Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret



EDOUARD CONTE

HATÁRVIDÉK


A legtöbb európai számára, különösen a kontinens nyugati felén, a szülőföld, az anyanyelv, az állampolgárság és a vallási hovatartozás az identitástudat megváltoztathatatlan és örökletes meghatározói. De ha a lengyel-ukrán határvidék régiójában vizsgálgatjuk ezeket az "állandó tényezőket", rá kell döbbennünk, hogy a cári birodalom és az osztrák-magyar monarchia széthullása után az itt élő népek között olyan kapcsolat- és ellentétrendszerek alakultak ki, amelyek igencsak viszonylagossá teszik az imént felsorolt ismérvek érvényességét. Annak idején mindkét monarchia a kétfejű sast választotta címeréül; nem véletlen, hogy éppen ez a mesebeli ragadozó madár lett mind Keleten, mind Nyugaton a hatalom heraldikus szimbóluma. "A falunk, a földjeink közelében csak amolyan rögtönzött határok húzódnak... Nálunk ki fehérorosznak, ki ukránnak tartja magát, de akad közöttünk lengyel meg orosz is. Ha itt, Lengyelországban is lenne egy kis Szovjetunió, ebben a faluban legalább négy autonóm köztársaságot kellene létrehozni. A Poleszje-vidék (Polézia) lakói lelkét olyan könnyű alakítgatni, formálni, mintha csak viaszból volna..." - jegyezte fel 1936-ban egy ottani földműves. 1918-tól kezdve a volt Szovjetunió határai mentén az államhoz illetve néphez tartozás, a társadalmi és gazdasági viszonyok, a földhöz jutás lehetőségeinek szakadatlan változásai talán azt bizonyítják, hogy a jelenlegi "átmeneti állapot" nem is annyira rendkívüli, és a folyamatok iránya sem megfordíthatatlan... Így aztán, bár a Balkántól a Csecsenföldig pusztító erőszak-hullám mintha azt igazolná, hogy minden nép saját nemzeti állam létrehozásáért küzd, mégis megkockáztathatnánk azt az állítást, hogy a kultúrák többszínűsége és folyamatos változása, egymásra hatása a kelet-európai társadalmak alapvető jellemzője, és az is marad. Napjainkban, amikor Galícia és Mazúria (milyen egzotikusan csengő nevek a nyugati ember fülében!) bejelentette az Európai Unióhoz való csatlakozási szándékát, igen bölcs dolog felidézni ezeknek a régióknak a történelmi közelmúltját.

Feldarabolt szülőföld, gyökerét vesztett nemzeti tudat

1996 tavasza, Lengyelország északkeleti csücske, Suwalki-vajdaság: egy nyolcvanesztendős férfit nemrég meginterjúvolt egy varsói riporternő. "Ugye, maga lengyel?" - kérdezte a riporter. "Lengyel állampolgár vagyok, de a nemzetiségem litván" - hangzott a felelet. "Éppen erre a válaszra számítottam" - jegyezte meg ironikusan a hölgy. "Senki nem téveszti össze az édesanyját a mostohájával" - vágta rá az aggastyán.

Valamivel délebbre, a Lengyelország és Belorusszia között húzódó határnál (Podlasie), a rozsdás szögesdrót-kerítés mellett egy csalódott férfi aggodalmaskodva jegyzi meg, hogy ugyancsak elsiették a még éppen csak megalakult Belorusszia és az Oroszország közötti "unió" megkötését; az egyezség Jelcin és a kolhozelnökből lett államelnök Lukasenko között csupán azért jött létre, hogy az 1996 júniusi orosz választások kimenetelét befolyásolja, mert ezzel a lépéssel a nagyorosz-nosztalgia híveit Jelcin egy csapásra megnyerte a maga számára. Ez a férfi elmúlt hatvan éves, és - bár szülőfaluját soha nem hagyta el, mégis elmondhatja, hogy hosszú "nemzetközi utat" tett meg: 1936-ban lengyel állampolgárként látta meg a napvilágot, hároméves korában szovjet állampolgár lett; két évvel később a Reich bekebelezte szülőföldjét. A németek nem csupán megszállták a területet, hanem hivatalosan Németországhoz csatolták. 1945-ben aztán megint Lengyelországban találta magát, de eközben mindig tudta magáról, hogy ő belorusz, azaz fehérorosz.

Az itt idézett két férfi egy pillanatig sem téveszti össze az anyanyelv, a nemzetiség és az állampolgárság fogalmát. Szociológiai szempontból tényleg igen labilis nemzeti, kulturális és vallási csoportosulások jöttek létre ezeken a területeken, ahol németek, fehéroroszok, zsidók, lengyelek, oroszok, tatárok, ukránok és más, Ukrajnában élő nemzetiségek élték úgy történelmüket, hogy hol eltűnt fejük fölül az állam, hol pedig olyan államhoz tartoztak, amelyet valamilyen más etnikum irányított.

A gyengébb, a vesztes fél esetében a nyelvhasználat vagy a vallásgyakorlás kérdése vagy fel sem vetődött, vagy pedig egyezkedés, alkudozás tárgyát képezte. De mindig akadtak néhányan, akik patetikusan képviselték a "kemény nemzeti magot", különösen, ha úgy szolgálhatták népüket, hogy közben személyes előnyökhöz juthattak. A hazáról alkotott képük aszerint változott, hogy melyik oldalon álltak; ha ők uralták a helyzetet, akkor ezt Isten kegyelméből tették, ha viszont elnyomottak voltak, akkor ez azért történt, mert az Isten megfeledkezett róluk.

A lengyel-ukrán határvidék (a kresy, ez a mitikus táj, amely még ma is mélyen hat a lengyelek eszmevilágára - egyébként ez a szó, akár az Ukrajna név, határvidéket, mezsgyevidéket jelent) nemessége (szlachta) igazi paradigmája ennek az állításnak. Az orosz és lengyel uraságok szakadatlanul vetélkedtek, a saját nyelvük, kultúrájuk felsőbbrendűségét bizonygatták, de abban teljesen egyetértettek, hogy megtagadják alattvalóik nyelvének, a fehérorosznak a létjogosultságát.

A parasztok nem sokat törődtek az urak civódásaival, beérték azzal, hogy otthon érezték magukat őseik földjén. Csak úgy beszéltek magukról vagy egymásról, mint "idevaló" vagy "környékbeli emberekről", és nem tartották lényegesnek, hogy pontosan milyen nyelven is beszélnek egymás között. Amikor 1930 körül egy poléziai asszonyt megkérdeztek, hogy milyen nyelven beszél, rövid habozás után lengyelül szólalt meg: "Hát, ahogy itt beszélnek... én is úgy beszélek, ahogy mindenki mifelénk" - azaz fehéroroszul vagy ukránul, vagy egy olyan dialektusban, amely mindkettőhöz igen közel áll, és esetleg még egy csipetnyi "nagyorosz" jellege is van. "Az urak, azok olyan urasan beszélnek", vagyis lengyelül. Nyilvánvaló, hogy ez az asszony a nyelvhasználatban inkább társadalmi, mint nemzeti különbségeket érzékelt. Egy lengyel faluszociológus ezt így fogalmazta meg: "A mindennapi életben a lengyel paraszt közelebb érzi magához az ukrán parasztot, mint a lengyel értelmiségit". De hát akkor hogyan lehetne meghatározni egy paraszt nemzeti hovatartozását? Segít-e eldönteni az, hogy milyen nyelven beszél? A gyakorlat azt mutatja, hogy a két- vagy háromnyelvűség, ez az alkalmazkodóképességből és szándékból táplálkozó és igen elterjedt ismeret jelentős mértékben enyhíti a nemzetiségtudatból fakadó ellentéteket. Még olyan családokban is gyakori, ahol pedig az írásismeret alig-alig van jelen. Egy gazdálkodó fia, akinek az apja a századelőn Podhajce városka környékén, Kelet-Galíciában, tehát ukrán területen művelt kéthektárnyi földet, azt állítja magáról, hogy ő "tősgyökeres lengyel". Néhány ezres lélekszámú falujában körülbelül nyolcvan lengyel és tizenkét zsidó család él. Rutén (ruszin) játszótársai - ez a népnév lengyelül "kisoroszt" vagy "ukránt" jelent - mazurinak tartják. Mikor nagyobbacska lesz, néha elviszik a templomba. Ott valami olyan nyelven beszélnek, amit ő "nem nagyon ért". Megkérdezi az édesanyját:

"- Miféle nyelv ez?

- Lengyel.

- És kik ezek az emberek?

- Urak.

- És hogy lehet az, hogy ők lengyelül beszélnek, mi pedig oroszul?

- Mert az urak mind lengyelül beszélnek, és a templomban is lengyelül beszélnek.

- Édesanyám, mi is beszélhetnénk lengyelül?

- Még csak az kéne! Ki is nevetnének!"

Ez a beszélgetés még valamikor I. Ferenc József idejében hangzott el. A lengyel-ukrán és a lengyel-szovjet háború után (1918-1920) a lengyel nyelvoktatást kötelezővé tették Kelet-Galíciában (az ukrán nyelv rovására); a II. Lengyel Köztársaságban egymás után alakulnak meg a "nemzeti egyesületek" keretén belül a "nevelőkörök". Az előbb említett kisfiú már felnőtt: "Otthon már nem oroszul beszéltem; a testvéreim is iskolába jártak, és elkezdtünk egymás között lengyelül beszélni, aztán lassanként a szüleink is rászoktak. Így, szinte észrevétlenül, áttértünk a lengyelre. Csak édesanyám szólalt meg néha még oroszul, amikor nagyon mérges lett valamiért". De vajon tényleg oroszul szidta a gyermekeit, vagy ruténul?

Harc a lelkekért

Ezen az állandó átalakulásban lévő tájon, ahol a kultúrák a folyamatos egybeolvadás és különválás révén válnak örök életűvé, a "nemzeti" vallások szilárd kőpillérként őrködnek a nemzetiségtudat és az egyén kulturális hovatartozásának határain; legalábbis gyakran hangzik el ez az állítás. Egy megkérdezett egyén (Luck városából, Volhíniából) ezt a kérdést így látta: "Itt nálunk, Lengyelországban általában úgy tartjuk, hogy aki katolikus, az lengyel, és hogy aki lengyel, az katolikus". Kényelmes egy ilyen mindent leegyszerűsítő szólammal elintézni ezt a kérdést; ez a megoldás ugyanakkor igencsak megkönnyíti egy (éppen akkor) hatalmi helyzetben lévő nemzetiség számára az etnikai különbségek egybemosását, hiszen csupán azt kell elérnie, hogy a sajátjának tartott területen egyazon vallás tanításait kövesse mindenki, nemzetiségre való tekintet nélkül. "Használja mindenki ugyanazt a kalendáriumot, ünnepeljen mindenki ugyanakkor, mindenkinek egy közös hite legyen" - fogalmazza meg egy parasztember Kowelból (Volhínia). De hát a katolicizmus keresztje jegyében folytatott "gyarmatosítás" sem tudta végleg eltüntetni a régió vallási sokszínűségét, amely a politika szeszélyeinek, a történelem véletlenjeinek eredményeként alakult ki.

A görögkatolikus egyház a különböző vallások közötti ellentéteknek, versengéseknek, az ukrán ortodox egyház kettészakadásának köszönheti létrejöttét. A breszt-litovszki zsinaton, 1596-ban alapították meg a krakkói királyság hathatós támogatásával, amely azt remélte, hogy az új vallás elfordítja majd a ruténokat és fehéroroszokat a moszkvai patriarchátustól. Tulajdonképpen az volt a cél, hogy a Dnyeper jobb partján fekvő ukrán területeket könnyebben lehessen lengyelesíteni. Ez a lépés nem járt semmiféle liturgia-módosítással, csupán az egyház evilági hatáskörének megváltoztatásával; meg lehetett őrizni a bizánci rítusokat, és csak annyi történt, hogy az elvileg autonóm görögkatolikus egyház vezetői elismerték Róma vezető szerepét. Az oltott ágacska hamar fejlődni kezdett; a lengyel királyok jó diplomáciai érzékkel hagyták békében tevékenykedni a pópákat, perjeleket a szentképeik és a "kisorosz" híveik között, hiszen csak azt akarták elérni, hogy a parasztok kikerüljenek a Kreml hatásköréből. A Lengyel Nemesi Köztársaság felosztása után (1772-1795) a cár, sokkal kevésbé diplomatikusan, több millió görögkatolikus hitű fehéroroszt és ukránt kényszerített vissza az ortodox egyház kebelébe. A cári adminisztráció még azt is előírta, hogy a "vegyes házasságokból" született gyermekeket az ortodox egyház szertartása szerint kell megkeresztelni. De Kelet-Galíciában, amely osztrák uralom alá került, a görögkatolikus egyház tovább működött. Egy idő után szakított a számára eredetileg kijelölt céllal, és már nem a lengyel érdekeket szolgálta, hanem az ukrán nemzeti érdekeket képviselte a Bécs által igen hathatósan támogatott lengyel földesurakkal szemben.

1938-1939 között a körülbelül 5,8 millió kelet-galíciai közül 64,4% ukrán anyanyelvű lakos görögkatolikusnak vallotta magát; a görögkatolikusoknak csak 0,5% maradt lengyelajkú. A római katolikusok a lakosság egynegyedét alkották; 65%-uk tartotta magát lengyelnek. A fennmaradó 35%: a latinnyiki, azaz vagy olyan ruténok, akik katolizáltak, vagy elukránosodott régi lengyel családok sarjai. Az ukrán nacionalisták azt vetették római katolikussá lett honfitársaik szemére, hogy beolvadásukkal újraélesztik, megerősítik a lengyel nemességet. Ellenfeleiket köpönyegforgatással vádolták, míg azok tiltakoztak az "egy vallás - egy nemzet - egy nyelv" leegyszerűsítő nézete ellen, és élénken bizonygatták jóhiszeműségüket... A lengyel nacionalisták úgy emlegették a görögkatolikusokat, mint egy más nemzetiségű többséget, míg az ortodoxok szemében a "pápisták", a görögkatolikusok és főleg a latinnyikik egyszerűen istentagadónak számítottak. Ez a sok jó keresztény egyetlen kérdésben értett egyet, mégpedig a zsidókkal szembeni ellenségeskedésben. Bár a zsidók többsége emigrált a múlt század végén, a II. világháború kitörésekor még mindig ők alkották a galíciai lakosság 0,1%-át.

A földbirtokosok esetében is igen régen fennállt már a többféle hithez, valláshoz való tartozás, de itt igyekeztek tiszteletben tartani bizonyos "szokásjogokat" is. A Dnyeper jobb partján élő litván, majd ukrán földbirtokosok fokozatos asszimilációja a lengyel nemességgel, a szlachtával jól példázza ezt a folyamatot; az ortodox egyházból való egyéni kiválás és a lengyel nyelv használata - némi megszorításokkal ugyan, de - lehetővé tette a lengyel-ukrán házasságokat.

Ami a parasztokat illeti, a vallás megválasztása vagy megváltoztatása falunként általában egységesen történt. Így néha egészen nagy régiók szintjén is egységes változások mentek végbe. Természetesen ezeket lehet a megváltozott történelmi erőviszonyokkal is magyarázni, de azért óvakodjunk attól, hogy a határvidék vallási életében lejátszódó változásokat csupán holmi ingamozgásokhoz hasonlítsuk; ne tévesszük össze a parasztok hitéletét társadalmi helyzetükből adódó kiszolgáltatottságukkal. A felekezet megválasztásában legalább ugyanilyen fontos szerepet játszott a politikai ellenzékiség, a hivatalos egyház álláspontjával való szembefordulás is. A legszegényebbek között, akiknek nem volt sem nyerni-, sem veszítenivalójuk, talán már Cirill és Metód óta virágoztak a legkülönfélébb szekták, függetlenül attól, hogy éppen orosz vagy lengyel uralmat kellett elviselniük. A jogfosztottaknak gyakran ez volt a válaszuk a kirívó társadalmi igazságtalanságokra, ahol minden ellenséges hódítás, minden parasztmegmozdulás és az ezeket követő megtorlások egyre nyilvánvalóbbá tették, hogy a papság a nemesség érdekeit szolgálja.

Breszt-Litovszk körzetében egy fiatal katolikus paraszt elképedve állapította meg az 1930-as években, hogy micsoda "vallási anarchia" ütötte fel a fejét: pünkösdisták, protestánsok, Sion-hívők nyüzsögtek mindenfelé, még "szombatosok" is akadtak, akik, akárcsak a zsidók, szakállat hordtak, nem ettek disznóhúst és szombaton tartották az Úr napját. Szerinte ez részint az emberi hiszékenységgel magyarázható, részint pedig azzal, hogy a hívőket elriasztotta az ortodox papság mértéktelen kapzsisága; a pópákat "inkább a híveik pénztárcája érdekelte, mint a lelki üdvösségük". A szekták ezzel szemben nem követeltek nagy adományokat, szertartásaik megőrizték az őskeresztény egyszerűséget: a gyülekezet együtt olvasta a Szentírást, imádkoztak, zsoltárokat énekeltek. A szláv világban és a Baltikumban ez a kettősség a kereszténység elterjedésével egyszerre jelent meg; ez az úgynevezett dvojeviérje, vagyis "kettős hit", amely két élő vallás, a pogányság és a kereszténység összeolvadásából jött létre. Ennek a "kettős hitnek" lehetnek olyan megnyilvánulási formái, amelyeket a megfigyelők "lebegő etnicitásként" érzékelnek. Ez a hagyományos kettős hit (akárcsak az állam támogatta egyház elutasítása és a gombamód szaporodó új vallások) a parasztok, a falvak világában bontakozott ki, a szabadparasztok, az urasági bérlők és a földnélküli szegényparasztok közötti, évszázadok óta változatlan viszonyok függvénye, és hűen tükröz egy kasztrendszerű társadalomra jellemző nemzetiségi és vallási megoszlást.

Urak és parasztok

Eltűnt a lengyel állam, véresebbnél véresebb parasztfelkelések követték egymást, a nemesi rend mégis fennmaradt. De a határvidék régiójában gyökeresen megváltozott a földhöz való viszony. A nemesség, amely úgy érezte, állandó fenyegetettségben él, a földbirtoklás évszázados jogát áhítatos lelki magasságokba emelte. Azok soraiban, akiknek sikerült megőrizni birtokaikat, igazi föld-kultusz alakult ki. Az orosz és (kisebb mértékben) osztrák fenyegetéssel magyarázható, hogy a szántóföld számukra szentség, amelyet valami tragikus, túlvilági fény aurája ragyog be.

Az ojczowizna, a "kis" haza, a családi birtok ebben a megközelítésben ugyanazt jelentette a tulajdonosa számára, mint az ojczyzna, a haza, a szülőföld. A múlt század végén és a 20. század elején kialakult felfogás szerint az a jó hazafi, aki megvédi saját birtokát. A nincsteleneknél éppen ellentétes folyamat játszódott le. Ha a haza, a szülőföld a földbirtokot jelentette, a kisbirtokos maga is mitikus alakká vált, félelmetesebbé, rosszabbá még az ördögnél is. A lengyel paraszt nem lengyelnek tartotta magát, hanem "birodalmi alattvalónak", és nem volt hajlandó a korona ellen lázadni. A nemesség és az értelmiség hirdette "hazaszeretet" ebben az összefüggésben nem az egységes és közös kulturális hagyományok megőrzéséről szólt, csupán azt a célt szolgálta volna, hogy megszerezze a parasztok támogatását a nemesi nagybirtokok megőrzéséért folytatott harcban. A "hazaszeretet" fogalmát jelölő patriotyzm új keletű kölcsönszó, és eléggé nehezen is honosodott meg valamikor a 19. század vége felé a parasztok nyelvhasználatában.

A földbirtokokra vonatkozó dokumentumokból tudjuk, hogy az 1890-es években Ukrajnában a Dnyeper jobb partján a földterület kétharmad része 7-8 ezer orosz és lengyel nagybirtokos tulajdonában volt (körülbelül fele-fele arányban), míg a fennmaradt egyharmadon 5 millió ukrán parasztnak kellett megélnie. Bár a törvények adta lehetőségek kedveztek az orosz birtokosoknak, akiknek a száma ennek megfelelően némiképpen nőtt, a lengyel birtokosok nem hagyták magukat kiszorítani. Kelet-Galíciában alig 2000 nagybirtokos tartja kézben a földek 40%-át. Itt ezek a lengyel urak irányítják a lembergi parlamentet és a helyi adminisztrációt. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után Bécs szabad utat engedett az ukrán kultúra fejlődésének, hogy kiegyenlítse ezt a lengyel túlsúlyt, de tulajdonképpen nem korlátozta a hozzá mindig hűnek bizonyult nemesség politikai és gazdasági hatalmát. Ha valamelyik nagybirtok eladásra került, az új tulajdonosok természetesen nem szegény bérlők vagy agrárproletárok lettek, hanem lengyel, német vagy cseh nagybirtokosok. Míg a lengyel betelepülők egyre nagyobb számban érkeztek, több mint 400 ezren vándoroltak ki Amerikába. A "földéhség" egyre érezhetőbbé vált, egyrészt a természetes népességszaporulat, másrészt az egyenlő mértékbeni öröklés miatt is. A parasztok fulladozva kerestek földet, legelőt. Ugyanakkor a nemességnek csak igen kis része szegényedett el és vesztette el földtulajdonát; a mágnások megtartották és gyakran még ki is terjesztették birtokaikat.

Az "újjászületett Lengyelország" visszahódította a "keleti végeket" a fiatal Vörös Hadseregtől és a tiszavirág-életű ukrán Ideiglenes Kormánytól (a Radától). Az új határokat a rigai béke (1921) szentesítette. Ettől kezdve Nyugat-Volhíniában és Kelet-Galíciában ukránok, lengyelek, zsidók erős tekintélyelvekre épült, arisztokrata lengyel államhatalom alá kerültek. A lengyel földbirtokos osztály csakhamar újjászerveződött ebben a keleti régióban. Miután megszabadultak az idegen fennhatóságtól, a hadsereg és az államigazgatás támogatásával a nagybirtokosok mindent elkövettek befolyásuk növeléséért, kihasználva a birtokaikon lévő falvak lakosai közötti nemzetiségi és vallási ellentéteket is. Sikerült új klientúrát kialakítaniuk a jól megfontolt bérbeadások és eladások útján. Az agrárreform minden rendeletéből hasznot tudtak húzni. Így hamarosan kézbe kaparintották a társadalmi kapcsolatok irányítását a helyi közösségek és az állam szintjén is; ebben a katolikus egyház is nagy segítségükre volt.

"A parasztból is lehet úr", de ehhez nem csak földet kell szereznie, hanem műveltséget is. A fiatal falusi legény előtt óriási akadályok tornyosulnak. "Apáink szemében az a fiú, aki a városba ment tanulni, majd visszatért földet művelni, pazarló, pénzherdáló. A falubeliek is azt mondják róla, hogy miután eltartatta magát az apjával, visszajött a faluba birkát legeltetni" - írta egy pomerániai parasztfiú. Ha egy parasztgyermek tanulni vágyott, a szülei egykettőre a fejéhez vágták, hogy a betűvetésből nem lehet búzát aratni, és a többi gyermek, sőt még a tanító is henyélőnek tartotta, ha iskolába ment ahelyett, hogy a szüleivel dolgozott volna a földeken.

A mezőgazdasági reform 1921-1924 között igen óvatosan haladt, óvakodott a nyilvánvaló igazságtalanság látszatától is, ugyanakkor el kellett érnie, hogy a határvidéken megerősítse - és ott, ahol erre szükség volt, létre is hozza - a lengyel középparaszti réteget, amely kellő súllyal képviselheti a lengyel érdekeket az itt többségben lévő nemzeti kisebbségekkel szemben. De hogyan lehet elérni azt, hogy délkeleten a föld "a lengyel földbirtokos birtokából a lengyel paraszt birtokába kerüljön"? Az államigazgatás közrejátszásával ez végül így is történt: a földesurak nem a többségi rutén, hanem a "nemzetiségi preferencia" elvének megfelelően az elenyésző számban lévő lengyel parasztoknak adták el földjeik egy részét. Az ukránok felpanaszolták, hogy a földreform előnyökhöz juttatta a lengyel telepeseket, akiknek megjelenését az őslakosság "gyarmatosításnak" tekintette. Ezekben az években, amikor a nacionalizmus és a fasizmus mindenütt egyre nagyobb teret nyert, a lengyeleket ilyen igazságtalan előnyökhöz juttató mezőgazdasági reform csak tovább szította az itt élő népek közötti évszázados ellentéteket.

Galícia feláldozása.
A lengyelesítési folyamat

Az 1937-es "nemzeti-radikális" programban visszacsengtek a lengyel kormány ukránokra vonatkozó politikai célkitűzései: "Megnyerjük a magunk számára a szláv kisebbséget: a tömegeket beolvasztjuk a lengyel népbe, az ellenséges egyének ellen pedig harcot indítunk". A betelepülő lengyeleknek juttatott előnyök, a kétnyelvű oktatás lassú felszámolása, a köztisztviselői állások elérése elé gördített akadályok mélyen elkeserítették az ukránokat, akik hol békésen, hol erőszakosabban juttatták kifejezésre tiltakozásukat.

Az ukrán parasztság tömegesen támogatta a szövetkezeti mozgalmat; a szövetkezetek és tagjaik száma szemlátomást növekedett. A szakmai képzést támogató, a hagyományos ukrán kultúrát terjesztő egyesületek mellett egyre jelentősebb szerepet játszottak az - addig főként a lengyelek és a zsidók által ellenőrzött - kereskedelmi áruelosztó hálózatban is.

Sok ukrán választotta a fegyveres ellenállást. 1930 nyarán igazi lengyelellenes partizánháború vette kezdetét. Több mint kétezer szabotázsakciót jegyeztek fel; ezek legtöbbje a ziemianstwo, a lengyel földbirtokosság ellen irányult. Gyakran borultak lángba az udvarházak, az aratásra váró gabonatáblák. A kormány lovasosztagok bevetésével válaszolt; a "béketeremtés" során nyolcszáz kollektív vétséggel vádolt falut tűzzel-vassal pusztítottak el.

De voltak olyan lengyelek is, főleg a görögkatolikus papság és a szövetkezeti mozgalom vezetői soraiban található demokraták között, akik mérsékelni igyekeztek az ukránellenességet. A felperzselt földeken nem lehet virágzó mezőgazdaságot teremteni. A szomszédos Szovjet-Ukrajnából is egyre riasztóbb hírek érkeztek, amelyek csakhamar apokaliptikus valóságnak bizonyultak: egyik napról a másikra abbamaradt az 1920-as években elkezdett "ukránosítás", amely az ukrán nacionalizmust igyekezett közös nevezőre hozni a szocializmussal, és elkezdődött a kulákok, majd a "kis" kulákok elleni harc. A "nép ellenségei" táborába egyre többeket lehetett besorolni... Az 1932-1933-as jó mezőgazdasági évnek számított Ukrajnában, de az állam az egész termést lefoglalta, mindent be kellett szolgáltatni: éhínség ütötte fel a fejét az egész országban: milliók haltak éhen.

A lengyel-ukrán határvidék egy időre a béke öble lett. Az ukrán kommunisták, akik addig azért harcoltak, hogy az egész ukrán nép egyesüljön a szovjet zászlók alatt, minden hitelüket elveszítették. A Nemzeti Demokratikus Ukrán Unió, amely képviseltette magát a varsói parlamentben, a sejmben, "helyzetrendezési" intézkedésekről tárgyalt, és megegyezett a kormánnyal. De a falvakban továbbra is tartott az ellenségeskedés. "Csak az a néhány morzsa legyen a jussunk, ami lehull a lengyelek asztaláról? Azt már nem!" Eközben a fiatal lengyel parasztok is önvédelmi szervezetekbe kezdtek tömörülni. "Itt nálunk, Volhíniában mindenki belépett a Lövészegyletbe, mert hát körös-körül mindenfelé ruténok, ellenségek vannak" - mondta egy tanyai legény. "Ezek az ukránok meg mind kommunisták" - tette hozzá egy barátja. Chalasinski szerint ezek a megnyilvánulások mind "irracionális szociális viselkedésről" tanúskodnak; célkitűzéseik szinte kizárólagosan negatívak: "elpusztítani az ukránokat, a zsidókat, a kommunistákat...".

A lengyelesítési folyamat utolsó nagy hadjáratát (amely jelentéktelennek tűnhetett Szovjet-Ukrajnából nézve) a lengyel kormánynak a Vatikán lelkes támogatásával végrehajtott ortodoxellenes intézkedései jelentették: a Bug folyó, tehát az "etnikai határvonal" mentén, Chelmtől egészen ZamosÇ-ig több mint száz templomot és kápolnát leromboltattak, és körülbelül százötvenet átadtak a katolikusoknak. Bár a kormány ezzel a lépésével a görögkatolikus és ortodox ukránokat egymás ellen akarta uszítani, éppen az ellenkező eredményt érte el: a különböző felekezethez tartozó ukránok nem fordultak egymás ellen, viszont az egész ország demokratikus közvéleménye felháborodott. A betelepedett lengyelek szélsőséges bandái, a Krakusok azonban továbbra is rémületben tartották az ukrán falvakat. Tízezer ortodoxot kényszerítettek átkeresztelkedésre; a szentképeket összetörték, a templomokban az ószláv és az orosz nyelv használatát betiltották. Ezért talán érthető, hogy amikor a fasiszta Reich lerohanta a Lengyel Köztársaságot, az ukránok és a többi nemzeti kisebbség nem voltak nagyon lesújtva.

A szovjetizálás kezdetei

1939. szeptember 23-án, amikor a Vörös Hadsereg előőrsei baráti fogadtatásban részesítették szövetségeseiket, a Wehrmacht katonáit a San és a Bug partján, a szovjet propaganda fennen hangoztatta: "Belorusszia és Nyugat-Ukrajna testvéri népei végre felszabadultak!" Sztálin ezzel a szöveggel legitimizálta a Molotov-Ribbentrop-féle megnemtámadási szerződés titkos záradékát, amely értelmében neki lehetett fogni Lengyelország negyedik felosztásának. Az október 22-re kiírt "választások" után egy bűvészcilinderből néhány nap alatt elővarázsolt "nyugat-ukrajnai népgyűlés" kéri Ukrajna csatlakozását a Szovjetunióhoz: a tagállammá való fölvételt november elsején jelentették be hivatalosan. Így hát végre létrejött az egységes Ukrajna, először a középkor óta, és végre sikerült "leráznia a földesúri Lengyelország igáját".

Azonnali hatállyal feloszlattak minden politikai pártot, szövetkezetet, szövetséget. De a "felszabadítók" óvatosan bántak a jelképekkel: a görögkatolikus egyházhoz egyelőre nem nyúltak; az ukrán nyelvű oktatás felvirágzott, a lengyel és zsidó gyárosok és kereskedők javait, az ukránok legnagyobb megelégedésére, államosították. És ami még nagyobb elégtételt jelentett számukra: a lengyel földbirtokosoktól elvették a földet; egyik napról a másikra megszűnt a földbirtokosok osztálya. "A föld azé, aki megműveli!" - hangoztatta a szovjethatalom. Az ukrán szegényparasztok, a bidnyaki között másfél millió hektárnyi földet osztottak ki. De a földek "szocializálása" csak a politikai húzások elleplezésére szolgált.

A kollektivizáláshoz kivételes körültekintéssel fogtak hozzá 1940-ben: 1941 júniusában még csak a megművelt földek 13%-át érintette. Galíciában a magánkézen lévő földterület maximális nagyságát is csak 1941 márciusában határozták meg 7 hektárban. Ugyanakkor csak a parasztgazdaságok 35%-át mentesítették az adózás alól. Mintha minden a legjobb úton haladt volna afelé, hogy a szegényparasztok többsége továbbra is szegény maradjon, de azért kialakulhasson egy szerény jövedelmű, ám gazdaságilag független tulajdonosi réteg is, amely bérmunkásként alkalmazhatja a nála szegényebbeket. Marples értelmezése szerint ezek az intézkedések, amelyek nem nagyon egyeztethetőek össze a szocialista építés elveivel, végül is azt célozták, hogy feszültség alakuljon ki a nincstelenek és a valami kevéskével bíró parasztok között. Tulajdonképpen tehát az volt a hatalom szándéka, hogy létrehozzon egy kulákréteget, és így később legyen kire lecsapnia, ezzel arra ösztönözve a szegényparasztokat, hogy tömegesen kérjék felvételüket a kolhozokba. Sztálin levonta volna a nagy éhínség tanulságait? Bár a júniusi német támadás miatt ez a "szelíd kollektivizálás" félbeszakadt, a galíciai társadalom máris mélyreható változásokon ment át.

Az NKVD (Belügyek Népi Komisszáriátusa) 1940 tavaszán a tettek mezejére lépett. A mindenféle-fajta "burzsoá nacionalisták" hosszú menetoszlopokban indultak Szibéria és Kazahsztán koncentrációs táborai felé. A földbirtokosok, a lengyel telepesek után a volt tisztségviselőkre, az értelmiség képviselőire, a gyárosokra, a kereskedőkre is sor került, ukránokra, lengyelekre, zsidókra, válogatás nélkül. Nyugat-Ukrajnában az első elhurcolás-hullám körülbelül 300-400 ezer személyt sújtott, s ezeknek 70%-a lengyel volt. Ekkor kezdődtek a Vörös Hadseregbe való erőszakos besorozások is. Az 1941-es összeomláskor az NKVD körülbelül 15 ezer foglyot végeztetett ki: ekkor érte el a szovjet megszálló iránti gyűlölet a tetőpontját. Amikor a fasiszták lerohanták Galíciát, a lakosság megmentőkként fogadta őket, tőlük remélve végre Ukrajna függetlenségét. A megszállt terület társadalmának már nem maradt elitje, még parasztibb volt, mint 1939 szeptemberében, és sokkal kevésbé volt lengyel, mint annak idején.

A németesítés

A Szovjetunió megtámadása után egy hónappal, 1941. július 16-án Hitler kijelentette: "A most meghódított keleti tartományokat Édenkertté varázsoljuk". Galícia közvetlenül a Meghódított Lengyel Területek Igazgatósága, illetve Hans Frank személyes irányítása alá került, hogy egy ukrán állam létrehozásának még csak a gondolata se merülhessen fel senkiben. Az elgondolás a következő volt: miután a "faji tisztogatás" (rassische SÄuberung) sikeresen befejeződik, a terület fokozatosan beleolvad a Reichbe, Nagy-Németország alkotóelemévé válik. A faji tisztogatásnak tervszerűen és igen szervezetten kell végbemennie: a lakosságnak "faji értékének" megfelelő százalékban kell elhagynia a területet: a zsidók 100%-át, a lengyelek 85%-át, a "fehér ruténok" (beloruszok) 75%-át, és a galíciaiaknak (nyugati ukránoknak) - mivel rájuk az északi faj szerencsés hatást gyakorolt - csak 65%-át deportálják. Blut und Boden (vér és föld) - a Fekete Rend számára ez nem maradt üres szólam; széleskörű "faji átalakítási" (Umrassung) és "áttelepítési" (Umvolkung) munkálatokba fogott, amelyet a táj és a mezőgazdaság elnémetesítése követett. 1940-ben Lemberg körzetben 32 ezer km2-en 3,8 millió lakos élt. A tervek szerint 1960-1970-re már 1,47 millióra esett volna a számuk, ami 118-ról 49-re csökkentené a négyzetkilométerenkénti népsűrűséget. A lakosságot 1 279 ezer tősgyökeres, áttelepült német telepes és 191 ezer olyan őslakos alkotta volna, akit méltónak találtak a német népbe való beolvadásra. A "maradék lengyel hulladékot" (Himmler kifejezése!) a településektől távol eső zónákba akarták gyűjteni, vagy a mitikus Transzuráliába szállították volna őket. Ezek az "ember alatti emberi lények" tehát hatalmas koncentrációs régiókban éltek volna, ahol - Göring javaslata szerint - hárommotoros Ju-52-es repülők állandó légi megfigyelés alatt tarthatták volna az egész területet, készen arra, hogy már a csírájában habozás nélkül vérbe fojtsanak minden szlávos lázadozási próbálkozást.

Ebben a német Galíciában a falu-város aránynak is gyökeresen meg kellett volna változnia; az aktív lakosságnak csak 35%-a élt volna falun, ezek zöme született német, más részük pedig elnémetesített helybéli. A tervek még az "uralkodó faj" különböző néptörzseinek származási helyét is figyelembe vették: közép-németek, türingiaiak, szászok vagy sziléziaiak, felső-németek mind megfelelő arányban képviselték volna az árja fajt a galíciai "édenkertben", ahol csak a legjobb termőföldeket kellett volna megművelni, a többi területre erdősítés várt, hiszen az erdő a németesítés lényegének szimbóluma is.

A mezőgazdaságban tevékenykedő társadalmi osztályban újfajta társadalmi-gazdasági hierarchiának kell kialakulnia. Az arra legérdemesebb tisztekből lesz majd az új katonai-földesúri nemesség; az ő birtokukba kerülnek a legjobb, a legnagyobb kiterjedésű földek. A veterán-földművesekből és az igazi német Bauer - paraszti - rétegből alakul ki a közép- és kisparasztság. A keleti tartományban igazi mezőgazdasági utópiának kellett volna életre kelnie...

E nagyszabású tervezetnek csak az első lépése valósult meg: elpusztítottak félmillió galíciai zsidót. Célkitűzéseik azonossága ellenére a Führer két alkirálya, Frank és Himmler között elszánt küzdelem folyt a galíciai terület feletti uralomért. Frank terve szerint a német betelepedésnek fokozatosan, mélyrehatóan kell végbemennie, Himmler a gyors és gyökeres megoldás, az azonnali újranépesítés mellett tört lándzsát. Eközben az ukrán parasztok, nem is sejtve, hogy milyen jövő vár reájuk, bizakodva tekintettek a német vezetőkre. Amikor az SS "Galícia" lövészhadosztályba önkénteseket toboroztak, több mint 80 ezren jelentkeztek. A "kiválasztottak" a két halálos ellenség, a német és a szovjet imperializmus eszközeivé váltak, de a közöttük folyó harcba beleszövődött a két itt élő nemzet, a lengyelek és az ukránok egymás elleni küzdelme is. A német vezetők tisztában voltak ezzel a helyzettel. "Keleten Németország három fronton visel háborút: egyrészt küzd a bolsevizmus megsemmisítéséért, másrészt a nagyorosz birodalom végső elpusztításáért, végül pedig egy benépesítésre és mezőgazdasági művelésre alkalmas terület meghódításáért" - állapította meg Otto BrÄutigam Ostforscher. Az ukrán nacionalisták lelkesen tették magukévá a két első célt, a harmadikat pedig nem voltak hajlandóak tudomásul venni. Otto BrÄutigam felmérte, hogy a háború megnyeréséhez föltétlenül szükség van az ukrán támogatásra, és éppen ezért el akarta érni, hogy Németország teljesítse kéréseiket. De eközben Himmler pozíciója megerősödött, márpedig szerinte a következő lépés: a szlávok gyors megsemmisítése. A parasztoknak - lengyeleknek, ukránoknak egyaránt - ezentúl már csak a gyalogos szerepe jutott a történelem sakktábláján. Mivel a németek nem tudtak rendőrséget fenntartani, a két nemzetet egymás ellen kijátszva polgárháborút robbantottak ki közöttük, és ezzel mindkettőt sikerült legyengíteniük.

A németeket 1942-1943 telén ért súlyos csapások után az ukrán fegyveresek is úgy döntöttek, hogy háromirányú harcot kell folytatniuk; vakmerően azt tervezték, hogy legyőzik a szovjeteket, a fasisztákat és a lengyeleket. A lengyel-ukrán gerillaharc 1942 után egyre átfogóbbá lett Volhíniában, majd a következő évben az "etnikai határ", a Bug folyó mentén is fellángolt. A lengyel ellenállás - elsősorban a Honi Hadsereg, az Armia Krajowa vezetésével - azokat a ZamosÇ-környéki német és ukrán betelepülteket támadta, akik miatt több tízezernyi lengyel parasztot űztek el lakóhelyéről, az SS németesítési politikájának megfelelően. Az Ukrán Szabadságharcos Hadsereg, az Ukraínska Povstancka Armia (UPA) 1943 elején rettenetes pusztítást vitt véghez a lengyelek között. Ugyanakkor a németek által szervezett "rendfenntartó egységek" tagjainak zömét is ukránok alkották. Egymást követték a tömegmészárlások, a falvak felégetése. A lengyelek is hamar átvették a fasiszták módszereit, és sorban pusztították végig az ukrán falvakat. Ez a vérfürdő jelentette Galícia két népe között a végső elszakadást; pedig az addigi történelem, a vegyes házasságok is azt bizonyítják, hogy kapcsolataik nem korlátozódtak mindig és kizárólag az ellenségeskedésre. A szomszédok, a rokonok hirtelen támadt dühvel rontottak egymásnak; az áldozatok számát 60-100 ezerre becsülik. A németek elégedettek voltak a dolgok ilyen irányú alakulásával: senki nem háborgatta őket, amikor a falvakat végigrabolták, behajtották a parasztoktól a "járandóságukat", németországi kényszermunkára hurcoltak 235 ezer ukránt. Faji és katonai felsőbbségtudattól eltelve, pusztítási vágytól elvakultan egy számukra ígéretesen alakuló helyzetet nem csupán elszalasztottak, hanem egyszer s mindenkorra tönkre is tettek. Pedig BrÄutigam szerint a bolsevizmus feletti győzelemhez elegendő lett volna, ha itt egy igazságos agrárrendszert sikerül kialakítani; ehelyett "a fekete bőrűeknek kellemes meglepetést szereztünk azzal, hogy fehérbőrű embereket másodrendű állampolgárként kezeltünk, mintha a Gondviselés csupán arra szánta volna őket, hogy Németország és Európa rabszolgái legyenek". Hiába, a Drang nach Osten-ben az ideológia fontosabb volt a stratégiánál.

Galícia eltűnése

Amikor 1944 márciusában a Vörös Hadsereg Galícia határaihoz érkezett, az UPA legalább 30-40 ezer kitűnően képzett, jól felszerelt és harci vágytól égő fegyveressel várta a szovjet katonákat. A falvak népe élelmezte, rejtegette, mindenben támogatta őket, ugyanakkor a szovjet partizánokat, még ha ukrán származásúak voltak is, semmiben nem segítette. A nacionalisták helyzetfelmérése szerint a Reich bukása után a Szovjetuniónak a nyugati hatalmakkal kell megküzdenie, ezért aztán hihetetlen energiával folytatták akcióikat a birodalmak: a Szovjetunió, az "új, német Európa" ellen, és, hozzá kell tennünk, a lengyelek ellen is.

A szovjet hatalom 1944 októberében már elfoglalta Galícia teljes ukrán területét, és hozzálátott a "burzsoá nacionalizmus" végleges felszámolásához. Ez nem csak az UPA szétverésével, a görögkatolikus egyház megszüntetésével és kollektivizálással járt, hanem a "nemzetiségi egyensúly helyreállítását" is jelentette: az elűzött lengyel kisebbség helyébe nagyorosz lakosságot telepítettek; ebben a tekintetben Sztálin tulajdonképpen igen elégedett lehetett az UPA "előkészítő munkálataival".

Nyugat-Ukrajnában 30 ezer kommunista agitátor (közöttük 3500 "elit"-propagandista!) vetette bele magát a munkába. Általános mozgósítást rendeltek el: a 18 és 50 év közötti teljes férfilakosságot besorozták, főleg azért, hogy így elejét vegyék minden nacionalista szervezkedésnek. A küzdelem egyre elszántabbá vált. Csak Stanislawów tartományban 1500 szovjet aktivistát gyilkoltak meg 1944 őszén. A Vörös Hadsereg valójában csak a városokat tudta elfoglalni; 30 ezer katonáját kötötték le az UPA-ellenes akciók. A lengyel ellenállók hősiesen védték Lemberg környékét, de be kellett látniuk, hogy a határvidék sorsa megpecsételődött: a Szovjetunióhoz csatolás elkerülhetetlen.

Churchill és Roosevelt beleegyezett abba, hogy a Szovjetunió határa nyugatabbra, a "lengyel etnikai határra" kerüljön, tehát oda, ahol annak idején, 1919 decemberében a "Curzon-vonalat" tervezték a Szövetségesek. Így hát Sztálin nekiláthatott a nagyszabású "népességcserének". A hivatalos források szerint 780 ezer lengyelt "küldtek haza" Lengyelországba. Ugyanez a sors várt 144 ezer zsidóra is, de ez a szám valószínűleg alatta marad a valóságnak, mert a holocaust túlélői közül többen választották a távozást a "zöld határon át", Nyugat felé. Az ellentétes irányban pedig megindult 500 ezer lengyelországi ukrán; úti céljuk a "szovjet haza".

Hathatós szovjet segítséget igénybe véve, a varsói kommunista vezetés az "etnikai határvonal" mentén és a kárpáti övezetben tovább dúló (és megint legalább 30 ezer áldozatot követelő) lengyel-ukrán ellenségeskedés felszámolására 1947 áprilisában hozzálátott a "Visztula-akció" végrehajtásához. Ennek során mintegy 150 ezer ukránt telepítettek át erőszakkal a Reich-től "visszahódított" porosz és pomerániai területekre. Ilyen véget ért hát e két nép félezer éves - hol békés, hol véres - együttélése; talán éppen azért nem tudták türelemmel elviselni egymást ugyanazon a galíciai földdarabon, mert túlságosan is sok hasonlóság volt közöttük...

A Bug két partján

A szovjetté tett Nyugat-Ukrajnában a szovjetek 1946-ban az 1939-ben már egyszer jól bevált módszer szerint jártak el: még mielőtt nekiláttak volna a kollektivizálásnak, nagyszabású földosztással "szelídítették meg" a kezdetben ellenséges szegényparasztokat. Hivatalos adatok szerint a 354 ezer földnélküli között 513 ezer hektár földet osztottak ki, tehát egy családra 1,6 hektár jutott. Ez az újrafelosztás a gazdálkodóknak csak egyharmadát érintette, és nem váltott ki nagy lelkesedést. A kisparasztok ódzkodtak elfogadni a felajánlott földeket, mert nem akartak kuláklistára kerülni. Szerintük az osztályharc igazolásához éppen elég gazdag parasztot lehetett találni; senki nem vállalta a maga jószántából, hogy a "proletariátus élősködője" legyen.

Eközben a Bug túlsó partján a parasztok lassan beletörődtek a lengyel kommunista uralomba; a sorsuk mostoha volt, de elviselhető. Kissé egyszerűsítve talán azt is mondhatnánk, hogy a népi demokráciában Chelm és ZamosÇ környékén a parasztság magára talált, és kezdett megerősödni. Az új rendszer eltörölte a Zamoyski család és a többi mágnás óriásbirtokait, de - tartva attól, hogy a lengyelek egymás ellen fordulhatnak - óvakodott a kis magángazdaságok felszámolásától. Lassanként nőni kezdett az önálló megélhetést biztosító kisbirtokok száma, a kollektivizálás pedig teljes csődbe fulladt. Az állam lett a mezőgazdasági gépek egyetlen előállítója és forgalmazója, és a nyakaskodók igen nehezen juthattak ezekhez a javakhoz. A felvásárlás is teljes egészében az állam kezébe került (a "közvetlen eladásoktól", azaz a "feketekereskedelemtől" eltekintve). A hivatalos szerveknek tehát éppen elég eszköz állott a rendelkezésére ahhoz, hogy a kistermelőket a kolhozokba kényszerítse, de a parasztok foggal-körömmel ragaszkodtak földdarabkájukhoz.

A termékeny, gazdag, félmillió lakosú ZamosÇ-vidék, ahol 1939-ben még az ott élők 27%-a ukrán, 10%-a pedig zsidó volt, a háború végére teljesen ellengyelesedett. Az "idegeneket" felszámolták, a nagybirtokosok kihaltak, így hát a parasztság megerősödhetett. 1980-ban a népesség 80%-a él meg a földből, és a hajdani "földéhség" már csak rossz emlék maradt. A kisparasztok a termőterület 90%-án családi szervezetekben végezték a mezőgazdasági munkákat. Többen közülük a "kétlaki" életet választották; a gazdálkodás mellett időszakos vagy állandó állami állást is vállaltak. Az állami gazdaságok tulajdonába 7,5%, a kollektív gazdaságokéba pedig csupán 3,4% föld került.

A Bug másik partján a Szovjet-Volhínia mintha egy másik bolygón terült volna el... Itt nem létezett magángazdaság. A határ nemcsak két országot, hanem kétféle tájat, két, egymás ellentétpárját jelentő - ugyanakkor ugyanazon szocialista ideológiára hivatkozó - mezőgazdasági termelési módot választott el egymástól. De sok közös vonás is volt közöttük: mindkettő az elsősorban lengyel földbirtokos-osztály fizikai megsemmisítésével vette kezdetét, mindkettő tömeges "etnikai tisztogatással" járt, mintegy folytatva a zsidóság tragikus emlékű kipusztítását, azét a népességét, amely évszázadokon át biztosította a földesurak és a parasztok közötti árucsere lebonyolítását. Talán ennek a sok erőszaknak, vérontásnak az emléke indította arra a lengyel kommunista vezetőket, hogy egészen hatalmuk végleges elvesztéséig "megtűrjék" a kistermelők "kellemetlen osztályát". Ennek az osztálynak a szovjet módszerek szerinti megsemmisítése magának a lengyel népnek a vesztét okozta volna, amely pedig 1947 után úgy érezhette, hogy végre sikerül megvalósítani évszázados álmát, az "egynemzetiségű államot".

Némiképp a történelem iróniája, hogy Galícia (amelyet pedig mindig is a földbirtokok nagysága közötti végletes eltérések jellemeztek) lengyel fennhatóság alá került területén alakult ki a kisparasztságnak egy egész Európában egyedülálló fellegvára, míg a politikai hatalomváltás korában a volt szovjet részeken nem találni egyetlen parasztot vagy földbirtokost sem, csupán fantom-óriásbirtokok néznek a bizonytalan jövőjük elébe...


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

Tartalomjegyzék [Lettre 23. szám (1996. Tél)] Kezdőlap

stílus 1 (fehér) stílus 2 (fekete) stílus 3 (epa)

+ betűméret | - betűméret