stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



WISLAWA SZIMBORSKA

A KÖLTŐ ÉS A VILÁG


Azt mondják, egy beszédben mindig az első mondat a legnehezebb. Ezen tehát már túl vagyok... De érzem, hogy a többi sem lesz könnyű, a harmadik, hatodik, tizedik, mind-mind a legutolsóig, hiszen a költészetről kell szólnom. Ez olyan téma, amelyről nagyon ritkán, úgyszólván sohasem beszélek. Mindig is úgy éreztem, hogy nekem ez nem megy a legjobban. Ezért előadásom nem lesz hosszú. Minden fogyatékosságot könnyebb elviselni, ha apránként adagolják.

A mai költő kétkedő, sőt gyanakvó - talán legelsősorban - önmagával szemben. Nem szívesen vallja be nyilvánosan, hogy költő - mintha egy kicsit szégyenkezne miatta. De harsány korunkban sokkal könnyebb beismerni hibáinkat, ha csak egy kissé is hatásosan adjuk elő őket, s annál nehezebb érdemeinket, amelyek mélyebben rejtőznek, s különben sem hiszünk annyira bennük... Kérdőíveken és alkalmi beszélgetésekben, amikor a költőnek már mindenképpen illik megnevezni foglalkozását, az általános "írok" szóval vágja ki magát, vagy valamilyen mellékes munkáját nevezi meg. Az az információ, hogy egy költővel van dolguk, általában hitetlenkedést és nyugtalanságot kelt a hivatalnokokban vagy az autóbusz utasaiban. Gondolom, egy filozófus is hasonló zavart kelthet. Mégis kedvezőbb helyzetben van, mert foglalkozásához általában még odabiggyeszthet egy hangzatos tudományos címet. A filozófia professzora - ez már sokkal komolyabban hangzik.

A költészetnek nincsenek professzorai. Hiszen ez azt jelentené, hogy a költészet olyan foglalkozás, melyhez a megfelelő szaktanulmányokat kell folytatni, rendszeresen vizsgákat tenni, irodalomjegyzékkel és lábjegyzetekkel ellátott dolgozatokat írni, s a végén ünnepélyes külsőségek között átvenni a diplomát. Ebből viszont az következnék, hogy ahhoz, hogy valaki költő legyen, nem elegendőek az akár a legkitűnőbb versekkel teleírt papírlapok, hanem szükség van, s ez a legfontosabb, egy pecséttel ellátott papírra is. Emlékezzünk csak vissza, pontosan ilyen indokkal küldték száműzetésbe az orosz költészet büszkeségét, a későbbi Nobel-díjas Joszif Brodszkijt is. "Parazitának" titulálták, amiért nem volt hivatalos igazolása arról, hogy szabad költőnek lennie...

Néhány évvel ezelőtt az a megtiszteltetés és öröm ért, hogy találkozhattam vele. Megfigyeltem, hogy az általam ismert költők közül egyedül ő nevezte magát előszeretettel "költőnek", minden gátlás nélkül, sőt némi kihívó fesztelenséggel ejtve ki ezt a szót. Azt hiszem, ebben közrejátszhattak az ifjúkorában elszenvedett kegyetlen megaláztatások.

A boldogabb országokban, ahol az emberi méltóság szilárdabb alapokon áll, a költők természetesen arra törekszenek, hogy publikálják, olvassák, értsék őket, de nagyon keveset vagy semmit sem tesznek azért, hogy a hétköznapokon különbözzenek a többi embertől. Pedig nem is olyan régen, századunk első évtizedeiben a költők szívesen sokkolták az embereket kihívó öltözetükkel vagy excentrikus viselkedésükkel. Ez azonban csak nyilvános használatra szánt látványosság volt. Aztán eljött a pillanat, amikor a költő magára csukta az ajtót, ledobta magáról a pelerineket, fénylő csecsebecséket és más költői kiegészítőket, és a csöndben megállt, magára várva a fehér papírlap fölött. Mert valójában csak ez számít.

Egy jellemző dolog. Nagyon sok filmet készítenek a nagy tudósok és művészek életéről. Az igényesebb rendezők feladatul tűzik ki az alkotás folyamatának élethű ábrázolását, mely végül a nagyszerű tudományos felfedezésekhez vagy a híres műalkotások létrejöttéhez vezetett. Kisebb-nagyobb sikerrel be lehet mutatni egyes tudósok munkáját: laboratóriumokat, a legkülönfélébb berendezéseket, a mozgásba hozott mechanizmusok egy ideig le tudják kötni a néző figyelmét. Nagyon drámaiak tudnak lenni a bizonytalanság percei, amíg arra várunk, hogy kiderüljön, az ezredszer, csak apró módosítással ismételt kísérlet vajon sikerül-e. Látványosak tudnak lenni a festőkről szóló filmek - a kép keletkezésének minden fázisa reprodukálható az első vázlattól az utolsó ecsetvonásig. A zeneszerzőkről szóló filmet kitölti a zene - az első taktusoktól, melyet csak az alkotó hall, a hangszerekre írt, kiérlelt mű végső formájáig. Végső soron persze mindez rendkívül naiv, és szó sem esik a lélek különleges állapotáról, amit általában ihletnek neveznek, de legalább van mit nézni és van mit hallgatni.

A legrosszabb a helyzet a költőkkel. Az ő munkájuk reménytelenül nem fotogén. Az ember ül az asztalnál vagy fekszik a heverőn, mozdulatlan tekintettel mered a falra vagy a plafonra, időnként leír hét sort, melyek közül egy negyedóra múlva egyet áthúz, aztán megint eltelik egy óra, amikor semmi sem történik... Nincs az a néző, aki ezt kibírná.

Az ihletet említettem. A kérdésre, hogy voltaképpen mi is az, ha létezik egyáltalán, a mai költők kitérő választ adnak. Nem mintha sohasem érezték volna e belső ösztönzés áldásos hatását. Az okot máshol kell keresnünk. Nem könnyű másoknak megmagyarázni valamit, amit magunk sem egészen értünk. Jómagam is, ha erről kérdeznek, kerülgetem a dolog lényegét, mint macska a forró kását. Mégis a következő választ adnám: az ihlet nem kizárólag a költők vagy általában a művészek kiváltsága. Mindig volt, van és lesz az embereknek egy olyan csoportja, akiket sohasem kerül el az ihlet. Azokról van szó, akik munkájukat tudatosan választják, és örömmel, nagy képzelőerővel végzik. Vannak ilyen orvosok, pedagógusok, kertészek és még sok száz más foglalkozás képviselői. Az ő munkájuk örökké tartó kaland, ha képesek benne meglátni az újabb és újabb kihívásokat. A nehézségek és kudarcok ellenére kíváncsiságuk nem lankad. Minden megoldott feladatból újabb kérdések raja özönlik elő. Az ihlet, bármi légyen is, a szüntelenül ismétlődő "nem tudom"-ból születik.

Ilyen emberből nincsen túl sok. Földünk legtöbb lakója azért dolgozik, hogy meg tudjon élni, dolgozik, mert muszáj. 'k nem saját kedvtelésükből választják munkájukat, hanem életkörülményeik választanak helyettük. A kedvetlenül végzett munka, az olyan munka, amelyik untat, s amit csak azért értékelünk, mert még így sem mindenki számára hozzáférhető - ez a legkeservesebb emberi sorsok egyike. És semmi jelét sem látni, hogy a következő századok ebben valamilyen szerencsés fordulatot hoznának.

Elmondhatom hát, hogy bár megvonom a költőktől az ihlet monopóliumát, azért még mindig a kiválasztottak kisszámú csoportjába sorolom őket. Itt azonban némi kétség ébredhet hallgatóimban. Mindenféle gonosztevők, diktátorok, fanatikusok és demagógok, akik csekély számú, teli torokkal hirdetett jelszó segítségével akarják magukhoz ragadni a hatalmat, szintén szeretik, amit csinálnak, és elmés buzgólkodásuk nem ismer határt. Rendben van, de ők "tudják". Tudják, és ez a tudás egy életre kielégíti őket. Ezen felül semmire sem kíváncsiak, hiszen ez csak érveik erejét gyengítené. Ám mindenfajta tudás, amelyből nem fakadnak további kérdések, rövid időn belül halottá válik, elveszíti az élet számára kedvező hőfokát. Szélsőséges esetekben, amilyeneket jól ismerünk a régi és újabb történelemből, ez a tudás halálos veszedelem is lehet a társadalmak számára.

Talán így érthető, miért tulajdonítok a "nem tudom" két rövid szavának olyan nagy jelentőséget. Rövid, de erős szárnyú szavak. Életünket kiterjesztik oly tájakra, amelyek ott vannak a bensőnkben, és olyanokra is, melyekben tünékeny Földünk lebeg. Ha Isaac Newton nem jelentette volna ki, hogy "nem tudom", kertjében úgy potyoghattak volna az almák, mint a jégeső, ő legföljebb csak lehajolt volna értük, s jóízűen megette volna azokat. Ha honfitársnőm, Maria Sklodowska-Curie nem mondta volna azt, hogy "nem tudom", a legjobb esetben életfogytiglan kémiatanárnő maradt volna egy jó házból való úrilányok számára létesített nevelőintézetben. De ő kimondta, hogy "nem tudom", s ezek a szavak vezették kétszer is Stockholmba, ahol a nyugtalan lelkű, mindig újat kereső embereket Nobel-díjjal jutalmazzák. A költőnek is, ha igazi költő, örökké ismételgetnie kell magában azt, hogy "nem tudom". Minden művével erre próbál választ adni, de alighogy pontot tesz a végére, azonnal elfogja a kétely, már pedzeni kezdi, hogy ez csak ideiglenes, korántsem kielégítő válasz. Megpróbálja hát újra meg újra, míg aztán elégedetlenségének sorjázó bizonyítékait az irodalomtörténészek egy nagy kapoccsal összefűzik, és elnevezik "életműnek".

Olykor megvalósíthatatlan helyzetek rémlenek föl előttem. Nagy vakmerőségemben elképzelem például, hogy alkalmam nyílik a Prédikátorral beszélgetni, aki emberi cselekvéseink hiábavalósága fölötti sirámait oly megragadón énekli meg. Mély meghajlással köszönteném, hisz ő a világ egyik - legalábbis számomra - legnagyobb költője. De aztán azon nyomban kézen ragadnám. "Nincs új a nap alatt" - mondád, Prédikátor. Pedig születésedkor Te magad is új voltál a nap alatt. S a költemény, amelyet írtál, szintén új a nap alatt, hiszen előtted még nem írta meg senki. És újak a nap alatt olvasóid is, mert akik előtted éltek, nem olvashatták művedet. A ciprusfa, amelynek árnyékában lepihentél, nem nő itt a világ kezdetétől fogva. Egy másik ciprusfától származik, amely a Tiédhez hasonló volt, de nem teljesen ugyanaz. Ezenkívül azt is megkérdezném Tőled, Prédikátor, hogy mi újat kívánsz most megírni a nap alatt? Vajon olyasvalamit, amivel kiegészíted eddigi gondolataidat, vagy mégis engedsz a csábításnak, és ellene mondasz némelyiküknek? Előző költeményedben felfedezted az örömöt is - és mi van akkor, ha elmúlik? Talán éppen róla szól majd a versed, mely új lesz a nap alatt? Vannak már jegyzeteid, valami első változat? Gondolom, nem mondod majd, hogy "Már mindent megírtam, nincs mit hozzátenni". Ezt nem jelentheti ki a világon egyetlen költő sem, hát még ha valaki olyan hatalmas, mint Te.

A világ, bármit gondoljunk is róla roppant méretei és saját tehetetlenségünk fölötti aggodalmunkban, az egyes teremtmények - emberek, állatok, s talán növények, mert honnan tudhatnánk, hogy a növények nem szenvednek - szenvedése iránti közömbössége okozta elkeseredésében; bármit gondoljunk is a csillagok sugárzásával áthatott térségekről, melyekben már (még? már? - ki tudja?) halott bolygókat kezdtek fölfedezni; bármit mondanánk is e határtalan színházról, ahová van ugyan belépőjegyem, de e jegy érvényessége nevetségesen rövid, két megváltoztathatatlan dátum közé szorítva; bármit gondolnánk is róla - ez a világ csodálatos. Ám a "csodálatos" kifejezésben benne rejlik egyfajta logikai csapda. Általában az ejt bámulatba minket, ami eltér valamely ismert és általánosan elfogadott normától, nyilvánvaló dologtól, amihez régtől hozzá vagyunk szokva. Ez a nyilvánvaló világ egyáltalán nem létezik. Csodálkozásunk és csodálatunk önmagáért való és nem következik semmilyen párhuzamból.

Igaz, hogy mindennapi beszédünkben, amikor nem gondolkodunk el minden egyes kifejezésen, mindannyian olyanokat mondunk, hogy "hétköznapi világ", "hétköznapi élet", "a dolgok hétköznapi rendje"... A költészet nyelvében azonban, ahol minden szónak súlya van, semmi sem hétköznapi és semmi sem normális. Egyetlen kő s fölötte egyetlen felhő sem. Egyetlen éj s egyetlen rákövetkező nap sem. És mindenekfölött a világon egyetlen lény létezése sem.

Azt hiszem, a költőknek még jó ideig lesz dolguk elég.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret