Az ír himnusszal kezdődött: a Dóchas Linn
Naomh Pádraig szűrődött ki a folyosóra
az osztálytermekből. Ha a mi osztályunkból
épp nem, akkor egy másikból hallatszott az énekszó,
talán a szomszédos lányiskolából, ahol
az ablakok nyitva álltak, és tisztán hallottuk egymás
hangját, melyet a lekváros kenyérdarabkák fölött
marakodó sirályok is visszhangoztak az iskolaudvaron. Easpal
Mór na hEireann... Szent Patrik, a nagy ír püspök.
Az iskolában tetőfokára hágott a vallási
buzgalom. Hamarosan a rejtélyes, barna bőröndöcskét
cipelő ember is felbukkant, és járni kezdte az osztályokat.
A táskába süllyesztettük a füzeteket, és
karba tett kézzel ültünk. A tanár félreállt,
beült az egyik hátsó padba, és ő is hallgatta
a félénk, brillantinos hajú, nikotinfoltos ujjú
misszionárius történeteit Szent Patrikról.
Hogyan rabolták el gyermekkorában. Hogyan találta
meg azt a bizonyos lóherét. Hogyan volt, amikor egyszer átszúrta
egy harcos lábát a pásztorbotja éles végével,
de a harcos egy szóval sem panaszkodott, pedig fájt, és
a fű csupa vér lett, mert azt hitte, hogy ez is a keresztelési
szertartás része. Minden egyszerű és hősies
volt. Legendák egy magányos fiúról, aki disznókat
őrzött a hegyoldalon. Ez még a nemzeti hős leleplezése
előtt történt, mielőtt a szakemberek rájöttek,
hogy nem kevesebb, mint három Szent Patrik volt.
Végül, miután eljátszott egy dallamot a bádogsípján,
kipattintotta viharvert táskája zárját, felnyitotta
a fedelét, és egy szempillantás alatt utazó
ügynökké változott, csinos, ünnepnapra való
kitűző gyűjteménnyel - a hárfás
zöld szalag 3 pénz, a háromlevelű szalag 4, a
magát Szent Patrikot ábrázoló csokrocska 6.
Halkan beszélt, nem úgy, mint a tanárok, miközben
felvette a rendelést. Izgatottan sorakoztunk, és vártuk,
hogy felírja, mit választottunk. Biztatott, hogy vegyünk
többet is. Gyapjú felöltője füstszagú
volt.
Csak évekkel később tűnődtem el,
amikor egyszer láttam egy buszról leszállni, kezében
a régi bőrönddel, hogy vajon miből él
az év többi napján. Mostanában úgy képzelem,
hogy eladó a Nike-nál vagy valami más sportszereket
árusító cégnél. Abban az időben
találkoztam vele, amikor egy szent minimum olyan menő volt,
mint egy élő futball-legenda, jóval azelőtt,
hogy olyan legendás alakok, mint a Simpsonék vagy a Southpark
uralták volna el a mezőnyt. Jóval az irónia
kora előtt.
Szent Patrik nekünk sztár volt, a Dochas Linn Naomh Pádraig
szövege pedig egy sláger erejével hatott. Mai szemmel
nézve kicsit úgy viseltük szigorúan monokulturális,
arany hárfás kitűzőinket, mint a kínai
kulturális forradalom gyermekei vagy a szovjet Moszkva utcáin
sorakozó, vörös zászlót lengető,
Internacionálét éneklő gyerekek az övéiket.
A nemzeti ikonográfia kora volt ez. Amikor az önrendelkezési
jogokért folytatott háborút gyerekekkel, apró
zászlókkal, emblémákkal és lélekemelő
dalokkal vívták. Az iskola volt a front, Szent Patrik pedig
fényesen tündökölt az egyébként fakó
naptárban.
A boltok is ünnepi árukkal hozakodtak elő. A kitűzőkön
és a képeslapokon kívül lehetett kapni Szent
Patrik-napi zománcozott, lóheremintás tálcát,
meg porcelán süteményes tálat, amelyen a szent
épp a kígyókat üldözte ki a szigetről
könyörtelenül. Bálákban álltak a külföldön
élő ír rokonoknak küldendő lóherés
dobozok, meg a Szent Patrikos bögrék, amelyek előbb-utóbb
kicsorbultak, és a csorba Diana hercegnős bögrék
mellé kerültek.
Otthon a Szent Patrik-nap jelentőségét tekintve
valahol az ünnepélyes hangulatú nagypéntek és
a felhőtlenül boldog karácsony között helyezkedett
el. Reggelinél kaptunk egy matchboxot az ünnep alkalmából.
Az ír nyelvű mise után, ahol a nagykórus a Dochast
énekelte, a szüleink elvittek a parádéra. A nővéreim
háromszínű szalagot viseltek, az ebédet a trikolór
színeiben pompázó desszert követte, zöld
és narancssárga zselé, a közepén fehér
tejszínhab.
Abban a városban, ahol középiskolába jártam,
a himnusztól visszhangzott az iskolai díszterem, a katedrális,
sőt még a parkbeli bódék is. Ekkor én
is elhatároztam, hogy a magam módján megünneplem
a nagy napot. Egy iskolai barátom szülei műtrágyát
és gyomirtót árultak nagyban, ő pedig bármikor
hozzájuthatott korlátlan mennyiségű robbanóanyaghoz,
például nátriumkloridhoz. Akkoriban leginkább
a hatalmas mennyiségben érkezett zöld színezőanyag
nyűgözött le, olyan zöld volt, és olyan erős,
hogy szinte kéknek látszott a zsákban, amiben hozták.
A Parnell téri iskolánkkal szemben nemrég alakították
át az Emlékezet Kertjét, a tó egy hatalmas
kereszt alakját formázta, a végében lépcső
vezetett a kissé magasabban álló szökőkúthoz.
Egyetlen öt méter magas vízsugarat lövellt az ég
felé örökké, mint egy bálna. Ott a fapadokon
ettük mindig a lekváros kenyeret. Parkőrök köröztek
hátratett kézzel, nézték, nincs-e szemét
valahol, és szemmel tartották a gyanús elemeket. Jómagam
mindig úgy néztem ki, mint aki valamit forgat a fejében.
S ez így is volt.
Március 16-án, körülbelül ötven évvel
azután, hogy a főpostán felolvasták a nyilatkozatot,
felmentem a lépcsőn a szökőkúthoz, körülnéztem,
táskámból elővettem a zöld műtrágyát,
kihasítottam a műanyag zsákot, és a tartalmát
beleürítettem a medencébe.
Kiváló munka volt, gyakran érzem, hogy ha több
hivatástudatom lett volna, tökéletes terrorista válhatott
volna belőlem. Annyi biztos, hogy a fejem kellően tele volt
zavaros ideológiákkal.
A szabadság olyasvalami volt, amiről minden nap harsogni
kellett, ha már egyszer elvesztettük.
Mire a kereszt alakú tótól a park bejáratához
értem, a szökőkút már zöld volt,
a parkőrök pedig össze-vissza rohangáltak, mint
egy süllyedő hajón. Csodaszép mentaszínű
vízsugár lövellt az ég felé. A baj csak
az volt, hogy olyan erős volt a festék, hogy a kezem és
az arcom is zöld lett, pedig épp csak hozzáértem
az anyaghoz. Minden nemzetiszínű lett, amit megfogtam. A bomba
a saját kezemben robbant fel.
Lélekszakadva futottam el a Gate színház mellett,
Parnell mellett, az O'Connell utcai nyilvános vécéig,
ahol végre megmosakodhattam. Némiképp olyan volt ez
az epizód, mint Lady Macbeth paranoid reakciója, mintha Shakespeare
meg a kötelező olvasmányok kitódultak volna a
városba; akárcsak a vér, a zöld festék
is lemoshatatlan volt. Több száz zöld papírtörülközőt
gyömöszöltem a szemétkosárba, a guriga elfogyott.
Néhány mosdókagyló és csempe szintén
zöld lett. Amikor újból az utcára merészkedtem,
azt vettem észre, hogy közben elkaptam a sárgaság
egy eddig ismeretlen zöld alfaját, mert minden másképp
festett, mint azelőtt - a folyó, a Dublin fölötti
szürkészöld ég, a férfiak nyakkendője,
a nők szeme, a félreeső kanálisokban növő
fű és moha.
Későn mentem vissza az iskolába, útközben
nagy ívben elkerültem az Emlékezet Kertjét. Ahogy
beléptem az osztályba, mindenki felröhögött:
zöld voltam, mint a csalánleves. Olyan volt rajtam a színezék,
mint az a lemoshatatlan festék, amit a rendőrség a
bankjegyekre szokott nyomni, meg amit a rohamrendőrök egyre
többet használtak a tüntetőkön. Minél
több vizet locsolsz rá, annál feltűnőbb.
Mint minden valamirevaló felforgató elem, én is megtanultam
improvizálni, és elhárítani a gyanút,
elmagyaráztam hát, hogy valami gazember festéket öntött
a szökőkútba. Biztos valahogyan rám csöppent
a víz.
Az egész osztály kinézett az ablakon, hogy igazat
beszélek-e, és nem tudom, hogy Matthews atya mire vélte
a dolgot: a zöld vízsugár az állam vagy egy csínytevő
műve-e. Döbbentnek látszott, és rám szólt,
hogy üljek a helyemre. Az óra végére a legtöbb
osztálytársam színváltozáson ment át,
nem beszélve az alkalmazott matematika- és kémiakönyvekről.
Ahogy Matthews atya kibámult az ablakon, és átengedte
magát a tűnődésnek, lélegzete márványzölddé
vált.
Azóta átalakították az Emlékezet
Kertjében a szökőkutat.
Úgy tudom, a döntést azzal indokolták, hogy
Írország klímája nem kedvez a szökőkutaknak,
mert a szél mindig elfújja a vízsugarat, és
ettől az egész úgy hatott, mintha épp csak
egy kicsit több eső esett volna. Úgyhogy inkább
a jóval költőibb témájú Léda
és a hattyú szobrát állították
föl a helyére. Én pedig néhanapján, amikor
a kezemre pillantok, még mindig úgy látom, mintha
egész halványan visszajönne az a régi zöld
szín. A tükörben mohazöld árnyakat vélek
látni a szemem körül meg a nyakamon. A világ minden
szappana, Arábia valamennyi illatszere se tudná lemosni onnan
a hazafias érzést.
ORZÓY ÁGNES FORDÍTÁSA
Kérjük küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta
http://lettre.c3.hu