stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



ZUFAR GAREJEV

KINCSTÁRI őSZ
ELBESZÉLÉS


- Tulajdonképpen - mondta Babics hadnagy, miközben a személyzeti állomány előtt járkált és azon iparkodott, hogy hanglejtése kellemességét és vonzerejét megőrizze -, magától értetődik, hogy nem feledkezhetünk meg arról, milyen bonyolult is a dolgok természetének mikro- és makrostruktúrája...
- ... ha Lucretiust olvasunk! - érte el a hadnagy fülét egy izgatott suttogás.
- És nem csak Lucretiust, de a múlt minden gondolkodóját - egyezett bele Babics. - Nem titkolom, a mai napra eső szakasz során egyidejűleg a szabadságoltak azon tömegét is helyettesítenünk kell, melyek szektora érthető okok miatt ideiglenesen hiányzik. Ez nem csupán azon szociológusok és pszichológusok bánata, kikkel szerveink manapság közösen együttműködnek, ez társadalmunk egész szerkezetének bánata, mely a mai napra, sajna, ideiglenesen nem tudja ellátni magát minden funkcionáló rajának nélkülözhetetlen meglétével...
Babics, folytatván a járkálást, újdonatúj csizmájának nyikorgását hallgatta, melyet ma hosszas, mélyreható beszélgetés után személyesen a századparancsnok adott ki neki a széfből. Rejtjelre zárván a széfet, Didenkó százados hevesen megölelte Babicsot, háromszor megcsókolta, majd odasúgta:
- Bocsáss meg, Oleg, de krém a csizmához, sajnos, nincs...
És most, ebben a percben, amikor a személyzeti állomány a soron lévő alámerülés előtt a feladat további elmélyítésére várván türelmetlenül nézegette őt, egy elkésett meleg válaszérzés váratlansága hirtelen úgy mellbevágta, mintha éles eke hasítaná a szűzföldet. Babics hevesen halántékához emelte elfehéredett kezét, és megingott elgyöngült lábán. A hű Petrenkó és Kapitonov szakaszvezetők odaugrottak hozzá.
- Vizet..., vizet... - kérte Babics cserepes ajkaival, miközben elsötétült előtte a világ. Eszméletét lassan nyerte vissza. "Én elkésett érzésem, te magányos - elmélkedett szemeit nyitogatván Babics -, mi lehet a kebelben keservesebb náladnál? Nyugtalanítóbb náladnál? Vétkezőbb náladnál?"
- Oleg, nem hagyhatod el a Földet... - úszott Babics szemei előtt Kapitonov hihetetlen, átható keserűségtől eltorzult imbolygó arca; hol elmosódott, olyannyira, hogy időnként leginkább egyszerűen egy világos ködfoltra hasonlított, hol hirtelen fájdalmasan ismerős arcvonásokká rendeződött; és akkor Babicsnak világos és tiszta sírhatnékja támadt, akárha gyermek volna. - Tudod, Oleg, nem hihetek mást..., semmiképp nem tehetem, ne is kérlelj... És nem az én bűnöm, érted, nem az enyém... Így mondta gyermekkorunkban a mező, a patak és a kiserdő..., hát így van ez, testvér, bocsáss meg...
Babics elmosolyodott vértelen ajkaival.
- Mert mi a halál? - folytatta Kapitonov, immár szakaszparancsnok-helyettesként fordulva a személyzeti állományhoz. - Halál nincs, fiúk, halljátok! Az ember elvben halhatatlan, így van ez, testvérek! Halál nincs, fiúk - és ezért neki élni kell.
Babics ismét elmosolyodott: gyöngéden, finoman; így mosolyog a napfényre az imént sarjadt zöld hajtás. Hálásan Kapitonov óriási tenyerébe törölte orcáját, aki görcsösen söpörte le a gyér férfiúi könnyeket, és esküvel fogadta:
- Kapitonovnak igaza van, fiúk..., nem mehetek el tőletek..., tudjátok, nekem, nem lehet..., másoknak lehet, de nekem nem...
- Úgy van, hadd menjenek el mások! - zúgta helyeslőn a szakasz. - Te pedig maradj, testvér!
Arcával Kapitonov óriási tenyerében nyugodva Babics elégedetten elmélkedett: "Boldog vagyok, mivel daliáinknak egészében véve tulajdonságuk egyfelől a mindennapi elmélkedéció magas foka, másfelől az érzelem kelendő dinamikája, mindez szépséges vallomásolással és kultúrbázissal sokszorozva. Hisz ha a hamburg-számítás alapján gondolkodunk, mi képezi a szükségszerű alámerülés legelső feladatát? Természetesen az, hogy rendelkezzünk valaminő gondolatka-falatka, akárminő kurta érzés fölötti uralkodás gyakorlatával, melynek tárgya ez is, meg az is, s ahogy mondani szokás: emez is, meg amaz is..., s ládd csak: az ember meg újjászületett..., hogy micsoda izé-mizék vannak."
Ezt gondolván, meglehetős fürgeséggel talpra ugrott, noha még gyengének érezte magát. Petrenkó és Kapitonov alakzatba fejlődtek.
- Kérem szépen, bonyolult föladat végrehajtása végett oszolj - adott jelt erőtlen kezével Babics.
- Értettük, oszolj! - kiáltotta Petrenkó és Kapitonov az alakzatban. Egyesek viszont gondolataikba merülve szépen ottmaradtak. Ám kisvártatva ők is elmentek. "Derék daliák!" - gondolta Babics egyedül maradván és leült az árnyékban egy fehérre festett, aranyló levelekkel beszórt fatönkre. A visszaemlékezés pedig ismét a szívébe robbant.
- Bocsáss meg, Oleg, krém nincs - szűrte mélyrehatóan Didenkó, majd arca forróságával és leeresztett szemhéja rabságával küszködve hozzátette. - De most olyasmiről szeretnék beszélni, ami hasonlíthatatlanul nagyobb és csodásabb, azonban - mint az a bizonyos nyelvetlen hattyúmadár - a mimika és a gesztusok körülményeire vagyok kárhoztatva, s így élni kínzóan nehéz...
"Ne törődjék, Oleg, a pontatlan szófűzéssel - kiáltott ezalatt gondolatban, elsárgult sarkaiglan ujjongva, Babics válaszölelésében Didenkó százados lénye. - Virájgszálat keressen a zsebemben!" Ámde - bármily meglepő - Babics kifinomult pszichológiai hallása dacára sem hallott ki semmit Didenkóból. Didenkó fölsóhajtott és alázatosan elhallgatott.
- Vezessen az ablakhoz, Oleg... Rég nem volt szerencsém síküvegek előtt állhatni, melyek mellett az ész gyötrő lázálma és a torok hangtalan kiáltása tengeti szánalmas, szívet tépő életét - egyébiránt a mimika és a kínzó gesztusok körülményeinek való szoros megfelelésben...
- Ah igen, persze... - motyogta Babics, megfogva Didenkó meleg, érdes kezét. - Mily erős, mily szünetlen pulzusának lüktetése, százados elvtárs!
- Maga ezt hallja? - Didenkó könyörgő tekintetét Babicsra emelte; ismét kezdett visszatérni belé valami homályos remény. - Oleg, nézze csak, micsoda nagyszárnyú madár röpül az ablakon túl... Szárnyai egy óriási, törékeny érzésre hasonlítanak - mily nehéz lehet ezen szárnyaknak az üveges levegőben vergődni... Ilyetén a szerelem rabsága.
Didenkó zaklatott agya lázas hévvel dolgozott a mimika és a gesztus jármában - zavaros lázálomban leledzve voltaképp, amikor is egyik érzet a kísérleti vadászgép sebességével váltja a másikat, amikor is a szív hullámai recsegve és ropogva úsznak egymásra, akárha tavaszi életadó erő törné tombolva a folyó jegét, s a jégtáblák siettükben egymásra torlódnának; és, pillantást vesztegetve rájuk, meghitten és finoman mondhatjuk: "Ah!"; mindezt reszketve, elhalón, titokban azt várva, mikor hasonul végre az alsó jégtábla az érzethez, mikor veszi magára a felső robusztus, brutális terhét - s mikor tűnik elő a panaszos és örvendetes érzés attól, hogy az élettelen természetben is megesik a szükséges fedeztetés...
- Mesélje el a harci lövedék legendáját, százados elvtárs - szólott Babics szelíd kérő mosollyal az ajkán, amikor, egymást kézen fogva, az ablakhoz léptek. - Hallottam, hogy egységünk tiszti állománya készséggel adja tovább ezt az ifjú utánpótlásnak...
- Így is van - felelte Didenkó sóhajtva. "Babics nem leli meg zsebemben a virájgszálat." - gondolta.
Természetesen Babics hadnagy semmiképp nem jöhetett rá erre, lévén ebben a pillanatban a fehérre festett fatönkön ült, aranyszín őszi levélke repülését állítva meg, majd ujjai közül kieresztvén utánamondá:
- Szállj, levél, szállj!
A nem messze lévő központi parkbejáratnál megállt egy sárga-piros, őszi almára hasonlító villamos, és a fiatal hadnagyok csoportja panaszosan föl-fölkiáltva, hangosan csivitelve hozzálátott a testes Konovalov ezredes leszállításához. Óvatosan a földre tették, mire fölkiáltott: "Nem kapok levegőt, alig kapok levegőt!" - és a fiatalok legyezni kezdték arcát zsebkendőik megindító fehérségével. Az ezredest a hintához vezették, beleültették, megkérték, hogy erősen fogóddzék a kötelekbe, s óvatosan hintáztatni kezdték.
- Repülök! Repülök! - kiáltott föl az ezredes. - Fiatalemberek, nézzék csak, milyen magasra adatik repülnöm: a felhőkhöz, a naphoz és a csillagokhoz!
- Mint Gagarin! - kiabált az ifjúság az ezredes fülébe. - Mint Tyitov!
- Istenem, de jó! - hatódott könnyekig az ezredes. - De jó is... - És orcáját a kenderkötélhez nyomta, költői suttogás kíséretében. - Nyomd orcádat a kenderkötélhez... "Ah, mintha a zsidó Oszip Mandelstam lennél..." - suttogta válaszul a kötél a nagyothalló ezredesi fülbe. - "Mintha Oszka lennék - válaszolta Konovalov. - A fennkölt Mandelstam lennék, mintha! Akkor is, ha föladtam volt bajtársaimat a vezérkarnál, akkor is, akkor is..."
Ekkor a hintát megállították. Az ezredes békésen elővette kötését, és a kötőtűk, élénken villogva ujjai közt, száguldtak, rendben váltogatva egymást. Kezében katasztrofális gyorsasággal kezdett növekedni egy sapka, az orr alá dünnyögött álmos motyogástól kísérve:
- Ah, ő, vénségem bolyhos barátnéja! Csak te vagy hű hozzám... Hát így van ez, fiatalemberek... Vagyok mint Gogol, amint éppen leguggol...
Hamarosan elaludt a hintában. A kötés térdéről a földre csúszott, a fiatal hadnagyok pedig lábujjhegyen szanaszét szaladtak a parkban. Csupán közülük egy, név szerint Dolgih főhadnagy, állt meg nem messze a hintától, mivel szívét erősen fölizgató kép tárult a szeme elé. Nem messze a kerek filagóriától, ahol töprengéstől elbájoltan, hajadonfőtt, fejével gyöngéden a fehér kis oszlophoz simult Fangyejcsev sorkatona, Tyerentyjev őrvezető állt meg, kellem- és zavartelten azon foglalatosság előtt, melynek épp át szándékozott adni magát, s amely, kétségtelen, bírt némi intim jelleggel. Mintha bizony Tyerentyjev egy szűz lenne, aki reggel fölkelve az ágyból odaméne az ablakhoz, maga mögött hagyván az ágynemű bevetetlen mivoltát, kezét a kerek, nyírott fejhez érintette, mintha csak azzal a céllal, hogy a hajat hajtűvel fogja össze, ami, mellesleg, teljes mértékben indokolt volt, mivel - csodák csodája - kis hajtűk, akárha aprócska napsugaracskák csillogtak az őrvezető ujjai közt. Dolgih főhadnagy megremegő kezei közül kicsúszott az adó-vevő, melyben aggasztó hang böbbent:
- Aggasztón böbben a hang! Aggasztón böbben a hang!
- Uramisten! Uramisten! - fohászkodott Dolgih. - Aggasztón böbben a hang!
Tyerentyjev ezalatt elkapta bajtársa elragadtatott pillantását. Orcái még az előbbinél is jobban kipirultak és az egyik hajtű - majd utána egy másik - a földre esett, gyémántként csillanva. Dolgih hadnagy akaratlanul előrelépett egyet. S ugyanebben a pillanatban Tyerentyjev, mintha álom volna, szertefoszlott. Dolgih hadnagy apró szökellésekkel az előbbi elbűvölő látvány helye felé mozdult. Tyerentyjev most mintegy ötven méternyire volt tőle. Ismét zavarba jött, leejtett két hajtűt és ismét szertefoszlott az őszi légben; és Dolgih ismét rövideket szökellt, lehajolt, és ismét fölemelt két hajtűt. És a csábító bajtárs látványa ismét mintegy ötven méternyire tűnt föl, és Dolgih ismét a nyomába eredt, és ismét fölemelt két hajtűt; és e kacér játék sokáig folytatódott, míg a hadnagy végelgyengülésben térdepelve és főlehajtva meg nem dermedt az angolkert smaragd pázsitján - bajtársa örökké eltűnő látványa után nyújtogatva aprócska hajtűkkel teli tenyerét, melyek oly vakító villogást árasztottak, hogy azonnal elkápráztatták Fangyejcsev szemeit, minek következtében a "Hadi Hírlap" szerkesztője fölkiáltott a hófehér filagóriákban, kezét a föld felé révedő szemeihez emelte és már-már leheletszegve rogyott a padokra. Költői pennája kihullott erőtlen kezéből és füstölögve feküdt mellette...
Nem minden elégültség nélkül nyugtázta ezalatt Babics hadnagy a végbement metamorfózisok rendkívüli szépségét és filozófiai telítettségét, miközben fölkelt a fatönkről és a filagóriához tartott, már messziről észrevéve - mindig készen erre az eshetőségre - szemével a csodás módon hófehér gipsszé változott Dolgih főhadnagy formáinak tökéletességét. Ott, a gipszúttörő mellett - ki is történelmileg perspektívátlanul jobb lábával a magasba törő kürtös nyomába lép - a frissen végzett, s mára már az örökkévalóság áttetsző tüzében a szerelemtől elégett katonai főiskolás térdeplő alakja még a jól fölkészült Babicsot is elképesztette kezei antik törékenységével, különösképp az ujjakéval, melyek filigránul mintázott gyémántvillogású markot képeztek. Csupán a szerelmes nyakában lógó gipsz rádiadó-vevő emlékeztetett arra, hogy a mostantól immáron a világkultúra részévé lett Dolgih főhadnagy nemrég még csupán Babics bajtársa volt.
- Aggasztón böbben a hang! - szállt az adó-vevő felől. - Aggasztón... aggasztón... aggasztón... De hát ez az élet. Ez az élet...
Ah, apropó, az élet! Babics elvonta tekintetét a szoborról, miközben nem győzött azon örülni, hogy akárcsak ezer évvel ezelőtt, a való élet telis-tele van a szerelem és a barátság rejtelmeivel. Barinov és Dzsegarda szakaszvezetők fagylaltoztak, kacér pillantásokat váltottak a mozgóárussal, Terterjan és Ivanov sorkatonák pedig kézen fogva sétáltak. Magasra lendítették összefűzött tenyereiket, vidáman vihogtak valamin, majd kezeiket el nem engedve nekivágtak a fasornak.
- Avanesz! - ajánlotta Ivanov. - Itt van a közelben a muris Hullámvasút! Jöjjön hát!
- Fussunk hát! - igazította meg hetykén fekete bajszát Terterjan, s a katonák eltűntek.
Közben még Udovicsenkó és Tolbubajev is elhaladt - libasorban - Babics mellett, aki egy időre titkos szemtanúja lehetett bonyolultan fejlődő érzéseiknek.
- Valerjuska! - szólította Iljuska a barátját és hangja évődőn reszketett az érzelemkitöréstől. - Nem találtál virájgszálat a zsebemben, nem, nem találtál...
- A fák közt bolyongva, észrevétlen közelgett felénk a vérősző barom - sóhajtott Tolbubajev, bájosan oldalra hajtva fejét, úgyhogy a lehulló haj fekete szárnya eltakarta arcát, és csak a - fájdalmasan ismerős - kerekre tágult szem forgott meglehetősen vadul, kitekintvén a szárny mögül, utólagosan vonva kérdőre Udovicsenkót.
Iljuska Udovicsenkó hangja ehelyt fölerősödött:
- Mindenkor megtalálható a kezemben!
És kinyitotta tenyerét, melyben egy tűzokádó rózsácska vált láthatóvá.
- Ah, lánglobogás! - kiáltott föl Valerjuska s az előbbinél is hangosabban folytatta. - Hogy-hogy eddigelé a tenyérkédben őrizted-gyűrögetted, te beste, mintha bizony henyehányó lenne! Nem lehetne, hogy a zsebedben tartanád?
- Jaj, azt mondod, hogy a zsebecskében? Hát a zsebecskékben is rosszul kotorásztál, te kis böte!
- Egyet mondok, kettő lesz belőle. Még ha mumlasz vagyok is, most megrugdállak ezért a sértésért!
- Jaj, bár rugdálnál már! Örömet szerzel ezzel is: alig várom a rugdát tőled. Miért ez a gyötrődés a szerelmünkben, mi, Valerjuska?
- Jaj, Iljuska, így hirtelen föl sem érem ésszel, oly szokatlan kérdés adódott itt minálunk...
- Akkor hát rugdálj, Valerjuska, ez is jólesik. Ez is valami, több a gyötrő semminél.
- Iljuska, nem tudom, hirtelen föl sem érem ésszel. A szerelmünk, úgy van, szánalmas szenvedés; mintha epekeserűség öntené el arcocskáinkat... S most ég áldjon! Félek, meg talál pillantani valaki: a bajtársak szeme éles, füle hegyes! Majd még elered a pletyizés a században... Ég áldjon hát, erőt, egészséget!
És Valerjuska lélekszakadva nekivágott a fasornak, körül-körülnézve, kezét intésre emelgetve: "Ég áldjon!"
- Állj meg, kedves... - motyogta könnyei közt Udovicsenkó. - Ej, de futni támadt kedved...
Metszőn, szívet tépőn fölrikoltott egy madár - az a bizonyos, a nagyszárnyú, melyet ma reggel látott az ablakból Didenkó százados. A hófehér kerek filagóriában fölocsúdó Fangyejcsev sorkatona az elrepülő madár után nyújtotta tenyerét, melybe ezúttal is egy hosszú toll hullott, aranyhegyét villantva. Másik romantikus kezébe egy papírlap hullott, minek következtében az egyszerű, közönséges katona - melyből ezerszám akad seregünkben - szemgyönyörködtetőn elsápadt és ájtatosan suttogta:
- Üdv néked, meg nem kezdett oldal fehérsége...
"Micsoda daliáim vannak! - gondolta Fangyejcsevben gyönyörködve Babics - Tagbaszakadtak! Busafejűek!"
- Parancsára, Szergejev zászlós a feladat teljesítésére készen haladéktalanul megérkezett! - hallatszott Babics füle fölött Szergejev zászlós üde hangja.
- Csodálatos! - felelte Babics - Pihenj!
- Igenis, pihenj! - Szergejev levette tányérsapkáját, kendőjével letörölte az izzadságot homlokáról. - Micsoda ősz, Oleg Ivanics! Ezüstösen csillog és arannyal fénylik az egész, mintha a mi Puskinunkról másolták volna le, mi?
- Örülök, Ivan Tyerentyics, hogy a maga által tett észrevétel teljes egészében helyes és kellő mértékben filozofikus... Lásson hozzá!
Szergejev a közeli csalitba vonult és meglehetős félénkséggel kezdte fehér, jól táplált testét vetkőztetni. "Mily illetlenül is néz ki egy elhanyagolt test a tökélyes természet közepette." - elmélkedett ezalatt Babics hadnagy. Szergejev, levetkőzvén, levetett ruhája mellett toporgott. Megigazítván a katonai mosodában klórfehérre fakult házi klottnadrágját, megsimogatván kopasz fejebúbját, krákogott egyet és bátortalanul megkérdezte:
- Nos hát, Oleg Ivanics, ússzam?
Babics nem felelt azonnal, lelkesülten formálta a következő gondolatot: "Nagyüstökű s kékszemű, távolba vesző keserves gyermekkora föltehetőleg valahol Rjazany vagy Tambov környékén telhetett..."
- Honnét származik, Ivan Tyerentyics?
- Szaratoviak vagyunk, százados elvtárs, van ott egy csendes városka, Sahtinak hívják...
- Néztem is - felelte nem minden elégültség nélkül Babics, majd kiadta a parancsot. - Lásson neki, legyen szíves...
Ám a következő pillanatban figyelő szürke szemeinek tekintete önnönmagára esett; Babics érlelődő elragadtatással ébredt rá: a kitűzött feladat nehézsége gyakran abból fakad, hogy az váratlanul talál adódni. Babics periférikus látásával észlelte, mint válik le lassan fejéről a tányérsapka, s nemsokára maga is a park fölött repült - meg kell hagyni, elég sebesen. De gondolatai tisztán és összehangoltan működtek, egyebek közt az alábbiak körül forogva: "Milyen jogon adhatnál most parancsot, Babics hadnagy, Szergejev alantasnak, hisz fejfedőd tőled különváltan lebeg a bal oldaladon, a pisztolyod pedig - tokjából kiszabadulva - a jobb oldaladon? Ezenfelül, vedd észre, más is hibádzik a rend szempontjából: zsebedből kirepült zsebkendőd is hozzáad egyet s mást az abszurdum és a káosz azon képéhez, melynek tombolásába oly hirtelen csöppentél, hadnagy elvtárs... Hamar válaszd hát a helyes irányt, mely felé el kell mozdulnod, hogy a tányérsapkát, a pisztolyt és a zsebkendőt komplett készletté állítsd össze!" A helyzet gyors elemzése után Babics a pisztoly felé irányzottan kezdett evickélni, mely önkényesen oldalt bukfencezett. "Egyébként mily elragadó is a harci levegő kéksége!" - jegyezte meg közben, mesterien nem feledkezve meg a gyakorlófeladat lírai keretezéséről, melyet öntudatosan gondolkodó modern parancsnokként kötelessége volt mindig mindenképp elmélyíteni és gazdagítani. Kezét a fegyver irányába nyújtotta. A jobb keze és a harci fegyver közé kerülő ég átható kéksége érezhetően ellenállást kezdett tanúsítani, s nemsokára ellentámadásba ment át, meglehetős ridegséggel csavargatva Babics jobb kezét, miközben saját maga ravaszul és ügyesen cselezte ki a Babics által bevetett begyakorolt fogást. A földön mindez a másodperc tört részéig tartott volna.
Egyébiránt Babics hadnagy még ekkor sem jött zavarba: villámgyorsan sikerült egy fogást alkalmaznia, s a következő pillanatban az átható kékséget semlegesítve, a pisztolyt már markába fogta. Viszont a tányérsapka, melyet - egy begyakorolt fogást alkalmazva - a lábával érintett, még messzebbre távolodott. Babics célzott a fejével és egyszerre előretört. De a fejfedő zavartalan birtokba vétele elsőre nem sikerült; nevetségesnek tűnhet... de Babics hadnagy elhibázta. Mindent elölről kellett kezdeni. Kiválasztott egy helyzetet, szakavatottan kiszámította a pontot, melyben feje metszheti a fejfedőt, és óvatosan, ezúttal már macskamód kezdett a tányérsapkához lopakodni. Az most a megfelelő helyzetbe került a fején: Babics hajszálra beleúszott. A zsebkendővel még gyorsabban bánt el, noha az objektum mintha kisebb lett volna, s a feladat, ebből következően, aprólékosabbnak tűnt. Elsőre úszott rá célzásra tárt zsebével a zsebkendőre.
- Előre, zászlós elvtárs! - kiáltott le rendbe hozván magát. - Ne feledje a tokot, pisztolyostul!
Szergejev fehér hasa fölé csatolta az övét, elrugaszkodott duci lábával és már evickélt is a sárga fakoronák fölé, szanaszét vetve lábait. Végre ott volt mellette; kézenfogva szálltak a park fölött. A kishitű Szergejev kellőképp méltányolta a százados karjának erős acélosságát.
- Bukfencezzünk? - javasolta vidáman Babics.
- Ha óhajtja... - felelte élénken a zászlós és önmaga számára is váratlanul elsőként bucskázott át a fején, megvillantva fehér combjait. Babics viszont lassítva hajtotta végre a feladatot, ahogy mondani szokás: élvezettel nyújtóztatta ki minden tagját a zuhanórepülésből kifelé jövet, miközben szeme sarkából nyugtázta a Szergejev arcán tükröződő együgyű elragadtatást. Még kettőt bukfenceztek, a "széttárt kar" elemet gyakorolva; aztán még négyet, figyelmüket a lábak ideális ívelésére és a fejtartásra összpontosítva.
- Mára elég volt! - fújt takarodót végre Babics és földet érvén folytatta. - A harci repülés lényegében egyszerű, ha következetesen betartják mindazon mozzanatokat, melyek alkotják...
Szergejev ügyetlenül nyekkent melléje és kicsit továbbhempergett a füvön. "Az ilyesmi is megesik - jegyezte meg Babics -, amikor az egyensúlyozószerv nem képes az azonnali alkalmazkodásra..."
Maga mögött hagyván Szergejev zászlóst, Babics hadnagy meglehetősen sietős léptekkel átvágott a párhuzamos fasorba és megindult lefelé, azzal a szándékkal, hogy mintegy húsz perc múlva Tyimirjazev veterán bajtársi énekpróbáján vegyen rész. De még száz lépést sem tett, amikor kénytelen volt megállni a tekintete előtt föltáruló látvány hatására. A pázsiton Minzsubajev-kurdaszt és az őt figyelő Tyutyuricska-kurdaszt pillantotta meg. Minzsubajev törökösen ült a fűben és lassan ide-oda himbálva magát - mintha kobizt tartana a kezében - egy kjujt adott elő, olyan zengő hangon, hogy az üres sztyeppen kizi-kosnyira is elhallatszanék. Babics-zsarikti kezét föltartván és piszmildát szónokolván megdermedt. "Lesz majd nekem bajga - gondolta a zsasztangi -, mily csodás basztangik kerültek a szemem elé, édesek és illatosak mint a zsent!"
Ezalatt Tyutyuricska és Minzsubajev még csak oly barátságot és szeretetet sem érzett egymás iránt, mint a taj-tujak vagy a beszik-zsamba.
- Insalláh! - kiáltotta meglehetős levertséggel Babics, miután belehallgatatott a Minzsubajev ajkáról szálló szegijaz-ajákba. Minzsubajev tübetejkája most Tyutyuricska tiszteletteljes kezében nyugodott. Mint valami értékes holmit tartotta a kezében - bizakodón szorítva szívéhez. Égszínkék, tiszta szemeiből - melyek a szeplős kisfiú kárpátontúli gyermekkorát tükrözték - könnyek potyogtak. Minzsubajev énekelt:
A-lja-lja tübetejka csak-dujuk
Ilik csan csan-csan tübetejka csak kajak...
Eléggé bosszúvágyón hunyorította szűk szemét és nyilvánvaló volt, hogy most a határtalan homok és a veszélyes sivatagi bucka zubogó suhogását, valamint hőhullámát bocsátja Tyutyuricskára, mialatt egy hűs oázisban fakadó vízsugár elérhetetlen ezüstjével és a megmentő teaház csészealjainak csengésével hergeli. Bosszúvágyón hunyorított, és nyilvánvaló volt, hogy délibábként tűnik elé a fehér, sorvadó Tyutyuricska-kurdasz, aki Minzsubajev tübetejkájával a kezében napok óta vánszorog a homokban. Tyutyuricska nehezen emelte lábát az izzó homokban, fölötte pedig egyre csak körözött Minzsubajev monoton hangja: "Csu-u-u-u-csa-a-a-ak.", s ez a hang rövidesen acélabronccsá lett, mind erősebben és erősebben szorítva Tyutyuricska hosszúkás kamaszkoponyáját. Végül Tyutyuricska nem bírta tovább ezt a kínzást: feje hevesen szédülni kezdett és ő elvágódott a homokban. Minzsubajev tübetejkája messze gurult, ám Minzsubajev hangja egyre csak körözött az eszméletlen Tyutyuricska fölött: "Ala-la-la... csak-la-la...", Minzsubajev mintha most kányává vált volna - egy magasan vitorlázó ragadozó madárrá, mely lőállásszerű szemüregéből közömbösen kémlelte Tyutyuricska-kurdasznak a végtelen homokban heverő apró tetemét. "Meghalt az én Tyutyuricskám." - gondolta Minzsubajev-kánya, és szavait alátámasztandó Tyutyuricska lábra állt, vészesen hullámzó kebeléhez kapott és hangtalan könnyek özöne közepette, szemét a magas égben alig látszó kányára emelve így szólt:
- Igen, meghaltam... Igen, nem bírtam elviselni az emocionális-pszichológiai próbatétel terhét... Ám én úgy, mint régen, féltőn és vigyázón viszem a tübetejkádat, Minzsubajev, halódó, gyöngülő kezemben... Hallod, Szerik?
"A katonai váll-lap szépsége - elmélkedett Babics hadnagy - leginkább azon rózsaszín zsebkendő finomságából ered, melyet most kurdasz Tyutyuricska gyulladt szeméhez emel. Hm... pompásan pontos megfigyelést tettem az imént, mellesleg. Kár, hogy kénytelen leszek elszakítani ezt a raffináltan font fonalat, mivel az ügy, úgy tűnik, az én személyes beavatkozásomat igényli."
Tyutyuricska szeme, könnyekkel telve, a távolba meredt. Babics óvatosan kihúzott a pisztolytáskából egy zöld furulykát és ujjai alól szomorú dallam ömölt, melyben arról volt szó, hogy milyen gyönyörű a barátság és a szerelem amikor süt a nap és amikor ketten elválaszthatatlanok. Ám hirtelen fellegek borítják be az eget és a szerelmesek elválnak. Nincs más hátra, mint szenvedni és várni, hisz valamikor úgyis kisüt a nap és a szerelmesek találkoznak...
Babics hadnagy ujjai az egyszerű furulykából csalogatták elő ezt a gyönyörű dallamot, oly ügyességgel, mely egyáltalán nem tűnt meglepőnek - hisz az a szerelem zenéje volt, s az sem tűnt furcsának, hogy a lyukacskákon való futkosásukat a lélegzet epekedő heve kísérte...
Tyutyuricska továbbra is a semmibe bámult réveteg szemeivel, majd így szólt, félre:
- Ah, úgy rémlik, zeneszó hangjait hallám volt!
- Kétségtelen, zene szól itt - válaszolta Babics, félre - Az idősb barát ujjai, melyeket alig perzselt meg a maga szép érzésébe bágyadó szerelmetesség, szépen szövik a szerelem dallamának ligatúráját...
- Mily fenséges is az! - kiáltott föl Tyutyuricska. - Hisz nem csak a barátság és a szerelem gyönyörű, de annak a bánata is, aki látja, miként múlik el egy másik szerelem és barátság.
- Úgy van! - felelte hévvel Babics, félre. - Az érzés teljességét nemcsak az éli át, aki szeret és aki szerettetik, de az is, aki megfosztatott ettől, aki átadja magát az érzések eme zöldárja fölötti ábrándozásnak...
- Egyszer ők is szerencséltetnek ebben az érzésben, hisz megszolgálták... - vetett ellent Tyutyuricska, félre.
- Meggondoljuk - felelte bátortalanul Babics, levéve ajkairól a furulykát.
- Az én furulykám most szomorú és hallgatag - szólt Tyutyuricska halkan. - Bárki légy is, idősb barát, köszönet néked a gyönyör perceiért...
Babics átnyújtotta Tyutyuricskának a furulykáját, Tyutyuricska pedig a sajátját Babicsnak. Kétszeres ajakcsókot váltottak, majd Babics, megérintve a közkatona vállát, megértőn az arcába nézett. Mintha hályog hullott volna le Tyutyuricska szeméről, szólott, mintha álomból ébredne:
- Különös látomásom támadt az imént, hadnagy elvtárs. Mintha valakivel furulykát cseréltem volna: remek, okos, meglepően pszichologikus valaki volt...
Babics csupán észrevétlenül elmosolyodott és megköszörülte a torkát:
- Megesik... Már mért is ne eshetnék meg az ilyesmi...
Tyutyuricska nyugtalansággal pillantott Minzsubajevra, aki, miközben továbbra is égette a nap és cserzette a szél, egyre csak hunyorgott és hosszan kilengve ide-oda himbálta magát, énekelt:
Csulik-kilik min nanga
Min nanga kilik-csuljuk...
Babics szólt:
Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következő címre:- Tudom, persze, hogy tudom, mily kíméletlen Minzsubajev sorkatona dalainak kivitelezése. Része van benne a Csardzsou sivatag perzselő hőségének, és a Kara-bas - ami annyit tesz, mint "Fekete Fej" - égető szelének, és a magányos vándor kiszáradt torkának, aki fehér kendővel letakarva bolyong, a sótól és a homoktól óvva magát...
- Ah, zsasztingok! - kiáltotta erőtlenül Tyutyuricska és szemeiből, melyek az előbb még könnyel voltak tele, Babics a "ne folytasd" kérést olvasta ki.
Babics Minzsubajev mellé ült és vállára tette kezét, tenyerével tapintva a sorkatona ezüsttel kivert váll-lapjának szépségét.
- Allah-piszmilda a szívednek, csuncsitik. Gyönyörű az ezüst bunsutok csengése! Mily fenséges a büszke tujumti-csak fénye! Nincs is rá szó, semmi sem fogható a világon az almazarakhoz! De ismered-e, Szerik, a tarka Kárpátokat, szertelen szőnyegeit, melyek fenségesen nyúlnak el, egészen a Dnyeperig, ahol partjain szépleányok fonják koszorúikat, a vízbe vetik őket, majd kézenfogva, hosszan barangolva utánuk erednek, csodás hangjukkal a benderovi melódiák hasonlíthatatlan báját idézve föl?
Minzsubajev elhallgatott és igenlőn bólintott. Tyutyuricska földerült, még mielőtt a rózsaszín zsebkendőt gyulladt szeméhez emelte volna. Óvatosan elmosolyodott:
- Szerik, te tényleg tudtad mindezt?
- De még mennyire - bólintott Minzsubajev.
- Akkor hát meg is barátkoztunk volna, százados elvtárs! - szökkent föl vidáman Tyutyuricska.
Minzsubajev is fölszökkent, díszegyenruháját igazgatva. Babics akaratlanul is elgyönyörködött a párban. Tyutyuricska vékony és finom volt, mint a májusi nyírfák, Minzsubajevnek viszont a zömöksége volt elragadó, szélescsontúsága, nyílt és megértő kedélye, mely a türk vonások bocsánatos vadsága mögött rejlett.
- Engedélyt kérek fagylalt beszerzésére, százados elvtárs! - kiáltottak föl egyszerre vidáman.
- Hát persze, engedélyezem - bólintott rá Babics.
Egyébként a jó barátok ezt már nem hallották. Kézenfogva nekieredtek a fasornak, vidáman egymásra pillantgatva, élénk kiáltásokat váltva.
- Szerik, sehogy se tudom elhinni! Te tényleg tudtad mindezt?
- Természetesen, Szerjózsa!
- Jaj, de jó! - tapsolt Tyutyuricska.
Megállván megcsókolták egymást: Minzsubajev sorkatona széles tenyere formásan simult Tyutyuricska vékony termetére, ugyanúgy, ahogy enyhén vad ajkai szép rendben övezték bajtársa ajkainak szűk körvonalát. Babics hadnagy csupán elmosolyodott, lesütve szemét és megvakarva tarkóját: "Hisz fiatal az ügy, forró, hogy is lehetne meg enélkül..."
Az aszott, lepkecsontú Tyimirjazev veterán arcát az ablakfüggönynek szorítva várta Babics hadnagyot a Dáma- és Sakkpalotában, mely egy zöldre festett alacsony kerti ház volt tulajdonképpen, két virágággyal övezett bejárattal. Babics óvatosan behajtotta maga mögött az ajtót, levette tányérsapkáját és letörölte verejtékét. Tyimirjazev fölemelte súlyos, életkoptatta vén szemhéjait, melyeket a veterán tulajdon életarzenáljában már régóta "ahá"-ként - azaz "alig használt" - könyvelt el, majd bágyadtan intve kezével, engedélyezte a gyakorló jellegű énektanulást. Babics elég frissen vágott bele, miközben a gondolat és átélés mélysége révén igyekezett a hadastyán által megélt hosszú évek sorába pillantani:
Hej, tacsanka-csatagépünk,
Büszkeségünk, örömünk!
Géppuskádból sokat lőttünk!
Tyimirjazev leintett, és enyhe pírral az arcán, így szólt:
- Tudja, Oleg Ivanics, a hosszú használat következtében csatadalunk gyakorlatilag egy lírai, szívélyes hangvételű, mély filozófiai tartalmat magában rejtő románccá változott..
"Szóval így!" - gondolta elragadtatva Babics, lelki szemeivel a hetven év terét pásztázva, mely e csodás metamorfózis következtében most új, szeszélyes fényben ragyogott.
- őszinte leszek - kiáltott föl Babics -, a beállítottság eme változását, gondolkodásom és érzelmeim hajlama folytán, régóta türelmetlenül vártam!
- És ez ma bekövetkezett - mosolyodott el lágyan a veterán. Arcát lírai meditálás és valami új, bájos érzés ragyogta be, mely kétségtelenül összefüggött az előállt körülményekkel. A militarizált hadastyán ezüstszürke fejének fenséges, s egyszersmind kecses hajlása most mintha egy vállról aláhulló leánycopfra emlékeztetett volna - ezt maga Babics is meglepetve fedezte föl, aki ezek szerint vonzódott a klasszikus szépséghez. S mintha a hadnagy bontakozó érzése elé sietne, Tyimirjazev énekelni kezdett, szégyenlősen lesütve szemeit: "ta-a-a-a-a-csa-a-a-an-ka csa-ta-a-a-a-a-gépünk..." Babics pedig a föltámadó gondolatok meleg hullámába kezdett merülni. Az idősebb bajtárs remegő hangja behízelgőn szüremkedett a függöny puha redőibe és részben el is veszett bennük, ám mintha pótlólag fokozta is volna a tegnapi csatadal hetyke szárnyalásának és zengő tágasságának időszerűtlenségét. Tyimirjazev meg csak haladt sorról sorra, ügyelve a gondolat és az érzés plaszticitására s rajzolatára, az új anyag románcként való elsajátítása által megkövetelt komótos dallamvezetéssel - amely egyelőre a megszokott harcias kivitelezéshez képest még valamelyest disszonánsan hatott -, miközben az éneklést, a lehetőségekhez képest kecsesen, a padlón való csúszkálással kísérte, egyszerre tűnődőn és fenségesen, a magától értetődő szüzességgel összhangban. "Érzés és gondolat ily bámulatos kifejezését még nem volt alkalmam láthatni." - figyelte leplezetlen elragadtatással Babics idősebb bajtársát, mígnem Tyimirjazev meg nem szólalt, keringőjét könnyedén az ablakhoz kormányozván:
- Minap magáról álmodtam, Oleg Ivanics...
- És mit? - kiáltott föl Babics - Gyorsan, alig bírom kivárni!
- Ah, valóban, elmeséljem-é... - mosolyodott el szomorún Tyimirjazev, miközben arcát a függönyhöz nyomta. - Adja a nagykendőmet... furcsa és hideglelős érzésem támadt...
Babics óvatosan a veterán vállára dobta a közelben föllelt sötétmeggyszín nagykendőt.
- Jólesik látnom arcának riadalmát - mondta szórakozottan, félre a veterán.
- Ezüstpihe könnyűségű fejének hajlása a szövethez - szólott úgyszint félre Babics - vajh nem képes-é fölébreszteni bennem egy reszkető és szép érzést az idősb, gyűrött társ iránt? - Azzal Babics fölocsúdott és tudnivágyón megkérdezte. - És most miképp hangzik a mi kedvencünk, Ivan Tyimofejics?
- Az összehasonlítás kedvéért - válaszolta Tyimirjazev és kissé rezgő hangon dalra fakadt:
Me-e-e-e-ssze, a fo-lyó-ón túl
Ki-i-i-i-i-hunytak a fény-e-e-e-ek...
Alighanem ez a hasonlat ismét kifogástalannak bizonyult. Tyimirjazev elképzelte: a vérvörös ovális földön vágtató fiatal harcosok alakja nyúlni kezdett, amiképp az estéli árnyak - hosszúkás arcuk szigorú volt és elszánt, mintha mindegyikük Jézus Krisztus volna.
- Valamint - szólt Tyimirjazev, elmélkedésre invitálván Babicsot - hátuk feszül, mint a zengő húr, s bárha gimnasztyorkájuk szövete páráll is az izzadságtól, de ez a brutális illat is, mely az imént a románc hatására csodásan átváltozott, elvesztette eredendő bűzét és mostanára már tömjénként füstölög az ifjúság fölött...
A románc terének fenséges művészi alkotása az idősebb bajtárs arcára volt írva; és Babics immáron minden kétséget kizáróan látta, miként hajolt Tyimirjazev fölé és lehelt csókot ajakára minden egyes repülő harcos; és egyik ifjú archoz sem volt rest fölnyújtózni a veterán. Meglehetős serénységgel fonta körül aszott karjaival mindegyik harcos nyakát, válaszcsókok pecsétjét hintve rájuk - hasonlíthatatlanul szenvedélyesebben, mint tették azt a vöröskatonák, ami nem kerülte el a hadastyán figyelmét, mivel így szólott minden alkalommal:
- Igen-igen, ajakim a szeretet utolsó, valódi lázában égnek, arról téve tanúbizonyságot, hogy közelg éltem alkonya...
- Magától értetődik - válaszolta Babics -, de a saját tapasztalatomból tudom, hogy az ifjak nem csupán a katonaélet terén szenvednek hiányt útmutatásokban, hanem kifinomultabb dolgokban is, s ha lehetek őszinte - részben még az intimitások terén is. Ez alighanem annak a következménye, hogy még haditetteik közepette sem fáradnak bele szeretteik fölidézésébe.
- S így igaz! - kiáltott föl Tyimirjazev, szemmel láthatóan fölélénkülve Babics magyarázatától - Annál is inkább, mert most, évek múltán szemügyre véve a románc hadszínterét, úgy találom: a túlélők kötelessége, hogy az öregkor távlatából épp ebbe az irányba tereljék, mely azelőtt valahogy elsikkadt a látómezőből... Hát nem ez az őszinte segítségnyújtás a románcnak, noha részben becsmérlésével jár együtt?
- Mikor fogunk hát klasszikusokat énekelni? - kérdezte érthető türelmetlenséggel Babics. - Hisz a fiúk már gyülekeznek a tisztáson...
- Törvényszerű nyugtalanság - felelte a veterán, s elhagyván a kerti lakot, kiléptek a tisztásra és egy darabig a sárguló nyírfa alatt időztek.
- Becsüld hát élted alkonyán a szeszélyes mondat ütemes lejtését - szólt talányos hirtelenséggel Tyimirjazev, önmaga talányos szavaira hallgatva, melyek kétségtelenül részben ezt a bizonyos szeszélyes mondatot testesítették meg, mely beragyogta élete alkonyát. Mély csönd telepedett közéjük. Tyimirjazev félig áttetsző apró feje - mely most minden eddiginél inkább hasonlított egy üres tojáshéjhoz - fülével ezen elröppenő mondat felé fordult. A hadastyán minden bizonnyal a mondat susogását figyelte, érintkezési pontjainak súrlódását, amikor is az, beteljesítvén egy sötét, ámde vonzó értelmet, végre lehull az alant heverő avar halmába - ahol egy lassított robbanás színes bíbor szökőkútként szórja szét, s a mondat ezek után elhal a földön, a fölülről súlytalanul aláhulló levelektől eltemettetve; de oly lassan, hogy némelyikük immár a hullás percében az októbervégi fagyoktól ezüstöztetik.
Így mondta Tyimirjazev hadastyán, és már valóban ősz volt. Így mondta, és valóban fölemelt egy parányportól ezüstözött levelet a földről - száraz tenyerét azon nyomban ezüstréteg vonta be, celluloid koponyájának égszínkék hajszála szintén zúzmarától csillant. Tyimirjazev ámulva méregette csodamód átalakult kezét, megcsóválta a fejét és halkan hallatta kellemes tenorját:
Hajnaltájt föl ne ébresszed ő-ő-őt...
Csillogó ujjait a hang nyomában nyújtotta, mely tulajdon szájából röppent ki, mintha alvó szépleányt kísérne, mielőtt valaki idegen kezére adná.
Hajnaltájt oly édes az álma-a-a-a...
- igazította ki magabiztos baritonjával Babics, ami azt jelentette, hogy kíméletesen szívébe fogadja a szépleány álmát.
Oly é-é-é-é-édes az álma...
Tyimirjazev tenorja elhalkult - mintha a hadastyán most satnya kezével megérintette volna a szépleány álombilincsbe vert égi vonásait -, szenvedőn halkult el, mivel közelgett ama pillanat, midőn Tyimirjazevnek Babics kezébe kelletett átadni az álmot. Ezenközben Babics hadnagy az előbbeni kíméletességgel, lábujjhegyre állván - mintha bármely pillanatban kész lenne fölröppenni - tenyerét a tisztásra lépő Tyutyuricska felé irányította, aki készségesen nyújtotta sajátját, s aztán együttesen így állapodtak meg. Immáron Tyutyuricska is egy gyönyörű klasszikus álmot dédelgetett, szándékát ifjúi fejhanggal erősítvén:
Oly é-é-é-é-édes az álma...
Másik kezét a térdeplő Borovoj szakaszvezető feje fölé terjesztette, aki gondolataiba mélyedve, lesütött szemekkel ott állt mellette, a bajtársai által megjelenített érzés szépségéhez illőn, bár kissé kilógott a kórusból, mivel teste ifjonti külsővel bírt ugyan, ámde nem volt sem félénk, sem kecses. Borovoj szakaszvezető méteres szélte méteres hosszal párosult, s ezért a kórus valamely kifinomultabb szemlélője azt hihette volna, hogy töprengő főlehajtását nem annyira a pillanathoz illő oldottság okozza, hanem inkább - belső poézis híján - például saját ivarérett szervezete fiziológiájára fülel: részben még saját, sárga pattanásokkal borított vörös hátát - ami részben Vronszkijéra emlékeztetett, melyet Anna Karenyina oly iszonyattal figyelt, ugyanakkor arra a hideg kínzó eszmére döbbenve rá, hogy mily határtalan és sötét is szenvedélyének mélysége szerelmese abszolút vétlensége mellett - is maga elé képzelve.
A reggel szendereg kebelé-é-é-én...
- hullámzott föl ismét Tyimirjazev kellemes tenorja, és Babics meghatódott szíve lovagi vonzalommal húzott a militarizált nyugállományos felé. Önnön érett, férfias hangfekvése baritonálisan Tyimirjazev gyönyörű tenorjához társult, amit Tyimirjazev bátorító főhajtással nyugtázott. "Ne ébresszed föl, ó, ne ébresszed föl - mintha Babics azt mondaná most. - Mily zsenge is a szemlélt leánykebel! Pompázatos sátorként illatoz ő, mint a reggeli rózsa a harmat gyémántsziporkái közepette, mintha egy ébredező kertre tárt ablak képét tükrözné a maga teljességében..."
Pompáza-a-a-a-a-tos sá-á-á-torként...
- csatlakozott az énekléshez Borovoj szakaszvezető hangja, miután a töprengést félbehagyván fölemelte fejét. Szemeit égnek emelte, s a szétterülő sátor magassága oly mérhetetlennek tűnt - mintha egy mászóboton alapjától rózsaszín mellbimbaja felé kapaszkodott volna nagyserényen, de minduntalan bukfencezve legurult volna már az első tíz méter után - ily magas volt a szépleány kebelének rugalmas sátra!
"Nem, nem, ne ébresszed föl - válaszolt ezalatt visszafogott hangon Tyimirjazev Babicsnak. - Különös, ó be különös nékem, a szűznek, illatozó kebelemmel a férfiúi tekintetek közepette fürdenem: hisz való - oly sokat ígérnek, mint mindig; vajh nem jobb-é látományokat és ábrándokat ízlelni, mint fölébredni, avagy a kertbéli törzs, minden ága és minden szirma nemde azt súgja nékem, a szűznek: hajnaltájt oly édes az álma, oly édes az álma... s mit jósol nékem az ébredés? mily forgandóságot?"
Lámcsak, mit fejezett ki Tyimirjazev hangja. Keze ezenközben a térdeplő Udovicsenkó vállára ereszkedett, aki fölvetette magát, lábujjhegyre állván húrként kihúzta magát, kezeivel szaggatott mozdulatot tett, mintha baljós ujjaival most a csípőire majdnem merőlegesen szárnyaló balettszoknya hófehér selymét illetné. A következő pillanatban viharként rontott ki helyéről és kecses tánclépéssel Tolbubajev irányába iramodott, mialatt a távolabb lévő Tolbubajev egész lényével Tyimirjazev felé fordult, édesdeden kontrázta a szomorú sort:
Mit jó-ó-ó-ó-ó-sol néki az éb-re-d-é-é-és...
Udovicsenkó - akárcsak azelőtt - nemsokára elcsendesedve térdepelt Tolbubajev előtt. Kezei közül kihullott az elhalt virág, mely nem talált utat bajtársa szívéhez. Tolbubajev kezét puhán szerelmese világos hajfürtjeire eresztette.
"Hogyan! hogyan! - erőltette mégis gálánsan Babics hadnagy hangja. - Nem lehet oly lehangoló a szerelem forgandósága, hogy édesebbnek tűnhessen az álomnál is, bármily tündéri is legyen az! Egyedül az ő, Babics szemei tapadtak a lágyék puha mélyedésébe - avagy nem kelnek-é gondolatok az elkövetkező, mindent levezeklő szerelmi gyönyörről, amikor a figyelmes tekintet, az akadémikus esztétikák minden szabálya szerint, pontosan pásztázza a t e tökéletes, kerekded kebeled formáit, melyeket a reájuk dobott, illatozó selyem fehérneműk sátrai rejtenek?"
"Mily lenyűgöző is a szüzesség bája, mely ezen a keblen piheg! - s mégis az iménti kétkedéssel vonszolta másfelé a szépleányt a hadastyán. - Az álmának csipkéjét áttetszőn szövő aranykori klasszikusok fonala oly vékony, hogy egyelőre csakis én vagyok jogosult egy halk kiáltásra, miközben fehér, erőtlen kezem lehull halántékomról: hajnaltájt föl ne ébresszed őt, hajnaltájt oly édes az álma!"
Így szálltak a csodálatos kórus hangjai - sóhajtozva, őszi levelekként susogva a kertben, hol gyöngeség simult a férfiassághoz, hol férfiasság a gyöngeséghez, egymásba olvadva vagy egymásnak kontrázva, az alvó szépleányt hol az egyik, hol a másik irányba hurcolászva, min kétségtelenül leginkább az ösztövér veterán buzgólkodott, mindezt időről időre féltékeny szemének zord pillantásaival, vagy ritkás fogazatának csikorgásával kísérve -, így keringtek a fehér nyírfa előtt a tisztáson. Végre az erejét vesztett hadastyán leejtette fejét a merengés színültig telt kelyhe előtt, mely a szépség szemlélésére termett, és hosszan nézett bele. Babics hadnagy a személyzeti állománnyal egyetemben távolodni kezdett. Lépegettek, már-már keringőre kaptak, s mindük közül maga Babics volt a legkecsesebb. Már nem is csak gálánsan siklott a füvön, hanem kezeit óvatosan lengetve körözött, mintha el akarná csitítani a kicsinyes hívságot általában, valamint a létezés kicsinyes zajgását konkrétan is, mely utóbbit tulajdon csizmatalpa okozhatna rosszkor, fölriasztva a Tyimirjazev kezében nyugvó kelyhet: vízfodrot indítván útnak rajt, mikor is a hadastyán arca összegyűrődnék, sírásra torzulna, amit Babics hadnagy semmiképp sem engedhetett meg. Babics hadnagy megállt, álldogált és halkan rázendített, buzgón a veterán felé hajlítva hangját: ne ébresszed föl...

És mára búcsúzón intett a kezével.

Fordította: THURÓCZY GERGELY, 1995. júniusa
Lektorálta: KISS ILONA, 1995. júliusa

Észrevételeit, megjegyzéseit érjük küldje el a következő címre: lettre@c3.hu


     

stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret