stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



LIBUSE MONÍKOVÁ

A FOGANATOSÍTHATÓ GYANÚSÍTÁS MŰVÉSZETÉRŐL


Diktatúrák ábrázolásának számos példáját megtalálni az irodalomban: Swifttől Gogolig, Kafkától Borgesig, Dosztojevszkijtől Zamjatyinig és Orwellig - azokban a politikai rendszerekben, amelyekben a hatalom e művek olvastán magára ismert, szerzőik tilalmi listára kerültek, vagy könyveiket átigazított változatban jelentették meg.

A totalitárius rendszerek valóra váltották és felül is múlták a történelem negatív utópiáit. Ezeket nem volt nehéz kiismerni, ténylegesen felszámolni azonban gyakorlatilag lehetetlen. A terror mindig egyformán abszurd mechanizmusai lefegyverzően egyszerűek voltak, ábrázolásuk pedig valamelyest óhatatlanul hiányos. Kézenfekvő volt, és csaknem mechanikusan jött létre, a szatirikusok esetében vigyorogva, máskor haragtól remegő kézzel - Dosztojevszkij írta így az Ördögöket.

Miután Lenin "Oroszország beteg lelkiismeretének" aposztrofálta őt, öt évtizedre be is tiltották: nem annyira gondolkodásának későbbi vallásos tendenciái miatt, inkább azért, mert a forradalmi módszereket terrorként leplezte le.

A felforgató "Ötök" kezdeményezője és alapítója, Pjotr Verhovenszkij, a regényben az orosz forradalmár, Szergej Nyecsájev alakjában jelenik meg, akinek ellentmondást nem tűrő magatartása mindazzal szemben, ami nem a forradalmat szolgálja, más irodalmi (és nem-irodalmi) mintákra is hatott. Az Ördögök egy sor követőre talált, Camus-től Semprunig. Yutaka Hanyja, 1910-ben született japán író, aki ifjúkorában kommunistaként egy évet töltött börtönben, egész életművét ennek a regénynek szentelte. Munkája, A halott Ördögök több mint nyolc kötetből áll, noha nincs befejezve. A fagy című korai könyvében Thomas Bernhard arról számol be, hogyan rázta fel betegsége kábulatából egy tüdőszanatóriumban Dosztojevszkij Ördögökjének olvasása.

Dosztojevszkij, akárcsak többi nagy regényét, ezt is szibériai száműzetéséből való hazatérése után írta. Az első műve megjelenésekor az irodalom égboltján feltűnt új csillagként ünnepelt író csakhamar utat talált a főváros társadalomkritikus köreihez. Minthogy egy felforgatónak számító értelmiségi tömörülésben, a Petrasevszkij-körben felolvasta Bjelinszkij Gogolhoz intézett, tiltott levelét, amelyben a jobbágyság megszüntetését követelte, és bírálta az államgépezetet, a többiekkel együtt mint "felforgató elemet" halálra ítélték. Az utolsó pillanatban, amikor társaival már bekötött szemmel álltak a kivégzőosztag előtt, megérkezett a cár "kegyelme". Dosztojevszkijre négy év büntetőtábor, majd száműzetés várt. Ekkor változott meg: forradalmárból istenkeresővé, befelé fordulóvá vált, a nép és a szülőföld iránti alázattal telve. Levelezésében megvannak a cárnak címzett kegyelmi kérvények. Az országban honoló szörnyű állapotokról az a sok kis zsarnok tehet, aki a néptől és az istentől bitorolt hatalmával visszaél, nem az uralkodó.

Egy efféle vezeklő hasznára lehet a cárnak, Dosztojevszkij tíz évnyi Szibéria után visszatérhet az íráshoz. Az Ördögök, amelyen 1871/72-ben dolgozott, az ötödik regénye 1861-ben letelt száműzetése után, és a Feljegyzések az egérlyukból (1864) mellett Dosztojevszkij legsötétebb, legszélsőségesebb, egyszersmind legszarkasztikusabb könyve. Engesztelés nélkül, megváltás nélkül készíti elő az utat a huszadik század nagyszabású apokaliptikus vízióinak - Kafkától Pynchonig.

