stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



LEON DE WINTER

HATÁRJÁRÁS A MELANKÓLIA ÉS AZ IRÓNIA FÖLDJÉN


A melankólia azon jelenségek egyike, amelyek bámulatba ejtenek. Korábban nem ismertem, és ezért nagyon csábítónak tűnt számomra egy nap így szólni: "ó, milyen melankolikus is vagyok ma."

A melankóliát az arisztokráciával asszociáltam. E kiváltságos osztály tagjai számára magától értetődően hozzáférhető volt nemcsak a kultúra, a művészet, Bach vagy az egészséges fogsor, hanem az olyan kifinomult dolog is, mint a melankolikus kedélyállapot. (Ami az egészséges fogsort illeti, iskoláséveim alatt ez mindig elbűvölt; abban az előkelő iskolában, amelyet én, egy zsidó vashulladék-kereskedő fia is látogathattam, az úrfiak és a grófocskák mindannyian makkegészségesnek tűntek, mintha sok jóltáplált nemzedéken keresztül mélyen beléjük ivódott volna előkelőségük tudata; ha pedig testvéreim fogsorára néztem: micsoda szánni való fogak, micsoda szemérmetlen látványa a szegény emberek egyoldalú táplálkozásának.) 'k bármikor, ha nekik úgy tetszett, mélán maguk elé tudtak meredni, elvágyódhattak a messzeségbe, és a legelérhetetlenebbre, a megismerhetetlen szerelmesre gondolhattak.

Kettős "örökségem" nem engedte kifejlődni az efféle szubtilitások iránti érzéket. Zsidó bujkálóknak vagyok a gyermeke, akik átvészelték a második világháborút, és már akkor is inkább jövő, mint múlt akartak lenni. Édesanyám elpusztíthatatlanul optimista volt; minden reggel újult erővel hitt nagyanyám visszatérésében.

Nagyapám még a deportálások kezdetén "természetes" halált halt, de nagyanyámat elhurcolták. És aki minden ok nélkül megy el, vallotta anyám, az minden ok nélkül vissza is jöhet. Nagyanyámat, valamennyi nagynénémet és nagybátyámat gyermekeikkel együtt elgázosították Szobiborban, de anyám nem volt hajlandó szembenézni e ténnyel. Rendszeresen voltak pillanatai, amikor erőt vett rajta a nyakas szomorúság, de általában túlsúlyban volt nála a hiányzó családtagok visszatérése utáni vágy. Gyakran álmodott a családjáról és sosem mulasztotta el, hogy beszámoljon álmairól gyerekeinek: milyen ajándékokat venne, ha a családtagok hirtelen ott állnának az ajtóban, hogyan csodálnák a szerzett javakat, a nagy házat, apámnak, a tartomány legnagyobb vashulladék-kereskedőjének hatalmas autóját! A világ az ő álmainak túl kicsi volt.

Azon kívül, hogy szüleim gyermeke, egy igazi "sajtfejű" is vagyok, aki elégedetten szemléli a poldereket, és azt gondolja: sokat dolgoztunk már ezen, de még rengeteg a tennivaló. A holland táj teljesen a-melankolikus. Nem nagyobb, nem erősebb, nem régibb, nem szeretetreméltóbb, de nem is könyörtelenebb, mint mi magunk. Végtelen kitartással tökéletesítettük, és most hibátlan. Nem tudom, hogy ez a szó: szorgalom, más nyelvekben is megvan-e. Engem a hangyákra és a hajthatatlanságra emlékeztet. A mi tájainkon nem ismerik az érzelmességet, a pátoszt, a melankóliát. A holland filozófia középpontjában ez a kérdés áll: Hogyan tartsuk szárazon a lábunkat? Egy nép, amely ilyen kérdést tűz a lobogójára, nem engedheti meg magának a mélabú luxusát, mert a következő árhullám végzetes lehet, és még meg kell tölteni a homokzsákokat.

A szüleim Verdi-operákat hallgattak, és együtt énekeltek az énekessel. Hangosan sírtak, ha túl szép részhez érkeztek. Míg odakint a Közlekedés- és Vízügyi Minisztérium ellenőrizte a vízszintet, addig én a küszöbön állva édesanyámat és édesapámat néztem, akik sírva-nevetve kísérték Madame Butterfly-t.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret