a nemzeti hős leleplezése előtt történt, mielőtt a szakemberek rájöttek, hogy nem kevesebb, mint három Szent Patrik volt.
Végül, miután eljátszott egy dallamot a bádogsípján, kipattintotta viharvert táskája zárját, felnyitotta a fedelét, és egy szempillantás alatt utazó ügynökké változott, csinos, ünnepnapra való kitűző gyűjteménnyel - a hárfás zöld szalag 3 pénz, a háromlevelű szalag 4, a magát Szent Patrikot ábrázoló csokrocska 6. Halkan beszélt, nem úgy, mint a tanárok, miközben felvette a rendelést. Izgatottan sorakoztunk, és vártuk, hogy felírja, mit választottunk. Biztatott, hogy vegyünk többet is. Gyapjú felöltője füstszagú volt.
Csak évekkel később tűnődtem el, amikor egyszer láttam egy buszról leszállni, kezében a régi bőrönddel, hogy vajon miből él az év többi napján. Mostanában úgy képzelem, hogy eladó a Nike-nál vagy valami más sportszereket árusító cégnél. Abban az időben találkoztam vele, amikor egy szent minimum olyan menő volt, mint egy élő futball-legenda, jóval azelőtt, hogy olyan legendás alakok, mint a Simpsonék vagy a Southpark uralták volna el a mezőnyt. Jóval az irónia kora előtt.
Szent Patrik nekünk sztár volt, a Dochas Linn Naomh Pádraig szövege pedig egy sláger erejével hatott. Mai szemmel nézve kicsit úgy viseltük szigorúan monokulturális, arany hárfás kitűzőinket, mint a kínai kulturális forradalom gyermekei vagy a szovjet Moszkva utcáin sorakozó, vörös zászlót lengető, Internacionálét éneklő gyerekek az övéiket. A nemzeti ikonográfia kora volt ez. Amikor az önrendelkezési jogokért folytatott háborút gyerekekkel, apró zászlókkal, emblémákkal és lélekemelő dalokkal vívták. Az iskola volt a front, Szent Patrik pedig fényesen tündökölt az egyébként fakó naptárban.
A boltok is ünnepi árukkal hozakodtak elő. A kitűzőkön és a képeslapokon kívül lehetett kapni Szent Patrik-napi zománcozott, lóheremintás tálcát, meg porcelán süteményes tálat, amelyen a szent épp a kígyókat üldözte ki a szigetről könyörtelenül. Bálákban álltak a külföldön élő ír rokonoknak küldendő lóherés dobozok, meg a Szent Patrikos bögrék, amelyek előbb-utóbb kicsorbultak, és a csorba Diana hercegnős bögrék mellé kerültek.
Otthon a Szent Patrik-nap jelentőségét tekintve valahol az ünnepélyes hangulatú nagypéntek és a felhőtlenül boldog karácsony között helyezkedett el. Reggelinél kaptunk egy matchboxot az ünnep alkalmából. Az ír nyelvű mise után, ahol a nagykórus a Dochast énekelte, a szüleink elvittek a parádéra. A nővéreim háromszínű szalagot viseltek, az ebédet a trikolór színeiben pompázó desszert követte, zöld és narancssárga zselé, a közepén fehér tejszínhab.
Abban a városban, ahol középiskolába jártam, a himnusztól visszhangzott az iskolai díszterem, a katedrális, sőt még a parkbeli bódék is. Ekkor én is elhatároztam, hogy a magam módján megünneplem a nagy napot. Egy iskolai barátom szülei műtrágyát és gyomirtót árultak nagyban, ő pedig bármikor hozzájuthatott korlátlan mennyiségű robbanóanyaghoz, például nátriumkloridhoz. Akkoriban leginkább a hatalmas mennyiségben érkezett zöld színezőanyag nyűgözött le, olyan zöld volt, és olyan erős, hogy szinte kéknek látszott a zsákban, amiben hozták.
A Parnell téri iskolánkkal szemben nemrég alakították át az Emlékezet Kertjét, a tó egy hatalmas kereszt alakját formázta, a végében lépcső vezetett a kissé magasabban álló szökőkúthoz. Egyetlen öt méter magas vízsugarat lövellt az ég felé örökké, mint egy bálna. Ott a fapadokon ettük mindig a lekváros kenyeret. Parkőrök köröztek hátratett kézzel, nézték, nincs-e szemét valahol, és szemmel tartották a gyanús elemeket. Jómagam mindig úgy néztem ki, mint aki valamit forgat a fejében. S ez így is volt.
Március 16-án, körülbelül ötven évvel azután, hogy a főpostán felolvasták a nyilatkozatot, felmentem a lépcsőn a szökőkúthoz, körülnéztem, táskámból elővettem a zöld műtrágyát, kihasítottam a műanyag zsákot, és a tartalmát beleürítettem a medencébe.
Kiváló munka volt, gyakran érzem, hogy ha több hivatástudatom lett volna, tökéletes terrorista válhatott volna belőlem. Annyi biztos, hogy a fejem kellően tele volt zavaros ideológiákkal.
A szabadság olyasvalami volt, amiről minden nap harsogni kellett, ha már egyszer elvesztettük.
Mire a kereszt alakú tótól a park bejáratához értem, a szökőkút már zöld volt, a parkőrök pedig össze-vissza rohangáltak, mint egy süllyedő hajón. Csodaszép mentaszínű vízsugár lövellt az ég felé. A baj csak az volt, hogy olyan erős volt a festék, hogy a kezem és az arcom is zöld lett, pedig épp csak hozzáértem az anyaghoz. Minden nemzetiszínű lett, amit megfogtam. A bomba a saját kezemben robbant fel.
Lélekszakadva futottam el a Gate színház mellett, Parnell mellett, az O'Connell utcai nyilvános vécéig, ahol végre megmosakodhattam. Némiképp olyan volt ez az epizód, mint Lady Macbeth paranoid reakciója, mintha Shakespeare meg a kötelező olvasmányok kitódultak volna a városba; akárcsak a vér, a zöld festék is lemoshatatlan volt. Több száz zöld papírtörülközőt gyömöszöltem a szemétkosárba, a guriga elfogyott. Néhány mosdókagyló és csempe szintén zöld lett. Amikor újból az utcára merészkedtem, azt vettem észre, hogy közben elkaptam a sárgaság egy eddig ismeretlen zöld alfaját, mert minden másképp festett, mint azelőtt - a folyó, a Dublin fölötti szürkészöld ég, a férfiak nyakkendője, a nők szeme, a félreeső kanálisokban növő fű és moha.
Későn mentem vissza az iskolába, útközben nagy ívben elkerültem az Emlékezet Kertjét. Ahogy beléptem az osztályba, mindenki felröhögött: zöld voltam, mint a csalánleves. Olyan volt rajtam a színezék, mint az a lemoshatatlan festék, amit a rendőrség a bankjegyekre szokott nyomni, meg amit a rohamrendőrök egyre többet használtak a tüntetőkön. Minél több vizet locsolsz rá, annál feltűnőbb. Mint minden valamirevaló felforgató elem, én is megtanultam improvizálni, és elhárítani a gyanút, elmagyaráztam hát, hogy valami gazember festéket öntött a szökőkútba. Biztos valahogyan rám csöppent a víz.
Az egész osztály kinézett az ablakon, hogy igazat beszélek-e, és nem tudom, hogy Matthews atya mire vélte a dolgot: a zöld vízsugár az állam vagy egy csínytevő műve-e. Döbbentnek látszott, és rám szólt, hogy üljek a helyemre. Az óra végére a legtöbb osztálytársam színváltozáson ment át, nem beszélve az alkalmazott matematika- és kémiakönyvekről. Ahogy Matthews atya kibámult az ablakon, és átengedte magát a tűnődésnek, lélegzete márványzölddé vált.
Azóta átalakították az Emlékezet Kertjében a szökőkutat.
Úgy tudom, a döntést azzal indokolták, hogy Írország klímája nem kedvez a szökőkutaknak, mert a szél mindig elfújja a vízsugarat, és ettől az egész úgy hatott, mintha épp csak egy kicsit több eső esett volna. Úgyhogy inkább a jóval költőibb témájú Léda és a hattyú szobrát állították föl a helyére. Én pedig néhanapján, amikor a kezemre pillantok, még mindig úgy látom, mintha egész halványan visszajönne az a régi zöld szín. A tükörben mohazöld árnyakat vélek látni a szemem körül meg a nyakamon. A világ minden szappana, Arábia valamennyi illatszere se tudná lemosni onnan a hazafias érzést.

ORZÓY ÁGNES FORDÍTÁSA


Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

http://lettre.c3.hu


C3 Alapítvány         LETTRE - EPA

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret