stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



WITOLD GOMBROWITZ

BERLINI NAPLÓ


Lady Macbeth. Egyre csak mossák és mossák a kezüket... (ez a kezdet).

A csapok. A fürdőszobák. A kézmosás higiéniája... mégiscsak.

A hosszú lábak és az a fakó tekintet - és a nyak és a bőr színe... csupa-csupa önzés... (Na és mondjuk, a svédek? A norvégok, a hollandusok?)

A pincérek. A balett. Megbízhatóság. Soha nem vesződnek. Semmi gáncsoskodás. Előzékenyek. (A német mint színész.)

Szeretik hát a maszkot és a játékot? (A kérdést innen is lehet nézni, egyáltalán, sajnos, mindent lehet.)

Elszigeteltek. Együttműködnek, ami annyit tesz, hogy csak részben adják oda magukat a másiknak, kizárólag a feladat keretein belül. A világ átformálása és szükségleteik kielégítése elfedi a magányukat. Korán nősülnek. Utóvégre az asszony is hasznosítható, ha munkára fogják...

Észak, észak... Mennyi bennük a saját maguk és mennyi bennük az, hogy egyszerűen északiak? (És az angolok? a svédek? a dánok?) Erre így felelhetsz: az északiság vonásai meghatványozódnak bennük, és hallatlanul zárt tömeggé teszik őket. S végül szárnyakat kapnak tőle. Elragadó szárnyakat! (Így is lehet. Ha egy valaki töri a fejét sok másik tízmillióról... mindent lehet...).

A német, aki németekre ítéltetett.

A német, aki németekre ítéltetett - ez a legegyszerűbb változatban azt jelenti: ki másban bízna, ha nem a saját mérnökében, tábornokában, gondolkodójában? Mindig is a német munka volt a szolidabb. A németség: ez az a nemzet, ahol a munkás bizalmat táplál az elit iránt, s az elit bizalmat táplál a munkás iránt. Igaz, elveszítettek két nagy háborút, de sakkban tartották az egész világot, s amíg nem törték le őket, vezéreik győzelemről győzelemre vezették őket: a gyárban, a háborúban, minden egyes feladatuk elvégzésében... Hitler, igen, ő is elsősorban bizalom kérdése volt.

S mert képtelenek voltak felfogni, mennyire primitív, el kellett hát hinniük, hogy zseniális...

Egy párhuzam: a lengyel, akit a kudarcok alakítanak azzá, ami, és a német - akit a győzelmek.

Nem tehetségesebbek, csak jobban tartanak a kontárkodástól, ami idegen tőlük... (a villanyszerelő arca, aki a vezetéket javítja a felvonóban, koncentrált, fájdalmas, majdnem mártírarc).

Stb., stb. Haladhatnék a véletlenek önkényes egymáshoz fűzése mentén, kiderítendő, hová vezet... Például a szemek - és a szemgödrök, a munka mint egyfajta mechanika, az, ahogy eljutnak az evéshez, a pihenés és a mozgás viszonya, vagy például mi az, ami mindig mögöttük marad, bármerre haladjanak... (Sok mindent el lehetne itt mondani; kétségkívül előnyömre válik, hogy megóvtam magam azoktól a sematikus fogalmaktól, amelyekben ők vergődnek, akár a kalitkában...)

Ne tájékozódj.

Ne olvass se könyvet, se újságot.

Ne nézd a falat.

Ne érdeklődj túlzottan semmi iránt.

Ülj a kávéházban, és bámulj ki az utcára...

(Feljegyzések, amelyeket a Kurfürstendammon egy kávéházban vetettem papírra, amíg Zuzanna Felsre vártam.)

NEm, nem Berlinről írok, hanem magamról - ezúttal Berlinben -, nincs is jogom másról írni. El ne veszítsd a saját témádat!

Megismerkedtem más művészekkel is, akiket szintén a Ford Alapítvány hívott meg, akárcsak engem. Beszereztem magamnak egy-két jobb öltönyt. Befejeztem a naplóm korábbi fejezeteit, amelyek Argentínából történt elutazásomat és párizsi tartózkodásomat tartalmazzák. Egyre több meghívást kapok: hangversenyek, kiállítások, kollokviumok.

Mégiscsak azt hiszem, hogy ama negyedszázaddal ezelőtti Történés volt az, ami a magamfajta, némiképp történelmietlen, tengerentúli jövevénynek elűzte szeméből az álmot... vagy inkább beleűzött az álomba... Mert az idill itt párban jár valami förtelemmel, ami iránt lehetnek kétségeink, hogy mai förtelem-e vagy tegnapi - avagy végső soron ma vezetjük le a tegnapból. A berlini kutyákra például kifejezetten illik a "korrekt" kifejezés, ám láttam alvó kutyákat, s rajtuk, valahonnan sokkal mélyebbről jövően ott ül a förtelem. Beszélgetés közben is nemegyszer meglepő borzalmak hangzanak el, mintegy a ma és a tegnap közt feszülve - vagy csak álmodtam például (mert ez az időzavar még az ember álmaiba is belopakodik), hogy azt mondta valaki: "Tudja, uram, hogy itt a közelben van egy kórház, ahol azokat a nyomorékokat tartják örökre bezárva, akik túl szörnyen festenek ahhoz, hogy akár a legközelebbi hozzátartozóiknak megmutassák őket. A családjuk meg azt hiszi, hogy meghaltak." Vagy azt mondják: "Ott, a fal túloldalán volt Hitler bunkerja." (Volt vagy van? Mert ma is megvan, ha már nem is mint bunker.) Azt mondják: "", a háború, azok voltak csak a rémes évek!" Vagy: "A háború óta özvegy vagyok, a férjem és a fiam odaveszett". Elcipeltek a börtönbe, és megmutattak egy normális, napfényes szobát, a mennyezeten vasgyűrűk, ezekre húzták föl azokat, akik szembeszálltak a Führerrel - talán nem is húzták föl őket, csak megfojtották (mert nem értettem jól, néha kimondottan rosszul értettem, ahogy gyakran előfordul az emberrel a hegyekben vagy a nagy folyók mentén, egyszóval azokon a helyeken, ahol a természet átmegy fantasztikusba). És ismét: ez "volt" vagy "még van"... bár nem egészen, hisz rajta hagyta nyomát az Idő vasfoga. E módfelett tisztességes és mélyen erkölcsös város utcáit róva ugyanis nemcsak kutyákkal találkozhattam, amelyekből előbújt a szörnyeteg, hanem ember-szörnyekkel is - mert ugyan ki kezeskedne érte, hogy mondjuk, épp ez az úr nem fonta-e jobb kezét annak idején valakinek a torkára, és nem is eredménytelenül. Éppen mert oly megdöbbentő erővel képesek úrrá lenni múltjukon, néha alig hihető, amit mondasz... S ez az a pont, ahol a nyüszítés, az ostoba és gyászos kutyavonítás egybeesik a tiszteletreméltó óhajjal, hogy végre normálisan kellene élni.

Hogy miféle pont, a bűn vagy az erény helyszíne? Nekem, aki Argentínából jöttem, és se a történelemben, se az itteni szokásokban nem lehettem járatos, egyfolytában az a benyomásom volt, hogy Berlin, akár Lady Macbeth, lélegzetvételnyi szünet nélkül mossa a kezét... És hogy a nemzedék, amely e kulisszák közt lépett ki az életbe, ez a valójában mindent újrakezdő, a múltat elsöprő, hatalmas megújulási és megtisztulási hullám meghatározó szerepre tett szert - csakhogy engem e német fiatalság nem is fogadhatott a bizalmába, hisz hol németül, hol franciául bicegő eszmecseréink az igazi közeledést nem tették lehetővé. Valamennyi velük való találkozásom közül 1963 szilveszterét őriztem meg emlékezetemben a legmegbízhatóbban, amikor is egy ifjú festő műtermében búcsúztam az óévtől, ahová a görög barátom, Krisztosz Joachimidesz révén kerültem. Belépve az emeleti műtermet uraló félhomályba, és megpillantva az éjszakai ifjakat, ahogy elterpeszkedtek a heverőn, ácsorogtak a sarokban, egyből az jutott eszembe róluk, hogy hozzá vannak láncolva a saját kezeikhez. A kezek voltak a legintenzívebbek, betöltötték a szobát, hol egymásra hágtak, hol elernyedtek, erősek, nagyok, tiszták voltak, gondosan kimanikűrözött körmök, szép civilizált kezek. A fejek meg olyasféleképp csatlakoztak a kezeikhez, ahogy a felhő száll a föld fölött. (Nem volt újdonság ez számomra, annak idején, még Argentínában Roberto Santucho így tolta-vonta el magát a saját kezeibe.)

Gyilkos kezek? Dehogy, hisz újak, ártatlanok... Újak és nem ugyanazok, és persze mégis ugyanazok... Mi a különbség? Más a szem, más a haj, más a mosoly? Egy arany-kék ifjú barátságosan a kezembe nyom egy pohár whiskyt, de a kezét onnan nyújtja felém, a szeme onnan pillant rám... Egy másik a vállamra teszi a kezét, teljesen testvériesen, ám ez a testvériesség is onnan jön, s halál lesz... nem is tudom, barátságos vagy ellenséges halál... Ebben a pillanatban egy elbűvölő kislány jópofáskodva megvonja a vállát, szerelemről van szó, a szerelemről, no jó, de az sem volt más, mint szerelem, erdő, az önmaguk elé szerelmesen, diadalmasan kinyújtott kezek erdeje, heil, alkotó kezek! Marhaság! Hess, hess! Rémképek! Oly európaiak (ezzel az Európával nem találkoztam Párizsban), nyugodtak és szabadok, csipetnyi sovinizmus vagy nacionalizmus sincs bennük, globális léptékű, tágas horizonttal, igen, ez volt a legmodernebb ifjúság, amelyikkel csak módom volt találkozni. Még csak nem is mentegetőztek a múlt miatt, a félhomályban is jól látható volt, hogy az már nem az ő ügyük, ők már valami mást, valami újat képviselnek. Szakadj el! "Gyere, menjünk, mit akarsz az ő Achillesükkel!" Egy nemzedék, amelynek mintha szülője sem lenne, egy szülők nélküli, múlt nélküli vákuumnemzedék - csak annyi, hogy hozzá vannak láncolva a kezeikhez -, bár ezek a kezek már nem öltek, inkább tervezéssel, a számlákkal, a gyártással, a termeléssel voltak elfoglalva. És gazdagok... fantasztikus zakók, gyönyörű órák... az autóik meg odalent parkolnak az utcán...

Ez tehát magas szinten civilizált fiúk luxusvilága... itt, Európa szívében... s az én fejem mégis újra meg újra előáll a gyilkosság asszociációjával. S hogy némiképp ellensúlyozzam német dadogásomat, beidéztem Goethe Hier ist der Hund begraben-jét, és mindjárt oda is szegődött hozzám, egy eltemetett kutya, azaz dehogyis kutya, egy hajdani társam, akivel egyidősek voltunk, s aki talán épp itt nyugszik a közelben, a csatorna mentén, a házak alatt, hisz az utolsó harcok idején sűrűn tarolt az ifjak közt a halál. Egy csontváz, amely itt rejlik valahol a közelben... Közben a falat néztem, s észrevettem fönn, magasan egy kampót, majdnem a mennyezet alatt, egy kampó magányosan, tragikusan beverve a meztelen falba, nincs iszonyatosabb, mint ez a kampó, odafönn, beverve, egy kampó, a falba, magasan, beverve, a meztelen falba. Vajon ezek az européer luxusifjak - gyökértelenek és magányosak - egyáltalán kitalálhatták volna, hogy mi jár a fejemben? Jól tudtam, hogy előttem nem akarnak "németek" lenni, ahogy én se akartam nekik "lengyel" lenni - de az is lehet, ki tudja, hogy ők már egyáltalán nem kívánnak németek lenni, kiléptek a világba, mindent elölről kezdtek, s csak a legtágasabb horizontok után éreznek vágyat. No de a kampó ott a falban! Whisky. Bor. Szendvicsek, sütemény, gyümölcs. Nagy beszélgetések és flörtök. Mindig valami másról beszéltek, Brecht, Grass, az egyetem, az utazás, Lessing. Ahogy közeledett az éjfél, úgy nőtt bennem a kíváncsiság... mit kezdenek az Idővel? Mit kezdenek az Új Esztendővel? Mit tesznek, ha eljő a perc, amelyben a Múlt és a Jövő egymásba ér? És? Ütött az óra, durrantak a pezsgősüvegek, és ők mosolyogva, sok boldogságot kívánva, egymást átölelve elmaszatolták maguknak ezt a veszélyes órát. Görögországba utazol? Láttátok Benrath kiállítását? Piers Read Angliában van. Meglátod, jövőre már Frau leszek. Ez a berlini szilveszter nem volt más, mint egy teljesen nyugodt, polgári óesztendő-búcsúztatás, igazi Idő és történelem nélkül. 'k hát magánemberek. Én meg, aki mindig is azon voltam, hogy magánlegényként éljem az életemet, képtelen voltam tapsolni nekik. Világpolgárok. Európaiak. Csak az a kampó a falban, beverve, beverve... csak az a csontváz-testvér, az a halál itt, nem messze... és a kezek, a kezek e megfoghatatlan túlereje... Fölhajtottam még egy whiskyt! Ott, akkor ama szerelmesen halálos parádékon az ifjakból előcsalták a kezüket, fel, fel, ó, az előrenyújtott és előre vivő kezek erdeje... ők meg csak haladtak a kezük után... Most viszont e kezek nyugodtak, dologtalanok, magánkezek, és mégis, és hiszen újra azt láttam, hogy hozzá vannak láncolva a kezeikhez, bele vannak taszítva a saját kezükbe.

A német kezek Berlinben... mi tagadás, jó ideje gyanakodva méregettem őket... nyomasztóak, mert sikeresebbek, komolyabbak, mondhatnók, minden munka, amit a német kezek végeznek el, tökéletesebb... Ám az a teljes üresség, az a halálos némaság, ami e kezekben rejlik, csak akkor lett nyilvánvaló számomra, amikor szemembe ötlöttek az elárvult ifjak összejövetelén, ebben a romjaikból újjáépült, jellegtelen városban, amely egy sziget... egy ideiglenes sziget... Egyikük sem tud miben megkapaszkodni. Goethe Németországának nagy hagyományát már túlságosan kompromittálta, ami utána következett. Az új Európa jelszava nem bizonyult elég élőnek. Egyébként is ők - most már - féltek a jelszavaktól, a programoktól, az ideológiáktól, még a moráltól is, a lelkiismeretesség német moráljától úgyszintén, amely lám sátáni kihágásokhoz vezetett. Mi maradt hát? A munka. És tisztában voltam vele, hogy mindegyikükre vár valami tennivaló, valami konkrétum, a vizsgák, az iroda, a műhely, a festészet vagy talán épp az irodalom, termelés, gyártás, technika, dolgoztak és kidolgoztak, miközben sok mindent átdolgoztak, s ez egyelőre értelmet, funkciót, szerepet jelentett számukra... a kezek e szörnyű ürességében és némaságában... a valószerűtlen történések Berlinjében. Ilyesféleképp rajzolódott ki előttem ez a német ifjúság: mintha ököllel dörömbölne a külvilág falán, meg akarván tudni, ki is ő valójában - hogy aztán a külvilág átformálásával, majdan az út végén saját én-tudatra is szert tegyen. De hányszor dörömböltek már a németek faltörő kosként a világ falán, hogy eljussanak e titok nyitjához. Ismétlem: ha az ember kapcsolatba kerül velük, bármennyire lesújtó, tudomásul kell venni, hogy náluk mindig komolyra megy a játék: ez aztán véletlenül sem másodlagos nemzet, így valójában vaktában haladnak előre, nem utánoznak, csakis teremtenek, tiszta lappal, mert szűzföldre lépnek. Fogalmuk sincs, mi lesz, de arról sincs, hogy mi lehet vagy nem lehet. ", azt a különösséget és magányt, ami a valódi tartalmuk, aligha lehet szavakba foglalni (még ha tettetik, akkor sem, sőt akkor a legkevésbé), s ahogy uralják a dolgokat, abban van valami téboly, emberi mivoltuk mintegy előhang a jövendő, ismeretlen emberi létezéshez, miközben úgy "funkcionálnak", hogy az öt legközönségesebb német is kiszámíthatatlan egységgé tud összeállni... nem is olyan egyszerű ez... Állj! Állj! Ébredj zord álmaidból, ébredj! Végül is ez ifjaknak békés privátkezük volt, s ugyan miféle vágyakat táplálhattak? Autó, feleség és gyerek, előremenetel... ennek jegyében szorgoskodtak... hogy a lehető legtisztességesebben éljék le az életüket, ez minden. A kampó? A hulla itt, nem messze? A kezek erdeje? Ezek már csak az én hozzájuk fűzött kommentárjaim.

És valóban nem tudom, mitől is kellett tartanom: hisz soha nem találkoztam ifjúsággal, amely náluk humánusabb és egyetemesebb lett volna, demokratikus és ártatlan... úgy értve, becsületesen, nem hazug módon az... békés... Csak hát... a kezeik!

Különös és szép: e nyugodt arcok, mérlegelő tekintetek, pontosság, nyugalom, jókedv... s mindez jó ütemben a jövő felé tart. A német rabszolgája a németeknek. A németen uralkodik a német. A németet meghatványozza, űzi, hajtja, szárnyakkal látja el a német. De az egész abszolút nyugalomban történik.

A félhomályban jól láthattam, hogyan kezelik egymást, akár féloldalt állnak, akár szemtől szemben, hogyan kondenzálják németségüket, s tudtam, hogy "egymás közt" sokkal irgalmatlanabbak... vagy csak védtelenek.

Termelés! Technika! Szaktudás! Ha az apák nemzedékének Hitler lett a veszte, úgy a mai német ifjúságnak könnyen lehet a szaktudás átka. A szaktudás, amely a technika absztrakt dimenziójában egyesíti őket, még bármit megtehet velük...

Hogyan is láthatnák meg és foghatnák föl a saját drámájukat ezek az ifjak - ha egyszer az nem szerepel a napi programjukban?

Képzeljük el, hogy az egyiket megkérdem, szereti-e a lekvárt? Igenlően felel. De ha tagadólag felelne, az ugyanazt jelentené... Hisz az igényei, az ízlése, a kedvenc ízei mind annak a függvénye, hogy a többi német mit mond magáról, azaz abból a figurációból következik, amit itt és most ők együtt alkotnak. Egymás közt az ízlésüket is megváltoztathatják...

Amikor hajnalban kiléptem a fagyos utcára, már kihunyt a berlini szilveszter, az autók tele utasokkal, az arcokon még ott a bohém éjszaka. De már érezni, hogy közel az elcsendesülés és az álom... e csupa pénztárca, karóra, gyűrű és csupa elsőrendű pulóver városában, amely elvesztette múltját és jövőjét.

Az viszont nem is lehetett kétséges, hogy a város holnap újra dologhoz lát, még magasabb fordulatszámon és olyan ütemben, amit naponta kissé még gyorsítani lehet; a munka pedig szolid lesz és normális, mintha az égvilágon semmi sem történt volna, azaz egyre gyümölcsözőbb... egészséges munka... Az utcák kényelmesek, szépen sorjázó zsenge fák, masszív, jó karban lévő, nyugalmat sugárzó házak... Berlin olyan benyomást kelt, akár a kiegyensúlyozottan, magabiztosan haladó ember, csak éppen azt nem tudni, hová tart. Mit művelnek ezek itt magukkal? - tűnődtem befelé, s a kérdésben a "művelni" egyszerre kétféleképp hangzott: "művelni valamit" (elvégezni) és "művelni magával valamit". ", te pampákról jött utazó, nem ítélsz-e elhamarkodottan és részrehajlóan? Hisz amióta Cannes-ban kiszálltam a repülőgépből, egyfolytában azt látom, hogy egész Európa belevakul a munkába... s nem találtam senkit, aki ne lenne csavar a gépezetben, ne lenne valaminek a funkciója, miközben a - hódító és őrült - zsenialitás elhagyta az embert, aki legfeljebb felfoghatatlan vibrálás lehet a hajszolt tömegek szemében. Goethe? Goethe helyett - itt a gyármonstrumok képviselik a kreativitást. Legfeljebb Berlin a maga légüres terében, a maga vibrálásával egy lépéssel előbbre van ebben az irányban...

Egész berlini tartózkodásom alatt még véletlenül se találkoztam egy Goethével, Hegellel, Beethovennel vagy bárkivel, aki legalább távolról rájuk emlékeztetett volna. Bizonyára nincs itt hiány kitűnő műszaki tehetségekben. De a szellem zsenialitása az emberekből a termékbe, a gépbe szökött, az ékszíjak suhogásában nyilvánul meg, ott zseniálisak ők... önmagukon kívül...

Az egészségük! Az egyensúlyuk! A jólétük! ", mennyire mulattatott ez néha, micsoda vicc ez, minő történelmi tréfa, hogy épp itt, a katasztrófák kellős közepén élnek a legkényelmesebben az emberek, és itt keresnek a legtöbbet. Milyen nevetséges, hogy a várost romokba döntő és lángtengerbe borító bombák ezrei alól egyszerűen kimásztak a felszínre - és mintha mi sem történt volna, pirospozsgás arccal és ráadásul nesszeszerekkel, fürdőszobákkal... Botrány! Hol itt az igazság... az egyszerű jó ízlés!

Jó lenne, ha végre felfognánk és megjegyeznénk, hogy ez az aszketikus és vallásos nemzet (noha az isten eltűnőben van) kétféle értelem, kétféle valóság felé tart. A bőröndök, nesszeszerek, villanyborotvák - no igen, ez az, amivel kényeztetik és babusgatják magukat; ám egyúttal ez az egész magával ragadja és felemeli őket. De hová? Merre? Ez a kérdés, se nem könnyű, se nem banális. Mindenesetre nem szabad elfelejtenünk, hogy számukra a luxus többnyire áldozat, a kispolgári nyugalom keserű feszültség, s amíg a havas utcák a déli napsütésben szikráznak, ők meg jámboran meg-megállnak a kirakatok előtt, azon tűnődvén, hogy még mivel halmozhatnák el magukat, addig fenn a hegyeikben vagy akár a pusztáikon gyűrődések és lavinák támadnak, s ők kénytelenek ügyefogyottan botladozva, dérrel-dúrral, ezerféle dübörgés közepette megtenni az új lépést az Ismeretlenbe. A legkevésbé sem szeretnék politikát keverni az írásaimba...

Lehet, hogy ez ostobaság, hisz a Szövetségi Köztársaság hirtelen gazdasági újjászületése egész Nyugat-Európára rányomta a bélyegét, és történt, ami történt stb., stb., stb. Ezt tudjuk. Most viszont hull a hó, mindent befed a fehérség, amiről kis híján megfeledkeztem, nagy fehér csönd, lágy hófüggöny, álmos, makacs, lassan hulló, mindent elsimító havazás... Álom. Álom. Elegem van már abból, hogy éber megfigyelő legyek, jobb szeretném, időnként mintha fölébrednék, elkezdek tárgyszerűbben beszélni, de mindjárt a homlokomra száll egy-két álmosító hópehely... Elaludtam, amikor eljöttem Argentínából - és mostanáig nem ébredtem föl. Hó. Álom. Ha már megteszem itt a magam megfigyeléseit... akkor jó lenne, ha az álom, amennyire csak képes rá, feloldaná e látleletet.

(1964)

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret