Tizenkettedik évfolyam, 1913    |   Hatodik szám    |    p. 226-236.    |    Facsimile
 

 

AZ ÚJ PEST MOTÍVUMAIBÓL

Ha valaki jó néhány évtized múlva, mikor az irodalom, a művészet emlékeiből és a kultúra egyéb adattárából már csak nagyobb fáradsággal lehetne kihámozni, hamarosan rekonstruálni akarja majd a mi korunk lelki és szellemi ábrázatát, akkor csak a mai magyar építészet emlékei között kell körülnéznie és tudni fogja rólunk a legfontosabbat. Minden kornak jellemző dokumentuma az építkezése, de a miénk még jellemzőbb az esetek átlagánál.

És — mindjárt megmondhatjuk — nagyon kedvezőtlenül jellemző. Megmutatja fejlődésünk amerikai tempóját, megmutatja nagy nekilendüléseinket, becsvágyunkat, de megmutatja fejlődésünk átmenetek nélkül való ugrásait is, ízlésbeli kultúránk megalapozatlanságát és külsőséges voltát, a komoly, konstruktiv gondolkodás hiányát és egyáltalában — túlzás nélkül mondhatjuk — egész közéletünk etikai ingadozását.

Ha tisztában vagyunk az építészet jelentőségével és rendeltetésével, akkor ezt a megállapítást nem tekinthetjük túlzásnak. Egy ház homlokzata mindent elmond, nemcsak a ház építőjéről, hanem a ház építtetőjéről is. És ezért jellemzőbb minden más művészi alkotásnál. A kép csak a festője kvalitásairól beszél. A ház — jobb esetben — az építtető ízlését, igényeit, szükségleteit is jellemzi s éppen ezeknél az építtető ízlésbeli és gyakorlati igényeit jellemző vonásainál fogva függ össze ezer gyökérszállal magával a korral, a kornak szellemi és gyakorlati életével is.

A utolsó két évtized magyar és főként budapesti építkezése szinte többet mond el korunknak nemcsak esztétikai, hanem etikai bűneiről is, mint Zola húsz kötetes Rougon-Macquart-ciklusa a második császárság koráról. Ma már megállapítható, hogy ezt a legutolsó korszakot megelőző, oly sokszor lenézett és eredetiségben, invencióban csakugyan nem bővelkedő budapesti reneszánsz-építkezés mennyivel többet használt, vagy legalább is mennyivel kevesebbet ártott Budapest ábrázatának, mint ez a nagy szólamokkal inaugurait, forradalmi felszabadulásnak, megváltásnak hirdetett mai átlagépítészet. Annyival, amennyivel szebbek az Andrássy-út, mint a Szabadság-tér környékének házai Most nem is szólunk ezt a feladatán kétségtelenül sablonokkal könnyítő és kissé unalmas reneszánsz-építkezést megelőző pesti és budai barokkról, ennek igazán finomult, nagy szeretettel kigondolt és már-már speciálisan helyi, pest-budai kolorittal megszínesedő formáiról.

Még rosszabbul üt ki az összehasonlítás, ha nem az egyes házakat, de e házakból kiépülő egész utcákat helyezzük egymás mellé, mert a mai építés kapkodó, nyugtalansága még sokkal végzetesebben ártott egész utcák s így az egész város, mint az egyes házak esztétikájának. Bizonyos, hogy a mai városi élet eruptiv mozgalmasságába és demokratizálódó szükségletei közé nem nagyon alkalmazkodóan és kifejezően illenek a kő-hatásokat fitogtató, méltósággal teljes reneszánszházak ; de ezek legalább, éppen a maguk sablonjaival, egyöntetűvé, nyugodttá és kellemes hatásúvá tették egy-egy utca képét. A rni mai, minden áron, lihegve újat hajszoló pesti építészetünk ellenben, a maga meglepőre, különösre és különbözőre irányuló kigondolásaival éppen egy-egy házsornak, utcának az együttes benyomását tette elviselhetetlenné.

Ez volt talán a legsúlyosabb meg nem értésük ; nem értették meg az anyagot, a szükségleteket, az architektúrának az arányok és tömegek zenéjében rejlő lényegét sem, de a legvégzetesebb az volt, hogy nem értették meg a nagyvárosi utca parancsait. Nem értették meg, hogy a nagyvárosi utcának legfőbb esztétikai követelménye az egyöntetűség, az egységes, nyugodt, monumentális hatás. Nem vették észre, hogy kísérleteiknek, amennyiben egyáltalában közük van az architektúrához, legföllebb egy egy kert izoláltságában volna helyük; és összetévesztették az utcát valamely képtárlat falával.

Az építkezésnek egy-két év előtt történt nekilendülése ismét egy csomó új házat dobott a budapesti utcára, amelyek jó néhány évtizedre tönkretették legfiatalabb, legreményteljesebb városrészeinket. Formanyelvük, tömeg-elosztó és dekoráló rendszerük eredete, elgondolásának logikája és célja: megannyi probléma annak, aki valamelyes céltudatosságot, valamennyire konstruktiv gondolkodásmódot nem tart az architektúra lényegével ellenkezőnek. Az ember sem a logikájával, sem a fantáziájával nem tud utánajárni egy-egy ilyen egetostromló bérkaszárnya elgondolásának: hogyan találta ki, hol vette az építő ezeket a különösségeket, furcsaságokat és lehetetlenségeket?... És tessék elgondolni: itt nem festészetről vagy zenéről van szó, hanem építészetről, építészetről! Látunk házakat, melyek felfelé szélesednek (hogy a hatás annál megnyugtatóbb legyen), bérházakat hatalmas vártornyokkal (melyek rendeltetésben, formában, arányban semmi közösséget sem vallanak a házzal), a homlokzat, rendszer és ritmus nélkül megszaggatva, lyuk, erkély össze-vissza, naturalisztikus szobrok, eozin, majolika, márvány, gipsz-plasztika, öt-hat féle díszítőanyag egyetlen házon, lehetőleg egyetlen házon...

Az eredete ennek az építkezésnek azonban talán mégsem olyan ismeretlen. Egy másik rohamosan, rendszertelenül épült nagyváros emlékeire ismerünk benne mégis: Berlinre, igen, a húsz év előtt Berlinben építettek hasonló házakat, abban a Berlinben, melynek építészete a "Protzarchitektur" elnevezést kapta a hamarosan utókor gyanánt felülkerekedő következő évtizedtől. Mert ma már nem építenek így Berlinben. És itt önként felmerül az újabb probléma: ha már építőink Berlinbe mennek építészetért, akkor, miért nem tanulnak az új Berlintől, a Messel, a Bruno Schmitz, az Emil Schaut Berlinjétől, legalább helyes elveket, nagyvárosi házak építésének helyes elveit?

Vagy a közönség, az építtető ízlése felel meg inkább a húsz év előtti Berlin színvonalának? Lehetséges. Az átlagízlésnek bámulatos érzéke van a rossz iránt. És bámulatos a hűsége is. A rosszat hamar megszokja és ragaszkodik hozzá. Aztán ennek az építészetnek vannak elemei, melyek a mindenkori közönséghez szólnak: cifrasága, a laikust könnyen megtévesztő mutatós volta. A jólét hizlaló szaga. Mert egyébként miért ragaszkodik ehhez az építészethez, mely nem az ő talajából nőtt és nem az ő szükségleteinek legjobb, legcéltudatosabb kielégülését nyújtja? Tegnap még nern is tudott róla, ma már (rossz lévén) megszokta, holnap pedig mint megszentelt tradícióhoz, ragaszkodik hozzá és felháborodással szegül minden logikusabb, egyszerűbb és természetesebb újnak ellene.

Lehet, hogy a közönségnek ez kell, de ez mégsem menti az építőket. Meg vagyok győződve róla, hogy igazán helyesen, tektonikusán és művészien gondolkodó építő még akarva sem tud ilyen épületeket kigondolni, aminők e föntebb jellemzettek.

Miközben félelmetes gyorsasággal nőnek ki körülöttünk az aszfaltból a rossz házak, van néhány építőnk — sajnos, nem csinálnak nyarat —, aki nemcsak megrendeléseket bonyolít le, hanem közbül, valahogy építészetet is szeretne csinálni. Szeretné megcsinálni — jó külföldi példák nyomán — a mi új és bonyolult feladatokat állító korunk magyar építészetét.

Nem elméletekből vagy történelmi eredményekből indulnak ki, hanem a ma feladataiból, szükségleteiből, a mai ház anyagából, környezetéből és rendeltetéséből. Mégis, az építészet történelmi eredményeit sem mellőzik, csakhogy ahelyett, hogy egyszerűen áttelepítenék ez eredményeket egy más kor, más megoldásokat követelő keretébe, ehelyett csak azt a módot akarják megtanulni, amellyel ama régebbi kor a maga feladatainak utánajárt; csak a régiek gondolkodásának szellemét és eredményeinek lényegét kutatják.

De nem indulnak ki más művészetek divatos jelszavaiból sem ; egyáltalában semmiféle jelszavakból. Az építészet nem tűr meg ilyesmit; itt a gyakorlat kapanyelét kell megmarkolni. Aki jól épít, az szépen is épít: sőt csakis az épít szépen, aki jól épít. Kiábrándultak a geniális, az újszerű, a meglepő, a mindenáron egyéni építészetből. Csak szerényen, egyszerűen és jól akarják koruk szükségleteit kiszolgálni. Tudják, hogy ez a szerénység itt több, mint a nagyotakarás, az egyszerűség, több, mint a cifraság, a jói-építés pedig körülbelül a legtöbb, amit építő ostromolhat. Tudják, hogy a többi, az esztétika és a stílus — a stílus! — az ezenközben majd magától kikerekedik, kialakul valahogy. Mert csakis így alakulhat ki és így alakult ki mindig is. A stílust előre elhatározni, papiroson kialakítani nem lehet. Az a kor levegőjében nő meg és a szükségletek talajába ereszti gyökerét.

A kor lelkének — és testének! — ennek az egész, a földdel nagyon is összefüggő eleven organizmusnak megértésétől kapja legfontosabb pilléreit minden kor építészeti stílusa, nem pedig elméletektől, még kevésbé más művészetek jelszavaitól. Sőt, ha valamelyik művészet diktálhat stílust a másiknak, az csakis az építészet lehet, aminthogy a legjobb korokban mindig is az architektúra, — mater artium — diktálta a szobrászat és a festészet — eredetileg csak az architektúra e díszítő elemeinek — stílusát. A legutóbbi idők divatos építészetének, az úgynevezett szecessziós építészetnek éppen az volt, már többször kifejtett felfogásom szerint, a roppant tévedése, hogy megfeledkezett a maga vezető és diktáló szerepéről és ez idők legdivatosabb, leghangosabb művészetétől: a festészettől kért kölcsön eszméket, irányítást. Mikor a festészetben úrrá lett az egyéniség felszabadításának jelszava, ugyanakkor hangzott fel az építészetben is az egyéniség rászabadításának csatakiáltása. Egyszeriben megannyi egyéniséget szabadítottak rá az építészet nemes és lényegénél fogva konzervatív művészetére, egyszerre csupa kész egyéniség hagyta el a technikák padjait, mind csak arra vigyázott, hogy másként építsen, mint a többi és ez nem is volt nehéz, mivelhogy ez a "másként" volt az egyetlen művészi cél és sem tradíció, sem szükséglet, sem az architektúra lényegének megértése nem jelentett akadályt. Nem vették észre, hogy míg a festészet önmagáért való, szabad művészetében — itt minden vászon önmagáért felel és semmi köze sincs a szomszéd vásznakhoz — az egyéniség jogának még túlzóbb jelszavai is indokoltak, noha tulajdonképen ez az erőszakolt egyéniséghajszolás még itt is nagyobbrészt csak a faktúra különbségeiben merült ki... nem vették észre, hogy az építészetben az egyéniségnek csak egészen másféle értelmezése jogosult. Természetes, hogy az egyéniség kérdése, mint minden művészetben, úgy az építészetben is értékmegállapító fontossággal bír, csakhogy itt nem holmi "kézjegyek" külsőségeiben, hanem például egy Alessi és egy Michelangelo ugyanazon stílus vonalainak keretén belül és mégis oly pregnánsan megnyilatkozó formalátásának és arányérzésének különböző ségében jelentkezik. És éppen így, más az építészetben a stílus kialakulásának folyamata is ; szinte egy-egy épület kialakulásához leg-hasonlóbban, itt is csak kő kőre helyezhető, szoros összefüggésekben, szerves kapcsolatokban, a szükséglet és a cél parancsai szerint, minden ugrás és elméleti elrugaszkodás mellőzésével.

Ennek az egész építészeti szecessziónak valószínűleg csak egyetlen negatív érdemét fogja a művészettörténet nyereség gyanánt elkönyvelni és ez a — mellesleg, nem csekély — érdeme az, hogy felszabadította az építészetet a klasszikus formák sivár, lelketlen, iskolás sablonokba merevedett utánzásából. Ennek a felszabadulásnak a javaival élni is kell, meg is kell csinálni ennek a mi korunknak az építészetét, de nem a klasszikus formáktól és főként elvektől való minél nagyobb különbözés negatívumaiból, hanem a szükségletek parancsainak pozitívumaiból.

Azok, akik ezekből az egyelőre talán kissé rideg pozitívumokból akarják a mának építészetét és stílusát megcsinálni, nem végeznek hálás feladatot. A cifra és henye külsőségektől megrontott átlagízlés ridegnek, kopárnak találja az olyan épületet, mely szűkszavúan és puritánul, csupán rendeltetését hangsúlyozza.

A szépséget ebben az egyszerűségben nem látja meg, mivelhogy már elszokott tőle, hogy az épület szépségét egyáltalában építészeti elemekben keresse. Holmi nyugtalan és színes festőiséget szokott meg ez az átlagízlés színben, vonalakban és a formák és arányok nemes, az építészet lényegére tartozó elemei iránt nem bír érzékkel. A homlokzatdíszítésének módjában és mennyiségében keresi az architektúrát és nem érti meg egy helyesen tagolt, vakolatlan nyers-épületnek néha monumentális szépségét. Lenézi az egyformaságot, mert nem tudja, hogy a helyesen gondolkodó építőnél egyforma alaprajz egyforma homlokzatot jelent.

Ezek a ridegen tárgyilagos, ezek a sivár építők csinálják a mának azt az építészetét, amelyet a holnap előtt sem kell majd szé-gyelnie.

Néhányukról legközelebb lesz szó e lapokon.

BÁRDOS ARTÚR

PLAKETT SZAMOSI SOÓS VILMOS MŰVE
PLAKETT
SZAMOSI SOÓS VILMOS MŰVE

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003