stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



AGOTA KRISTOF

A SZÖKÉS


Tegnap ismerős szél fújt. Olyan szél, amelyikkel már találkoztam.

A tavasz korán beköszöntött. Határozott, gyors léptekkel mentem a szélben, mint minden reggel. Pedig kedvem lett volna visszafordulni, befeküdni az ágyamba, feküdni mozdulatlanul, gondolatok nélkül, vágyak nélkül mindaddig, amíg meg nem érzem közeledni azt a valamit, ami se nem hang, se nem íz, nem is illat, csak egy egészen bizonytalan emlék, mely az emlékezés határain túlról jön.

Az ajtó lassan kinyílt, és lecsüngő kezemmel rémülten tapintottam meg a tigris selymes, puha szőrét.

- Zenét! - mondta. Játsszon valamit! Hegedűn vagy zongorán. Inkább zongorán. Játsszon!

- Nem tudok - mondtam. Soha életemben nem zongoráztam, nincs zongorám, soha nem is volt.

- Soha életében? Micsoda butaság! Menjen az ablakhoz és játsszon!

Az ablakom egy erdőre nézett. Láttam, ahogy a madarak odagyűltek a fák ágaira, hogy hallgassák a zenémet. Láttam a madarakat. Kis, előre hajló fejüket és mozdulatlan szemüket, mellyel átnéztek rajtam.

A zeném egyre hangosabb lett. Elviselhetetlenné vált.

Egy madár holtan zuhant le az egyik ágról.

A zene abbamaradt.

Megfordultam.

A szoba közepén ülő tigris mosolygott.

- Ennyi elég is mára - mondta. - Többet kellene gyakorolnia.

- Igen, ígérem, gyakorolni fogok. De most vendégeket várok, érti, ugye, kérem. 'k különösnek találhatják az ön ittlétét nálam.

- Természetesen - mondta a tigris ásítva.

Ruganyos léptekkel kisétált az ajtón, melyet rögtön kulcsra zártam mögötte.

- Viszontlátásra - vetette még oda.

Line a falnak támaszkodva várt a gyár kapujánál. Olyan sápadt és olyan szomorú volt, hogy úgy döntöttem, megállok, hogy beszéljek vele. Aztán mégis elmentem mellette, még a fejemet sem fordítottam felé.

Kicsivel később, amikor már beindítottam a gépemet, egyszer csak ott állt mellettem.

- Tudja, ez furcsa. Még sohasem láttam magát nevetni. Évek óta ismerem. És amióta ismerem, maga még egyszer sem nevetett.

Ránéztem, és kitört belőlem a nevetés.

- Inkább ne csinálja, azt jobban szeretem - mondta.

Ebben a pillanatban erős nyugtalanság fogott el, és kihajoltam az ablakon, hogy lássam, vajon a szél még mindig ott van-e. A lombok mozgása megnyugtatott.

Mire visszafordultam, Line már eltűnt. Akkor megszólítottam:

- Line, szeretlek. Valóban szeretlek, Line, de nincs időm erre gondolni, annyi mindenre kell gondolnom, erre a szélre például, most ki kellene mennem és sétálnom ebben a szélben. Nem veled, Line, ne haragudj. Menni a szélben, ez olyasmi, amit csak egyedül lehet csinálni, mert van egy tigris és van egy zongora, aminek a hangja megöli a madarakat, és a félelmet csak a szél tudja elűzni, ez nyilvánvaló, én is régóta tudom.

A gépek, mint imára hívó harangok, zengtek körülöttem.

Végigmentem a folyosón. Az ajtó nyitva állt.

Ez az ajtó mindig nyitva állt, és én még sohasem próbáltam átlépni rajta.

Miért?

A szél végigsöpört az utcákon. Különösnek tűntek nekem ezek az üres utcák. Még sohasem láttam őket munkanap reggelén.

Később leültem egy kőpadra és sírtam.

Délután kisütött a nap. Kis felhők futottak át az égen, és igen enyhe idő volt.

Bementem egy bisztróba, éhes voltam. A pincér egy tálcán szendvicseket tett elém.

Azt gondoltam:

- Most vissza kell menned a gyárba. Vissza kell menned, ennek nincs semmi értelme, hogy abbahagyod a munkát. Igen, most rögtön visszamegyek.

Újra sírni kezdtem, és észrevettem, hogy az összes szendvicset megettem.

Buszra szálltam, hogy gyorsabban odaérjek. Délután három óra volt. Még két és fél órát dolgozhatok.

Az ég beborult.

Amikor a busz elhaladt a gyár előtt, az ellenőr rám nézett. Kicsivel odébb megérintette a vállamat:

- Ez a végállomás, uram.

A hely, ahol leszálltam, valami parkféleség volt. Fák, néhány ház. Már éjszaka volt, amikor beértem az erdőbe.

Most sűrű, hóval kevert eső esett. A szél vadul az arcomba vágott. De ő volt az, ugyanaz a szél.

Egyre gyorsabban lépkedtem a hegytető felé.

Behunytam a szemem. Így aztán semmit sem láttam. Minden lépésnél egy fába ütköztem.

- Vizet!

Messze mögöttem kiáltott valaki.

Nevetséges volt, körülöttünk minden csupa víz.

Én is szomjas voltam. Hátravetettem a fejem, és széttárt karokkal hanyatt dőltem. Arcomat a hideg sárba rejtettem, és többé nem mozdultam.

Így haltam meg.

Testem hamarosan elvegyült a földdel.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret