stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



JURIJ ANDRUHOVICS

CARPATHOLOGIA COSMOPHILICA


Bár nehezen hihető, amit a tudósok mondanak, a régmúltban tengerfenék volt a Kárpátok helyén. A hegyekben tengeri élőlények: tengeri liliomok, puhatestűek kagylóhéjára és más hasonló maradványokra bukkanhatunk.

(egy általános iskolai természetrajz-könyvből)

Hajóroncs a Kárpátokban

Puhatestűek kagylóhéjai, tengeri liliomok, sőt bálnabajusz, polipok, félig elporladt halcsontvázak, megkövült csigolyák és uszonyok, a tudomány előtt ismeretlen víziszörnyek állkapcsai, na és persze fű és madárfészkek borította, rég elsüllyedt hajótestek - bordák, árbocok, vagy csak elrothadt kötelek és vitorlák - a Kárpátok tengeri múltjának ilyen látható jelei kísérik útját annak, aki veszi a bátorságot, és útra kel a Csornohora láncain a román határ mentén, maga mögött hagyja a dohányáról és ehetetlen szőlőjéről híres, csapadékos Édenkertet, a Prut és a Dnyeszter közének déli részét és Észak-Bukovinát, előtte pedig csak egy régi osztrák katonai út kanyarog és csábító, hófödte hegycsúcsok, amelyek - a környék havasi rétjeihez és erdőihez hasonlóan - olyan neveket viselnek, amelyek nyelvészeti és akusztikai asszociációk végtelen láncolatát idézik föl: Drahobrat, Pip Ivan, Pietrosz, Turkul, Dancer, Gadzina, Rebra, Mencsul, Spityi, Rozsibenik, Hoverla...

Ha már eleget bolyongtunk a nem létező tenger fenekén, ahol csak a hegyek sziluettje, az elhagyatott lövészárkok és a géppuskák szerteszét heverő töltényhüvelyei alapján tájékozódhatunk, a hatodik napon (más források hat órát említenek) megközelíthetjük azt, ami a legnagyobb elhagyatott hajóból megmaradt. Messze kerüljük el közben a női nevet viselő tó, a Maricsajka holt tükrét, mert olyan rémálmot lát a tó partján kivétel nélkül minden vándor, amelyben ködös és baljós jelképek váltakoznak, és erre csak az a hipotézis adhat magyarázatot, mely szerint itt kavarog egy erőteljes szellemi energiamező, tér-idő szalag, asztrális örvény és fekete lyuk. A helybeliek azzal magyarázzák ezt a jelenséget, hogy a tó közelében bolyonganak a tó tündére, Maria (Maricsajka) álomlidércei, és nem találnak sehol menedéket. Minden áldott lélek, aki arra vetemedett, hogy a mozdulatlan, fekete víztükör mellett éjszakázzék, arra ítéltetik, hogy maga is hontalan gondolatok rabja legyen. Nem minden jövevény tért vissza szerencsésen vándorútjáról: némelyek ott maradtak a felébresztett, fellázadt ősképek mélyén.

Nem állapodunk meg tehát ezen a bizonytalan helyen - egyre inkább alpesi jelleget ölt a táj, amerre továbbmegyünk, míg - mint már ígértem - megérkezünk az elsüllyedt hajók legcsodálatosabb darabjához. Mintha az erődítmények királya magasodnék előttünk, mintha benne öltött volna testet - mondjuk - Dino Buzzati képzeletének szüleménye; olyan benyomást keltenek a falak és a tornyok, mintha másik világból, másik bolygóról származnának, itt, a félig román (trák) nevet viselő Dzsembronya erdőzug közelében.

A két háború közti építészet sajátos terméke, a mitikus Lemberg-Varsó-Bécs-Párizs irányú vonal darabja ez az építmény, amelyről ma már csak kósza hírek és találgatások keringenek. Épület és szerkezet: lakás, dolgozószoba, akadémia, könyvtár, tárgyaló-, bál- és tornaterem, szalon, uszoda, gépház, étterem, villanymű, kazán, rakodóterek sora, azonkívül szuterén és megszámlálhatatlan egyéb titkos helyiség az örökre bezárt ajtók mögött, bárka ez és komplexum. Európa-komplexum itt, Európa legtávolabbi csücskében, az Európántúl határán, Európa kellős közepén.

Egy régi obszervatóriumról van szó, megfigyelőhelyről, a szemlélődés és az összpontosítás, a leskelődés helyéről - talán az angyalokat, de lehet, hogy a bolygókat figyelték itt. Nem viszi ki az ürülék és az avas rongyok áporodott bűzét tizenhat léghuzat sem, hiába süvít be a havasi rétek felől, hiába cikázik megállás nélkül a falak között lyukakon és réseken keresztül - igaz ez metafizikai és konkrét értelemben is. A szalonban és a folyosókon tüzet gyújtanak a vándorok. A maradék parketta kiváló tűzifának bizonyult - az itteniek már rég rájöttek erre a kihívó tényre, ezért nem beszélhetünk már sem rendes parkettáról, sem a dióbarna faburkolatról, sem a sötét árnyalatú bükkfapolcokról a könyvtárban, csak a "maradékról". Milyen sors várt a teleszkópokra és a többi, előttem ismeretlen asztrofizikai műszerre - nehéz kérdés. Nem tudom, ki tudták-e menteni a lengyelek '39 szeptemberében. Elképzelhető, hogy később, a moszkvai uralom idején elszállították valahová a Kaukázusba, a Tien-Sanba vagy a Pamirba. Az oroszoknak nem volt szükségük csillagvizsgálókra a Kárpátokban, hiszen jóval magasabb csúcsok urai voltak, ezeket merész, romantikus magasságokban szárnyaló nevekkel illették, ilyen volt többek között a Kommunizmus-csúcs. Oroszország viszont messze van, sőt szinte nincs is már, mint ahogy nem találjuk készülékeinkben az Osztankino csatornát sem. Vannak viszont felhőlakók, a mágusok és látnokok sajátos típusai, akik ezernyi láthatatlan érzékelőjük segítségével kapcsolatot teremtenek minden kozmikus jelenséggel. Nem az ő művük ez a mező, ez a pusztaság, ez a visszhangtól zengő űr? Nem az ő mesterkedésük gyümölcse a tiltott zóna, ez a romhalmaz, az obszervatórium folyosóin süvöltő szél: "itt nem szabad"?

Ezerszer is igaza volt annak a költőnek, akinek művében először rímelt felelőtlenül "Koszmacs" a "kozmosz"-szal.

Birodalmak, civilizációk peremén

Bukovina, a Prut és a Dnyeszter köze, Huculföld és Máramaros, a tiszai Kárpátok, majd a Kárpátontúl, Erdély, a Tisza és Duna völgye - csupa olyan terület, amelyek valami módon a Keleti-kárpátok szerkezetéhez tartoznak. Tarasz Prohasko, író-biozófus barátom (jelenlegi fizikai valóját bármixerként ismerik a városban) "olyan mitikus struktúrának" nevezte rendkívül találóan, "amelyet nem lehet tovább bontani". Tovább nyugatra - így pontosítom pillantásának irányát, amit alighanem idealizálok kissé.

Hiába látom egyfajta földrajzi centrumban ezt a struktúrát - mindig a birodalom, a kultúra és a civilizáció vége, széle, pereme volt. Alagútfúrás és gázvezeték-fektetés közben manapság is találnak a gót sírokban Traianus uralkodása alatt vert római pénzérméket, ebből kiindulva aztán bátran bizonygatják a műveltebb helybeliek vodka mellett: őseik az egyik (bár nem feltétlenül szent) római birodalom polgárai voltak. Éppen itt, a Kárpátok vonulata mentén húzódott a határ a latin és a bizánci világ között, ennek legfőbb jele a keleti és a nyugati szertartás kettéválása. Aztán ott vannak az oszmán koponyák, amelyek közül a tavaszi szántás idején mindig előkerül egypár a földből Hotin környékén, és nemcsak a lét elviselhetetlen mulandóságára figyelmeztetnek, hanem eszünkbe juttatják azokat az elképesztően olcsó kacatokat is, amelyeket manapság kínálgatnak a csernyivci vásárban, ahol annyi a különféle török mütyür, hogy sem Philippe de Mézier, sem Hamalija nem mérné hozzá a hatalmas hadizsákmányt. ("...egy dínárt sem kértek az ing darabjáért, egy souért meg harmincat is kaptunk!" - így lelkendezik Audon de Deille (11. század) visszaemlékezéseiben arról, hogyan shoppingoltak Konstantinápolyban a keresztes hadjáratok katonái.)

Láthatjuk, hogy nemcsak a dunai és a névai monarchia vette ki részét az osztozkodásból, amit ez az egyetemes struktúra biztosított - valójában sohasem ért véget az osztozkodás. Említettem már a muzeális töltényhüvelyeket a lövészárkok mélyén, benőtte őket a havasi növényzet, ezek adnak teljes képet a két államalakulat érdekeinek geopolitikai ütközőpontjairól. Hiszen még bukásuk után is olyan erőhatások és vektorok metszéspontja maradt ez az ív, ez a fordított "c" - a "peremlét" eszméjét jól szemléltetvén -, amelyeket hasonló intenzitással jelöltek ki a birodalom fiatal utódállamai és - államocskái. Egészen addig tartott ez, míg meg nem érkeztek a pufajkás gigászok, akik telerámolták a helybeliek kútjait nyakszirten lőtt holttestekkel, amivel dinamitot telepítettek saját rezsimük alapjaiba, és ez föl is robbant fél évszázaddal később, a '89-es év aranyló őszén.*

De megkockáztathatjuk azt a föltevést is (a műfaj enged ennyi szabadságot), hogy valójában egészen másfajta hatások formálták az évszázadot. Nem a birodalmak, hadseregek, rendőrségek, politikák hatottak rá látható és érezhető módon, hanem titokban az égitestek és a többek között Indiából kiszöktetett ezoterikus tudomány. De - ezt mindig hangsúlyozom - "nem abból az Indiából, amely testvérállamként jelenik meg előttünk". Hanem abból az inkább képzeletbeli, szürreális Indiából, amelyre a "ráhmanikus" a legjobb jelző. Ősi ukrán hiedelem szerint India nem félsziget, nem is kontinens, hanem Sziget, ott fekszik valahol az óceán közepén. India szigetét ráhmanok lakják - szánalomra méltó teremtmények, nincs naptáruk és nem tudják kiszámítani, mikorra esik húsvét, úgyhogy ülnek az óceán partján, várnak és meditálnak. Várják a héjakat.

A húsvéti reggeli után be kell dobni a tojáshéjakat a legközelebbi folyóba vagy - jobb híján - patakba. Leviszi őket a víz a Prutba, onnan a Dunába, ez igazából a Nílus, csak más néven. A Dunából a tengeren át a világ végére vezet a tojáshéjak útja. Elkapja és magával sodorja őket a meleg áramlat, majd útjuk tizedik péntekjén elérik a tojáshéjak India partjait. Ebből tudják meg a ráhmanok, hogy itt a húsvét, és ünnepelni kezdik a maguk ráhman-húsvétját.

Valamikor réges-régen, hét és fél ezer évvel ezelőtt történt, vagyis nem sokkal azután, hogy elvált a világ a felhőktől és a víztől, hogy csónakokon és repülő szőnyegeken elhagyta Indiát egy ráhman-törzs. Ma már nem könnyű föltárni a szökés okait - ugyanúgy fakadhatott elmezavarból, mint misztikus megvilágosodásból. A szökevények magukkal vitték a szigetről csaknem az egész ezoterikus tudományt - zsákokban, tarisznyákban, a zsebükben szállították, mert nem voltak könyveik, és nem is volt rá szükségük, hiszen fejből tudták a legfontosabb bűbájokat és átkokat. Az elcsent tudományba beletartozott a helyes időszámítás, az okok és következmények láncszerű egymásra épülése, azonkívül az a képességük, hogy kiolvasták a múltat és megjósolták a jövendőt a tenyér rajzolatából, illetve a házban lévő tárgyak vagy a csillagok elhelyezkedéséből, de tartalmazta a medveidomítás művészetét, valamint a gyermekek hipnotizálásának és a fölhevített fémek megmunkálásának tudományát is.

A ráhmanok leszármazottai találták föl a hegedűt és az aranyfogat. Csak a késő középkorban jelentek meg a Keleti Kárpátokban, amikor az alkohol- és emberbarátként ismert Tyúkeszű Karpo király beengedte őket a nyári rezidenciájaként szolgáló Csortopoléba. A piactéren táboroztak le idomított medvéikkel és beláthatatlan gyermekseregletükkel együtt. Még aznap délután megindult a ráhman-sátrakba a lopott madarak és zöldségek áradata, és Csortopole lakói megrémültek, amikor meghallották az első jóslatot...

...Ettől a téltől kezdve a ráhmanok nem hagyták el többé városunkat. Tavasz felé tünedeztek elő korábban, mocskos piros vasúti kocsikban érkeztek a Kárpátokon túli melegebb síkságokról, kipakoltak a pályaudvar előtti tér zsenge pázsitjára, szétszéledtek az utcákon és udvarokon, megtöltötték a lassan melegedő levegőt ideges vibrálással, kártyalapokkal és azzal a magyar-román-szlovák-ószláv-ukrán-ruszin-orosz-halandzsa-és-még-valamilyen (szanszkrit?) szavakból álló keveréknyelvvel, ezzel a szinte értelmetlen zagyvalékkal, amelynek egyetlen célja, hogy bűbájt és rontást bocsásson az emberekre. Talán még egy célja lehet: hogy megőrizze a mítoszokat. Hiszen ők, a medve- és csendőridomárok voltak és lesznek a nem létező Közép-Európa, a fiktív közösség, a ráhman-konföderáció leghívebb állampolgárai, alattvalók a világ összes tarkabarka monarchiájában és városállamában...

...Azon a télen tehát nem mentek el városunkból. Mindig az első őszi hóval indultak, amikor a téren a madarak számára elviselhetetlen lett az élet, és ők sem bírták tovább. De azon a télen nem mentek el. Kaptak talán egy titkos jelet. Remélem, jól értették.

Bukovina csalogánya

Azt a célt tűztem magam elé, hogy megfejtsem minden - ókori és modern - civilizált nép asztrológiájának magvát, és tízévi kutatás után, amiért oly nagy árat fizettem, végre olyan eredményre jutottam, hogy az ember sorsa és jövője kikutatható - feltéve, hogy nem támasztunk esztelen elvárásokat magunkkal szemben, mint azt a középkori asztrológusok tették, hanem szerényen meghúzódunk a tökéletlen emberi természet adta keretek között. Így írt a Főnix napján, vagyis az Úr 1883. évében, március hó 21. napján a csernyivici költő, a csodabogár osztrák tiszt, az 1859-es észak-olasz hadjárat katonája, geométer és patikus, a hazafias kritika szeme fénye, "Bukovina csalogánya", a "Kárpátok Sevcsenkója" egy személyben, egy hucul, akinek ereiben apja révén fele részben lengyel vér folyt, a romantikus narodnyik és felhőlakó: Adalbert Ferdinand Oszip Jurij Ritter von Fegykovics de Hordinszkij.

Életének tízéves szakasza egy tízezer oldalas asztrológiai értekezésben öltött testet, a klasszikus ófelnémet bukovinai nyelvjárásában írta. (Ezt beszélte még Olha Kobilanszka, de Paul Celan már kétségkívül más nyelven kommunikált.) A fotográfiákból ítélve, melyeken már nyomot hagyott a szárnyas idő, Fegykovics kiköpött bécsi arcvonásai ellenére többnyire hucul ünnepi kaftánban járt. De az is lehet, hogy valójában sohasem hordott ilyet, csak és kizárólag a fotográfia kedvéért öltötte föl. Mivel Ritter de Hordinszkij a végletekig következetes Sevcsenko-epigon volt, talán ezt az öltözéket ítélte a sevcsenkói bundák és báránysüvegek bukovinai megfelelőjének.

De akkoriban Csernyivicben, a Lemberg-Jászvásár között húzódó kereskedelmi főútvonal mentén (már volt róla szó, hogy ez manapság Lembergből Isztambulba vezet) oly sokszínű elegyet alkottak az etnikumok, hogy szinte remény sem volt arra, hogy egy öltözék bárkiben is megdöbbenést keltsen. Fegykovicsot viszont már messziről megismerték. A közeli, olcsó kisvendéglő, a "Zöld Vadász" pincére mindennap kihozta a kupica slivovicáját, tálcán nyújtotta át a nyitott ablakon. Állítólag grátisz kapta a vendéglő tulajdonosától, Fegykovics ugyanis potom áron elkészítette a vendéglős és családja horoszkópját.

Összegyűjtött műveiben a század eleje óta közölnek egy (közel nyolc nyomtatott oldalas) előszót a fent említett értekezéshez. A szöveg germán-német, gótikus alakú betűi óhatatlanul fölidéznek bizonyos dolgokat, amelyek akkoriban népszerűek voltak (Nietzsche, Zarathustra, az árja tűzszimbolika, a szvasztika, und so weiter). Elférne itt a csillagos ég hatalmas, ptolemaioszi térképe is, amelyet az egzaltált német romantikusok firmamentumnak neveztek. Egyébként a felettébb haladó szellemű kiadók úgy bántak Fegykovics munkájával, ahogy az pozitivista világnézetű emberektől várható, azt tartották róla, hogy egy enyhén zavart elme különös szüleménye (azt mondták róla a maga idejében: egy kerékkel több van neki). Nem győzte meg őket a vaslogikával és matematikai pontossággal kifejtett levezetés sem. Íme egy kis ízelítő: Aminthogy a makrokozmoszban matematikai pontossággal kiszámított, szilárd és változatlan szabályoknak van alárendelve minden, szintúgy ezen szabályoktól függ minden a mikrokozmoszban, azaz az individuumra, jelen esetben az emberre vonatkozólag. Az ugyanazon feltételeknek alárendelt lények nagyságuknak, erejüknek és hatalmuknak megfelelően kölcsönösen hatnak egymásra. Hiszen a három fő tényező hatása önmagában vitathatatlan, ahhoz sem fér kétség, hogy az Egész Létezés ugyancsak matematikai törvényszerűségek függvénye, következtetésképp szintén matematikai pontossággal kiszámíthatóak a makrokozmosz és a mikrokozmosz kölcsönhatásai. És mert az ember sorsa nem más, mint az univerzum (a makrokozmosz) hatása, amit az emberre (a mikrokozmoszra) gyakorol, ez a kölcsönhatás kiszámítható mind a múltra, mind a jövőre vonatkozólag. A kiadók nem estek kísértésbe még az életrajzi adaléktól sem: a szerzőnek ifjúkorában megjósolta a jövőt egy asztrológus. Jóslatai a mai napig szó szerint teljesültek. Épp ez a körülmény ösztönözte sokéves lankadatlan kutatómunkára, amiért oly nagy árat fizetett. Nem ejtette gondolkodóba a kiadókat az a kiváló biztosíték sem, hogy a szerzőnek jogában áll hinni, hogy megtalálta a rég elveszített kulcsot, amit az ókori egyiptomi csillagjósok használtak, ez nyitotta a jövő titkos kapuit.

De mi módon kaparintotta meg a kulcsot - kérdezzük meg most mi magunk, Fegykovics nyomdokain haladva, aki a létező legkimerítőbb választ adja rá: "Ennek titokban kell maradnia".

Igen, titokban kell maradnia.

De mi módon jutott hozzá a kulcshoz? Melyik hadjáratban zsákmányolta ezt az értéktelen trófeát? Milyen felhőlakó, vándorkomédiás vagy magát falusi borbélynak álcázó káldeus adhatta át neki az ezoterikus - ráhmani, indiai, egyiptomi - tudományt? Az is lehet, hogy látomása volt, amelyben közrejátszottak a hucul álmok és a föllázadt ősképek is? Vagy heves kozmikus reakciót keltett ez a vad képződmény, ez a növényekből, nyelvekből, italokból, érzésekből álló keverék, amit a Kárpátoknak neveznek, s ennek eredményeképp minden, de minden megnyílik és láthatóvá válik, mint a tenyér rajzolata - vedd és olvasd?!

Az értekezés előszavának záróakkordjai egyszerre eklektikusak és eksztatikusak. A demiurgosz legyőzte a geométert. Az alkimista diadalt aratott a patikuson. A lényeg avagy a szubsztancia szabad rezgése patetikus remegést kelt a tüdőben és a rekeszizomban:

Hála néked, ó Örökkévaló, dicsértessék szemed, a Világmindenség Szelleme, aki uralkodol a végtelen időn, hála a Főnix őrének, aki megvilágítod az életet a szentek előtt, alleluja Neked az égben!

Ha ez a Te akaratod, vidd át azt szolgádra, aki tanúsítja az igazságot, a Te valóban örök igazságodat a Jóról és az Igazak áldását, Te, aki magad vagy az örök igazság, és az örök igazság benned rejtezik.

És Te, Isten fia, aki jobbodon tartod a Hét Csillagot, ajkaid között a kétélű kardot, segíts meg engem, ó Mindenható, hadd mondjam el a hitetleneknek, hogy Te vagy az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég! ", Te, akinek magadnak sincs sem kezdeted, sem véged!

Nem állíthatom biztosan, hogy fönnmaradt ez az értekezés. Lehet, hogy a Főnix őre nem tartotta szükségesnek, hogy a mű föltámadjon hamvaiból. Hiszen a valóságban a kéziratok elégnek - ki más tudná ezt jobban, mint a gyújtogató?

Mégis maradt ránk valami örökségül. Egy elhagyatott csillagvizsgáló, a hegyre szegezett tekintet. Valami homályos, vertikális útkeresés. Semmi több.

Mintha a szférák zenéjét hallanánk. Vagy ellenkezőleg - a huculok zenéjét.

Tojáshéjra várva

Nehéz lenne olyan földi zenét találni, amilyen a huculoké. Biológiai feszültség, testiség, szexualitás és halál tekintetében talán csak a román zene mérhető hozzá. Vagy a cigány. Vagy a gurál. Vagy a magyar. Vagy a szlovák. Vagy a lemák.

Látszólag él még a hucul zene, de holnapra talán már nyoma sem marad. Legtöbben ezt még csak észre sem vesszük, és ez elsősorban a huculokra vonatkozik. Manapság sokak számára még csak nem is Madonna a vágyak netovábbja, hanem Mása Raszputyina. A moszkvai esztrádbirodalom egy lépést sem hátrált. Akárcsak hajdanán, most is Csapig és Mosztiszkáig nyúlik. A bódé- és macskazene-birodalom kiterjeszti akaratát, pontosabban - éppen ez az akarata. A hucul zenéből giccs lesz. Koszov és Rahó Közép-Európája beolvad Eurázsiába. Olyan terület lesz belőle, ahol egyre nyugatabbra húzódnak az egységesített, valójában fertőzött "FÁK-polgárok": Aztán majd előállnak a maguk Mása Raszputyinájával.

És nekünk mi marad?

Az egyetlen realitás a zene Közép-Európa látomásos struktúrájában. A zene ad értelmet a párbeszédeknek, amelyek egységről és kivételekről szólnak. Kívül marad a sztereotípiákon és a krónikus konfliktusokon. Motívumai szabadon vándorolnak, alakjai univerzálisak.

Egyértelmű, hogy nem létezne ez a zene, ha nem volnának a Kárpátok. Lehet, hogy fordítva is függenek egymástól: nem volnának a Kárpátok, ha nem volna ez a zene. Minden más csak kölcsönös sérelem, támadás, hódítás, asszimiláció. Itt mindenki követett el bűnt a másik ellen; a gyöngébbik bánta, ha az erősebbik elszívta nyersanyagait, kihasználta olcsó munkaerejét, rabolt, a keresztutakra levágott fejeket állított, vallási viszályt keltett és mámorosan öldökölt.

A meglévő alapokra legalább olyan nehéz lenne modern közösséget építeni (a maffiát leszámítva), amilyen nehéz újraírni egy olyan történelmet, amelynek egyetlen felívelő szakasza - még ha nem helyes is - a Dunai Monarchia utópiája lenne. A pragmatikus politikusok krémje már ismeri a dolgok valódi állását.

Akkor mi marad nekünk? Indítsunk expedíciókat a hegyekbe, készítsünk néprajzi leírásokat? Keressünk elfeledett értekezéseket, térjünk vissza az asztrológiához? Szabadítsuk meg a kultúra forrásait az ok-okozat rétegektől? Vagy várjunk, amíg megérkezik az óceán túlpartjáról a tojáshéj-áradat?

Még nem dolgozott ki végleges választ sem erre, sem más alapvető kérdésekre a jövő sajátos metatudománya, a kárpátológia. Mi az, amit biztosan tudunk?

A Kárpátok nem más, mint egy hatalmas kapocs, amely összefogja a lét kaotikus szétszóródásra hajlamos részeit. Egyetlen hatalmas szeizmikus erőfeszítés a Kárpátok, a sajátos lehetőségek és energia-feszültségek övezete. A Kárpátok földi értelemben elválaszt, de kozmikus értelemben összeköt. Biztos, hogy mindkét értelemben egyformán szükséges és feltárja a lényeget. És ha így van, akkor ezzel kezdődik a dialógus. Csak soha ne érjen véget. Minden más Azon múlik, Akinek magának sincs se kezdete, se vége.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret