stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



ANNA MITGUTSCH

MI AZ, HOGY "NŐI IRODALOM?"


A női irodalom fogalma, legalábbis abban az értelemben, ahogy - talán már nem is olyan reflektálatlanul, mint tizenöt évvel ezelőtt - ma használják, egyszerre jelent meg a hetvenes években nekilódult feminista elméletalkotással. A feminista irodalmárok azért használták, hogy egyrészt az irodalom gyakorlatával igazolják a feminista elméletet, másrészt azért, hogy a nők elfelejtett vagy nemigen méltányolt írásműveit visszacsempésszék az irodalmi kánonba, és felmutassák a nők alkotta művek elnyomott hagyományát. E nélkül az úttörő tevékenység nélkül aligha kerülhetett volna sor a romantika női képviselőinek látványos fogadtatására vagy az olyan nőszerzők műveinek újraolvasására, akiket a mindig is normatív irodalmi kánon okán éppen azért nem méltattak figyelemre, mert az már eleve nem adott helyt a női tudat ábrázolásának. A "női irodalom" terminusát, melyet elkötelezett nőtudósok azért vezettek be, hogy az uralkodó, férfi dominanciájú kultúrán belül szóhoz és helyi értékhez juttassák a nőket, a piac és az irodalomkritika jóval szenvedélyesebben fogadta, mint ahogy egyébként szellemtudományi elméleti fogalmakat szokás. Ám a fogalom egyáltalán nem valamely még szabadon hagyott, üres helyen landolt, hogy aztán a kezdeményezői által neki szánt jelentésében népszerűsödhessék. A fogalom már foglalt volt, és amint a férfiszerzők számára fenyegetően megsokasodtak az író nők, a hetvenes és nyolcvanas évek folyamán további negatív konnotációk telepedtek rá.

Természetesen a fogalom már létezett azokban az irodalmi lexikonokban és szakszótárakban, amelyek minden germanistának - legyen bár férfi vagy nő - ott voltak a kézikönyvtárában vagy a tudatában. Szerepelt például Gero von Wilpert Sachwörterbuch der Literatur című munkájában is (Stuttgart, 1964): ebben ugyan nem női irodalomról, hanem női költészetről van szó, mindazonáltal történeti fejlődést vázol fel Sapphótól kezdve Hroswitha von Gandersheimen, Ava asszonyon, a női misztikusokon és az érzékenység regényén keresztül Marlittig és Courths-Mahlerig, úgyhogy a "költészet" fogalmát aligha tekinthetjük műfajmegjelölésnek. A romantika írónőiről a következőket mondja: "A klasszika szigorú formaeszménye kevésbé kedvezett a női költészetnek, mint a romantikában bekövetkezett emancipáció", majd a romantika legfontosabb női képviselőinek megnevezése után: "Az, hogy a biedermeier ismét visszafordul a polgáriassághoz, és hogy az Ifjú Németország éveiben divatba jönnek a napi kérdések, realista női költészet kialakulását segíti elő." Wilpert "számos családilap-írónő" és Johanna Spyri után jut el Droste-Hülshoffhoz és Ebner-Eschenbachhoz, úgy találja, hogy durvasága miatt a naturalizmus kevésbé felelt meg a nőknek, majd áttekintését a jelennel zárja, amely Bertha von Suttnerral kezdődik és Ingeborg Bachmann-nal, Ilse Aichingerrel és Hilde Dominnal ér véget. A "női költészet" fogalmát, amely - ez kiderül a történeti vázlatból - nála azonos a női irodalommal, így határozza meg: "A női költészet a nők képviselte és sajátosan női érzésvilágot és érdeklődést tükröző irodalom. A nők lénye és kulturális beállítottsága, melyet a megállapodottság, a természethez kötöttség és az idők változásai közepette tanúsított kiegyenlítően megőrző magatartás jellemez, magyarázatot ad a N. késői megjelenésére és vonzódására a vallásos, erkölcsi, érzelmes témákhoz, különösen az érzelem fűtötte lírában és a világra fogékony epikában, míg a dráma feszes, erőteljes megformálására a N. többnyire nem vállalkozott."

Ez a meghatározás manapság meglehetősen avíttnak hangzik, jóllehet az ötvenes évek közepén született, meg aztán nem is az a tőrőlmetszett tárgyszerű definíció, amilyennek álcázza magát, hanem merő évszázados, megkövült előítélet. Mégsem tűnt el egyáltalán az azóta eltelt évtizedekben pusztán azért, mert a feministák úgy kívánják, vagy mert a nők mozgástere valamelyest nőtt. A nő lényegének ehhez hasonló definícióit továbbra is minden területen használják és felhasználják, mihelyt szükségesnek mutatkozik, hogy a nőket visszaszorítsák a gyámoltalanságba. Hogy legalább egyes részterületeken, tehát a germanisztikában is változott az irodalmi tevékenységet folytató nő képe, azt az 1989-es irodalmi szakszótár 7. kiadása mutatja. Ebben a "női irodalom" címszónál a következő helyreigazítás található: "A női irodalom nemek szerinti megkülönböztetésének újsütetű tákolmánya, mely a N-t valamiféle férfiirodalommal állítja szembe, tudományos szempontból tarthatatlan, mivel az irodalomtól mint olyantól idegen a nemek szerinti külön csoportokra való felosztás. A női irodalom elkülönítő szemlélete ezért csak annyit jelenthet, hogy a nők örvendetes módon egyre nagyobb mértékben vesznek részt és törnek lassanként előre az irodalom - sokáig tévesen férfi-felségterületnek tekintett - egészében, melynek formái és értékkategóriái változatlanok." Még ebben az állításban is sok az álságosság és az implicit értékelés. Azt a benyomást kelti, mintha a nők afféle civilizálatlan törzs volnának, melynek tagjai későn bár, de örvendetes módon mégis lassacskán beóvakodnak erre az irodalom nevezetű férfi-felségterületre. Az a kategorikus követelmény, miszerint az irodalom értékkritériumait és formáit, vagyis a férfiak által megszabott kategóriákat és ismérveket semmiképpen nem szabad megbolygatni, implicit módon azt jelenti, hogy a nők alkotta irodalomból csak az elfogadható, ami nyelvében, formájában és attitűdjében maradéktalanul alárendeli magát ennek a "férfi irodalomnak". Így nyilvánvalóan nem formai, hanem tartalmi ismérvek alapján rekeszti ki a szerző már elöljáróban "a szellemi, társadalmi és politikai nőemancipáció" úgynevezett "irányzatos feminista irodalmát": Emanciknak nincs semmi keresnivalójuk az irodalomban. Ezt az erőmutatványt követi az a szövegrész, amely már az 1954-es kiadásban is benne van, és amelyet az imént idéztem. Mindamellett a liberalizálódás következtében szükségessé vált egy új műfaj, amelyről az 1964-es kiadásban még nem esett szó: a "női regény".

A "női regény" Gero von Wilpert szerint (1989) a) "nők által írt, általában témájában is a nők élményei körül forgó regény, a női irodalom része, b) értékelő mozzanatot nem tartalmazó tartalmi minősítés, általában egy nő életéről szóló regény, c) szűkebb értelemben a bestseller-irodalom körébe tartozó sajátos műfaj, amely a szerelmes regénnyel áll közeli rokonságban." Ezek szerint egy férfi életéről szóló vagy egy férfi élményei körül forgó regény férfiregény volna? A "férfiregény" címszó nincs benne a Wilpertben, de valószínűleg egyetlen másik lexikonban sem.

Olybá tűnik, mintha a női irodalomnak a feministák által a legjobb szándékkal bevezetett fogalmát éppen akkor intézményesítették volna jól kezelhető vezérszóvá, amikor a nők egyre nagyobb számban nyomultak be az irodalmi piacra, a nőirodalmárok pedig az irodalom addig nem firtatott értékkritériumaiban felismerték a "patriarchális" kirekesztési stratégiát. A "női irodalom" fogalma kínálkozott a kirekesztés eszközéül, annál is inkább, mert a nőmozgalom keretében a nők egyúttal kiadós nem-irodalmi publikációs tevékenységbe kezdtek, ami saját területük kijelölésének haladéktalanná vált igényét fejezte ki, és a férficentrikus, hierarchikus értékmércéktől való elhatárolódásuknak adott hangot. Ezeknek a - többnyire a női önmegtapasztalással, illetve magáratalálással foglalkozó - szövegeknek sok szerzője nem is tekintette magát írónak. Csak a női létezés addig mások irányította és agyonhallgatott aspektusait akarták megfogalmazni, anélkül hogy az irodalom igényével léptek volna fel. Női folyóiratokat, női kiadókat alapítottak, női sorozatokat indítottak szolid kiadóknál, és közben nemcsak irodalom született, hanem számos olyan szöveg is, amely pusztán a megértés és megértetés céljából íródott. Azzal, hogy ezekbe a sorozatokba többek között olyan szerzőket is bevettek, mint Toni Morrison vagy Simone de Beauvoir, ami nyilván piacstratégiai megfontolásokból történt, legitimálták a "női irodalom" terminusát.

Akik elsőként ismerték fel az okozott kárt, és határolódtak el a "női irodalom" fogalmától, illetve próbáltak védekezni ellene, azok a nőírók voltak, akik saját keserves tapasztalatuk nyomán ismerték fel a piac működésében a kirekesztés és devalválás stratégiáit, miközben a feminista teoretikusok még nagyban kutattak valamiféle "női esztétikát", és a maguk részéről a legcsekélyebb megértés nélkül - mint defetizmust és a patriarchátushoz dörgölőzést - utasították vissza a nőszerzők lázadását, a továbbiakban pedig azokat a nőszerzőket vették be a női diskurzusba, akik műveikkel az ő elméleteik igazolásához járultak hozzá. Időközben a "női irodalom" fogalma újabb negatív konnotációkkal terhelődött meg, mintha történeti előfeltételeihez éppenséggel nem tapadt volna elég előítélet. Mert egyvalamihez sosem fért kétség: mindig is a férfi szubjektivitás volt az, ami nemi szempontból semlegesnek, következésképpen általános érvényűnek tekintette magát, és a conditio humana ábrázolásának jogát magának tartotta fenn, és ez az, ami természetesen máig éppúgy érinti a nőket, mint a férfiakat.

Mindaz, amit kihagytak ebből a diskurzusból, lényegében nem számított, és ma sem számít: olyan különút, amely nem tarthat számot általános érvényre. Ha ezeken a különutakon nők járnak, akkor produktumaik éppen a "női irodalom" fogalmába vágnak bele. És minthogy a különérdekek csak külön csoportoknak szólnak, az általános diskurzus szempontjából pedig irrelevánsak, ezt az irodalmat, irodalmi-esztétikai értékétől függetlenül, a női könyvek közé sorolják be, azok közé az önmegtapasztalással és önértelmezéssel foglalkozó szövegek közé, amelyek a lázadni készülő, összezavarodott nőket tanácsokkal hivatottak támogatni. A nők produkálta irodalom zömének kirekesztésében mi sem változott, jóllehet az irodalomtudomány erre szakosodott ága, nevezetesen a női irodalomtudomány virágzik, az ember szívesen osztja ki diplomamunka témájául diáklányoknak. A férfi szemlélet egyetemességigényét a "női irodalom" fogalma, ha lehet, csak még jobban megszilárdította, mintsem kétségbe vonta volna. Az pedig, hogy maguk a feministák makacsul ódzkodnak az okok felismerésétől és elismerésétől, inkább jellemző, mint meglepő, végül is e definíciók körül zajló vita mögött nagyon is valóságos piaci érdekek húzódnak.

A francia és az amerikai feministák

Ami a "női irodalom" fogalmának eredetileg elgondolt jelentését illeti, a világosabb megértés kedvéért egy pillantást kell vetnünk a feminista elméletre, áttekintésünk azonban ebben a kontextusban csak vázlatos és leegyszerűsítő lehet.

Sok minden, amit a feminista irodalomszemlélet felkapott, Virginia Woolfra és Simone de Beauvoirra megy vissza, olyan magányos harcosokra tehát, akik, maguk is egy patriarchális irodalmi kánonba beágyazva, rossz közérzetüket fejezték ki, jóllehet anélkül, hogy ezt a kánont mint olyat megkérdőjelezték volna. Mindketten érintetlenül hagyták a művészet androgün voltának premisszáját és az irodalom hagyományos értékelő kritériumait. Virginia Woolf éleslátón megelőzte a feminista elméletek nyolcvanas évekbeli kritikáját, amikor felismerte, az író nők is mennyire bele vannak gabalyodva a patriarchális értékrendbe, úgyhogy a rendszeren kívül nincs olyan hely, amely alkalmas volna a patriarchális diskurzus rejtett mechanizmusainak leleplezésére: "A kívülállás posztulátum, nem hely."

Főképp a francia feministák igyekeztek megtalálni ezt a helyet, ahonnét a logocentrikus diskurzus kirekesztési stratégiái és értékelő kategóriái átláthatók. Lacan és Derrida - és rajtuk keresztül a sokat kritizált Freud - tanítványaiként mindamellett ők is tanítóik férfi perspektíváját tették meg saját gondolatmeneteik kiindulópontjának. A feminista elmélet sokat idézett tétele például, miszerint "a nő nem létezik", Lacantól ered. Ez a mondat rövidített formában azt a felismerést tartalmazza, hogy a nyugati diskurzus alanya férfi, a nő a priori ki van belőle zárva, és csak kitöltetlen helyként létezik. Lacan és tanítványa, Julia Kristeva persze ezt a diskurzusból való kizártságot esélynek látja arra, hogy a szemiotikus szférához, vagyis ahhoz a területhez lehessen hozzáférni, amely mintegy a logocentrikus diskurzus előtt, annak takarásában van. Lacan a szemiotikus szféra feltárásának lehetőségét a "hisztéria diskurzusában" látja. Ennek a női diskurzusnak természetesen megint csak szüksége van "a pszichoanalízis (férfi) diskurzusára", hogy gondolatot, azaz értelmet vigyen a hisztéria női beszédébe. Ami Lacannál a női kitöltetlen hely a férfi diskurzusban, annak Derridánál a bináris "fallocentrikus" rendszerek dekonstrukció általi megszüntetése felel meg. Itt kellene feltételezni azt az elméleti helyet, amelyet már Virginia Woolf képzeletbeli, nemlétező helynek, merő posztulátumnak nevez. Lehetséges, hogy Derrida szerint a nyugati gondolkodást úgy lehetne olvasni, mint egy várostérképet, amelyen rajta van minden kis zug és elágazás, csak éppen azt nem tudja az ember, hogy férhet hozzá.

Julia Kristeva, Hélčne Cixous és Luce Irigaray írásaikban a diskurzus tulajdonképpeni kívánalmának minősítik a nőinek mint az artikulálatlannak, ki nem mondhatónak, mint kitöltetlen helynek, mint valamiféle racionalitás előttinek lacani képzetét. Ám ha tüzetesebben vesszük szemügyre, ez megint csak nem több a racionalizmus elleni neoromantikus lázadásnál. Elég csak behelyettesíteni a szemiotikus, preödipális kristevai-lacani terminusát olyan ismert fogalmakkal, mint az irracionalitás, az érzés, az érzelem. Jellemző, hogy Kristeva az avantgárd - főképp férfi - szerzőinek, többek között saját férjének, Philippe Sollersnek a szövegeiben találja meg mintáit.

Hélčne Cixous, aki maga is író, olyan elméletet dolgoz ki, amely egyúttal a női írás posztulátuma. A nőiség ősrégi definícióit próbálja ebben összekapcsolni valamiféle erkölcsi imperatívusszal. Azt állítja, hogy a női beszédmód meghagyja más-voltában a másikat, és a maga idegenségében szólaltatja meg, míg a patriarchális diskurzusban a másik bekebelezése egyszersmind annak megsemmisítését jelentené. De vajon az én kioltása, visszavonása a másiktól nem volt-e mindig is nőknek tulajdonított, rájuk kényszerített attitűd?

Luce Irigaray legalább megpróbál alanyi jogot szerezni a nőknek. Ez persze olyan alanyszerűség, amely az elkülönített, rugalmatlan férfi szubjektivitástól áteresztőképességében, elmosódó körvonalaiban tér el, a belül és a kívül közötti határok átjárhatók benne.

Bármilyen fontosak és hasznosak voltak is ezek az elméleti kezdeményezések, többnyire nehezen érthetők a pszichoanalízisnek és bírálóinak, Lacannak és Derridának az ismerete nélkül, és olykor túl hermetikusak is ahhoz, hogy ténylegesen kapcsolódhassanak az irodalom gyakorlatához, vagy hogy valamifajta női poétikának szolgálhassanak kiindulópontul. Ezért aligha meglepő, hogy ezek az elméletek népszerűsített változatukban a felismerhetetlenségig torzultak, gyakran pedig épp az ellentétükbe fordultak át.

Nem könnyű megállapítani, van-e összefüggés a francia feministák azon elméletei, melyek lényegében a racionalitás fölébe helyezik az irracionalitást, és az ezoterika, az új nőiség- és anyaságkultuszok regresszív hulláma között. Ami szemlátomást közös bennük, az az, hogy mindkettő a férfi bűnbeesés előtti női Paradicsomot kísérli meg rekonstruálni. Az efféle irodalom, illetve irodalomszemlélet nemcsak azzal a veszéllyel jár, hogy igazolja mindazokat az ősidőktől fogva meglevő előítéleteket, amelyek a nőket ösztönvezérelte, irracionális, érzelemközpontú és konzervatív lényeknek tekintik, hanem azzal is, hogy vakká tesz a reakciós-fasiszta és totalitárius tendenciákkal szemben.

A francia feminista irodalomelméletnél jóval nagyobb és tartósabb hatásuk volt a pragmatikusabb amerikai feministáknak. Az Egyesült Államok egyetemi köreiben meglehetősen széles bázisra támaszkodott a feminista irodalomkritika. A hetvenes években létrehozták a women's studies intézményét, amely egy ma már mondhatni elismert kutatási területet nyitott meg. A mozgalomba writers in residence-ként olyan nőírókat is bevontak, mint Adrienne Rich, Tillie Olsen, Marge Piercy vagy Diane Wakoski. Ezért tudtak megmaradni az irodalmi élet közelségében. Hogy a francia feminizmus miért nem terjedt túl az értelmiségi közegen, annak valószínűleg az az egyik oka, hogy nem volt kapcsolata az eleven irodalommal. A francia feminizmusra kevésbé jellemző a normatív és dogmatikus beállítottság, míg az amerikaira egyre inkább. A women's studies nagy érdeme a nőiség kulturális legitimációjának nyomait keresvén az irodalmi kánon szisztematikus újraolvasása. Előbányásztak egy elnyomott, elhallgatott vagy újra elfelejtett női tradíciót, és annak befogadástörténetét tanulmányozták. Míg a francia feministák bázisa filozófiai-pszichoanalitikus volt, az amerikai feministák sosem veszítették el szociológiai-társadalmi vonatkozásukat.

Kisebbségi szubkultúra?

Éppen ez a szociológiai-társadalmi vonatkozás volt mégis az, ami olykor többet ártott, mint használt a nők irodalmának. Az a premissza, mely szerint az irodalom meghatározott társadalmi konstellációban jön létre, és egyéni reakció arra, elég általánosnak tűnik ahhoz, hogy mind a férfi, mind a női irodalomra érvényes legyen. Csakúgy, mint az a megállapítás, hogy egy mű befogadását mint ezen irodalmi megnyilvánulásra adott választ, szintén a társadalom és a kor szelleme determinálja, és hogy az olvasók nőképe megint csak visszahat az irodalom nőképére. Ezért sikerült a feminista irodalomkritikának régebbi korszakokban felderítenie a tabukat és kirekesztéseket, a helyi értéket és a vakfoltokat a nők irodalmának szempontjából. Az irodalom szociológiai-feminista megközelítése csak akkor válik problematikussá, ha elkeni művészet és élet, szerző és regényalak különbségét, és éppen ez a rövidrezárás kínálkozik fel túl könnyen a szociológiai megközelítésnek. Ugyanakkor minden irodalomelméleti megközelítés sajátja, hogy mindazokat az irodalmi tényeket kizárja vizsgálódásából, amelyek nem tételei igazolását szolgálják, a vizsgálódásába bevont szövegeknek pedig csak azokat az aspektusait veszi tekintetbe, amelyek tételeit megszilárdítják. Ezért igaz ugyan, hogy az amerikai feministáknak és európai követőiknek köszönhető számos elfelejtett nőszerző újrakiadása és visszhangja, de - különösen a kortárs nőszerzők közül - csak azokat veszik fel a kánonba, akik megfelelnek az egyre dogmatikusabb elméletnek.

Mihelyt azonban egy irodalmi elmélet normatívvá és dogmatikussá válik, ideológiává is merevedik. Mint ilyen, az aktuális irodalmi alkotó tevékenység fölött irodalmon kívüli kritériumok alapján ül törvényt, és kirekeszti azt, ami az örökérvényűnek szánt megállapodások és elvárások alakította kánonba nem illik bele. Így például sok feminista nem tűri a női antihősöket, a kétségeket és a kudarcot pedig defetizmusként utasítja el. Implicit módon egy olyan irodalom követelménye jelenik meg, amelyet a feminista lázadás igényel magának, amely programszerű és ideologikus. Eközben arról is megfeledkeznek, hogy a hetvenes és nyolcvanas évek feminista lázadása főként a polgári műveltségű, tudományos képzettségű középosztály köreihez kötődik. Ami egy efféle irodalomszemléletben szükségképpen elsődleges, az a szöveg tartalma és főalakja. Többnyire elsikkad a nyelv, a szerkezet és az elbeszélésmód. Ennek a rövidre zárt irodalom felfogásnak az a szemlélet az előzménye, amely összekeveri a művészet funkcióját betöltő irodalmat azzal az irodalommal, amelynek rendeltetése kimerül abban, hogy egy korszak és egy szellemiség dokumentuma legyen.

A feminista irodalomszemléletnek ez a sarkossága és leegyszerűsödése a szociológiai indíttatású feminista irodalomtudománynak az irodalmi életben lezajlott népszerűsítésével következhetett be. Míg az irodalmárok a leírásban és az elemzésben látják feladatukat, a kritikusok többnyire még csak bele sem bocsátkoznak egy mű nyelvének és jelentésszintjeinek vizsgálatába, ízlésük alapján és érzésük szerint ítélnek, szubjektív ítéletet hoznak, amely objektív kritériumokat használ ürügyként. Mégiscsak a piac és az irodalmi élet rögzíti az irodalmi kánont. Holmi női esztétika irodalomtudományos kutatása senkit sem érdekel az irodalmi élet felpörgetett üzemmódjában. Gyors és kézreálló besorolások kellenek. És az uralkodó ízlést - minthogy a kor szelleme divat és ízlés - a férfi diskurzus, a valóság és az identitás döntően férfi felfogása határozza meg. Ezzel a reflektálatlan elvárással szemben a nők alkotta művek eleve hátrányban vannak. Ezért válnak túlságosan könnyen prédájává annak a feminista irodalomkritikának, amely a szöveget témák és üzenetek szerint fésüli át, a nőalakok feminista tudatát kéri számon, a válságba került női hősökkel mit sem tud kezdeni, szigorúan őrködik a political correctness fölött és megoldásmintákat követel. A mű esztétikai értékei minden esetben a rövidebbet húzzák, tudomást sem vesznek róluk, mintha a nőszerzők igényt sem tartanának mélyenszántóbb szemléletmódra, mintha a nők nem is volnának képesek rá, hogy mondandójukat nyelvi-formai szintre adaptálják.

De talán éppen ez a női kreativitásigény kelt megbotránkozást, egyszersmind kétségeket. Ha a nőknek nincs saját nyelvük és másik értékrendszerük, csak az, amelyet a férfi diskurzustól vesznek kölcsön, akkor hogy is teremthetnék meg saját irodalmi hagyományukat? Egy olyan hagyományt, amely egyenrangú a férfi tradícióval és nem valamiféle kisebbségi szubkultúra. Mert persze pontosan ez utóbbit szokás érteni nőirodalmon, amely csak a női kisebbség tagjainak és kizárólag az ő deprivált helyzetükből fakadó problémák szempontjából fontos. A nők azonban nem kisebbség és nem pusztán szám szerinti jelenlétük okán. A húszas évek irodalmának feminista indíttatású újraolvasásakor bebizonyosodott, hogy a nők mindenütt jelen vannak az irodalomban, mégpedig nem csak szerzőként, és hogy az a kép, amelyet az írók alakítottak ki a nőkről, sokkal jobban befolyásolta a társadalom nőképét, mint a női irodalmi elképzelések. Természetesen ma már nem olyan egyszerű a női szerzőket diszkvalifikálni és a bestseller-irodalomba utasítani, mint Goethe korában, amikor Goethe és Schiller határozta meg a klasszikus irodalmi kánont. Ma viszont az is megteszi a hatását, ha valaki a "női irodalomba" sorol be egy női szerzőt, és ezzel implicit módon elvitatja irodalmi képességeit.

Ebben valószínűleg az a soha ki nem mondott, de mindig odagondolt rosszhiszemű feltételezés rejlik, hogy a "női irodalom" nem lehet kreatív. A kreativitás közismerten férfi tulajdonság, az alkotás férfidolog, a creatio ex nihilo, az isteni mivolt emberi bitorlása. Szekularizált világban élünk ugyan, de ez nem azt jelenti, hogy eltűntek volna a vallási mítoszok, hanem azt, hogy szekularizálódtak. A nő teremtmény és kreativitása csak származékos lehet. Míg a férfiak világot és világtervezeteket alkotnak, a nőknek azzal a gyanakvással kell szembenézniük, hogy készen talált világukat csak lemásolják, elmesélik, vagyis önéletrajzi, realista módon, nem szublimált értelemben írnak. Ha viszont férfiak használják fel nyilvánvalóan a maguk megtapasztalta valóságot, azzal mentik fel őket az önéletírás gyanúja alól, hogy elismeréssel nyugtázzák: kreativitásukkal még irodalommá is formálták élményeiket. Még a francia feminista irodalomelmélet segítségével sem találni pozitív megoldást. Mert ha a nő a kitöltetlen hely abban a férfi diskurzusban, amelyből nem tud kitörni, akkor csak logocentrikus, vagyis férfi nyelven beszélhet női tapasztalatáról. Ez tehát olyan előzetes kisajátítás, amely a nyelv alkotó használatát megnehezíti. De ha az alkotói státust elvitatják a nőktől, akkor az a jog sem illeti meg őket, hogy világtervezeteket alkossanak. Csak azt engedik meg nekik, hogy a valóságot, a maguk korlátok közé szorított női - alapjában véve lényegtelen - valóságát elmeséljék. Még a saját, férfiak kialakította képükön sem igazíthatnak. Mert a nőkép természetesen férfi alkotó impulzusból fakad, valóságkoncepció, teremtő aktus. Meglehet, szubjektív, bizonyára az, ám általános érvényű is, mivel, ugye, irodalom, férfiak alkotta irodalom, tehát semleges, androgün és egyetemes, ahogy az már velejárója a művészetnek. Ebből az derül ki, hogy a "női irodalom" ellenfogalma nem holmi "férfi irodalom", hanem egyszerűen az irodalom maga, az angol nyelvhasználatban: modern classic. A női klasszikusok fogalma nem annyira közkeletű. A férfi szemlélet egyetemességigényének a női irodalom terminusának bevezetése tette a legnagyobb szolgálatot.

Sajátos női esztétika

Melyek tehát a "női irodalom" vizsgálatának tipikus ismertetőjegyei?

A női irodalmat először is tartalma alapján definiálják. Eszerint nők irodalma nőkről nőknek, vagy nyelvileg valamivel erőteljesebben: tudatos szembenézés a nők helyzetével. A férfiak talán nem írnak férfiakról és férfiaknak is? 'k talán nem foglalkoznak társadalmi helyzetükkel? Bizonyára, de náluk ennél még fontosabb a nyelv, az elbeszélésmód, a szerkezet. Ezzel szemben a nők irodalma gyakran az elbeszélésmód arrogáns félreértésébe ütközik: mert ez az az elbeszélésmód, még inkább, mint a nyelv, amelyben specifikusan női esztétika jelenik meg. A valóságnak ez a szubjektív női meghatározása és az észlelési és megismerési folyamatokkal kapcsolatos attitűd az, ami a nők irodalmában a legmarkánsabban tér el a férfi látásmódtól, viszonya a valóságoshoz csakúgy, mint a képzeletbelihez, a testiséghez, és mindahhoz, ami a férfi látásmódban magától értetődőnek tűnik, anélkül hogy valóságos lenne. Vajon ez azt jelentené, hogy csak női olvasó, női értelmező tudja méltatni a női elbeszélésmódot? Miért van az, hogy a férfi olvasók és kritikusok gyakran olyan elutasítóan, olyan kajánul és ingerülten viszonyulnak az elbeszélésmódja okán nőiként felismerhető szöveghez? Nyilván azért, mert nem tanultak meg, és nem is akarnak megtanulni valami olyasmit, ami a férfi szövegek női olvasóinak evidens: empatikusan és nem normatív módon olvasni, azonosulni az elbeszélésmóddal, vagyis belülről, nem pedig kívülről olvasni. Nem veszik észre, de így olvassák a klasszikusokat, a régieket és a moderneket is. A női szövegek olvasásakor azonban szemlátomást az a beállítottság a jellemző: úgysincs benne semmi, ami megérné a beleélést. Minél közelebb férkőzik egy nő által írt szöveg az olvasó kánonon iskolázott önértelmezéséhez - és itt teljesen mindegy, avantgárd vagy hagyományos elbeszélésről van-e szó -, annál könnyebben boldogul az olvasó a belenevelt olvasásmóddal. Lehetséges viszont, hogy az a női szerző, aki ily módon alárendeli magát a férfi látás- és tapasztalásmódnak, annyira azonosul a férfi alannyal, hogy témájának megformálása során feladja saját alany státusát.

Mármost ha a női irodalmat a tartalom alapján definiálják, vagyis ha az olvasó elvárása ugyanolyan, mint a szórakoztató irodalom esetében, akkor aligha meglepő, ha azok az ellenállások, amelyeket a szöveg az olvasónak kínál, és amelyeket egyébként az igényes irodalom jeleként szokás értelmezni, ingerültséget keltenek. Végül is tartalomra, női élményre számított volna az ember. Namármost, ha az elbeszélés nem gördülékeny, csak arra lehet következtetni, hogy az elbeszélő nem érti a dolgát, nem tudja, hogy kell egy történetet jól elmesélni.

A női irodalomtól azt várják, hogy valamilyen feminista programhoz igazodjék. Mintha csak tartoznának valamivel női olvasóiknak a női szerzők, mintha valamiféle erkölcsi kötelezettséget kellene teljesíteniük. Minthogy a nők irodalmát, amely női irodalommá devalválódott, s amelyről a férfiak amúgy sem vesznek tudomást, gyakran feministák recenzeálják - a feminista ideológia szabályai szerint. Ez nagyon is méltányos volna, ha a mindenkori női szerzők helyénvalónak fogadnák el írói tevékenységükre nézvést a női irodalom terminusát. De a besorolást úgy mondják ki, akár egy ítéletet, minden óvás visszhangtalan marad, és a női irodalomról kiderül, hogy rendeltetése az, ami mindig is volt: ártalmatlanná tétel, félresöprés.

A női irodalmat azonosnak szokták tekinteni az élményirodalommal, amelyben a hangsúly az önmegtapasztaláson van, és amely egy torz, a női tapasztalás szűrőjén keresztül érzékelt valóság utánzása, minden kötelezettség nélkül való, mert nem egyetemes, semmilyen kapcsolatban nincs a conditio humanával, az eltorzított valóság nevetséges részlete, kínos, mert magamutogató, szublimálatlan tálalásban. Ha az irodalom azzal az igénnyel lép fel, hogy egyetemes igazságot tárjon fel érvényes nyelvi formában, akkor a "női irodalom" ebben a tekintetben éppenséggel az irodalom ellentéte.

Gyakran feltették már azt a kérdést, van-e női esztétika. Erre valószínűleg nem lehet általánosságban vagy elméletben felelni, csak konkrét példák alapján. Azonkívül fennáll az a veszély, hogy ez is áldozatául esne annak az ördögi körnek, amely minden elméletre jellemző: csak azokkal a művekkel foglalkozik, amelyekből elméletet tud desztillálni, és aztán csak azok kerülnek bele a kánonba, amelyek ezt az elméletet alátámasztják.

Arra a kérdésre, hogy akkor végeredményben van-e női irodalom, amely nem kétséges esztétikai státusú alantas irodalom, hanem a komolyanvételre számot tartó, a női kreativitás specifikus jegyeit magán viselő irodalom, csak akkor lehet pozitív választ adni, ha a női tapasztalat, a női elbeszélésmód és a női érzékelés egyenértékűnek számít a férfiéval. Vagyis ha a nőinek nem az általános emberi, hanem a férfi az ellenpárja, és a nők egyenrangúakként osztoznak az általános emberi ábrázolásának igényében. Ezzel persze egyszersmind avulttá válna a "női irodalom" fogalma.

A nők irodalma, csakúgy, mint a férfiaké, olyan témákon, képzeteken és tapasztalatokon nyugszik, amelyeknek közvetlen személyes vonatkozásuk van. De csak a nyelvi megmunkálás, az írás aktusa, vagyis az alkotó folyamat az a pillanat, amikor az élet esetleges nyersanyaga művészetté fordítódik le. Egyetlen szerző sem kerülheti el - akár férfi, akár nő -, hogy magamagát bele ne írja a szövegbe. A nők irodalma tehát így is, úgy is kénytelen magán viselni a női tapasztalat bélyegét. Ami többé nem feltétlenül rossz vagy irodalmiatlan, ha a női tapasztalatot általános emberi tapasztalatként ismerik el. A nemzedéki konfliktus például ősrégi irodalmi toposz. De mihelyst a lányok kezdeményezte generációs összeütközések felbukkantak, mint "anya-lánya-problémát" mindjárt le is választották a toposzt a kánonról, és ezzel általános érvényét vesztette.

Az élő irodalom gyakran nemigen tud mit kezdeni a feminista irodalomelméletnek azzal a kívánalmával, hogy arról beszéljen, ami teljesen más, ami marginális, amit elhallgatnak, hacsak nem éppen a valóság női felfogásáról van szó. Amit persze egy női szerző nem érzékelhet úgy, mint valami teljesen mást, mint önnön lacani nemlétezését, hanem csak úgy, mint teljesen sajátját, ami esetleg különbözik a bevett kifejezési formáktól. Nem akkor lenne bátor, ha ezt mint kitöltetlen helyet keresné kétségbeesetten a férfi diskurzusban, hanem ha saját, specifikusan női hangját vinné bele a szövegbe, anélkül hogy eközben a kánonra és a korszellemre sandítana. Sem arra nem lenne szükség, hogy a nőiség új mítoszait teremtse meg, sem arra, hogy a nőiséget a férfi szubjektivitás átvételével megfossza mítoszaitól.

Nincs női nyelv olyan értelemben, ahogy azt a francia és olasz feministák utópiaként hirdetik. Ám a nyelv mint jelrendszer - nem is androgün. A férfiak másképp használják a rendelkezésükre álló nyelvet, mint a nők, legalábbis a metaforikus, szimbolikus tartományban. Amíg bóknak számít, ha egy női szerző megkapja, hogy úgy ír, mint egy férfi, addig egy olyan szöveget, amely erőteljesebben magán viseli a nők nyelvi gesztusrendszerének jegyeit, "női irodalomként" fognak elintézni.

Luce Irigaray és Hélčne Cixous a női nyelvi megnyilatkozás fő jellemzőjének a kívül és belül közötti folyamatos átjárást, a belső szemlélet dominanciáját tartja. De talán sajátja még a női beszédnek nagyobb szkepszise a magát objektivitásnak álcázó szubjektivitással szemben, tudása az élmény tetten nem érhető illékonyságáról, az átéltek el nem beszélhetőségéről, és mindez együtt mossa el a belül és kívül közötti határokat. Lacan - Freud szellemében - olyan hisztérikus diskurzusként határozza meg a női diskurzust, amelyben a múlt még nincs lezárva, a jelen meg még nem teremthető meg, amely azonban mégis közelebb van a kreativitáshoz, mint a logocentrikus diskurzus. Hát nem éppen ez az alkotófolyamat eszményi előfeltétele, netán definíciója? Olyan elbeszélő-attitűd, amelyben a szubjektivitás megtagadja a magáról való bizonyosságot, és megannyi egymásra rakódott, hozott anyagból, elmúltból, reméltből, elhárítottból teremt képzeletbeli világot? A női elbeszélés meg tudná valósítani, hogy számításba vegye azt, ami el nem beszélhető, és hogy elutasítsa az egyértelmű megoldásokat, hiszen másképp hogy is válna láthatóvá, ami el nem mondható.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret