BALLA ZSÓFIA
HATÁRJÁRÁS A MELANKÓLIA ÉS AZ IRÓNIA FÖLDJÉN
Azt mondják, a melankolikus ember Szaturnusz gyermeke.
Félek és szorongok. Attól, hogy elmúlik ez a ferde őszi napsütés, vagy hogy nem sokáig láthatom már; hogy ezen a forró, gyönyörűre repedezett aszfalton sem fogok járni, vagy hogy egyszer csak nem lesz édesanyám. Szeretnék mindenen túl-lenni és rettegek, hogy hamarosan be kell fejeznem a szemlélődést. Kíváncsi vagyok, izgatott, erőim teljében és szomorú. Attól vagyok felajzott, például, hogy a legizgalmasabb dolog a világon: élni; és attól szorongok, mondjuk, hogy nem rajtam, az elszánásomon és az igyekezetemen múlik, meddig ácsoroghatok az anyagok, a zenék, a szagok és képzetek közelében.
A melankólia, mint a neve mutatja,
a fekete epétől van - mondják a görögök;
- a mélabú a hipochondriumnak, a has felső részének,
azaz a májnak, az epének és a lépnek a megbetegedése
- állítja Galénosz. Rosszmájú és
epés vagyok, meg hipochondriás - mondhatnám ironikusan,
vagy angolosan: spleenem van. A melankólia következtében
kedves nékem az éjszaka, az epikus és kimarjult álmok;
a megérzéseim és a jóslataim beválnak
és otthonos vagyok az elveszettség és a posztóvastag
egyedüllét érzetében; a magány titkos
és gyógyíthatatlan szabadsága is az enyém.
"Ki a szépet szemtől-szembe
látta
életét már halálba
vetette,
nem való a Föld szolgálatára,
mégis reszket, ha közel a veszte,
ki a szépet szemtől-szembe
látta" - mondja August von Platen Weöres Sándor fordításában,
a mélabús Platen, aki 39 évesen halt meg. Melankolikus
az, "aki a kín-keservét megszokta második természetéül"
- írja Euripidész; vagy az - mint Földényi F.
László írja -, aki "egyszerre két életet
él: a sokféle szenvedését, valamint azt, amelynek
erről tudomása van".
Érzem, amit érzek, fájdalmakat, sajnálatot és hiányt és zuhantató űrt - és élem, átélem a helyzetem, miközben figyelem, hogyan történik, milyen az az érzés, hogyan reagálok rá. Tudom, hogyan születtem - hiszen ott voltam. Egyszerre vagyok alany és tárgy, a kísérleti állat és a megfigyelő személy. Én vagyok, aki a szerelmével ölelkezik, eláraszt a közelség, az átolvadás, az ízek és a selymesedő hajlatok, a villanó harapás és az ütésnyi öntudatlanságig terebélyesedő gyönyörűség a vesémben - és én vagyok, aki a mennyezetről, az ajtó mellől figyeli őket, magam, hogy mi történik, a látványt, hogy miképp, milyen hangon. Egyszerre vagyok érzet és leírás, egy félhangosan gondolt, szüntelen történet; egyszerre átélés és az elgondolása, mondhatnám: élmény és reflexió, önfeledtség a létmámorban és a kimondás végtelenített igyekezete; a megragadásra, a megértésre és a megörökítésre tett szenvedélyes és pusztító erőfeszítés vagyok.
A szomorúság és a rettegés, valamint a szárnyalóan és földhözragadtan megváltoztathatatlan az írás tárgya és anyaga - mondhatnánk enyhén ironikusan.
Az irónia ugyanis csalást, tettetést jelent görögül, és - mint Kierkegaard mondja - a moralitás problémája. Az irónia az elutasítást az elfogadás gesztusa mögé rejti. Mint retorikai alakzat, a tagadást állításként mondja: mert az irónia kétértelmű, és az utalásban, a szövegkörnyezetben van a másodlagos jelentése. Hiszen - az előbbieket folytatva - ki akar az egyetlen életében folytonosan szemlélő, a halotti maszkot megmintázó kézműves lenni?
Az irónia a meglévőnél kevesebbnek a színlelése. A "jó nekem így is" gesztusa, miközben nem jó.
A melankólia a világ vadsága és javíthatatlansága, a mulandóság és az ember igazságtalanság miatti leplezetlen szomorúsága. Az irónia erre utal, és ezt akarja a bohóckodással elfedni és megőrizni.
Ha azt mondjuk, hogy az öldöklésből épphogy föllélegző volt Jugoszláviában alig várják a népek, hogy egymás keblére borulhassanak, akkor, Önök is tudják, ez a kijelentés az afölötti szomorúságot rejti, hogy dehogy, inkább egymás torkának kívánnának esni. Egy mélyebb rétegben, persze, befejezést és békét áhítva, de a szomszéd fölötti diadalban szerzett békét... - hogy a civilizációs máz, a destruáló, szadista ösztönök rétegeiig ne is ereszkedjünk eme állítás fel- és levonóján. Hiszen szemlélői, tanúi és bizonyos értelemben kibicei lettünk egy történetnek, és fogvacogtató tudást szereztünk az emberi természetről. Aztán e tudás birtokában belefúrjuk fejünket-fülünket a Máté Passióba, Mozart nyári délutánjaiba és a munkába.
Azért vagyok ironikus, hogy elrejtsem a melankóliámat. Hogy - B. Gáspár Judit kifejezésével - meghatározottságomra szabadságom elnéző fölényével próbáljak tekinteni.
Januárban, a Bak jegyében, vagyis a Szaturnusz bolygó uralma alatt születtem, mi több, szombaton, Saturday, Szaturnusz napján. Tálalva van természetem a mélabúhoz. Minden sorsára készen áll. Húzd rá, cigány! Tölts hozzá bort a hideg kupába.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu
Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap
| stílus 1 (fehér) | stílus 2 (fekete) | stílus 3 (epa) |