Nem véletlen, hogy hadifogságában Wittgenstein Dosztojevszkijt olvasott fel fogolytársainak, és hogy Thomas Mann csodálója volt a nagy orosz írónak. - Már írói pályafutása kezdetén tudta maga Dosztojevszkij is: "Mindannyian Gogol Köpönyegéből bújtunk elő." - Wittgenstein és Thomas Mann mindazonáltal valószínűleg többre tartotta a Karamazov testvéreket a sötét, nihilista Ördögöknél.

Szergej Nyecsájev, aki a regénybeli Verhovenszkij történelmi mintája, a hivatásos forradalmárok első nemzedékének azon kevés tagjai közül való, akik jobbágyi sorból származtak. Kezdettől fogva önkényeskedő, hazugságokból szisztematikusan épít föl magának forradalmi múltat, tudja, "mi a jó a népnek", és a forradalmárok között egyaránt megveti a nemeseket és a liberálisokat, akik bosszúszomjasan, bűntudattal telve akarnak a nép közelébe férkőzni - s a narodnyikokat, akik érzelgősek és gyengék. A forradalmár új típusát testesíti meg, aki kiszámítja a dolgokat, nem ismer kétségeket, és nincsenek illúziói. Hazudik, csal, embereket figyeltet meg és jelent föl, gyilkosságra bújt, öl - mindent szabad, ami a forradalmat szolgálja.

Svájci száműzetésében Bakunyin még mint "Oroszország új ifjúságát" elragadtatottan üdvözli, legközelebbi bizalmasául és munkatársául fogadja. Egy év múlva szakítanak, Bakunyinnak továbbra is gyengéje ez a "tigriskölyök", ugyanakkor óv tőle, mondván, hogy Nyecsájev elképzelésével "a nép (új) kizsákmányolókkal" találná szemben magát, akik "minden személyes érzést" kiölnének belőle, és "hazugságra, besúgásra, gyanúsítgatásra és feljelentésre nevelnék a népet"... "Az igazi forradalmi szervezet - írja Nyecsájevnek - nem erőszakol rá a népre új rendszabályokat, új rendszert, új életstílust (...), mert minden hatalom, mindegy, minek nevezi magát, új formában a régi rabszolgaságnak vetné alá a népet." Az idősödő Bakunyin, a világforradalom szellemi atyja már igencsak régen kiábrándult. Ezt írja Nyecsájevről: "Ha egy barátjának találja bemutatni, első dolga lesz, hogy viszályt szítson, rémhíreket terjesszen, és áskálódni kezdjen Önök ellen... Ha a barátjának van felesége és leánya, megpróbálja majd elcsábítani mindkettőt, gyereket csinál nekik, hogy a hivatalos erkölcs kötelékeiből kiszakítsa és a társadalom ellen lázadó forradalmi tiltakozásba hajszolja őket."

Natalja Herzen, aki tudja, miről beszél, a következőket jegyzi föl a naplójába: "Egy Nyecsájev-féle új típus van kialakulóban közöttük, a forradalmi jezsuita, aki minden hitványságra kész, hogy célját, vagyis az orosz forradalmat elérje. Addig viszont nem átallja a legszégyentelenebb módon megcsalni a szabadságot, idegen leveleket bont fel, iratokat, kulcsokat lop stb. Oroszországban arra kényszerítik az embereket, hogy óriási összegeket áldozzanak rájuk, nehogy följelentsék őket a rendőrségen."

Ezeket a módszereket (levelek felbontása, kulcsok eltulajdonítása) Nyecsájev végül korábbi mentora, Bakunyin ellen is felhasználja.

Mint ember, Nyecsájev rendkívüli személyiség, bátorsága és akaratereje kivételes, a forradalomnak feltétlen híve, nincs tekintettel saját szabadságára, biztonságára és egészségére. Életének egyharmadát cári börtönökben töltötte, az utolsó tíz évet a Péter-Pál erőd egyik magánzárkájában (mellesleg forradalmi működése kezdetén azt terjesztette, hogy megszökött, ezzel akarta kivívni a többiek elismerését). Amikor a titkosrendőrség egyik tábornoka felkereste a tömlöcben, és büntetésenyhítést helyezett kilátásba, ha besúgóként az apparátusnak dolgozna, Nyecsájev úgy arcul ütötte, hogy a feje vérbe borult. Erre aztán a következő két évre láncra verték, egészen addig, míg a lába üszkösödni nem kezdett.

Akaratereje és meggyőződése töretlen maradt. Rá tudta venni őrzőit, hogy engedjék más foglyokkal kapcsolatot tartani, szerezzenek neki tiltott újságokat, hogy maga is írhasson ilyenekbe. Hódolatteljesen Sasnak nevezték. Amikor az egyik fogoly mindezt elárulta, több mint hatvan börtönalkalmazott került bíróság elé, Nyecsájevet magát szörnyű körülmények közé helyezték, rövid időn belül, 1882-ben, 35 évesen végzett is vele a tüdővész és a skorbut. Ismeretes, hogy kinti elvtársainak az ő kiszabadítására irányuló erőfeszítéseit azzal hárította el, hogy ne ilyen semmiségekkel foglalkozzanak, inkább a forradalmat igyekezzenek siettetni.

Dosztojevszkij semmiféle ragyogással vagy személyes bátorsággal nem ruházza fel regényében Verhovenszkij alakját; annak a kormányzósági városnak a vidékies keretei között, ahol ez a figura tevékenykedik, elfecsérlődnének ezek a tulajdonságok. Úgy ábrázolja őt, mint Sztyepán Trofimovicsnak, a szépléleknek gyermekkorában otthagyott fiát, aki a nihilista Sztavroginnak is korai nevelője, és akinek az anyja, a tábornok özvegye, a földbirtokosnő társalkodónője, "bizalmas jóbarátja", kitartottja. (Kettejük kapcsolatának ábrázolása irodalmilag is egyedülálló.) Dosztojevszkij csak Nyecsájev demagóg vonásait, az anarchia terrorrá és zsarnoksággá züllesztését hagyja meg Verhovenszkijnek.

Verhovenszkij istent sem ismer, de a végén, amikor minden tönkremegy, és elhatalmasodik a káosz, odavetnek a népnek egy üdvözítőt, Iván cárevicset. A könyvben ez alighanem Sztavrogin: a hamis próféta, a züllött üdvözítő - üres álarc, egy kiégett életművész, aki a környezetében mindenkit megbabonáz, majd a pusztulás és az üresség nyomait hagyja maga után. Nyecsájevben nem volt semmi érzelgősség, semmi magánmisztika, semmi ragaszkodás. A forradalom feladat volt, amelyet minden eszközzel meg kellett próbálni teljesíteni, a leggyorsabban, a leghatékonyabban a terror eszközeivel.

Ennek az alaknak a bűvölete a huszadik század végén is hatni képes a tömegmészárlások, a terror és a háborúk áldozatai ellenére. A forradalmár katekizmusa, amelyet általában Bakunyinnak tulajdonítanak (aki viszont elhatárolta magát a forradalom szolgálatában elkövetett árulás és gyilkosság megengedhetőségének dogmájától), egyre újabb utánnyomásokban jelent meg, és talált új meg új követőkre, köztük olyan odaadó hívekre, mint Eldridge Cleaver, aki Berkeley Black Panther csoportjában 1969-ben a saját előszavával adta ki újra.

Az Ördögökben Verhovenszkij, aki tudja, hogy semmi sem forraszt egybe jobban, mint egy közösen elkövetett gyilkosság, az "összeesküvők" egyik találkozóján elővesz egy darab papírt, és úgy tesz, mint aki feljegyzéseket készít. A jelenlevők az "ellenőrzés" hatására egyre hevesebb vádaskodásba fognak egymás ellen, és nagy buzgalmukban igyekeznek túltenni a másikon.

Claude Lévi-Strauss a Szomorú trópusokban számol be egy bennszülöttről, aki őt utánozván olyan mozdulatot tesz, mintha ő is írna; a többiek rögtön ellenségesen néznek rá. Az írás és olvasás mágikus tevékenysége (Szent Ágoston szerint mestere, Ambrus volt az első, aki a szemével olvasott, anélkül hogy a szöveget hangosan mondta volna) mindig is bizalmatlanságot és agresszivitást keltett a többiekben, akik úgy érezték, rajtakapták őket, vagy épp fordítva, hogy ki vannak rekesztve, elvették tőlük az olvasó/író ember ellenőrzésének lehetőségét.

Miről írnak majd az írók, ha legelvetemültebb vízióik is valóra váltak, és most a büntetőtelepek túlélői maguk tehetnek tanúságot arról, hogy a gyilkoló gépezetben nem a kinyilatkoztatás működött, pusztán valami iszonytató banalitás? Min mérik majd az írók a hatásukat, a képességeiket, ha nem szorongatja őket többé cenzúra és üldöztetés?

A Dosztojevszkij utáni orosz irodalom továbbvitte az elnyomó mechanizmusoknak az Ördögökben leírt modelljét; a forradalmi gyakorlat valósága és kísérőjelenségei hitelesítették: az emberekben és a tájban okozott pusztítás; a megmételyezett föld és a polgárok gleichsaltolása. A forradalom első éveinek zűrzavarában konjunktúrája volt a szatírának és a persziflázsnak: dühödten folytatta Gogol maskarádéját Majakovszkij, vitte táncba az ördögöt Bulgakov, és írta meg farce-át Zamjatyin a tökéletes egységállamról mint áthatolhatatlan kockáról. Mi című 1921-es fantasztikus regényében a kötelező boldogság államilag elrendelt doktrína. A regény nem jelenhetett meg hazájában: angol fordítása 1924-ben látott napvilágot, és erősen hatott Huxley-ra és Orwellra. Ez a nagy negatív utópiák kora - Karel Capek drámája, a R.U.R. (ebben fordul először elő a robot szó) 1920-ban jelenik meg, H.G. Wells regényei, amelyek részben pozitív üzenetet sugallnak, valamivel előbb.

Zamjatyinnál a taylorizmus az állam alapja. Ennyiben ezek a szatírák nem elsősorban a szerző által megtapasztalt kommunista rendszer bírálatát adják, hanem egy jövőbeli technokratikus, elkorcsosult társadalom képét előlegezik meg.

A számok és a geometrikus formák végtelen harmóniája az állam mágikus kockájában (a férfiak jelölésére mássalhangzók, a nőkére magánhangzók szolgálnak) megnyugtatja a lakosságot numerikus voltával. Az irodalom a törvények rögzítésére és a közösség dicsőítésére szolgál. A szabadon bocsátottak eposza minden gyereket számon tart: három számot kihagytak, felmentettek a munka alól egy hónapra: "A szerencsétlenek ott őgyelegtek egykori munkahelyük körül, és sóvárgó pillantásokkal bámulták a többieket; megálltak az út közepén, és órákon át ismételték azokat a mozdulatokat, amelyek bizonyos napszakokban már szervezetük szükségletévé váltak... A tizedik napon nem bírták tovább: megfogták egymás kezét, és elindultak, hogy a vízbe öljék magukat. Indulónk hangjaira süllyedtek el egyre mélyebbre, amíg a hullámok véget nem vetettek kínjaiknak."

Az Egyetlen Államban kék és felhőtlen az ég. A vége felé beborul, és madarak tűnnek fel az Állam legtökéletesebb építménye, a Fal túloldala felől. Némi kavarodás után minden szám összegyűlik ismét az Egység terén, és ujjongva ünnepli a Jótevőt, aki rendszeresen a tömegünnepélyek alkalmával végezteti ki az elhajlókat. - "A fehér egyenruhás Jótevő, aki bölcsességével a boldogság erős fonalát kötözte kezünkre és lábunkra." A teljes boldogsághoz vezető út utolsó akadályaként a képzeletet távolítják el, hogy az üdvözítő entrópia érkezését előkészítsék. A végén D-53 szenvtelenül nézi végig, amint egykori szerelmét, I-33-at kivégzik, és csodálkozik, hogy régebben az ilyesmi fel tudta zaklatni.

Orwell 1948-ban írott 1984-ének befejezése ennek a jelenetnek egyértelmű parafrázisa.

Zamjatyin műve hazájában hosszú távon az utolsó olyan kritikai megnyilatkozások közé tartozik, amelyek szerzője, legalábbis néhány évvel, túlélte művét. (Zamjatyin Sztálin személyes engedélyével 1932-ben elhagyhatta az országot, de az emigrációban nem tudott írni, és korán, 1937-ben, 35 évesen halt meg Párizsban.)

Az értelmiségiek, művészek vagy "polgárok" ellenállását fél évszázadon át elnyomták, üldözték, agyonhallgatták. Ne feledjük, hogy 1968. augusztus 25-én a moszkvai Vörös téren a Szovjetunió hét polgára találkozott, hogy tiltakozzék Csehszlovákia megszállása ellen: Natalja Gorbanevszka, Larissza Bogorazova, Konsztantyin Babickij, Pavel Litvinov, Vlagyimir Dremljuga, Viktor Fajnberg, Vagyim Delone. Két író, két nyelvész, egy középiskolás diák, egy fizikus, egy lakatos. Mielőtt munkatáborban letöltendő sokéves büntetésüket megkezdték volna, a KGB által mozgósított csőcseléknek szolgáltatták ki őket. Viktor Fajnberget, akit "zsidó külseje" miatt már többször ért rasszista atrocitás, többször fejbe rúgták, négy fogát kiverték. Sérülései miatt nem tudott megjelenni a bíróság előtt, és távollétében határozatlan idejű pszichiátriai intézeti kezelésre ítélték. Vagyim Delonét, aki akkor húsz éves volt, bilincsbe verve szállították el, mert Mandelstamot szavalt. Harminchat évesen halt meg Franciaországban.

A tárgyalásra a vádlottak egyetlen barátját vagy rokonát sem engedték be. A bíróság épülete előtt, ahol várakoztak, a KGB ivászatot rendezett járókelőknek, akik aztán felgyülemlett indulataikat a várakozókon engedték szabadjára. Különleges agresszivitást váltottak ki a szemüvegesek. A nép jeles képviselői ugyanazokat a mondatokat ismételgették: "Valamennyit vízbe kell fojtani, vagy jól legéppuskázni!" S az érvelés: "Ezek csak fontoskodni akarnak, felhívni magukra a külföld figyelmét" - ugyanígy szólt annak idején a Charta 77-nek Csehszlovákiában.

Az ítélet ellen még 1968 decemberében tiltakozó levelet küldtek a Legfelső Tanácsnak kilencvenöt aláírással. Az aláírók zömét megbüntették. Ez a maroknyi ember több bátorságról tett tanúságot, mint amiről a nyugati "kényelmetlen embereknek" egyáltalán fogalmuk lehet.

Manapság Oroszország elitjét arról lehet felismerni, hogy fogatlan: kiverték a fogukat a kihallgatáson, ma pedig azok közé tartoznak, akiknek nem telik fogorvosra, miközben a bűnözők, korábbi besúgók, KGB-ügynökök, verőlegények és gyilkosok - limuzinon járnak.

Hol vannak az írók?

Miről írnak?

Az egyik - Nyugaton enfant terrible-ként ünnepelt - orosz író önmagáról ír. "Botrányos" önéletrajza átütő siker volt. Magasrangú katonatiszt fiaként nőtt fel, ha foglalkozását kérdezik, "tolvajnak", és "antiszociális elemnek" mondja magát. Már a szovjet rendszer idején kiutazhatott Izraelbe, azt túl "mocskosnak" találta, írja később New Yorkban, ahová egy zsidó szervezet segítségével került; majd Párizsba megy, ahol az amerikaiakon gúnyolódik: szerinte azok még az oroszoknál is ostobábbak, és erősebb bennük a nyájszellem. Öltözete: hosszú orosz katonakabát forradalmársapkával, amelyen felváltva díszeleg egy vörös és egy fekete csillag. Írásaival provokálni akar, derül ki egy német polgári lapnak adott interjújából. A lengyelek meg a csehek siránkozása az idegeire megy, mondja, ha annyi bajuk van az orosz elnyomással, fognának végre puskát, és harcolnának. A beszélgetés alatt meztelenül ücsörög a széken; a fiatal kérdező csupa fül.

Időközben az író visszatért Oroszországba, a fasiszta Zsirinovszkij meggyőződéses híve.

A legpontosabb és legtalálóbb képet mindkét hatalmi központról - Oroszországról és Amerikáról is - a maga tömörségében Kafka nyújtotta ebben a században. Alighanem azért, mert semmi nem térítette el a valóságtól, az időszerűségtől. Része ennek még a New York-i kikötőben álló Szabadság-szobor alakjának kezében lévő kard is; az óceánjáró gőzös soknemzetiségű nyüzsgése, az amerikai nagybácsi szabadalmaztatott kombinált íróasztala számtalan fiókjával és titkos rekeszével; az a könnyedség, amellyel az élet lehetőségei megnyílnak, majd újra a semmibe vesznek, az ingyen sör bíróválasztáskor, végül az oklahomai természeti színház harsány és útszéli látványossága: "Oklahoma nagyszerű színháza vár benneteket! Csak ma, csak most! Mindenkit szívesen látunk!" - egyenesen "Amerika" jelképe.

Oroszország pedig - a "Kalda-vasút" vigasztalan messzesége és sivársága, az inspektor rajtaütésszerű látogatásai, aki minden alkalommal elalszik részegen a pályaőr asztala alatt, és másnap reggel a szokásos fenyegetőzések közepette utazik el megint; az orosz barát levele az ítéletben, ahogy egy pap vérző keresztet vág bele a kezébe és mutatja fel a népnek - valóságos utazások sosem inspirálták ennyire Kafkát.

Azt is tudta, hogy minden forradalom, minden politikai fordulat eufóriája után megmarad a bürokrácia iszapja. Az anonim, olvashatatlan aláírású, és a maga slamposságában utolérhetetlen hatalom labirintusszerű járatainak és zugainak ábrázolása erre az évszázadra mérvadó prognózissá vált.

Stanislaw Lem folytatja a képet: A fürdőkádban talált emlékiratok című művének főhőse egy olyan hivatal végtelen folyosóira kerül be, ahová "csak belépési engedéllyel" lehet bemenni, a verisztikai és a dezinformációs osztályokon át olyan ismerős feliratú ajtók után, mint "Csak előzetes bejelentésre", "Kopogni tessék", "Tilos az átjárás", jut el végül a könyvtárig. A központi katalógusban olyan címszavak találhatók, mint szervilisztika, alkalmazott tetemtan, incerebráció, testőrisme stb. A kriptológia ("A semmisség utánzása") és a kémkedés (ott tévesen: "A transzcendencia földelése") címszónál talál egy nyomtatott szöveget borító nélkül a "Machina Spectaculatrix" stb. ősnyomtatványok között: "A foganatosított gyanakvás művészete".

A fürdőkádban talált, erősen megviselt emlékirat a nagy "Papiros-katasztrófa" előtti "prekaotikus kultúra" utolsó szakaszából maradt kevés relikviák egyike, amely katasztrófa során gyakorlatilag minden papíron rögzített információ áldozatul esett a "Nagy Összeomlásnak", tudjuk meg az előszóból.

Nem kevésbé tanulságosak a könyvtárban található további címek sem: "Távvezérelt megrontás", "Kenőpénz, a spion testi felszerelése", "A titkos megfigyelés elmélete", "A kémlelés élvezete" - egészen a zenei scherzóig: "Kis provokatórium négy kézre". A showdown aztán a 3983. szobában kezdődik, főhajtás Kafkának, tisztelgés Dosztojevszkij előtt. Legvégül a hősnek olyan jelentések akadnak a kezébe, amelyek arról számolnak be, amit éppen tenni készül. - Thomas Pynchon űzött Tyrone Slothropjának előfutáraként ide-odakeringve "tévedésből olyan mosdóhelyiségekbe nyitottam be, ahol titkárnők púderozták, sminkelték magukat; liftesfiúnak öltözött ügynökök elegyedtek szóba velem - egyikük, egy imitált művégtagú már annyiszor szállított emeletről emeletre, hogy már messziről bólogatott nekem, sőt már le se fényképezett a szekfűként a gomblyukába tűzött gépével. Déltájban már tegezett is..."

Ez a szellemdús tréfa 1961-ből a legújabb történelmi korszakban, a titkos archívumok megnyitása után már kevésbé hat fantasztikusnak. A nevetés, melyet századunk irodalma fakaszt, még a torkára forrhat eljövendő generációknak.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret