stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



KONRÁD GYÖRGY

HATÁRJÁRÁS A MELANKÓLIA ÉS AZ IRÓNIA FÖLDJÉN


Melankólia? Halálközeliség, a keletkezésben az elmúlást látni; a meghalás, amely tud magáról, szembenézés a hanyatlással.

Társul hozzá a rezignáció.

Nem reggeli érzés, a gyerek csak akkor melankolikus, amikor elszorul a szíve. A melankólia eltolja a naiv egységet az élet akarásával.

Van szomorúság-szükséglet, és ez lehet érzelgős önsajnálat is.

Van melankolikus giccs, a feladás dekorációja.

Az ember meglátja a környezetében, viszonyaiban a lopakodó véget.

Tudni, hogy elválunk, búcsúhangulat, nem a november, hanem inkább ez a mostani október, vagy akár a nyár vége, a sárgulás, a vörösödés, a hulldogálás és a hűvösödés, a lefosztott, de még leveles szőlő.

Melankólia az életerőhöz hozzákeveredő haláltudat.

A középkorú ember lehet melankolikus, a fiatal nem jellegzetesen az, legfeljebb kurta időkre.

Vannak persze melankolikus alkatok, de talán az sem igaz, hogy a piknikus ritkábban gondol a halálra, csak ez kevésbé látszik rajta, de a dagadt is maga elé néz, és látja az emelkedésben a lecsúszást.

A melankólia közbülső állapot, két pólus ellentmondásából él.

Az öreg sem melankolikus, neki nem újság a halál közelsége, nem borzong, már úgy-ahogy elszámolt vele, tudja, hogy megöregedett, szikárabb, szikkadtabb, van ugyan benne életrevalóság, de ez már halálközelségen túli nyakasság vagy religió.

A melankóliához hozzátartozik a felülkerekedő (nem a statikus-állandó) végszemlélet, hiszen a szüntelen elborulás modorossá válik, szembetűnő benne a szél- és célirányos öntetszelgés, és látni, milyen remekül összefér az életügyességgel, sőt a hedonizmussal is.

Arról, aki él, nem tételezhető fel, hogy egyáltalán nem szereti az életet.

Művekben a melankólia jóváhagyó búcsú, a hívogató kezdetben megpillantása az elriasztó hanyatlásnak, csalódás, hogy a vadonatúj jobban szemügyre véve ócskaság, inkább lemondó, mint lázongó becsapottság, nem azt kaptuk, amit vártunk, nem azt, amiről szó volt, a tények nem hasonlítanak a tervekre, megint csak ugyanaz van, az új nem is új, a csecsemő magában viseli az emberiség ősi gyarlóságait.

A melankólia distancia, eloldódás, minősítő és értékelő eltávolodás: nem is olyan jó, sőt rémes, de a melankólia (amit nem azonosítanék a száraz kétségbeeséssel, sem a jeges tudással) magában hordozza az egészség, az újrakezdés naivitását is, legalábbis mint vágyódást, és közben annak a sejtelmét, hogy ez a kísérlet is el van rontva, hogy ez a szerelem, ez az utazás, ez a diadal, ez a forradalom sem gyógyítja meg az élet nyavalyáit, amelyek a halál folytatólagos és mindinkább küzdő jelenlétével kapcsolatosak, hiszen a leépülés éppen a megformálás által adva van.

A melankólia természetesen összefügg az iróniával, szokták mondani, hogy a nagy életbánat visszája az irónia, ami a szellem virgonc önállósodása, lábraállása az eltávolodásban.

Az alany nem adja át magát egészen a melankóliának, nem olvad bele a tárgyba, a környezetbe, elhúzódik, leírja, játszik vele, belebújik és kiugrik belőle, úgy tesz, mintha azonos lenne a tárgyával, aztán egyszer csak kikukorékol belőle.

Az ironikus énnyaláb felülkerekedik a tárgyán, és ezt olyan eltökélten űzi, hogy akár önmagán is felülkerekedik, tárggyá téve magát.

Az irónia empátia nélkül, a nem-énnel való megsejtő egyesülés nélkül (mint amolyan sarokban epéskedő outsider) valóságtalanná válik.

Aki-ami nem tud saját magának ellentéte is lenni, az nincsen igazán.

Mind az irónia, mind a melankólia magában hordja a csábítást a szentimentalizmusra és a cinizmusra, ezek a közönségesebb, de résenálló és készséges rokonok; engedd be a rokont, kiver a házból.

A saját művétől elborzadó isten az igazi ironikus és melankolikus.

A teremtő lét eliszonyodik önmagától.

Annak, amiről beszélünk, nem sok köze van a mentegetőző önsajnálathoz, az öregség, a betegség és bármely alkalmatlanság tüntető emlegetéséhez.

Az alkotás rendkívüli koncentráció, ami rendkívüli egészséget és életenergiát igényel, annyit, amennyi hat másikban sincsen.

Mind a melankóliának, mind az iróniának megvannak a repetitív változatai, lesüllyedt kultúrjavak, amelyek lehetnek rendkívül hatásosak is.

A "Szomorú vasárnap" nevű sláger melankóliája átütő volt; sokan meghallgatták, és előbb bort, majd mérget ittak.

Statisztikai tény, hogy vasárnap követik el a legtöbb öngyilkosságot, vasárnap délután, amikor rálátunk a hétköznap laposságára.

A kis ünnep is kilátótorony, van minden életben hegy- és vízrajz, domb és völgy, nos, a melankólia inkább folyóvölgy, mint szeles tető.

Értesültünk róla, hogy az irónia démon, a mögénk állított angyal, a titkos, óvó villanás, a láthatatlan zöld és piros lámpák, amelyek átsegítenek a döntéseken, és visszahúznak a szakadék, a nagy butaság partjáról.

Tartja magát az a nézet, hogy ezek mind az irónia követei jómagunkban, azzal a misszióval, hogy ne csak mindig azzal a nyavalyás első számú énnel lakjunk a világban, hanem a házunkban még néhány ént megtűrjünk.

Irónia nélkül nincsen kívülről-rálátás a belülről már túlságosan duzzadozó és patetikus végtelenségekbe hajló szenvedélyekre.

Az irónia néha sebészi kés, hideg metszés, a gomolygó homályban a villany felkattintása, de ennél valami több is, kötéltánc az én és a nem-én között. De ha nincs együttérzés, ha nem tudjuk megsajnálni az ember lányát és fiát, ha nincsen bennünk szánalom a teremtmények iránt, ami a segítő tetszés kísérőpárja, akkor nem ér az egész semmit, mert a dolog lényege az inga. Az élet színéhez kell a halál színe, de akinek az élete hanyag, az meghalni sem tud rendesen.

A monoton, konokon ontott bú bocibőgés, vagy annak erőltetése előrehaladott korban.

Az irónia elviselhetővé teszi az életet, hogy ne legyen olyan idegesítően komoly, de nem azonos a népies cinizmussal, amely minden magasabbat kiröhög.

Az irónia a homogenizáció ellenszere, ennélfogva inkompatibilis az ideológiákkal, vallási és más fundamentalizmusokkal.

Ahol ilyenek vannak, ott az iróniát letartóztatják, vagy legalábbis készen állnak rá.

Okkal teszik ezt, hiszen kisétál minden szellemi elkötelezettségből, áthalad a drótkerítéseken, nem fogad el semmilyen előírt lépést, módszert, divatot, csoportnormát.

Az irónia nem fogadja el az iróniát sem csoportnormaként, és ha van valami, amire gyanakszik, az éppen a kortársi közhely.

Amikor sokan mondják ugyanazt, az irónia tovább ballag.

Ez már megvan, ezt már fújják, hadd fújják.

Az irónia nem szégyelli a közönségest, de nem tagadja az istenit, tud sárban fetrengeni, és lenézi az összes fetrengést.

Az irónia az ember képessége arra, hogy változó nézőszögekből nézze a világot, és ezt akár a mondattagok szintjén is érvényesítse.

Az irónia a belső dialógus, annak cáfolata, korrekciója, ellenszólama, ami az előző mondatban elhangzott, de a partnerek az énszínházban kollégák, nem ölhetik meg egymást, nem költözhetnek külön, mind mást tud, aminek pillanatonként változó konfigurációban adnak hangot.

Hasonló a melankóliában és az iróniában: az eltávolodás; de helyezzünk szembe velük olyan szavakat, mint megértés, cselekvés, tanulás, szerelem, gyereknevelés, és nyomban látjuk, hogy megannyi érték van, amelyeknek nem elsőrendű tulajdonsága az irónia vagy a melankólia.

Mert ha például gyermekünk ahelyett, hogy a matematikaleckéjét megcsinálná, ironikus fejtegetésbe bocsátkozna a számtanlecke hiábavalóságáról, nem követnénk ezen az úton.

Nincsen kultúra irónia és melankólia nélkül, de ha valami divatirányzat beindul, akkor a divat népe mind a preferált fogalmakhoz csoportosul, hozzájuk, ha éppen ők azok, akkor a posztmodern csapatszellem, illetve ideológia az iróniát mint sine qua non kötelezettséget tárgyalja.

Nem tudok elképzelni antiironikusabb magatartást, mint az irónia programatikus hangoztatását.

Minden stílus egyoldalúság, megállapodás szerzők és olvasók között, kortársak és nemzedéktársak észjárásbeli és hangulati rokonsága, de a befogadónak is megvan a maga szuverenitása a kényszeres iróniával illetőleg melankóliával szemben.

Számára a melankólia bizonyos gyakoriságon túl tetszelgés, az irónia azon túl gimnasztika.

Ha valami, ami csodálatos, divatba jön, akkor annak a közönséges variánsai fognak előnyomulni.

Az irónia és a melankólia a művészetben utasok, és nemcsak ők ülnek a vagonban.

Nincsen Hamlet irónia és melankólia nélkül, de ha a szerző csupa irónia és melankólia lett volna, akkor a Hamlet nem született volna meg.

Irónia és Melankólia a társaság szépei, de nem a királynői.

Nincs egyetlen emberi állapot sem, amelynek bármiféle kellés, bármiféle korszerű rangsor trónszéket, kitüntető emelvényt biztosíthatna, hiszen nyomban az ellen lázadunk, amit illik érezni, művelni, gyakorolni, az egész, a homályban hagyott többi, az éppen divatból kimenő védelmében.

A halhatatlan kettősségek sokadalma - ez az ingamozgás a megvilágított és a megvilágítatlan, a kitüntetett és a mellőzött, a száraz és a nedves között - ez a művészet vagyona.

Nézzünk körül a világkönyvvásáron, s látva ezerszám leleményeinket, belénk karol kétfelől az irónia és a melankólia.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret