stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



MAURICE BLANCHOT

MICHEL FOUCAULT

- AHOGY ÉN LÁTOM


  Egy személyes megjegyzés: sohasem volt személyes kapcsolatom Michel Foucault-val. Sohasem találkoztam vele, kivéve egyetlen esetet: ez a Sorbonne udvarán történt, a 68-as májusi események során, június vagy július táján (bár azt mondják, hogy Foucault nem volt ott). Megszólítottam; neki fogalma sem volt róla, ki vagyok (bármit beszéljenek is ma a 68-as május ócsárlói, szép időszak volt az, mikor mindenki megszólíthatta a másikat, ismeretlenül, személytelenül, egy ember a többi közül, pusztán azon az alapon, hogy mind emberek vagyunk). Tény, hogy e rendkívüli események idején gyakran kérdezgettem: De hát Foucault miért nincs itt? - elismerve ezzel Foucault vonzerejét, és üresnek tekintve a helyet, melyet neki kellett volna elfoglalnia. Válaszul olyasfajta megjegyzéseket kaptam, amelyek nem elégítettek ki: hogy ő egy kicsit tartózkodó mostanában; vagy, hogy külföldön van. De hát akkoriban éppen hogy a külföldiek is odajöttek, beleértve a messzi Japán lakóit. Talán így történt, hogy elkerültük egymást.

  Mindazonáltal első könyve, amely a hírnevet meghozta neki, még kéziratos formában jutott el hozzám. Roger Caillois ajánlotta fel többünknek elolvasásra. Caillois szerepére csak azért emlékeztetek, mert úgy veszem észre, senki sem tud róla. Foucault stílusa, mely két, egymásnak látszólag ellentmondó tulajdonsággal rendelkezett - ragyogó volt és pontos -, teljesen elképesztette. Caillois nem tudta, hogy ez a barokkos gazdagság nem teszi-e tönkre azt a rendkívüli tudást, melynek sokrétűsége - egyszerre volt filozofikus, szociologikus és történeti - zavarba hozta, egyszersmind föllelkesítette. Foucault-ban talán önmaga másik énjét látta, azt, aki elrabolja tőle a hagyatékát. Senki sem szereti viszontlátni magát, idegenként, egy olyan tükörben, melyből nem saját képmása néz vissza rá, hanem azé az alaké, aki lenni szeretett volna.

  Foucault első könyve (fogadjuk el, hogy ez volt az első) tehát olyan irodalmi vonásokkal ékeskedett, melyeket később korrigálnia kellett. Az "őrültség" szó félreértésekre adott okot. Foucault csak indirekt módon tárgyalta az őrültséget, mindenekelőtt azonban azzal a kirekesztő erővel foglalkozott, amely egy szép vagy csúf napon egy egyszerű adminisztratív rendelettel működésbe hozható, egy olyan döntéssel, mely - nem jókra és rosszakra, hanem eszesekre és esztelenekre osztva fel a társadalmat - tényként ismerteti el az értelem tisztátalanságait... Végül is micsoda különös dolog ez a történelem, ha egy egyszerű rendelet forgatja fel, nem pedig nagy csaták vagy fontos monarchikus viták. Ráadásul ennek a felosztásnak - melynek, korántsem valamiféle rosszindulat szülte cselekedetként, az a célja, hogy megbüntesse a veszélyes, mert végképp aszociális lényeket (dologtalanokat, szegényeket, szentségteleneket, különcöket, végezetül pedig az üresfejűeket vagy a bolondokat) - mégis figyelembe kell vennie a kirekesztetteket: gondoskodást, táplálékot, áldást kell biztosítania számukra - ami csak még félelmetesebbé teszi a dolog kétarcúságát. Megakadályozni, hogy a betegek az utcán haljanak meg, hogy a szegények, ha élni akarnak, bűnözővé váljanak, hogy a züllöttek a rossz erkölcs példájával és ízével megrontsák a jámbor lelkeket - hát ez korántsem fertelmes dolog, nagyon is a haladás jele, egy olyan változás kezdete, amelyet a jó mesterek is nagyszerűnek tartanak majd.

  Így tehát Foucault már az első könyvében olyan problémákat tárgyal, melyek mindig is a filozófia hatáskörébe tartoztak (értelem, oktalanság), de a történelem és a szociológia szemszögéből tárgyalja őket, úgy, hogy előszeretettel helyezi a hangsúlyt egyfajta történelmi diszkontinuitásra (kis esemény is nagy változásokat okozhat); azonban ebből a diszkontinuitásból sohasem lesz nála szakadás (a bolondok előtt ott voltak a leprások, és a leprások eltűnésével üresen maradt helyekre - melyek egyszerre valóságos és szellemi értelemben vett helyek - települnek be más kirekesztettek menhelyei, ugyanúgy, ahogy a kirekesztés igénye később is fennmarad más, meglepő formákban, melyek részben megmutatják, részben elfedik a létét).

Egy veszélyeztetett ember

  El kellene gondolkoznunk azon, hogy az "őrültség" szó, még Foucault-nál is, miért jelent ilyen komoly kihívást. Foucault legalább kétszer tesz szemrehányást magának azért, mert hagyta, hogy elcsábítsa az a gondolat, mely szerint az őrültségben van valami mélység; hogy az valami alapvető, történelmen túli tapasztalat hordozója, melynek költők (művészek) voltak - és lehetnek még mindig - a tanúi, az áldozatai vagy a hősei. Ha ez tévedés volt is, jótékony tévedés volt Foucault számára, amennyiben általa (és Nietzsche által) tudatosította magában, hogy mennyire nem vonzódik a mélység fogalmához, ahogy később majd üldözni fogja a diskurzusokban a rejtett értelmeket, a lenyűgöző titkokat, más szóval a kettős és hármas jelentéseket, amelyeket, ez kétségtelen, nem lehet másként elintézni, csak ha magát az értelmet is diszkvalifikáljuk.

  Én most azt mondanám, hogy Foucault, aki egyszer kihívóan azt mondta magáról, hogy ő "egy boldog optimista", veszélyeztetett ember volt; bár nem kérkedett vele, kiélezett érzéke volt a mindannyiunkat fenyegető veszélyek iránt, miközben azon töprengett, vajon melyek közülük a leginkább fenyegetőek, és melyek azok, amelyek elodázhatók. Ebből adódik számára a stratégia fogalmának fontossága, és ezért jut el oda, hogy eljátsszon a gondolattal, miszerint, ha a véletlen úgy hozza, lehetett volna belőle államférfi (politikai tanácsadó), de író is - e meghatározást egyébként, több-kevesebb hévvel és őszinteséggel, mindig visszautasította -, vagy tisztán filozófus, vagy szakképzetlen munkás, tehát akármi és akárki.

  Mindenesetre egy úton lévő ember, aki magányos, diszkrét, és aki, épp ezért, bizalmatlan a belső tartalmak erkölcsi felsőbbrendűségével szemben, elutasítja a szubjektivitás csapdáit, aki azt keresi, hol és hogyan nyílik mód egy külsődleges diskurzusra, amely csillogó bár, de káprázatok nélküli, és akitől nem idegen, ahogy sokan hitték, az igazság keresése, csak éppen, sok más mellett, megmutatja ennek a keresésnek a veszélyeit is, csakúgy, mint a hatalom különböző működési módjaihoz fűződő ellentmondásos viszonyát.

Tudás, hatalom, igazság?

  Sokan szívesen tulajdonítanak Foucault-nak szinte már nihilista bizalmatlanságot az iránt, amit ő az igazság akarásának (vagy az igazi tudás akarásának) nevez; azt hiszem, ebben éppúgy, mint az (egyetemes értékkel rendelkező) ész gyanakvó elutasításában félreértik Foucault igen sokrétű törekvéseit. Az igazság akarása, hogyne, de milyen áron? Milyen álarcokban? Miféle politikai szükségletek rejtőznek eme fölöttébb tiszteletre méltó kutakodás mögött? Ezek a kérdések már csak azért is felvetődnek, mert Foucault - nem annyira valamiféle ördögi ösztön hatására, mint inkább a modern idők végzetének kényszere alatt (mely egyben az ő végzete is) - úgy érzi, arra van ítélve, hogy csak a kétes tudományokra legyen figyelme, azokra, amelyeket nem szeret, amelyek már csak különcködő nevük miatt is - humán tudományok - gyanúsak (a humán tudományokra gondol, mikor egyfajta kedélyes rosszindulattal bejelenti, hogy az ember, aki annyira foglalkoztat bennünket, hamarosan, vagy valószínűleg, el fog tűnni - miközben mindent elkövetünk, hogy már ma posztumusszá tegyük, a kíváncsiságunkkal, amely egyszerű kutatási vagy statisztikai, sőt, közvéleménykutatási tárggyá redukálja). Az igazság sokba kerül. Ezért aztán már a L'archéologie du savoir -ban (A tudás akarása) - ahol még mintha a diskurzus autonómiájának illúziójában élvezkednénk - megjelennek a tudás és a hatalom sokrétű kapcsolatai, és az a kötelesség, hogy tudatosítsuk magunkban, milyen politikai hatásokkal járt erre vagy arra a történelmi pillanatra nézve az ősrégi vágy, hogy megkülönböztessük az igazat a hamistól. Tudás, hatalom, igazság? Ész, kirekesztés, elfojtás? Nagyon rosszul kell ismerni ahhoz Foucault-t, hogy bárki azt higgye, ő beéri ilyen egyszerű fogalmakkal vagy ilyen könnyen értelmezhető kapcsolatokkal. Ha azt mondjuk, hogy az igazság önmagában hatalom, nem jutunk sokkal előbbre, mert a hatalom ugyan könnyen kezelhető meghatározás a vitában, de csaknem használhatatlan mindaddig, amíg az elemzés meg nem fosztja lomtár-jellegétől. Ami meg az észt illeti: az ész nem kell hogy átengedje a helyét az oktalanságnak. Ami minket fenyeget - és ami minket szolgál -, az nem annyira az ész, mint inkább a racionalitás különböző formái, a racionális diszpozíciók gyorsuló felhalmozódása, a racionalizációk logikájának szédülete, amelyek éppúgy használatosak a büntetési rendszerben, mint a kórházi rendszerben, mi több, az oktatási rendszerben. És Foucault az emlékezetünkbe vési ezt a jóslat erejű mondatot: "Az iszonyat racionalitása a jelenkori történelem ténye. De ettől még az irracionális nem szerzett elévülhetetlen jogokat".

Az alattvalótól az alanyig

  A Felügyelet és büntetés , mint tudjuk, a diszkurzivitás gyakorlatának kizárólagos tanulmányozásáról az ennek hátteréül szolgáló társadalmi gyakorlat tanulmányozására való áttérést jelenti, egyben a politika megjelenését Foucault munkájában és életében. A törekvés bizonyos értelemben ugyanaz. A nagy elzárást és a börtön változatos formáit csak egy lépés választja el egymástól, mindenesetre nincs köztük "saltus". Az összefüggés azonban nem ugyanaz. Az elzárás az orvostudomány ősi elve. A büntetési rendszer pedig - mely a titkos kínzásoktól és a nyilvános kivégzésektől indulva azoknak a "minta-börtönöknek" a kifinomult használatáig jutott el, melyekben az ember felsőfokú egyetemi diplomát szerezhet, míg mások nyugtatók révén juthatnak megelégedett élethez - egyfajta progresszizmus ellentmondásos követelményeihez és elfajult kényszereihez utal vissza bennünket, mely progresszizmus mégis elkerülhetetlen, sőt jótékony hatású.

  Hogyan tanult meg az ember küzdeni a pestis ellen? Nemcsak azáltal, hogy elkülönítette a pestiseseket, hanem azáltal is, hogy körbekerítette a végzetes helyet, egy olyan technológia feltalálásának a segítségével, melynek később a városi közigazgatás nagy hasznát vette, végül pedig olyan aprólékos adatgyűjtés révén, amely - a pestis eltűnését követően - a csavargás (vagyis az alacsony rangú emberek jövés-menéshez való jogának) ellehetetlenítésére szolgált, és elment egészen odáig, hogy az életből való eltűnés jogát is megvonta - ami tőlünk is meg van tagadva, ilyen vagy olyan formában, mind a mai napig. Ha Oidiposz incesztusa a thébai pestisben gyökerezik, azt is mondhatjuk, hogy származástanilag a pszichoanalízis dicsfénye csak távoli következménye a pusztító pestisnek. Innen a híres mondás, melyet az Amerikába éppen megérkező Freudnak tulajdonítanak, de eltöprenghetünk rajta, vajon azt akarta-e ezzel mondani, hogy pestis és pszichoanalízis eredendően és nosztalgikusan egybetartoznak, és ebből következően szimbolikusan felcserélhetők. Mindenesetre Foucault megpróbált messzebb menni. A strukturalizmus eredetét abban ismeri fel, vagy véli felismerni, hogy - a pestis elterjedésével - muszáj volt feltérképezni a (fizikai és intellektuális értelemben vett) teret, hogy a földmérés szigorú szabályai szerint pontosan meg lehessen határozni azokat a körzeteket, ahol a betegség leginkább fenyeget; olyan kötelezettség ez, amelynek az emberi testek megtanulják alávetni magukat, hogy engedelmessé váljanak és felcserélhető egységekként működjenek, a katonai gyakorlótereken éppúgy, mint később az iskolában vagy a kórházban: "A fegyelemben az elemek felcserélhetők, minthogy ezek mindegyike azon hely által határozza meg magát, amelyet a sorban elfoglal, és azon távolság által, mely a többiektől elválasztja".

  A szigorú körbekerítés, mely arra kényszeríti a testet, hogy hagyja magát átkutatni, ízekre szedni, és ha kell, újra összerakni, Bentham utópiájában találja majd meg beteljesülését, a mintaszerű Panoptikumban, mely az abszolút hatalmat a maga teljes átláthatóságában mutatja meg. (Ugyanúgy az orwelli fikció.) Ennek az átláthatóságnak (amelynek Hugo is kiteszi Káint, egészen a sírig) az a tragikus előnye, hogy szükségtelenné teszi a fizikai erőszakot, melynek különben a test kénytelen lenne felkínálkozni. De van még más is. A felügyelet aztán (maga a tény, hogy valaki felügyelet alatt áll) - mely nemcsak az éber őrszemek által gyakorolt felügyeletet jelenti, hanem azt is, amely az emberi mivolttal azonos, ha az emberi mivoltot egyszerre akarjuk bölccsé (a szabályoknak megfelelővé) és produktívvá (tehát hasznossá) tenni - a megfigyelés, a vizsgálat, a kísérletezés minden formájának helyt ad majd, amelyek nélkül semmiféle valódi tudomány nem létezne. És semmiféle hatalom sem? Ez már kevésbé biztos, mert a legfőbb hatalom gyökerei homályosak, és inkább a ráfordítás, mint a haszon oldalán kell keresgélni őket, nem beszélve egyes még gyászosabb rendező elvekről, amelyek a vér szimbolikáját teszik örök életűvé (lásd a mai rasszizmus hivatkozásait).

  Mindezt feltárva és megállapítva az embernek az a benyomása támad, hogy Foucault bizonyos értelemben már-már jobban kedvelte a nyíltan barbár korokat, ahol a kínzások egyáltalán nem kívánják leplezni saját kegyetlenségüket, és ahol a bűntettek, minthogy az egyeduralkodó integritását sértik, sajátos kapcsolatot hoznak létre a Fent és a Lent közt, oly módon, hogy a bűnöző, miközben látványosan vezekel azért, hogy megszegte a tilalmat, megőrzi a tett fényét, mely elkülönítette őt az emberiségtől. (Mint Gilles de Rais; mint Kafka perének vádlottjai.) Ennek bizonyítéka, hogy a halálos ítéletek végrehajtása nemcsak olyan vigasságokra ad alkalmat, melyekben a nép örömét leli, mert a törvények és szokások eltörlését szimbolizálják, hanem olykor lázadásokat is kivált, azaz eszébe juttatják a népnek, hogy neki is joga van lázadásokkal megtörni azokat a kényszereket, amelyeket egy abban a pillanatban megtépázott tekintélyű király erőltet rá. Nem a jósággal magyarázható tehát, hogy elkezdik tapintatosabban kezelni az elítéltek sorsát, mint ahogy az sem a szelídség számlájára írandó, hogy érintetlenül hagyják a bűnösök testét, s helyette inkább "a lelkekre és a szellemekre" vetik rá magukat megjavítás vagy megfegyelmezés céljából. Nem megvetendő természetesen mindaz, ami javítja a börtönviszonyokat, csak éppen azzal a kockázattal jár, hogy megtéveszt bennünket azon okokat illetően, amelyek e jobbításokat kívánatossá vagy előnyössé tették. A 18. század mintha új szabadságjogokat ízleltetne meg velünk - ami igen jó dolog. Mindazonáltal ezen szabadságjogok alapja, "az altalajuk" (mondja Foucault) nem változik, hiszen azt még mindig ugyanabban a fegyelemhez szoktatott társadalomban találjuk meg, melynek uralkodó hatalmai rejtőzködve sokszorozzák meg önmagukat. Még mindig alattvalók vagyunk. Ebből az immár nem durva, hanem kifinomult alattvalói létből aztán azt a dicső következtetést vonjuk le, hogy immár alanyok vagyunk, méghozzá szabad alanyok, akik képesek arra, hogy tudásokká alakítsák át egy hazug hatalom legkülönfélébb modelljeit, abban a mértékben, ahogy szükségképpen megfeledkezünk a felsőbbrendűségéről, az isteni eredetű törvények helyébe a változatos szabályokat és azokat az ésszerű eljárásokat állítva, amelyekről, ha már fárasztóvá váltak számunkra, úgy véljük majd, hogy egy bürokrácia szülöttei, amely persze humánus, de eltorzult bürokrácia (ne felejtsük el, hogy Kafka, aki zseniálisan leírta a bürokrácia legkegyetlenebb formáit, maga is fejet hajt előtte, amennyiben egy misztikus hatalom idegenségét látja benne).

Belső meggyőződés

  Ha tényleg látni akarjuk, hogy igazságszolgáltatásunknak mennyire szüksége van egy archaikus altalajra, elég csak felidéznünk azt a szerepet, melyet ebben az igazságszolgáltatásban a szinte már értelmezhetetlen "belső meggyőződés" fogalma játszik. Belső világunk nemcsak hogy szent maradt, hanem továbbra is a szavojai vikárius leszármazottainak sorában tart minket...

  Mi következik ebből? Ami a börtönt illeti: megesik, hogy Foucault azt állítja, a börtön újkeletű intézmény (de a római ergastulum nem tegnapi ügy). Vagy, és ez számára fontosabb, megjegyzi, hogy a börtön reformja olyan régi, mint maga az intézmény. Ami számára, a lelke legmélyén, azt a lehetetlen szükségszerűséget jelenti, hogy azt kell megreformálni, ami reformálhatatlan. Aztán meg (de ezt már én teszem hozzá) a szerzetesi szervezet nem mutatja-e meg az elszigetelődés nagyszerűségét, azt a csodát, amelyet az önmagunkkal (vagy az Istennel) való bizalmas együttlét jelent, azt a felsőbbrendű jótéteményt, mely a csendből származik, abból a kedvező közegből, ahol a legnagyobb szentek nevelődnek és a legmegátalkodottabb bűnözők kovácsolódnak? Ellenvetés: egyesek elfogadják, mások elszenvedik. De olyan nagy volna a különbség? És nincs-e több szabály még a kolostorokban is, mint egy sejtben? Végül is nem kizárólag azok-e az életfogytiglanra ítélt rabok, akik örökre szóló fogadalmat tettek? Menny, pokol - a távolság vagy elhanyagolhatóan kicsi, vagy végtelen nagy. Egy dolog legalább biztos: ahogy Foucault nem hozza szóba önmagában az észt, csak a bizonyos ésszerűségekben vagy ésszerűsítésekben rejlő veszélyt, ugyanúgy nem érdekli a hatalom általában vett fogalma sem; csak a hatalom viszonyai érdeklik, ezek kialakulása, sajátossága, működtetése. Ha jelen van az erőszak, minden világos, de ha beleegyezés van, akkor talán csak egy olyan belső erőszak következményével van dolgunk, amely a legtökéletesebb egyetértés mélyén bújik meg. (És még szemrehányást tettek érte Foucault-nak, hogy hatalom-elemzéseiben figyelmen kívül hagyta egy központi és alapvető hatalom fontosságát! Ebből vezetik le aztán azt, amit Foucault "apolitizmusának" hívnak, vagyis hogy visszautasított minden harcot, amely egy napon döntővé válhatott volna - "ez a harc lesz a végső" -, és távol maradt minden egyetemi reformtervtől. De elhallgatják nemcsak közvetlen küzdelmeit, de azt a döntését is, hogy nem játszik el "nagy tervekkel", amelyek csak a hétköznapi szervilizmushoz szolgáltatnának tetszetős alibit.)

Ki az én ma?

  Foucault szerintem nehéz - és persze kivételezett - helyzete így határozható meg: tudja-e az ember, hol van, ha egyszer sem szociológusnak, sem történésznek, sem strukturalistának, sem gondolkodónak vagy metafizikusnak nem vallja magát (mintha örökös "szlalomozásban" volna a hagyományos filozófia és minden komoly szellemiséggel való felhagyás közt)? Mikor aprólékos elemzést végez, akár az orvostudományról, akár a modern büntetési rendszerről, a mikro-hatalmak használatának rendkívül gazdag módozatairól vagy éppen arról a hatalmas területről, mely a bűnösök vallomása és az igazak gyónása vagy a pszichoanalízis vég nélküli monológjai közt húzódik, az ember azon kezd töprengeni, hogy vajon legalább néhány paradigma értékű megállapításig eljut-e, vagy felvázol-e olyan történelmi kontinuitásokat, amelyekből az emberi tudás különféle formái kibontakoznak, vagy végül (és egyesek ezzel vádolják) csak sétálgat, úgy véletlenszerűen, az ismert vagy még szívesebben a félreismert események mezején, és ügyesen kiválogatja őket, hogy felhívhassa a figyelmünket: minden objektív tudás kétes, ahogy a szubjektivitás törekvései is illuzórikusak. Nem ő maga mondta-e Lucette Finasnak: "Sohasem írtam mást, mint fikciókat, és ennek tökéletesen tudatában vagyok"? Más szóval: mesemondó vagyok, aki meséket ír, melyektől oktlanság volna erkölcsi tanulságokat várni. De Foucault nem volna Foucault, ha azonnal nem javítaná ki magát, vagy nem árnyalná a mondandóját: "De azt hiszem, a fikciókat az igazságon belül maradva is lehet működtetni." Vagyis az igazság fogalma egyáltalán nincs eltávolítva, mint ahogy az alanyiság vagy az emberi mivoltra mint alanyiságra való rákérdezés sincs szem elől tévesztve. Biztos vagyok benne, hogy Claude Morali remek könyve - Qui est moi aujourd'hui? (Ki az én ma?) - nem hagyta volna közömbösen Foucault-t.

A vér társadalma,
a tudás társadalma

  Mindazonáltal Foucault visszatérését bizonyos hagyományos kérdésekhez (még ha a válaszai genealogikusak maradnak is) olyan körülmények siettették, amelyeket én itt most nem szándékozom megvilágítani, minthogy magántermészetűnek látom őket, ráadásul semmi értelme sem lenne a megismerésüknek. ' maga magyarázatot adott, ha nem is igazán meggyőzőt, arra a hosszú csendre, mely a Histoire de la sexualité (A szexualitás története) első kötetét, a Volonté de savoir (A tudás akarásá)-t követte, mely csípős stílusával, a közgondolkodást felkavaró állításaival talán egyik legvonzóbb műve. Könyv, mely egyenes folytatása a Felügyelet és büntetés -nek. Soha olyan világos magyarázatot nem adott Foucault a Hatalomra, melyet nem egy kizárólagos és legfelsőbb Helyről gyakorolnak, hanem amely lentről jön, a társadalmi test mélységeiből, olyan helyi erőktől kiindulva, melyek mozgékonyak és átmenetiek, olykor egészen kicsik, mígnem aztán hatalmas homogenitásokká rendeződnek, melyeket konvergenciájuk tesz hegemonikussá. De miért ez a visszatérés a hatalomról való elmélkedéshez, miközben gondolkodásának új tétje az, hogy feltárja a szexualitás természetét? Sok okból, melyek közül én most, önkényesen, csak kettőt emelnék ki: mert a hatalomról szóló elemzéseit megerősítve Foucault ki szándékozik zárni a Törvény igényeit, amely felügyeletet gyakorolva az ilyen szexuális megnyilvánulások fölött, mi több, megtiltva őket, továbbra is önmagát teszi meg a Vágy lényegi alkotóelemének. Másrészt azért, mert a szexualitás, úgy, ahogyan ő érti, a vér társadalmából, vagy legalábbis a vér szimbolikájával jellemzett társadalomból a tudás, a norma és a nevelés társadalmába való átmenetet jelöli. A vér társadalma: ez a háború dicsőítését jelenti, a halál egyeduralmát, a kínok apológiáját, végül pedig a bűn nagyra értékelését és tiszteletét. A hatalom itt alapvetően a vér által beszél - innen a származás értéke (nemes és tiszta vérből származni, nem félni kiontani ezt a vért, ugyanakkor a véletlenszerű vérkeveredés tilalma, innen az incesztustörvény enyhítése, sőt, a felhívás az incesztusra). De mikor a hatalom lemond arról, hogy kizárólag a vér és a vérengzés erkölcsi tekintélyével kapcsolja össze magát (többek közt az Egyház hatására, amely ebből előnyöket szerez magának, felforgatva a házasságkötés szabályait - ilyen például a levirátus eltörlése), a "szexualitás" olyan túlsúlyra tesz szert, amely immár nem a Törvényhez köti, hanem a normához, nem az urak jogaihoz, hanem a faj jövőjéhez - az élethez -, egy olyan tudás ellenőrzése mellett, mely azt állítja magáról, hogy mindent meghatároz és mindent szabályoz.

  Áttérés tehát a "vérengzésről" a "szexualitásra". Ennek Sade a kétes értékű tanúja és mesés demonstrátora. Számára csak a gyönyör fontos, neki csak az élvezés parancsa és a kéj korlátlan joga számít. A szex az egyetlen Jó, és a Jó elutasít minden szabályt, minden normát, kivéve azt (és ez fontos), amelyik a megszegéséből fakadó kielégülés révén fokozza a gyönyört, történjen ez akár mások halála árán, akár önmagunk felizgató halálával - mely minden halálok legboldogabbika, bűnbánat és gondok nélküli. Foucault tehát azt mondja: "A vér magába szívta a gyönyört". Mely konklúzión én csodálkozom, mivel Sade, ez az arisztokrata, aki - műveiben még inkább, mint az életében - durván kigúnyolta és csak annyiban méltányolta az arisztokráciát, amennyiben az gyönyörforrásként szolgált számára, megingatathatatlanul megalapozta a szex főhatalmát. Ha álmaiban és fantáziálásaiban kedvét lelte is az ölésben és abban, hogy halmozza az áldozatait, mert ezáltal visszaszoríthatta azokat a határokat, melyeket a társadalom, sőt a természet kényszerített a vágyaira, tehát ha kedvét lelte is a vérben (de kevésbé, mint a spermában, vagy, ahogy ő mondta, a "geciben"), azzal a legkevésbé sem törődött, hogy fenntartson egy tiszta vérségi, vagy felsőbbrendű vérségi kapcsolatokra épülő kasztot. Épp ellenkezőleg: a Bűn Barátainak Társasága egyáltalán nem valamiféle nevetséges eugenizmusra való törekvés alapján szerveződik; felszabadulni a hivatalos törvények alól, és titkos szabályok által egyesülni - ez a hideg szenvedély adja meg a szexnek, és nem a vérnek, az elsőbbségét. Olyan morál ez, amelyik visszavonja, vagy úgy hiszi, visszavonta a múlt fantáziálásait. Olyannyira, hogy legszívesebben azt mondanánk, Sade-dal a szex veszi át a hatalmat, ami természetesen azt is jelenti, hogy attól kezdve a hatalom és a politikai hatalom alattomban gyakoroltatik, a szexualitás természetének kihasználásával.

A gyilkos rasszizmus

  Az átmeneten töprengve - mely a vér társadalmából abba a társadalomba vezet, ahol a szex kikényszeríti a maga törvényét, a törvény pedig felhasználja a szexet, hogy rákényszerítse magát a társadalomra - szembesül ismét Foucault azzal, ami az emlékezetünkben a modern idők legnagyobb katasztrófájaként és legnagyobb borzalmaként él. "A nácizmus - mondja - a vérhez fűződő fantáziák és a fegyelmezett őrjöngés legnaivabb és legravaszabb - és itt egyik vonás a másikat indokolja - kombinációja volt". Vagyis: ez a vér, természetesen a minden keveredéstől tiszta vér felsőbbrendűségének felmagasztalása (az a biológiai fantazmagória, mely elleplezi, hogy itt egy hipotetikus indo-európai társadalomnak - melynek legfőbb megtestesítője a német társadalom volna - kijáró jogról, a mások feletti uralom jogáról van szó), ebből következően az a kötelezettség, hogy meg kell óvni ezt a tiszta társadalmat, megsemmisítve az emberiség összes többi részét, de mindenekelőtt a Biblia népének elpusztíthatatlan örökségét. A genocídium eszközének bevetéséhez a hatalom mindenféle formájára szükség van, beleértve egyfajta bio-hatalom új formáit is, melynek stratégiái szükségképpen hozzák magukkal a rend, a módszeresség, a hideg elszántság ideálját. Az emberek gyengék. Csak akkor hajtják végre a legrosszabbat, ha nem vesznek róla tudomást, egészen addig, míg hozzá nem szoknak, és igazolva nem látják magukat egy szigorú tan "nagysága" és egy vitathatatlan vezér parancsai által. De a hitleri történetben a szexuális szertelenségek nem játszanak jelentős szerepet, és gyorsan ki is irtják őket. A homoszexualitás, a harci bajtársiasság kifejeződése Hitlernek csak ürügy volt arra, hogy megsemmisítse a fegyelemsértő bandákat, amelyek, bár az ő szolgálatában álltak, fegyelmezetlenségük révén az aszketikus engedelmesség közepette is visszataláltak a polgári ideál nyomdokaiba, még akkor is, ha ez az engedelmesség egy olyan rendszerhez fűzte őket, amely minden törvény fölött állónak nyilvánította magát, lévén ő maga a törvény.

  Foucault úgy gondolja, hogy Freud, a hatalom mechanizmusainak túlburjánzását megakadályozandó, mely hatalom szörnyű módon él vissza a gyilkos rasszizmussal (mindent ellenőrzése alá vonva, beleértve a szexualitás hétköznapjait is), megérezte a visszalépés szükségességét; ez vezette el oda - azzal a biztos ösztönnel, mely a fasizmus kiemelkedő ellenfelévé tette -, hogy visszaállítsa a frigynek a vérrokonság tilalmát és az atyai főhatalmat megfogalmazó antik törvényét: egyszóval visszaadta a Törvénynek, a norma kárára, korábbi jogait, anélkül hogy szakralizálta volna a tilalmat, azaz a megtorlást; számára ebből csak az volt fontos, hogy megfejtse a mechanizmust és kimutassa az eredetet (fegyelem, elfojtás, felettes én stb.). Ebből adódik a pszichoanalízis kétarcúsága: egyfelől felfedezteti - vagy újra felfedezteti - velünk a szexualitás és "anomáliái" fontosságát, másfelől a Vágy körül felidézi - sokkal inkább azért, hogy visszaállítsa, mintsem hogy megmagyarázza - a frigy egész ősi rendjét; vagyis nem a modernitás felé halad, sőt, egyfajta félelmetes méretű anakronizmust hoz létre - amit majd Foucault "történelmi visszaesésnek" nevez, noha látja az elnevezésben rejlő veszélyt, mely azt a látszatot kelti, mintha ő a történelmi haladáshoz vonzódna, sőt, egy olyasfajta historicizmushoz, mely igencsak távol állt tőle.

A szexrő szóló beszéd
dühödt szenvedélye

  Itt talán meg kell jegyeznünk, hogy A szexualitás történeté ben Foucault nem indít harcot a pszichoanalízis ellen, ami nevetséges is volna. De nem rejti véka alá, hogy hajlamos benne egy olyan folyamat végeredményét látni, mely szorosan kötődik a keresztény történelemhez. A gyónás, a vallomás, a lelkiismeret-vizsgálat, a hús eltévelyedéséről szóló elmélkedések a lét középpontjába állítják a szexualitás fontosságát, és végül egy olyasfajta szexualitás hatalmas kísértéseit alakítják ki, mely az egész emberi testet átjárja. Azt biztatják, amit elbátortalanítani szeretnének. Megszólaltatják mindazt, ami addig el volt hallgatva. Kivételes értékkel ruházzák fel azt, amit megfékezni kívánnak, miközben rögeszmés kísértést csinálnak belőle. A gyóntatószék és a dívány közt évszázadok teltek el, de a bűnöktől a gyönyörökig, aztán a titkos mormolástól a vég nélküli fecsegésig a szexről szóló beszédnek ugyanazt a dühödt szenvedélyét találjuk meg; célja az, hogy megszabadítson tőle, de közben állandósítsa is a jelenlétét; mintha az egyetlen gondunk az volna - abbéli szándékunktól vezéreltetve, hogy legértékesebb igazságunknak uraivá váljunk -, hogy csak és kizárólag a szexualitás átkozott és áldott terepéről tanácskozzunk önmagunkkal, kikérve persze mások tanácsát is. Megjelöltem néhány helyet, ahol Foucault saját igazságának és saját kedélyállapotának ad hangot: "Mi vagyunk, végül is, az egyetlen olyan civilizáció, ahol bizonyos tisztviselők azért vannak fizetve, hogy minden egyes ember vallomását meghallgassák saját szexualitásáról... bérbe adták a fülüket". És főként ez az ironikus ítélet arról a tekintélyes mennyiségű és talán elvesztegetett időről, amelyet azzal töltöttünk, hogy a szexet diskurzus tárgyává tegyük: "Egy napon talán elcsodálkoznak majd az emberek. Nehezen fogják tudni megérteni, hogy egy ilyen civilizáció, mely egyébként oly sokat áldozott arra, hogy a termelés és a rombolás hatalmas apparátusait kifejlessze, talált magának időt és végtelen türelmet, hogy ekkora sóvársággal töprengjen el arról, mi is az a szex; talán megmosolyognak majd bennünket, ha felidézik, hogy ezek az emberek, akik mi voltunk, azt hitték, hogy van e téren valamiféle igazság, amely legalább olyan értékes, mint az, amelyet már megtudakoltak a földtől, a csillagoktól és a gondolat tiszta formáitól; meglepődnek majd, milyen dühödt szenvedéllyel tettünk úgy, mintha kiszakítanánk a maga éjszakai homályából egy olyan szexualitást, amelyet minden - a beszédünk, a szokásaink, az intézményeink, a szabályzataink, a tudásunk - teljes nappali fényben állított elő..." Kis részlet egy fordított panegyricusból, ahol Foucault - A szexualitás történeté nek már ebben az első kötetében - mintha véget akarna vetni azoknak a hiábavaló törekvéseknek, amelyeknek mégis tekintélyes számú kötetet szándékozik szentelni, ám amelyeket végül mégsem ír majd meg.

Ó, barátaim

  Keres és talál majd kiutat (mindent összevetve csak így maradhat genealógus, ha éppen nem archeológus), úgy, hogy eltávolodik a modern időktől, és az antikvitást faggatja (különösen a görög antikvitást - ez a kísértés, mely mindannyiunkban megvan, hogy ott leljünk segélyforrást; miért nem az antik judaizmusban, ahol a szexualitásnak nagy szerepe volt, és ahonnan a Törvény is származik?). Mivégre? Nyilvánvalóan azért, hogy át lehessen térni a szexualitás gyötrelmeiről a gyönyörök egyszerűségére, és hogy új fényben lehessen megvilágítani azokat a problémákat, amelyek mégiscsak felvetődnek, noha jóval kevésbé foglalkoztatják a szabad embereket, és nem esnek a tilalomból fakadó gyönyör és botrány hatálya alá. De én nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy azok a heves kritikák, melyeket A tudás akarása kiváltott, az a szellemi hajtóvadászat (eléggé közeli rokona az "embervadászatnak"), mely ezt követően megindult, és talán egy személyes élmény, amit én csak feltételezek, és azt hiszem, hogy Foucault-t magát is tudatlanság sújtotta a tekintetben, mit is jelentett ez az élmény (egy erőteljes test, mely megszűnik erőteljesnek lenni, egy súlyos betegség, melyet még csak sejteni is alig lehetett, végül a halál közeledte, mely nem a szorongás, hanem valamiféle meglepő és új derű felé nyitott utat), mindez mélyen megváltoztatta az időhöz és az íráshoz való viszonyát. Azok a könyvek, melyeket aztán erről az őt igencsak közelről érintő témáról ír, első látásra inkább a szorgalmas történész könyvei, nem pedig a személyes kutatás művei. Még a stílus is különbözik: nyugodt, higgadt, nyoma sincs annak a szenvedélynek, mely oly sok más szövegét tette izzóvá. Egy beszélgetésben, ahol a terveiről kérdezték, egyszer csak így kiált fel: "", hát először is önmagammal fogok foglalkozni!" Nem könnyű megvilágítani e szavak értelmét, még ha kissé elhamarkodottan úgy gondoljuk is, hogy Nietzsche nyomán ő is inkább arra hajlott, hogy a görögöknél ne annyira egyfajta polgári, mint inkább individuális erkölcsöt keressen; ez tette lehetővé számára, hogy saját létezéséből - abból, ami még előtte állt az életből - műalkotást hozzon létre. Ezért érez kísértést, hogy a régieknél a baráti érintkezés gyakorlatának újraértékelését keresse, mert ezek a kapcsolatok, ha nem vesztek is el, nem lelik fel többé, csak néhányunknál, magas erkölcsi értéküket. A philiá t, ami a görögöknél, de még a rómaiaknál is mintaképe marad mindannak, ami az emberi kapcsolatokban nagyszerű (azzal a titokzatossággal, melyet az eltérő igények adnak neki, a tiszta kölcsönösség és a viszonzást nem váró nagylelkűség egyszerre), úgy lehet befogadni, mint egy gazdagodásra mindig kész örökséget. A barátság talán egyfajta posztumusz adománynak ígérkezett Foucault számára, túl a szenvedélyeken, a gondolkodás problémáin, az élet veszélyein, melyeket sokkal fenyegetőbbnek érzett másokra, mint önmagára nézve. Miközben vallomást teszek egy életmű mellett, melynek inkább tanulmányozásra (elfogulatlan olvasásra), mint dicséretre van szüksége, úgy gondolom, ha ügyetlenül is, de hű maradok ahhoz az intellektuális barátsághoz, melynek megvallását ma Foucault - engem igen fájdalmasan érintő - halála teszi számomra lehetővé, miközben felidézem magamban azokat a szavakat, melyeket Diogenész Laertiosz Arisztotelésznek tulajdonított: "", barátaim, nincs többé barát."


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 26. szám (1997. Ősz)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret