Tizenkettedik évfolyam, 1913    |   Nyolcadik szám    |    p. 315-321.    |    Facsimile
 

 

ERKÖLCSTELEN MŰVÉSZET

A művészetet és erkölcsöt gyakorta halljuk együtt emlegetni. Rendszerint azok hozzák e kettőt összefüggésbe, akik egyik fogalommal sincsenek tisztában. És mindenkor a képzőművészetekről esik csak szó, az irodalmi művészet érintetlen marad. Tegyük mindjárt hozzá, hogy védetlen is marad. Mert nincs köszönet az olyan szabadságban, mely aztán határtalan szabadosságra vezet. Valljuk be, annak a "szépirodalomnak", amelyen, intelligenciánk kilencvenkilenc százaléka üdülését véli találni, minden szabad. Hosszú sor volna napilapjainkon és színházainkon elkezdeni az erkölcsi prédikácót és végezni a külvárosi kabarékon s a falusi búcsúkon árult tarkaborítékú őspornogrammokon. Csak úgy ízelítőül kóstoljunk meg egy műfajt: a magyar anekdotát.

A magyar anekdotának tiszteletreméltó múltja van. Tessék csak elolvasni a régiek közül Szirmay Antalnak Hungaria in Parabolis c. munkáját, az újabbak közül pedig Tóth Bélának Magyar Anekdotakincsét. Ám elszomorító dolog, hogyan adomázik most a magyar. Merjük állitani, hogy sehol a világon nincs a "pikáns-viccnek" oly kelete, mint minálunk. Hogy a pikantériának és a viccnek semmi köze sincs ehhez az elmetermékhez, az teljesen mellékes. Nálunk mindenesetre nagy a becsülete. Még politikai karrier kiindulási pontjául is szolgálhat, ha valaki "jól tud vicceket mesélni".

Hogy eközben kivétel nélkül trágárságokról van szó, arra nem is gondolunk és még kevésbbé vesszük észre, hogy társadalmi érintkezésünk nivója óvatlanul csúszik le arra a fokra, amelyen más kultúrnemzetek már régen felülemelkedtek. Ám akár mélyen gyökerező kórral állunk szemben, akár csak egy sajnálatos szimptómával, c helyütt meggyógyítani úgy sem fogjuk. A dolog csak azért érdekel bennünket, hogy rendszerint azok közül a konok viccmesélők közül, kik ily apró erkölcstelenségekre parcellázzák fel elméjük sekély területét, kerülnek ki azok az erkölcscsőszök, kik egy-egy képzőművészeti alkotás előtt meg-botránkozva csapják össze a kezüket, alarmirozzák ismerőseiket, sőt, ha lehet, a sajtót és a hatóságot. Az előbbi ritkán, az utóbbi gyakran felül nekik.

Ha aztán kérdést intézünk az illető incidentális művészeti kritikus úrhoz, hogy mért erkölcstelen az illető képzőművészeti alkotás, rendszerint odalukad ki, hogy "ezt már csak még sem szabad megengedni".

A "már" és a "mégsem" bizonyos előzményeket tételeznek fel, azonban jobb, ha ezektől megkímélnek bennünket ; az okfejtés rendszerint azon a nívón marad, melyen kis gimnazisták szokták eldönteni az országos politika kérdéseit ; az alapvető fogalmakkal ők épp oly kevéssé vannak tisztában, mint a mi esztétikusaink a művészet és erkölcs fogalmával.

Pedig, ha e fogalmak egyikének is csak kissé a mélyére nézünk, a kérdés hamarosan veszíteni fog probléma jellegéből. E felé törekszünk jelen sorainkkal.

Mi a művészet? E kérdésre száz meg száz különféle válasz érkezett minden idők filozófusai részéről. Fogadjuk el a magunk részéről a Kant-féle elméletet: művészi (azaz szép) az, ami érdek nélkül tetszik. Más szóval: ami érdek nélkül érdekel ; még másként: ami egyéb mellékes asszociációk nélkül érdekel, vagy tetszik. Az utóbbi két mondat tisztán parafrázisa az elsőnek, az alábbi példák könnyebb érthetősége kedvéért azonban szükség van rájuk. Nézzük most, hogyan alakul gyakorlativá a fenti elméleti meghatározás.

Előttem áll két fotografia. Az egyik apámat ábrázolja; az 1880-as években készült az akkori fotografalo mesterség minden tudatlanságával. Apám vonásait azonban híven adta vissza az objektiv és én bennem felébred mindaz a millió emlék, mely apámhoz fűz. A kép érdekel engem, tetszik nekem, nem adnám oda a fotográfus egész raktáráért, de érdeklődésem a képen kívül álló motívumokból fakad. A kép csak azért tetszik nekem, mert apámat ábrázolja ; ha mást ábrázolna, nem tetszenék. Másféleképen vagyok a másik fotográfiával. Szintén egy portrét ábrázol ; ezt olvasom rajta: Six polgármester arcképe, festette Rembrandt, eredetije L. Bonnat úr tulajdonában. Valóban semmi érdek nem fűz a régen elhunyt Six polgármesterhez, sem Rembrandthoz, legkevésbbé L. Bonnat úrhoz, a régi mesterműnek azonban még ezt az olcsó kópiáját is szívesen tartom házamban és nem egyszer elgyönyörködöm benne. Az első kép érdekből, a másik érdektelenül tetszik ; a második a művészi. Talán ebből az egy példából is méltóztatnak látni a Kant-féle elmélet gyakorlati alkalmazhatóságát.

Egész röviden mutassunk rá még egynéhány elemi példára.

Egy házat akarok megvásárolni ; ennek egy még oly kezdetleges tervrajza és façade-képe is érdekel, de csak azért, mert megakarom vásárolni ; de Sansovino egy építészeti vázlatában vagy Canaletto vedutájában elgyönyörködöm, bár jól tudom, hogy semmi anyagi viszonylatban nem vagyok velők. Az előbbi művészietlen, az utóbbi művészi. Erdekel a kert rajza, hol gyerekkoromban játszottam, de csak ezért ; tetszik a kis fiam hibás írása, de csak azért, mert a fiam írta ; tetszik egy ormótlan vánkos, de csak azért, mert a menyasszonyom hímezte. Ám Hobbema malma, Attavante kaligráfiája s a kalotaszegi asszony varrása az ilyen asszociációk nélkül is tetszeni fog.

Kérdezzük már most, lehet-e erkölcstelen az, ami minden mellékes asszociáció nélkül tisztán érdek nélkül tetszik? Hisz maga az erkölcstelenség is olyan asszociáció, mely az érdeknélkülvalóságot kizárja. Másszóval, ha valami azért tetszik, mert erkölcstelen, akkor már nem önmagáért tetszik s evvel megszűnik művészi lenni.

Egy ábrázolásnál tehát a következő a probléma: azért gyönyörködöm-e benne, mert erkölcstelenséget tudok rajta felfedezni, avagy azért, mert erkölcsös vagy erkölcstelen vonatkozásaitól eltekintve önmagában is érdekel. Az első esetben erkölcstelen és művészietlen dologgal állunk szemben, a másik esetben művészi dologgal ; nem erkölcsös és művészi dologgal, hanem csak művészi dologgal, mert a művészet szempontjából az erkölcsösség épp oly közömbös valami, mint az erkölcstelenség.

Tehát, mihelyt valami erkölcstelen, nem lehet művészi és mihelyt valami művészi, nem lehet erkölcstelen.

Később fogunk rátérni arra a chaosra, mely az erkölcstelen, szeméremsértő, pornografikus, erotikus szavak s az ezekbe bujt fogalmak között van. Most fenti fontos tételünk megvilágítására álljon itt egy példa. Az asszony, ki a férje szolgálatában álló férfit erőszakkal szerelemre akarja kényszeríteni, kétségtelenül erkölcstelen jelenség; szintúgy erkölcstelenek azok az öreg urak, kik csoportba verődve lesnek meg magános fürdőjében egy fiatal asszonyt. Az a jelenet, amelyben ez az életben megtörténik, kétségtelenül erkölcstelen jelenet. De erkölcstelenek-e Rembrandtnak azok a képei, amelyek Józsefet és Potifár feleségét vagy Zsuzsannát a fürdőben ábrázolják? Hát nem Rembrandt ecsetjének felülmúlhatatlan kvalitásai miatt tetszenek nekünk ezek a képek? Nem önmagukért tetszenek ezek a festmények? Nem teljesen mellékes asszociáció az, hogy az ábrázolás epikai elemét vissza lehet vinni valami réges-régi mesére? Felelet: e képek igenis önmagukért tetszenek és nem egy teljesen mellékes vonatkozásukért ; e képek művésziek (szépek), tehát nem erkölcstelenek. Viszont el tudom képzelni a fenti témáknak valamely olyan bárdolatlan ábrázolását, amelyen a művészeti analfabéta hatalmasan vihog, csak azért, mert erkölcstelen dolgot ábrázol. Megfejtés: az illetőnek ez az ábrázolás csak azért tetszik, mert erkölcstelen, tehát nem művészi.

Fent két határozottan erkölcstelen témát ragadtunk ki. Szaporítsuk még a számukat. A bestialitás kétségtelenül nem erkölcsös dolog. Dobjuk el tehát az összes klasszikus Lédákat és Európákat? lónak és Danaének története az egészséges ó-görög nép gyönyörű meseallegóriája. Ettől ihletődött meg Correggio és alkotta utolérhetetlen remekeit. Azt a fáradságot talán már senki sem veszi magának, hogy dekadens perverzitást magyarázzon ezekbe a képekbe. E képekről mindenki elismeri, hogy szépek s a szép fogalma kizárja az erkölcstelent.

Még egy példa. Elszörnyedünk arra a gondolatra, hogy emberek nagyobb számban összejönnek és szerelmi mámorban, borgőzben töltik együtt az időt. Ez már igazán erkölcstelen dolog. Ám, ha Rubens fest meg egy Bacchanáliát, nem erkölcstelen embereket látunk a vásznon, hanem mesésen összekomponált aktokat, vonalakat, színeket, levegőt. Ezeknek pedig egyike sem erkölcstelen.

Így vagyunk a tulajdonképeni erkölcstelen témákkal. A rendes szóhasználatban azonban az erkölcstelenség fogalma roppant kitágul. Erotikus, szeméremsértő, pornografikus mind egy tétel alatt található a kávéházi bölcsesség szótárában, sőt mindez ugyanott, ahol a nuditásról esik szó.

Különösen az erotikummal van baj. Tessék megkérdezni két magánesztétikust, hogy mi a különbség erkölcstelen, szeméremsértő és erotikus ábrázolások között. A válaszból, nem hiszem, hogy sokat lehetne okulni.

Vegyük tehát mi szemügyre a dolgot. Erotikus mindaz, ami az ember szerelmi életével foglalkozik. A szerelmi élet pedig nem más, mint a fajfenntartás ösztönének megnyilatkozása. Létfenntartás és fajfenntartás, ez a két cél, amelyért él az ember. Ezt tanuljuk jóformán az elemi iskolai beszéd és értelemgyakorlati órán. A mily szoros összefüggésben van tehát az erotikum a fajfenntartással, épp oly távol áll az erkölcstelenségtől. A házasság intézménye maga nem egyéb, mint törvényesített erotikum.

Ezenkívül számtalan olyan erotikus cselekvés van, melyet a társadalmi szabályok nyilvánosan megengedhetőnek tartanak. Nem hivatkozunk most a szerelmi "költészetre és zenére, mert ez ismét művészeti térre ragadna bennünket, de gondoljunk a csóknak megengedett voltára, a flirt és udvarlásnak számtalan variációjára, melyek mind erotikus vonatkozásúak. Vagy maga a tánc — nem a táncművészet, hanem maga a táncolás — nem a különböző nemből valóknak bizonyos fokig menő erotikus érintkezése? A manapság oly divatos tangó kimondottan erotikus tánc. Vajjon be fogják tiltani a tee-tangót, mint szeméremsértő dolgot?

A fentiekből is világos, hogy aki az erotikus és szeméremsértő fogalmakat összezavarja csakoly ostobaságot cselekszik, mint aki nem tudja, hogy mikor kell feketéről és mikor csokoládéról beszélni.

Mindenesetre vannak a két fogalomnak érintkezési pontjai. Vannak az erotikus életnek oly megnyilvánulásai, melyeket egy nagynevű német gondolkodó, Kohler, a nemi illem durva megsértéseinek nevez. Az ilyen sem egyenes megsértése az erkölcsnek, mondja ő, hanem csak közvetett megsértése, mert áttöri az élet által felállított szükségszerű korlátokat és előmozdítja mások aljas cselekvését annál az elvnél fogva, hogy ami az egyiknek szabad, az szabad a másiknak is.

"Másként áll a dolog a művészettel — mondja ugyan ő —, amennyiben itt már az ember nem létének alantiságában, hanem ellenkezőleg, felmagasztosultságában áll előttünk ; mert a művészi teremtés az idealizmusnak oly magas fokát kívánja meg, amelyet az emberiség nagyobb része el nem érhet sőt amely felé hiába vágyakozik. Itt nem kell attól félni, hogy ideál nélkül szűkölködő természetek érzékisége elvész a művészet magasságában és a művészeti alkotás tárgyához hasonlóan akar viselkedni ; aki egy Vénus-szobrot alkotott, annak nem kell félnie, hogy élő asszonyok a szoborhoz hasonlóan akarnak majd viselkedni."

Szóval: az erotikus viselkedés az életben lehet illetlen és szemérmetlen, de nem lehet az a művészetben.

Ezek után önként jön a kérdés: mért vonzódtak a művészek mindenkor oly meleg odaadással az erotikum felé? Egyszerű a felelet: azért, mert az ember seholsem jelenik meg annyira a teremtés koronájaként, soha annyira fel nem magasztosul, mint a szerelemtől megihletett perceiben. Az emberi test és ennek erotikus vonatkozásai; ez az a téma, mely minden figurális festőt elsősorban csábított. Rubens pl. par excellence erotikus festő és ha valaki egy sorozatot kezdene el "les maîtres érotiques" címmel s első kötetképen Rubenset adná, csak a legszigorúbb stílusszeruség szerint járna el.

Hát a vallásos festők, fogja kérdezni valaki? A vallásos festők egytől egyig figurális festők ; csak nem állítják azt, hogy ezek is erotikus festők? De bizony ilyesfélét állítunk. A művészet jó korszakaiban a művészeket sohasem vonzották az elvont témák: dogmák, elvek, teóriák soha nem csábították őket. A való életet szerették ábrázolni a maga egész pompájában. Szent Sebestyén mártíromsága alkalmul szolgált a férfi test szépségeinek bemutatására, szintúgy Krisztusnak megannyi ábrázolása. Nekünk, vallásos embereknek, Krisztus az isten-ember marad, ki az emberiséget bűneitől megszabadította, a reneszánszkori festőnek azonban csak a szép ember volt. Mária Magdolna ábrázolásoknál, vagy azokon a képeken, ahol Szent Antal kísértését mesélik el nekünk, vajjon ki tagadná az erotikus elem jelenlétét? Vagy tessék a mennyországábrázolásokra s az Ó-Szövetség megannyi erotikus témájára gondolni.

Mert a művészeket régen is úgy, mint manapság, műveik megalkotásában művészi szempontok vezették. Vonalakat rajzoltak és színeket festettek és arra gondoltak, hogy lehet ezt a két elemet a legszebb harmóniába hozni, hogyan lehet a legszebb kompozíciót megalkotni.

Ez volt mindenkor a művészi intenció és nem a szeméremsértés. A művészet harmóniát akar, gyönyörködtetni akar, semmit sem akar sérteni, legkevésbbé azt a lényeges emberi érzésmegnyilvánulást, melyet szeméremérzésnek nevezünk.

És evvel eljutottunk az intenció, a szándék kérdéséhez. Ahhoz, hogy egy kép erkölcstelen legyen, hogy szeméremsértő legyen, először is az kell, hogy alkotója erkölcstelenséget akart légyen ábrázolni, szemérmet akart légyen sérteni. Véletlenségből vagy gondatlanságból nem lehet szemérmet sérteni.

A valóság azonban az, hogy a művészben nincs ilyen szándék ; az erkölcstelenség nem a képekben és szobrokban van, hanem bennünk, felszínes laikusokban, kik mikroszkóppal nagyítjuk meg a művészeti tárgyhoz fűződő atomnyi asszociációt s mikor aztán gyerekes cselekvésünkön rajtakapnak, eszeveszetten kiabálunk segítségért a megsértett erkölcs védelmére. A saját erkölcstelenségünket elfelejtjük; hogy mosdatlan szájjal beszéltünk, hogy családanyáknak a házasságtörés üdvös voltát fejtegettük, hogy vállalt kötelezettségünket minél lanyhábban teljesítettük: mindez erkölcstelenség, de, hála Istennek, időben történik, az idő pedig múlik s nekünk alkalmunk van mást kiáltani ki erkölcstelennek. A festmény és a szobor ugyanis térben van meg. Ott van a kiállításon, a múzeumba akar kerülni, örök időkre ott akar maradni. Elő a mikroszkóppal és böngésszük végig a tárlatot. Mint a gyerekek, akik végiglapozzák a szótárat egy kétértelmű szó kedvéért. Nézzük. Léda! Nem a legszebb madár és a legszebb nő vonalainak csodás összefonódását látjuk, mert nem a művészet, hanem az erkölcstelenség és a büntetőtörvénykönyv szótárában keresgélünk. Tehát: fajtalanság. Ki festette: Michelangelo. Mellékes, úgyis becsukják. Európa és a bika ; ugyancsak fajtalanság. Paolo Veronesere ugyanez lesz az ítélet.

De inkább legyenek ők a bűnösök, semhogy rájöjjenek a mi erkölcstelenségünkre.

Megelevenedik előttem az a reneszánszkorból való anekdota, amely arról szól, hogy egy kalandor, mint festő férkőzött be egy nagy úri udvartartásba. Egy freskó festésére vállalkozott, csak azt kérte, hogy amíg el nem készül, senki se zavarja őt munkájában ; ő majd a kész képet fogja bemutatni. Ügy is lett. Egy hónap elmultával rámutatott az üres falra, magyarázatul hozzáfűzvén, hogy a csodás kompozíciót csak az nem láthatja, kinek valami súlyos bűn nyomja a lelkét. És az összes jelenlévők nem fogytak ki a dicséretből. Mert ki ismerte volna be bűnös mivoltát. Végre akadt egy jólelkiismeretű ember, aki elkiáltotta magát: de hisz ezen a falon semmi sincsen, amire aztán a csalót kiebrudalták.

Épp úgy ma is. Megjelenik az ad-hoc-esztéta és rámutat a képre, vagy a felnyitott regényfejezetre és hosszúra nyúlt ábrázattal kijelenti: itt az erkölcstelenség. Aki erkölcsös, az látja, hogy itt az erkölcstelenség. S a kórus utána zengi: itt az erkölcstelenség! Sajnos, nehéz lesz találni olyan embert, ki nevetve vágja az arcunkba, hogy nem a képen van az erkölcstelenség, hanem az ő lelkűkben.

És evvel elérkeztünk a közönség, a szemlélők kérdéséhez. Megbeszélésünk elején ugyanis felállítottuk azt a tételt, hogy művészi az, ami érdek nélkül tetszik, tehát az, ami csak azért tetszik, mert erkölcstelen, nem lehet művészi. Önkéntelenül felmerül a kérdés, hogy a tetszést kinek a mértékéhez szabtuk. Más tetszik az iskolás gyereknek és más az aggastyánnak, másképen gyönyörködik valamiben a szántóvető paraszt, másképen a bankár és másképen az akadémikus. Itt nem lehet a magánjog mintájára a jó családapáról vagy a rendes kereskedőről beszélni és nem lehet az átlagember vagy az átlagosan művelt ember típusát megalkotni. Az átlagembernek talán nem tetszenek Beardsley rajzai, nem tudja méltányolni az olasz treccntistákat s ha véletlenségből egy bronzfibulára akad a mezőn, az csak az esetben fogja őt "érdekelni", ha megtudja, hogy az antikvárius nagy árt fizet az ilyesmiért.

A művészet kérdéseiben tehát nem az átlagember a fontos, hanem a szakember, azaz olyan ember, ki egy tárgy művészi kvalitásait megérteni és a művész alkotásának intenciójába behatolni tud. A művészek az ilyen emberek számára alkotják műveiket vagy pedig azért alkotnak müveket, hogy a laikusokat megnyerjék a művészet szeretetének és ilyen értelemben vett szakembereket formáljanak belőlük.

Jól tudjuk, hogy az úgynevezett művelt közönség nem áll csupa szakemberből a szónak most képzett értelmében sem. Elég hiba. A művészet javaideiben nem is ez volt az állapot. Az ókori görög városban pl. nem voltak sem múzeumok, sem magángyűjtemények, hanem a város szobraival, harmonikus építkezésével, magánházaival, melyekben minden egyes használati tárgy a szó szoros értelmében vett iparművészeti tárgy volt: maga egy csodás művészeti tömeg volt. A görög csizmadia mester, ha a fazekas egy nem tökéletes formájú amforát akart rásózni, bizonyára a fejéhez vágta ; evvel szemben mél-tóztassék pl. az ország közjegyzőihez kérdést intézni, hogy van-e bármiféle nézetük a keramikai használati tárgyak művészeti jelentőségéről: nem hisszük, hogy valami épületes válaszok érkeznének.

A görög fiatalság erkölcsét sem kellett attól félteni, hogy a nuditásoktól, amelyeket szobrokon, domborműveken, atlétikai versenyeken lehetett látniok, elromlik. A görög tisztában volt azzal,hogy Szép, Művészet,Egészség,Természet részben egymást fedő, részben egymással igen rokon fogalmak. Nekünk, szegény magyaroknak, nincsenek valódi antik görög és római szobraink. Éppen azért még a gipszmásolatok közé se engedjük gyermekeinket. Egyenesen tiltsuk el onnan őket, hogy aztán mégis elmenjenek és a gyermeki agy minden fúrt-ságával kutassák: mért is nem volt szabad nekik idejönni. Örüljünk annak a hatósági rendeletnek is, amely Szinyei Merse Pacsirtáját eltávolíttatta a kirakatból. Tereljük el a gyermek gondolatvilágát a művészitől, a természetestől, hogy nem létező dolgokat fedezzen fel. Művészetről így nem lesz soha fogalma, ám fantáziája elbetegesedik és valamikor majd ő is fogja óvni gyermekeit a szeméremsértő művészeti tárgyaktól.

A rendelkezésünkre álló hely nem engedi meg, hogy hosszan ismertessem a reneszánszkori állapotokat. Elég csak annyit idejegyeznem, hogy a reneszánszkori műveltség jóformán egyértelmű volt a művészetekben való jártassággal. A reneszánszidőben mosolyogtak volna azon, ha valaki a művészi nuditást szeméremsértőnek találta volna. A XV. század közepén készült a Van-Eyk-féle híres gandi oltárkép, mely két szárnyán Ádámot és Évát ábrázolja a képzelhető legrealisztikusabb módon. Az ájtatos gandi népnek soha nem jutott eszébe, hogy szeméremsértőnek találja ezt a két alakot.

Isten tudja, hogy mikor romlott meg a művészi ízlés ennyire, mikor zavarodtak össze ennyire a fogalmak Ha nem csalódunk, a XIX. században a technika hihetetlen haladása terelhette el embertársaink figyelmét a művészettől s így keletkezhettek ezek a különböző balhiedelmek.

Tehát: a művész a szakember számára, vagy mondjuk inkább a hozzáértők számára. dolgozik és nem törődhetik avval, hogy a profán tömeg esetleg nem érti meg. Ha X sörbajnok Tizian Vénuszában, Goya Majáiban vagy Manet Olympiájában csak ruhátlan nőt lát és nem az emberi testnek a művészet által való felmagasztosulását: ez elég sajná-. latos dolog, de erről nem lehet tenni ; ha X úr mégis megnézte ezeket a képeket, erkölcsei azért mégsem romlottak el, legfeljebb annak lett rosszabb a közérzése, aki véleménynyilvánítását hallotta.

De abban sem látok semmi rosszat, ha serdületlenek tekintenek meg művészi nuditáso-kat. Hiszen a fiatalság részére éppen a művészet lehet — a sporttal karöltve — az igazi bevezető a testnek reális kultuszába. Más fejezetbe tartozik, de hadd szegeződjék le itten is: nevetséges dolog a gyermekek felvilágosításának kérdését megoldani mindaddig, míg a művészi nuditásokat is elzárják előlük.

Itt azonban disztingválnunk kell a grand art témái és a szép és a rút keveredéséből származó humor, komikum, szatíra és tréfa között. Ezek szintén tárgyai a képzőművészeti alkotásoknak. A művésznek nem egyszer alkalma nyílik akár tréfásan, akár komolyan a bűnt és a kicsapongást is bemutatni. Hogy azonban a kép tárgya még nem teszi a képet erkölcstelenné, ezt, azt hiszem, néhány példa is beigazolja. Teniers, Brouwer korcsmajeleneteit, Hogarthnak azt a ciklusát, mely egy félvilági nő életpályáját mutatja be vagy Fragonard gáláns képeit alig fogja valaki erkölcsteleneknek mondani.

Hogyan állunk azokkal az erotikus képekkel szemben, amilyenek példáiképen Giulio Romanonak Aretino illusztrációit, a XVIII. századból való gáláns francia metszeteket, Beards-ley, Rops rajzait említhetjük fel. Alkalmazzuk a Kant-féle teóriát ; vessük el az olyan erotikus dolgot, mely csak azért érdekel, mert erotikus, ám, ha tárgyától eltekintve — tehát önmagáért — tetszik, másszóval, ha művészi kvalitások vannak benne, csakúgy kell vele szemben viselkednünk, mint bármilyen más művészeti tárggyal. Ismételten kérdezzük, a művész részére nyitva áll se természet és az élet könyve, tehát mért csupán az ember nemi felmagasztosulását nem szabad ábrázolnia ; csupán a nemi élet felett nem humorizálhat, erről nem költhet szatírát és nem vethet oda tréfákat? Dehogy nem, csakhogy ezeknek a művészeti termékeknek élvezéséhez nem az államvizsga kvalifikál, hanem a művészeti hozzáértés. Egy erotikus rajznak igazán a mélyére látni, abból az egész művészi succust kiszívni, egyike a legnehezebb dolgoknak. Az erotikus képeket tehát nem azért nem szabad nyilvánosan kiállítani, mert az igen tisztelt ügyvéd, közjegyző és miniszteri tanácsos urak erkölcse elromolhat, hanem azért nein, mert az egyszerűen nem nekik való, hanem az igazi szakembernek. Az erotikum épp oly kevéssé való ezeknek az uraknak, mint a szakácsnénak a logaritmuskönyv. Ezek az urak először hadd járják végig a művészeti megismerés iskoláját, azon keresztül majd valamikor elérkeznek ahhoz a ponthoz, hogy ők is tudják élvezni a művészeti erotikumot.

De ha addig is valahogyan hozzájutnak, azért nem esett sérelem sem az ő erkölcsükön, sem a közerkölcsön ; mert az sem baj, ha a szakácsné mégis bekukkant a logaritmuskönyvbe és ha a süket ember végigbóbiskolja a Wagner-előadást.

Csak egy dolgot nem szabad megengedni. Scrdületlen gyerekeknek nem szabad mutogatni olyan rajzokat, amelyek a nemi életet nem a grand art komolyságával tárgyalják. Mert a komolyan felfogott erotikus képeket viszont — nézetem szerint — szabad. Azokat a tréfákat azonban, melyekkel a művészek az elmésség, a gúny, a szatíra minden ötletét öntik el ezen óriási életprobléma felett, nem szabad nekik mutogatnunk. Igaz, hogy ők épp oly kevéssé értik, mint fent felsorolt urak, de ők félre is magyarázzák éppen azért, mert nem értik. Ezeket a fiatalembereket még irányítani kell és ha már meglesz a kellő judiciumuk a nemi dolgokban, akkor bátran megnézhetik Beardsley Lysistrata illusztrációit. Akkor aztán, ha van szemük és eszük, élvezetet és okulást fognak bennük találni.

A ma érvényes és kötelező felfogás azonban nem az, amit mi kifejtettünk. A mai felfogás ezt a sarkigazságot, hogy ami művészi, nem lehet erkölcstelen, nem ismeri. A büntető törvénykönyv ott, ahol a szemérem elleni vétségről szól, csak általánosságban "képes ábrázolatról" szól. Szóval nem disztingvál a művészi nuditás vagy erotikum és az aljas trágárságok között. A trágárságot — ahogy a 248. § helytelenül mondja, "fajtalanságot" — elítéli, de a művészetet meg nem védi. A büntető törvénykönyvnek reviziója alkalmával ezt a disztinkciót okvetlen meg kell tenni. Viszont az sem lenne célttévesztett dolog, ha a serdületlenekre vonatkozólag külön intézkedés vétetnék fel.

Attól azonban meg kell védeni a művészet palotáját, hogy a tudatlanság passe-partout-val járhasson-kelhessen, intézkedhessen benne. A művészet és erkölcs között felmerülhető kérdéseket szakembereknek kell eldönteniök. És törekedni kell arra, hogy ilyen vitás kérdések ne lehessenek. E célból pedig nem a művészetet kell megreformálni, hanem az embereket kell művészetre nevelni, erkölcsre és természetes, emberi gondolkozásra tanítani.

DR. SIKLÓSSY LÁSZLÓ

PLAKETT BECK Ö. FÜLÖP MŰVE
PLAKETT
BECK Ö. FÜLÖP MŰVE

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003