stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



PÁLYI ANDRÁS

LENGYEL NAPLÓ


1957 júliusában Kwydzyn felé vitt a vonat. Nem voltam még tizenöt esztendős sem. Az Eötvös József Gimnázium ősztől leendő diákjaként és az iskolai diákcsoportot kísérő tanár fiaként egyelőre fogalmam sem volt, hogy ez a közel három hetes kirándulás számomra sokkal több lesz, mint "jó buli". Sőt, még amikor élményektől felajzottan visszaérkeztem Budapestre, akkor sem. Pontosabban, ami a történtekből lerakódott bennem, azt nem annyira fogalmi-racionális szinten dolgoztam fel, mint inkább érzelmileg. Jellemző, hogy a gimnáziumi csoportban utazó, nálam egy-két évvel idősebb diáktársaim közül nem is egy azonnal tanulni kezdte a nyelvet, én csak évek múlva.

Ma már tudom, hogy kivételes szerencsében volt részem. Akkoriban közönséges halandó nemigen jutott el Lengyelországba. Az 1956-os forradalom leverése után a lengyelek szolidaritásuk kézzelfogható jeleként gyűjtési akciókat szerveztek magyar gyerekek üdültetésére. Így lépett kapcsolatba az észak-lengyel kisváros, Kwydzyn gimnáziuma is az én budapesti iskolámmal, s így jutottam el én szinte gyerekfejjel egy sor lengyel turisztikai "kegyhelyre", nem utolsósorban pedig a lengyel szellem és kultúra fővárosaiba, Gdanskba, Varsóba, Krakkóba.

Igaz, utazásom emlékeit igen szelektíven dolgoztam föl. Emlékszem például egy bankettszerű összejövetelre, nem tudom, melyik városban, szülők, tanárok, diákok együtt, bábeli nyelvzavarban. Lengyelül akkoriban szinte senki sem tudott, németül a lengyelek még nem voltak hajlandóak megszólalni, az orosszal próbálkoztunk, de hát a tudásunk - nemcsak az enyém, úgy általában is - enyhén szólva zsenge volt. A vacsorát mégis késő estébe nyúló kötetlen beszélgetés követte. Az egyik asztalnál egy lengyel férfi, kissé köpcös forma, magas homlokkal, világos, cipzáros dzsekiben (ilyen ruhadarabhoz abban az időben csak azok jutottak, akik nyugati csomagokból öltöztek), az ottani politikai helyzetről beszélt. Fogalmam sincs, milyen nyelven, de akadt valaki, aki tolmácsolta a szavait. Odacsapódtam. Azt fejtegette, hogy Lengyelországban ma teljes a szabadság. ' például minden kockázat nélkül megengedhetné magának, hogy kiálljon az utcasarokra, s fennhangon megvádolja a párt első titkárát, akinek a nevét amúgy nagy tisztelettel ejtette ki. Wladyslaw Gomulka csillaga akkor volt a csúcson: a lengyelek valóban úgy érezték, hogy míg a magyar forradalom elbukott, az övék győzött. Hétköznap is diadalmámorban úsztak.

Rám, az érzékeny kamaszra ez különösen erős benyomást gyakorolt, hisz '56 ősze mély sebet ütött rajtam. Nem fizikai sebről beszélek, mert az utcára jószerivel ki sem tettem a lábam. Talán az anyai tilalom miatt is, de talán már akkor közelebb állt hozzám a reflexív értelmiségi attitűd. A bátyáim által hazahozott forradalmi újságokból és a rádióból követtem az eseményeket. S természetesen teljes odaadással hittem a semlegesség meg a magyar szabadság nagy utópiájában, ami nálam józanabb és tapasztaltabb felnőtteket is rabul ejtett azokban a napokban. Ám a fájdalom, amit a felkelés vérbefojtása, a Nyugat árulása, a reménytelenség, a megtorlás bőrünkön érezhető ázsiai sötétsége, kilátástalansága és kegyetlensége miatt éreztem, elemi erővel hasított ifjú szívembe. Talán csak az első szerelmi csalódás jelentett nem sokkal később hasonló érzelmi letaglózást, talán még az sem.

Kwydzyni vendéglátóink úgy intézték, hogy 1957. augusztus elsejét Varsóban töltsük. A program ezt az egy napot szentelte a fővárosnak, nyilván nem véletlenül, busszal hurcoltak ide-oda bennünket, ám az egész városnézésből egy dologra emlékszem: mindenütt gyertyák égtek. Az utcán, az ablakokban, a temetőben. Nagy nap volt. Az 1944-es varsói felkelés kitörésének évfordulója, amit a varsóiak gyakorlatilag akkor ünnepelhettek meg először, hisz e felkelés számukra a nemzeti identitásért vívott küzdelem nagy, Don Quijote-i aktusa volt: nemcsak a Harmadik Birodalom megszálló hadereje ellen irányult, hanem a közelgő "felszabadítók" ellen is. A kirobbantására jelt adó londoni emigráns kormány úgy számolt: a felkeléssel a partizán-Lengyelország mintegy elébe megy a hódító Vörös Hadseregnek, és "saját házában" fogadja majd a bevonuló szovjeteket; Sztálin azonban átlátott a terven, leállította a hadműveleteket, s megvárta, amíg a németek fölégetik Varsót, és teljesen fölmorzsolják a lengyel ellenállást. Lengyel szemmel tehát kézenfekvő volt a két felkelés rokonsága: a szinte "tegnapi", mindkét hódítóval szembeszálló varsói és a "mai", semlegességet zászlajára tűző budapesti forradalomé. Ráadásul az én kamasz szívemben e kifejezésnek megvolt a maga különös aurája: úgy éreztem, aznap, amikor Nagy Imre kikiáltotta a semlegességet, valóban "győztünk". November elseje volt, s minden pesti ablakban gyertya égett, akárcsak azon az augusztus elsején Varsóban.

Micsoda égbekiáltó ellentét köztük és köztünk! És micsoda azonosság! Minő Sturm und Drang ez egy kamaszszívnek, amelyen át- meg átszánt a történelem vihara. Lengyelek és magyarok: soha nem álltunk ennyire távol és ennyire közel egymáshoz. Talán a Szolidaritás-korszak hónapjaiban... De az más volt. S az az igazság, hogy épp akkor nem jutottam el Varsóba. Többféle okból. De utólag úgy tűnik, nem is akartam. Mint aki tart tőle, hogy ifjúkora fényes élményét netán elhomályosítja egy újabb történelmi fénycsóva...

Pilinszky és Grotowski

A Grotowski-féle színházat eredetileg nem is én akartam látni, hanem Pilinszky. A hatvanas években volt egy társaság az Építész pincében, őt is onnan ismertem, mint Kondor Bélát, Erdély Miklóst, Mészölyt, Mándyt, sokakat. Doromby Karcsi volt a társaság lelke, aki mellesleg mesterien fordított németből, s csendesen meghúzta magát a Vigilia szerkesztőségében. Nekem akkoriban ezek a szerda esték a világot jelentették, minden héten ott voltam, bár zöldfülűnek éreztem magam, többnyire lapítottam is, még féltem is a nagyoktól (főleg Kondor metsző pillantásától, Erdély gúnyos nevetésétől), de vele - mármint Pilinszkyvel - valahogy minden további nélkül szóba elegyedtem. Nem rajtam múlt, inkább azon, hogy ő, aki legendásan félénk volt, mindig oldani tudta a másik lelki bénultságait. Egyik szerdán - úgy '63-64-ben lehetett - Kerényi Grácia és Telegdi Polgár István, Mészöly Miklós és Polcz Alaine négyesben állítottak be az Építész pincébe, mintha egyenesen Lengyelországból jöttek volna. Kiderült, hogy négyesben kinn jártak Opoléban, s megnézték "a Grotowskit"; most egymás szájából vették ki a szót, ám különösen Miklós elbeszélése ragadta meg a figyelmemet: ő volt az első, aki a Marlowe Doktor Faustusából készült előadás plasztikus felidézése mellett elárult nekem valamit a Grotowski-titokból. Mégsem sejtettem, hogy hamarosan elkap és magával ránt a Grotowski-örvény, az új látásmód örvénye. Ez végül is, úgy tűnik, a véletlenen múlt. Vagy ellenkezőleg?

Kerényi Grácia, akit mára kissé igazságtalanul elfelejtettünk, igazi anyáskodó természet volt, szeretett közvetíteni, embereket összehozni, a legintimebb szerelmi vagy baráti ügyekben is közbenjárni, de az igazi szenvedélye a magyar-lengyel kapcsolatteremtés volt. Emlékszem egy télutóra, egy varsói vendégségre, amire elvitt magával: Mičdzyrzeckiék lakásán, a Marszalkowskán az akkori lengyel irodalmi derékhad "krémje" az ő vezénylete alatt játszott irodalmi játékokat. A vendéglátó költő-házaspár mellett (Julia Hartwig és Artur Mičdzyrzecki, ez utóbbi Illyés Egy mondat...-ának első lengyel fordítója, még azokban az időkben, amikor Illyés zsarnokság-verse idehaza tiltott mű volt) ott találkoztam először Jacek Bochenskivel, az ún. intellektuális próza mesterével, Wiktor Woroszylskivel, akinek '56-os budapesti tudósításai még a szamizdatos időkben megjelentek magyarul önálló kötetben, természetesen Grácia fordításában, s aki - maga is jelentős költő lévén - sokat tett Pilinszky lengyelországi megismertetéséért. Kik voltak még ott? - kérdem magamtól, s megint zavarba hoz saját szelektív emlékezetem: nem tudok minden arcot felidézni. Annyi bizonyos, hogy Miron Bialoszewski nem, őt nem sikerült Gráciának kicsábítania néhány utcával odébb található, egész nap besötétített lakásából, sőt mi több, vetett ágyából, ahonnan az istennek se akart fölkelni, nyilván mert félt (hisz amikor nagy nehezen egyszer mégis elhozta Pestre, Miron ki se tette a lábát a Keleti-aluljáróból), egy szó, mint száz, a modern lengyel költészet e nagy különce és poétafejedelme Weöres Sándor avatott tolmácsa lett. Ez ugyanúgy Grácia sikere volt, mint Mičdzyrzeckiék lakásán az a félig baráti, félig hivatásszerű irodalmi farsang: olyan nő volt ő, aki hol filosznak mutatta magát, hol boszorkánynak, hol nyersfordításokkal házalt, hol személyre szóló horoszkópokat produkált mindnyájunknak, hol nyakig benne volt az illegalitásban, hol főhivatalnokokat ostromolt támogatásért. Élt-halt a lengyel ügyért, mígnem váratlanul valóban meghalt. Egy szörnyű autóbalesetben, amit fél évvel túlélt. Fél évig szenvedett és reménykedett, mielőtt végképp búcsút vett az élettől. Bialoszewski, a különc követte elsőnek a barátai közül. Négy esztendeje, amikor a varsói Magyar Intézet igazgatója voltam, Mičdzyrzecki pedig a lengyel PEN Club elnöke, közösen kiadtuk a Kerényi Grácia-díjat. Egyetlenegyszer, többé nem sikerült. (Szenyán Erzsébet kapta.) Azóta Mičdzyrzecki is elment, nem sokkal előtte Woroszylski. Grácia agilitása legendává szelídült.

Pilinszky Sötét mennyországát Woroszylskival ketten fordították a rádiónak, le is ment adásban; Pilinszky ennek honoráriumát fölvenni jött ki Varsóba 1965 szeptemberében, s elhatározta, hogy él az alkalommal, megnézi a Grotowski-színházat. Grácia az egész utat megszervezte, de mire Pilinszky megérkezett, neki valamiért haza kellett mennie Pestre. Ott voltam kéznél, épp polonista hallgatóként a varsói egyetem szlavista kurzusán. Így hát együtt utaztunk Pilinszkyvel Wroclawba, együtt találtuk meg, némi bolyongás után, a város főterén a régi Városháza-épületben a Laboratórium Színházat. Wroclaw akkor még olyan volt, mintha egy-két éve ért volna véget a háború. Hatalmas kiégett templomok, romok és grundok, kősivatag, majd újra "élő" épületek. Térkép nem létezett. Mintha el se hinné a város önmagáról, hogy létezik. Így igaz: valójában akkor kezdte elhinni magáról. Hogy lengyel városként létezik. Grotowski ennek köszönhette, hogy épp a világhír küszöbén álló színháza megmenekült a korai végtől. Az opoleiek megtagadták a finanszírozását. Wroclaw befogadta őket. Arra számított, hogy lesz egy híres együttese, amely hangsúlyozza a város lengyelségét. És lett. Egy év múlva Jean-Louis Barrault meghívta Grotowskiékat Párizsba, a Nemzetek Színházába, s attól kezdve hosszú ideig ők voltak az első számú színházi világszenzáció.

A negatív út

Grotowski mindent fordítva tesz. Látszólag vagy nem látszólag? A színházi fesztiválok Grotowski-szektája meg ellenszektája évtizedeken át e kérdésen rágódott. A színházban a színház érdekelte vagy annak tagadása? És a színház tagadásában? A színház? Vagy egyszerűen csak zsonglőrködik a szavakkal? Netán azok zsonglőrködnek, akik nem értik, mégis egyfolytában róla beszélnek? Miért csinál színházat az, akinek az ember szerepjátszó hajlama eleve valamiféle hamisság, s a lényeget másutt keresi? Mire jó a világhír annak, aki fönn a csúcson csak arra tud gondolni, hogy minél előbb lejöjjön? Azt is mondhatnám, hogy Grotowski mára kiment a divatból. Holott amennyire tudom, ugyanolyan intenzitással él és dolgozik, mint annak idején. De már túl mindenen. Túl minden sikerén, hódításán, túl valamennyi szakításán. Túl a látványosságon. Sőt, túl a láthatóságon.

Azt mondja egy interjúban, hogy a tömegkommunikáció korában az embernek magától értetődően bizonyos lehetőségeket biztosít az, ha ott áll a reflektorfényben. Azzal a feltétellel természetesen, hogy nem azonosítja magát az alakított figurával, amelyet középkori szóhasználattal "egregornak" nevez: az veszi át a díjakat, címeket, kitüntetéseket, vele ráznak kezet az államférfiak. A középkorban hittek benne, hogy ez a figura különállóan létezik, nem mosták egybe az én-nel. Grotowski azt állítja, hogy ő "ma is hisz benne". Tudniillik az ember csak az "egregor" segítségével rendelkezhet eszközei felett, magyarán szüksége van egy valóságosan létező, a világ dolgaiban otthonosan mozgó másik lényre, akivel ő messze nem azonos, de akivel szükségképpen párban - hogy azt ne mondjam, eredendő szimbiózisban - élnek: ez az "egregor" teremti meg számára a láthatóság és a forgalmazhatóság köréből rég kikerült kreatív tevékenységéhez a szükséges anyagiakat. Újabban Grotowski, úgy látszik, nemigen van már rászorulva a maga "egregorjára", nem áll tehát oda a reflektorfénybe. Nem foglalkozik a látszattal, csak a lényeggel. Mindig ez volt a fő gondja.

Megvallom, ha a világ végső dolgaiban való eligazodásról van szó, nekem Grotowski jelentette a legtöbbet. A kor, amelyben élünk, nemcsak a vallásos világképnek fordított hátat, hanem mindennemű belső értékrendnek, lelki kultúrának. Átvéve Grotowski fenti terminológiáját: úgy tűnik, mintha a mai embert igazi én-je nem is foglalkoztatná, csak az "egregor", a materiális boldogulás. Ez magától értetődően meghasonlottsághoz vezet, hisz az ember mégiscsak ember, azaz még ha szeretné, se tud lényeg nélküli látszattá vedleni, s így előbb-utóbb szenvedni kezd a saját maga teremtette disszonanciától. Nem ismeri az utat önmagához, elvágta az ösvényt, amelyen eljuthatna saját forrásaihoz. Így amikor rátör a szorongás e pusztulás és elsivárosodás láttán, nem marad neki más, mint visszamenekülni a régi, már meghaladott kulturális díszletek közé. Egyébként nyilvánvaló - anélkül, hogy át akarnék siklani a napi politika területére -, hogy a totalitarizmusok bukása ezt a folyamatot csak erősíti: az ember a maga akut belső káoszára nem talál más gyógyírt, mint a múlt külsődleges értékeit, kulisszáinak mába emelését. Grotowski, amikor az ötvenes-hatvanas évek fordulóján elkezdett színházat csinálni, s rálelt a maga "negatív útjára" a színészetben, egy homlokegyenest ellenkező irányba vivő utat fedezett fel.

Mi ez az út? ' kezdettől "az életben hordott maszkok levetéséről" beszélt. Neki a színház egyfajta "katakomba" volt, kivonulás a világból, ahol a színész föláldozza magából mindazt, ami hamis. Vagyis az életben játszott szerepeket, a látszat-létet. A színészi munka ebben az értelemben "keserves emelkedés", ami egyre közelebb visz a minden emberi lényben meglévő lényeghez, maghoz, eredethez, annak ellenére, hogy ezt a kultúra - több kulturális hámréteg - fedi el előlünk. Minél radikálisabb ez a folyamat, annál inkább igaz, hogy végül csak az marad meg, ami autentikus az emberben. Lehet, hogy a történelmi vallások elvesztették hitelességüket, még az is lehet, hogy a "homo religiosus" fölött végleg eljárt az idő, ám az ember nem tud lemondani transzcendens szomjúságáról. A szekularizált világ polgárának is szüksége van olyan elementáris élményre, amelyben meghaladja önmagát. A "színház utáni" Grotowski, amikor "parateátrális tapasztalatról", "találkozásról" "ünnepről", végül "objektív drámáról" beszél, ennek útját keresi. Kilépni a hétköznapokból, túljutni esendőségünkön és töredékességünkön, megtapasztalni helyünket a mindenségben, azaz megélni az egység dimenzióját - és visszatérni a világba, ahonnan kiléptünk. De akkor már a forrás ismeretében. És merítve belőle. Az egész folyamatról úgy beszél, mint ami teljesen egzakt. Hogy csak annak van hitele, ami ellenőrizhető. Ezért a belső utak csakis az én-te dialógus módszerével járhatóak. Tudniillik az "én" önmagában nem is tud más lenni, csak szentimentális.

Ahányszor belegondolok, újra meg újra kilel a hideg pontos diagnózisától, amely szinte mindenre illik a napi életben. Állandóan a saját szentimentális "igazságunkat" szegezzük szembe más nem kevésbé hamis "én"-mániákkal. Egész mozgalmak épülnek efféle áligazságokra, szerelmek, karrierek, érdekszövetségek. Csak a forrás nincs sehol, sehol. Inkább letagadjuk a szomjúságunkat, de nem akarjuk bevallani a kudarcot. Amíg letagadható.

Új szellemiség

1982-83-ban, a Szolidaritás betiltása és a hadiállapot kihirdetése után gyakorlatilag az egész lengyel irodalom tilalmi listán volt. Ki internáló táborban, ki emigrációban. Grotowski is ekkor hagyta el végleg az országot, de mivel szabályos útlevéllel ment, s távol állt tőle, hogy bármiféle nyilatkozatot tegyen, nem tartozott a politikailag exponált személyek közé. Olyannyira, hogy a szűkebb köréhez tartozók sem voltak tisztában szándékaival. Amikor tehát az Európa Könyvkiadó az iránt tájékozódott nálam, milyen lengyel szerzőt lehetne kiadni, egy Grotowski-válogatást javasoltam. Hamarosan kiderült azonban, hogy a Grotowski-szövegek szerzői joga problémás. A lengyel állami jogvédő iroda már nem foglalkozott vele, ám magát Grotowskit nem volt könnyű megtalálni a világban. A kötet elkészült, de máig fiókban van. Grotowski, úgy tűnik, annyira elveszítette bizalmát a leírt szó iránt, vagyis kizárólag az élő kommunikációnak hisz, hogy senkinek a világon nem ad kiadói jogot. Maguk a szövegek ugyanis nagyrészt ankétok, találkozók megszerkesztett, autorizált változatai (tudtommal létezik néhány átdolgozott, szerzőileg nem hitelesített textus is, de azok sosem láttak napvilágot). A kötet megjelentetéséről mégsem tudtam lemondani, újabb meg újabb közvetítők révén próbáltam megkörnyékezni a Mestert (legutóbbi információim szerint minden szerzői jogát átruházta Eugenio Barbára, az egyedüli autentikus Grotowski-tanítványra, aki egy dán kisvárosban, Holstebróban működik), s eközben mániákusan nyomozok a szóba jöhető újabb szövegek után.

Így kerültem kapcsolatba a nyolcvanas évek második felében a Zeszyty Literackie című, (akkor) Párizsban megjelenő lengyel irodalmi folyóirattal, illetve a főszerkesztő Barbara Torunczykkal, aki a '68-as nemzedék tagjaként lépett az irodalmi életbe, s akinek neve - Andrzejewski, Baranczak, Bochenski, Brandys, Woroszylski mellett - ott szerepelt már a hetvenes évek nagy irodalmi szamizdatfolyóirata, a Zapis szerkesztői közt is, ahol többek közt Konwicki, Stryjkowski és mások publikáltak. Torunczyk azonban, amikor a Szolidaritás betiltása után az emigrációt választotta - egyébként nemzedéke legjobbjai, Stanislaw Baranczak, Wojciech Karpinski, Adam Zagajewski és mások társaságában - nem egyszerűen a Zapis hagyományát akarta új körülmények és új feltételek között folytatni, hanem annak az új szellemi orientációnak kívánt fórumot biztosítani, amelynek kontúrjait akkoriban még kevesen látták. Ez a szellemi kör eleve meghaladta a szűkebb nemzeti kereteket, hisz a lap szerkesztői kollégiumában, illetve állandó szerzői közt ott volt az orosz Brodszkij, a litván Venclova, a cseh Král és Kundera, az amerikai lengyel Czeslaw Milosz: A Zeszyty Literackie már akkor közép-európai lap volt, amikor az új Közép-Európa mítosz épp csak formálódott: annak az imaginárius szellemi hazának a folyóirata, amelyet a kommunizmus bukásának előestéjén a kelet-európai és az innen Nyugatra elszármazott értelmiségiek teremtettek maguknak. Torunczyk e szellemi honfoglalás előfutáraként lapjában mindig előszeretettel közölte Gombrowiczot és a román származású Mircea Eliadét, ez utóbbitól kölcsönözve "a centrum szimbolikáját". Az eliadei "közép" nem egyszerűen földrajzi, politikai, de nem is csupán kulturális régiót jelent, hanem mindenekelőtt azt, hogy az ember - minden egyes ember - hivatása szerint "a mindenség középpontja" kell legyen. A Zeszyty Literackie így egyre inkább nem annyira Közép-Európáról beszélt (vagy ha igen, akkor inkább afféle "egregorként" használva ezt a politikai fogalmat), hanem mind határozottabban - az eliadei értelemben vett "Közép Európájáról". S ez az, amit én úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy jellegzetesen "Grotowski utáni" szellemet sugároz, amin azt értem, hogy élő tanúságát adja annak, hogy Grotowski felismerései - az alakja körül dúló, néha teljesen alpári csatározásoktól függetlenül - beépültek, sőt felfedezhetően ihlető szerepet töltenek be a szellemi új hullámban.

Nehéz lenne megmondani, mit értettem - vagy inkább sejtettem meg - ebből, amikor az 1983-ban indult folyóirat egyik első számát, illetve annak a hazai szamizdatban terjesztett fénymásolatát elhoztam Varsóból, Engelmayer Ákostól, a későbbi nagykövettől, akivel szintén Kerényi Grácia révén kerültem valamikor kapcsolatba, de utóbb saját jószántamból jártam a nyakára, tőle szerezve be éveken át az illegális sajtó legértékesebb darabjait. És sokszor a legértékesebb információkat is, amelyeket aztán alkalomadtán a hazai földalatti sajtóban "hasznosítottam". A bizalom és az elővigyázatosság sajátos elegyét alkották az efféle kapcsolatok. Fogalmam sem volt róla például - noha egyszer-kétszer jártam Ákos lakásán -, hogy ott, abban a lakótelepi két szobában hosszú ideig a Szolidaritás "nyomdája" működött, ott állították elő a Tygodnik Mazowszét. De annak a lengyel fordító kollégámnak, akit én "szerveztem be" a Demszky-féle Hírmondóhoz, szintén nem volt fogalma arról, hogy én adtam hírül e lapban, természetesen név nélkül, hogy Ákosék a Podkowa Lesna-i templomban emléktáblát helyeztek el a magyar forradalom emlékére. A történet bizarrságát jellemzi, hogy akkor még nem is jártam a Varsó melletti Podkowa Lesnában, csupán egy színházi konferencián vettem részt a lengyel fővárosban, s Engelmayer az elutazásom előtti reggelen feljött a szállodai szobámba, előadta a történetet, minden dokumentáció nélkül. Odahaza emlékezetből írtam meg a Hírmondónak; mint utóbb kiderült, nem kellett szégyenkeznem, hisz az említett kolléga e leírás alapján megtalálta az emléktáblát. Lehetett volna egyszerűbben is, hisz akkoriban szinte hetente összefutottunk Demszky Bajcsy-Zsilinszky úti padlásszobájában, de így történt...

Ez már az az időszak volt, amikor érezve a diktatúra lágyulását, arra vetemedtem, hogy a Zeszyty Literackiéban közölt Grotowski-szöveg ügyében levelet írjak Párizsba Barbara Torunczyknak. Válaszul több példányt is küldött, majd rendszeresen postázni kezdte a lapot. Időnként levelet váltottunk. Én elsősorban Pilinszkyt hiányoltam a lapból (igaz, Cs. Szabó László Pilinszky-interjúja valamikor megjelent), ő újra meg újra kifejezte, hogy minden magyarországi információra kíváncsi. Annál inkább, hogy évek múltával a Zeszyty Literackie hazaköltözött, ha a főszerkesztő nem is, illetve csak félig-meddig. Mindenesetre ez az a folyóirat, amely a nagy átalakulás - a rendszerváltás - lapokat fölemésztő forgatagában is igazolta magát. Utóvégre nem egyszerűen emigráns lap volt, hanem a sokszor búvópatakként magának utat törő új szellemiség lapja. S az is maradt.

A fordulat után

Amikor a nyolcvanas második felében a Zeszyty Literackie számait olvastam, néha kimondottan extatikus örömmel szíva magamba azt a másfajta szellemet, amit a lap közvetített számomra, világosan megfogalmaztam magamban: az az életre szóló lengyel kötődés, ami az 1957-es iskolai kirándulással kezdődött, valamiképp egyfolytában ugyanazt nyújtotta: hogy Európa kapujában érezhettem magam.

Utóvégre lengyel színházban évtizedekkel előbb láttam Ionescót vagy Beckettet, mint idehaza, lengyelül előbb olvastam Joyce vagy Kafka bizonyos műveit, mint magyarul, sőt Havelt, Brodszkijt és másokat is, nem feledkezve meg itt a "független kiadók", azaz a szamizdat valóságos kincsesbányájáról... És nem feledkezve meg magukról a lengyel szerzőkről: Mrođek Tangójáról 1965-ben a varsói Teatr Wspólczesnyben, Witkacy fergeteges Suszterekjéről az Atenum Színházban a hetvenes évek elején, vagy akár Konwicki apokaliptikus pártkongresszus-víziójáról stb. stb.

A rendszerváltás után azonban, amikor négy évig a varsói Magyar Intézet igazgatójaként "hivatalból" is, meg azon túl is próbáltam tenni valamit az elakadt kapcsolatok feltámasztásáért, rá kellett döbbenjek, hogy pontosan ez a fő vonzerő, ez az "Európa kapuja" szerep, ami paradox módon még kölcsönös is tudott lenni, végképp a múlté.

Látnom kellett például, hogy Barbara Torunczyk kiváló esszéjét a Királyok és szellemeket, amelyet megjelenése idején tiltott szellemi csemegeként faltam, s amely oly pontosan és érzékletesen rajzolja meg a Zeszyty Literackie szellemi körét, mégiscsak megviselte az idő: ott, ahol az új látásmód társadalmi vetületét taglalja. Mert a valóság a legárnyaltabb elemzésnél is bonyolultabb. Ami nem azt jelenti, hogy nincs több tennivalónk a lengyel-magyar ügyben. Csupán egy új fejezet kezdetét jelenti.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret