stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



SERGIO BENVENUTO

TÖRZSFŐNÖKÖK


RÓMA - Hónapok óta tudja az olaszok többsége, hogy kik azok, akik felborítják országunkban a politikai egyensúlyt: a két "csúf és aljas" politikus, Fausto Bertinotti és Umberto Bossi. Bertinotti a Rifondazione Comunista, az újraéledt olasz kommunista párt vezére, amelyik nem vesz ugyan részt a kormányban, de a szavazatok 9 százalékával igyekszik jelentősen beszűkíteni a kormány döntési játékterét. Bossi a Lega Nord vezére, és már évek óta fenyeget Olaszország északi részének leválasztásával, amelynek a Padania nevet adta.

Közös ebben a két politikusban, hogy senki sem szereti őket. Vannak ugyan híveik, de csak kisebbséget tesznek ki. A médiák egyáltalán nem kedvelik Bossit és Bertinottit, és hosszú ideje igyekeznek befeketíteni őket. Mert mindketten "perverz személyiségek" a mi politikai rendszerünkben.

Bertinotti ellenszenves, mert nem átall továbbra is úgy beszélni és viselkedni, mint egy kommunista, egy olyan országban, amelyikben időközben már a baloldal is restelli, hogy valaha Nyugat-Európa legerősebb kommunista pártja volt. A baloldal most azt veti Bertinotti szemére, hogy minden, csak nem az egyszerű munkások képviselője (választóinak valóban csak 15%-a munkás), inkább fennhéjázó értelmiségiek jelöltje, akik élvezik, hogy legalább egyvalaki megpróbál az árral szemben úszni.

Bossit ezzel szemben a gazdag, de egoista észak-olaszok agitátorának mondják, akik sajnálják adóikat a szegény Dél támogatására. Bossit és híveit főként az intellektuelek nézik le műveletlenségük és faragatlanságuk miatt. Az ún. Első Olasz Köztársaságban is volt sok korrupt politikus, de arroganciájuk ellenére feltűnés nélkül és stílusosan mozogtak a politikai élet színpadán, és nem voltak demagógok. A Bossihoz hasonló populisták megjelenése ezért okoz zavart. Mert Bossi nem tartja a beszédeit, inkább elordítozza őket, és szívesen használ közben csúnya szitokszavakat. Dicsekszik kemény falloszával, és olyan rekedtes hangon beszél, amely Tom Waits énekesére hasonlít. A médiák számára világos, hogy Bossi nem a nagypolgárságot képviseli, hanem - a legjobb esetben - a középrétegeket. Ennek a csoportnak azonban, amelyik főként adócsalás útján gazdagodott meg, nincsenek valódi politikai ambíciói.

De munkások is tartoznak Bossi követői közé, mindenekelőtt olyanok, akik "tisztességes és szorgalmas észak-olaszoknak" tartják magukat, akikről azonban nem lehet azt mondani, hogy a marxi értelemben vett proletariátushoz tartoznának. Mivel azonban mindmáig senki sem tudja igazán eldönteni, hogy a Lega Nord elszakadási törekvései valódi tragédiát jelentenek-e vagy csak egy komédiát, a Bossi ellen irányuló támadások a groteszk gúnyolódás és a szidalmazás között ingadoznak, amelyek mögött azért komoly félelmek is meghúzódnak. Bossit ennélfogva már sok szörnyeteghez hasonlították, tragikusakhoz, mint Hitler, és komikusakhoz, mint Übü király.

A támadások, amelyek feltehetőleg a leginkább érintik, a dél-olaszokkal szembeni megvetése ellen irányulnak. Bossi ugyanis annyira "bárdolatlan, zűrös, ripők és csalárd", mint az ilyen szavakkal illetett dél-olaszok, ő az észak-olaszok paprikajancsija (az pedig a nápolyi népi színjátszás tipikus figurája), ő a "legdéliesebb minden olaszok közül", "minden, csak nem milánói", inkább "lusta és kényelmes", "pizzériákban tölti az éjszakáit", és "első osztályú szarevő" (terrone, ez a legsúlyosabb szitok a dél-olaszokra).

Olaszországban, amely csak 1861 óta nemzetállam, mindig is volt egy sajátos, de igen korlátozott regionalizmus. A világnak a szülőváros templomtornya körül kellett forognia, de sosem létezett észak-olasz vagy közép-olasz identitás. Mégis tudja mindenki, hogy a kemény fejű piemontiak "udvarias, de hamis népek", mindenki azt hiszi, hogy a genuaiak "a velejükig fukarak", a velenceiket arról ismerik, hogy csak a bor, a pálinka és a papok szavára hallgatnak, a bolognaiak mind egy szálig "nagybélű kommunisták", és "fehérmájú asszonyaik a franciázástól sem riadnak vissza", a lombardok olyanok, mint a pedáns svábok (csak "Dolgozni, termelni!"), a bergamóiak pedig annyira odavannak maguktól, olyan hencegősek, hogy az egyik közmondás szerint még a londoniak is tanulhatnak tőlük. Csak Itália egyetlen régiójáról, Padaniáról nem jut senkinek semmi különös az eszébe. Az ún. "padánoknak" nem ismerik se a gyengéit, se az erényeit. Történelmi tudatunk valódi, atavisztikus és antik mítoszokból táplálkozik, de ha Bossi elkezd mítoszokat kifundálni "Padániáról", az már a csalás határait súrolja.

Gazemberek

Bárhogy van is: Bossi és Bertinotti jócskán kihasználják a helyzetüket. Bertinotti a sznob pózában tetszeleg, aki nem tartozik felelősséggel, Bossi kihasználja azt az előnyt, hogy Európa egyik leggazdagabb régiójából származik. Mindkettő valódi veszélyt jelent, mert kívül áll "minden realitáson". Bertinotti elavult jelszavaival állandóan válságba taszítja a kormányt, Bossi azért veszélyes, mert új jelszavakat talál ki, mint ez a "Padánia". Ráadásul mindketten utálják a katolikus egyházat, amely nekünk, olaszoknak még mindig fontos mércét jelent. Röviden: mindketten gazemberek. Az Egyesült Államokban rendszerint a feketéket, a zsidókat, a chicanókat és az olasz-amerikaiakat (csupa maffiózó) tekintik gazembereknek. Olaszországban, egy olyan országban, amely etnikailag és vallásilag messzemenően homogén, ez mintha kicsit másként festene: A politikusok a gazemberek, akiknek a kisebbségek nevében kellene fellépniük.

Itt föl lehetne hozni, hogy éppen Bossi Lega Nordja az, amelyik néven nevezi az ország valódi nagy problémáit: a korrupciót a politikában, Róma centralizmusát és a politikusok túl nagy hatalmát. Ez minden olaszt érint, tehát a délieket is. Így is van! Csakhogy Bossinak az a dilemmája, hogy időközben minden párt elkezdett foglalkozni ezekkel a témákkal - legalábbis látszólag. Bossi most már csak a leválásról beszél, mivel minden politikai erő a föderalizmus mellett foglalt állást, ami az ő jelszava volt hosszú évekig. Még az Alleanza Nationale posztfasisztái is arról beszélnek, hogy Olaszországnak szövetségi köztársasággá kellene alakulni. A föderalizmus felé mutató általános tendencia azt a veszélyt rejti magában, hogy a Lega Nord elleni stratégiaként nem talál célba. Egy olyan dörzsölt demagóg, mint Bossi, éppen a saját fantazmagóriáiból és az erős reakciókból él, ha nem így volna, elmerülne a "normalitásban". Mindeddig kevesen értették meg, hogy Bossi azzal, hogy egy nem létező nemzet patriotizmusára apellál, olyan alapvető tényezőt hoz be a játékba, amelyik megtalálható az Európát újabban megrázó minden posztmodern autonómiatörekvésben. Többé már nem elsősorban arról van szó, hogy közös történelmi gyökerekre hivatkoznak, inkább arról, hogy tudatosan keresnek különbségeket, amelyekkel aztán az autonómiára törekvést igazolni lehet. Aki ismerte a viszonyokat a volt Jugoszláviában, jól tudja, hogy annak idején alig lehetett egymástól megkülönböztetni az egyes népcsoportokat, a legutóbbi időkre majdnem el is tűntek. Akkor aztán hirtelen újra megjelentek a színen az etnikai identitás régi formái - mintegy lefújták róluk a port -, és máris igazolásul szolgálhattak szomszédos népcsoportok lemészárlására. (Innen nézve könnyű volna azt hinni, hogy a testvérgyilkosság pszichoanalízise jobban meg tudná magyarázni a balkáni háborúkat, mint az elsősorban gazdasági szempontokra figyelni kénytelen történelmi megközelítés.)

Az autonómiatörekvésekkel nem az a baj, hogy vannak, hanem hogy ezenközben túlságos előszeretettel hivatkoznak történelmi eseményekre, előkotorják őket a mítoszok lomtárából, hogy nagyobb ünnepélyességet kölcsönözzenek velük az új emancipációs autonómiatörekvéseknek. Ezen felül Bossi felkeltette a "közvetlen demokrácia" iránti igényt is. Eközben gátlástalanul hivatkozik régesrégi történelmi eseményekre, mint például kis lombardiai közösségek függetlenségi harcára Barbarossa Frigyes ellen.

Bajkeverők

Úgy egy évtizede Olaszországban is vannak pontosan elvégzett közvélemény-kutatások. Ez a technikai vívmány jelentősen megváltoztatta az országban a politikai helyzetet. Demokráciánk, amelyben azelőtt nyomdakészen beszélni tudó politikusok határozták meg a cselekvés irányát, a közvélemény-kutatások demokráciájává, szondázsokráciává nőtte ki magát. E közvélemény-kutatásoknak hála, a politikusoknak manapság nem kell többé választásokat kitűzniük ahhoz, hogy kiderítsék, mit gondolnak az emberek. A két nagy politikai blokk, a jobb- és a baloldal most már tudja, mit kell tennie, hogy a maga javára billentse a választások eredményét. Csupán a "közép"-hez kell igazodniuk, amely a közvélemény-kutatásokban feltáruló többségi véleménynek is a gyűjtőhelye. A politikai "centrum" tehát nem a szélső véleményekből, hanem a központi, főbb véleményekből tevődik össze. Az utóbbiakból, bár rendszerint nagyon eltérőek, mégis viszonylag stabil többségi viszonyokat lehet kialakítani.

Minden politikusnak, aki döntő szerepet kíván játszani a politikai életben, eltérő értékeket és elképzeléseket kell egyesítenie a koncepciójában ahhoz, hogy többséget tudhasson maga mögött. Nyugodtan hasonlítható egy kereskedőhöz, aki a város leginkább központi helyén nyitja meg a boltját, hogy a különböző városrészek minél több lakóját szerezze meg vásárlónak. Egy közvélemény-kutatásokra épülő demokrácia egyfajta "gyakorlótér" tehát, ahol állandóan a legkülönfélébb vélemények és érdekek találkoznak. Csak itt alakulnak ki aztán a szükséges és sikeresnek ígérkező "összefonódások" - ezt a fogalmat mostanában Olaszországban is előszeretettel használják.

Egy országban a politikai közép meghódítását célzó igyekezet ahhoz vezet, hogy a két nagy politikai csoportosulás programjai egyre jobban hasonlítanak egymáshoz. Egy kaptafára készülnek. A komédia tetőpontja volt, amikor a legutóbbi választási hadjárat során Prodi azzal vádolta ellenfelét, Berlusconit, hogy lemásolta az ő választási programját. Az egyre jellegtelenebbé váló posztmodern demokráciákban úgy jelennek meg az olyan figurák, mint Bossi vagy Bertinotti, mint veszedelmes bajkeverők. Nem tudnak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy egy jól működő demokrácia előfeltételeit mindig újra ki kell alkudni, és hogy muszáj többséget alkotni. Inkább támaszkodnak az általuk vezérelt kisebbségekre, amelyek nem túl nagyok, de annál elszántabbak. Bertinotti számára a kommunisták egy néptörzs, amelyiknek a fennmaradását biztosítani kell. Bossi azon van, hogy meggyőzze az Észak alsóbb és középrétegeit, hogy Padániában új néptörzs jött létre. Mindenekelőtt azért veszedelmesek, mert nem akarnak részt vállalni a felelősségből, inkább képviselnek olyan pozíciókat, amelyeket többségi viszonyokon alapuló demokráciákban alig vagy egyáltalán nem lehet integrálni. Nem áll szándékukban boltot nyitni a centrumban, inkább csinálnak ragyogó üzleteket a periférián, és uszítanak onnan a reprezentatív és elegáns centrum ellen, ahol viszont javíthatatlan és kellemetlen utópistáknak tartják őket.

Bertinotti olyan időkben, amikor az ország azon igyekszik, hogy eleget tegyen a maastrichti szerződés követelményeinek, úgy hat, mint egy karitatív jogállam helytartója. Szívesen tart kozmopolita beszédeket, és hivatkozik olyan régi értékekre, mint a marxi értelemben vett "etnikai egység". Mindez azt a látszatot kelti, mintha az elmúlt "bő esztendők" szellemeit idézné, amikor a jóléti állam könnyedén osztogathatott privilégiumokat. Bossi ezzel szemben minden fellelhető ócskaságról lefújja a port, csak hogy leválási törekvéseinek valami meggyőző aurát kerítsen: legyenek ezek kelta vagy középkori rítusok, 12. századi lovagi páncélzatok avagy a druidák ampullái. És eközben nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy csak azok a valódi értékek, amelyek elválaszthatatlanul összefonódnak a vér, a talajrög és a haza fogalmaival. - Egyszerűen kibírhatatlanok ezek a törzsek, ezek az életidegen és romboló kisebbségek.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret