stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



TANDORI DEZSŐ


A sors iróniája. Van egy ilyen kifejezés, sok nyelven él, gondolom, ugye, és vannak ezek az alapfogalmak, mint az idő és a tér, és amikor a sors iróniája ezekkel összefut, pontok metsződnek ki, melyek evidensek. "Nicht von ungefÄhr", mondja Klee, mint az elközelgő halál, vagy mint a megalakuló műalkotás. Evidenciapontoknak nevezem az ilyeneket, és történetüket evidenciatörténeteknek. Kölnben jól bereggeliztem egyszer, utána a Ludwig Múzeum alkalmi kiállítására látogattam, s légszomjam okozta, hogy a szépséges impresszionista képek előtt szó szerint a földre akartam volna esni, hanyatt, hasra, éreznem kellett, semmi nem segít. Kirohantam, a közeli Hauptbahnhofon felugrottam a krefeldi vonatra, ott első utam megint egy modern múzeumba vezetett (a híres "fehér" termek), s végül egy kisebb terembe érkeztem (már nem szédülve), ahol furcsa fekete tárgyat pillantottam meg. "Feküdjön le, hm?" javasolta a teremőrnő a kihalt múzeumban. Megriadtam. "Wie bitte?!" Kiderült, erre a fekete napozóágy-félére le lehet (le "kell") feküdni(e) a látogatónak, s ezt neg is tettem, zene szólalt meg a lábamnál, mert a tárgy neve (Lehmann műve) "Zengő priccs" volt. Elmenekültem tehát, hogy botrányosan végig ne terüljek a földön egy múzeumban (Kölnben), és íme, elérkeztem egy másik múzeumba, ahol nagyon is le kellett feküdnöm. Ez a tér evidenciatörténete. S az időét nézzük akkor.

A második lakos lóháton közeledik, egy monsieur rámköszön így, s az időt kérdezte. Mert én egyszerre voltam boldog és boldogtalan (ahogy regényíró-mesterünk, Ottlik szerint az érzés egyszerre holtbizonyos és pontatlan), s azt szerettem volna: "álljon meg az idő, állna meg, most", lásd Faust? Egy pillanat, mondtam a lovas úriembernek, s kotorászni kezdtem táskámban, ébresztőórával járok, sok írógépeléstől beteg csuklóm nem tűri a karórát. Rengeteg apró holmi (halott madaraim képe, radír, olló, cipőfűző, családi fotók, játékmedvék, ceruzák, igazolványok és vadgesztenyék) közül előkerült, pontosabban: kihullt az óra. Bele a többi kis tárggyal a vizesárokba (mely színig volt vízzel, ősz volt). A lovas úr zavarba jött, leszökkent a nyeregből, együtt kotorásztuk ki a vízből a dolgokat. Az óra három részre hullt szét, lapja az "örök időt" mutatta, 5 óra 17 perc. Többé ő nem mutat időt. A lovas úr nem szállt vissza a paripára, elkísért a vasúthoz, közben meghívott pár pohár sörre, én visszahívtam őt, így álldogáltunk, ló, lovasa és én, a megállt idővel táskámban, mely (az idő? a táska? az álldogálás?) evidens volt, a sors iróniája hasította ki a világból, biztos és bizonytalan pontként.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret