Tizenkettedik évfolyam, 1913    |   Ötödik szám    |    p. 163-170.    |    Facsimile
 

 

JENDRÁSSIK JENŐ

Jendrássik Jenő kedvelt, respektált, s azt lehet mondani, hogy sokoldalú helyet tölt be a magyar festők világában. Annyira, hogy a vele való bemutatás kapcsán, némileg zavarban vagyunk. Hamarosan nem tudjuk, illetve nehezen tudjuk elhatározni, hogy hol, melyik oldalról kezdjük ismertetését.

Ha valahol ugyanis, akkor itt, a közönség és a festők egyaránt könnyen ellenőrizhetnek bennünket. A közönség azért, mert Jendrássikot, a művészt, a tárlatok állandó szereplőjét fölötte jól ismeri. A festők pedig azért, mert ők Jendrássikkal nemcsak a képein át érintkeznek, hanem ezenkívül, egy más, bár idetartozó területen van alkalmuk közvetlenül megismerni Jendrassik nobilis, művészi gondolkodását. Ez a terület az a funkció, ami alapjában korántsem tartozik a hálás és könnyű dicsőséggel járó feladatok közé. A zsűrizés, valamint a kiállításokon való rendezés.

Itt, a közönség megemlítésénél, természetesen nemcsak arra a legnagyobb rétegre gondolunk, amely első sorban a könnyebb fai-súlyú dolgokat, tisztán a tetszetősségre menő művészi holmikat kultiválja. Arra sem, hogy Jendrassik nem egy képe el van terjedve bő példányszámban, reprodukciók révén, amelyek, eredeti festmény híján, talán az egyedüli díszt jelentik kis polgári lakások falain. Ez csak egyik pontja, egyik vége a művész, Jendrassik és a közönség viszonyának. Itt inkább oly képei szerepelnek, amelyeken valami gyöngéd családias líra, bizonyos érzelmesség vonul végig, ami Jendrassik képei egy részének jellemvonása. Amikor azonban azt mondjuk, hogy Jendrassik képeit, művészetét a közönség fölötte ismeri és szereti, túlmegyünk ezen a részén. Fejlettebb ízlésű, kényesebb és követelődzőbb emberekre, ú. n. műbarátokra, műértőkre gondolunk, akik szintén benne vannak a "közönség" szó jelentésében, s akik szintén oly tulajdonságokat fedeztek fel Jendrassik képeiben, amelyek révén nem egy galéria falai közt foglal helyet művészete. llyfajta márkát viselő munkái, amelyek valamely előkelő szalonban vagy galériában találhatók: figurális zsánerszerű képei, egy-egy plein-airban festett tájképe, s gyermek-portréjai, amelyeknek címén szinte specialistának ismerik.

Jendrassik Jenő ma egy Damjanich-utcai műteremben dolgozik. Nem célunk, hogy most rendre felsoroljuk mindazt, ami e műhely függő és heverő, kész és elkezdett vásznai közt elénk akad. Habár kétségtelen, hogy nem volna érdektelen, mivelhogy az ily műhelybe való bepillantás nem egy vonást ad, ami a művészre sokszor önkény telén ül is jellemző. Nem említve azt, ami még lényegesebb, hogy az ily műhelyben történő szemlélődés teljesebben rajzol elénk egy-egy festőt, mintha képeit külön-külön, izolálva látjuk valahol, kiállításokon. Néha meg kész fejlődéstörténeti illusztrációt ad, s megmagyaráz oly változást, amit másként esetleg nem értenénk világosán. Mindenütt akad ugyanis oly festői jegyzet, vázlat, stúdium, ami a művész dolgozásmódjának mechanizmusába világít. Ezenkívül a műtermekből nemcsak elvándorolnak a képek, hogy megjelenjenek a művészi bemutatkozás fórumain, kritikusaik és vásárlóik előtt, hanem vissza is vándorolnak, sőt van bőven festő, akinél ez a visszavándorlás nem egyszer aggasztó mérveket ölt. Ily módon a műtermekben oly holmik is fogadnak, amelyek a művész valamely már elhagyott piktori állomásának határkövei, amelyek régebbi dátumot s így esetleg más stílust hordanak, másfajta felfogásra jellemzők. Olyik festőnél, ez a változást és fejlődést jelző vonal szinte az első iskolás, akadémiában csieált, félénken, de vigyázattal fogalmazott aktoktól a legutolsó stációig kimutatható.

Nos, ebből a szempontból, Jendrássik Jenő festőműhelye nem nyújt számunkra bő anyagot. Ami természetesen, bár egyrészt a kíváncsi vizsgálódót megfosztja attól, hogy Jendrássik egész piktori pályájának fázisait összefoglalólag, egy helyben megismerhesse, másrészt csak örvendetes. Sőt.azt kell mondanunk, hogy ez az, ami tulajdonkép végeredményben minden festőműhely számára kívánatos, cél és hivatás. Arra vall ugyanis ez, hogy amit alkot, nem vándorol vissza, hanem megtalálta útját a művészi szükségleteiket kielégítő emberek közt. Másképen: megtalálta közönségét, műértő gazdáit, fogékony élvezőit a magánosok; az állam, város, múzeumok, képtárak körében. Jendrássik Jenőnél csak alig, elvétve bukkantunk oly munkákra, amelyek régről maradtak itt; távoli stációt és időt jelentenének. Van ugyan ilyen is, de ez fölötte kevés ahhoz, amit általában a festőműhelyek, sajnos, mint szokott jelenséget nyújtanak. Van plein-air, ami abból az időből való, amikor nálunk ez még nem volt általánosan gyakorolt és kultivált irányszerűség. Nem volt uralkodó, hanem inkább csak olykor, mérsékelt és részleges szimptoma gyanánt, külön-külön fordult elő, egyébként másfajta feladatokkal és problémákkal is foglalkozó festők munkálkodásában. Van aztán egy kép, aminél viszont őszintén csodáltuk, hogy nem részesült többi egykorú társainak sorsában. Ugyanis Jendrássik művészetének kétségtelenül egyik legtöbb eredendő kvalitást tükröző darabja. Jellemző arra a nagy festőcsoportra is, ami Bastien-Lepage népes körének nevezhető s jellemző persze magára Jendrássik Jenőre is, aki egy időben ezt a fajta festést hévvel és odaadással művelte. 1891-ből való "Az özvegy" című kép ez, amelyen a zsánerszerű íz alig foglalkoztat. Ami érződik rajta, egy naturalista festő öröme, derült, világos színekben, nem aprózó előadással, hanem összefoglalóbban, egyszerűen.

E több mint húszesztendős dátumot mutató kép közvetlen szomszédságában újabb, más karakterű, vagy most készülő képek sorakoznak s közülök meg kell említenünk egy kompozíciós hármas képet. Részben azért is, mert nem fog kiállításra kerülni, hanem egyenest odajut, aminek a némi szemmeltartásával formálódott. A Jendrássik-féle klinika valamelyik termének falát fogja díszíteni, s az orvostudomány ókorát, középkorát és modern idejét akarja mintegy illusztrálni. Anélkül azonban, hogy úgynevezett szimbolikus festmény volna. Három piktorilag kifejezhető jelenetet mutat. Az egyiken Hippokrates, az ókor tudós orvosának megtestesítője, a mai orvosok nagy őse "konzultál", a másikon egy feketeruhás alak fogja egy sárga bársonyban pompázó delnő pulzusát, különös színű folyadékot tartva magasra. Ez volna a középkor orvosa. A harmadik s méretre legnagyobb képen pedig egy modern klinika terme van előttünk, formás, fekvő női testtel s körülötte figyelő orvosok, maga Jendrássik egyetemi professzor, asszisztenseivel. Mindenesetre, igazi elemében ott lesz, ahová terveződött, fönt a klinika falán. Érdekessége s egyik értéke az is, hogy ez utóbbin az orvosfejek egyben mind hű és jellemző portrék.

Jendrássik Jenő művei közt, mint már említettük, találni zsánerszerű képeket, főleg fejlődésének első idejéből. Annak a festésnek azonban, amit zsánerfestés alatt értünk, tipikus képviselője gyanánt nem tekinthető. Amit ily cím alatt festett, annak kétségtelenül van zsáner íze, de nem hangsúlyozottan az. Illetve, tisztán festői eszközökkel akar kifejeződni, s festői értékekben jelentkezik. Hiányzik belőle az, ami ez irány legjobb embereinek festői talentumát végérvényesen nem tudta elnyomni ugyan, de általában az egész irány ballasztja. A librettóból, ez eszmei, irodalmi tartalomból való kiindulás és eszerint való dolgozás. Szóval nem viszi keresztül szigorúan a zsánerprogrammot, ami akkoriban oly akciók keresésében nyilvánult, amelyeknek az ábrázolt jeleneten kívül egyéb fejezeteik is vannak. Múltjuk és jövőjük, még pedig oly múltjuk, aminek az ismerete a néző számára szinte elkerülhetetlenül szükséges, hogy a képet zavartalanul élvezze. Ily értelemben tehát nem zsánerfestő. Ami nála zsáner, az egy-egy átlátszó helyzetből rögtön érthető piktura. Rendszerint gyöngéd, lirikus érzésből kialakuló momentum, ami úgy amint van, nem vár bő szövegmagyarázatra.

Ily természetű dolgai mellett, Jendrássik Jenő gyerekportréjain, valamint tájképein, ami első sorban szembeötlő, az a színek szerepe iránt való fogékonyság Első sorban ez az, ami érdekli, amit mint festői elemet kiemel. Aminek gyerekportréjain bizonyos dekoratív íze van, tájképein pedig finom, enyhe tónusokban csendül össze.

Művészi nézeteit illetőleg, Jendrássik Jenő egyébként maga is tett számunkra egy rövid közlést. Amit, mivelhogy jellemzőnek tartjuk, alább adunk. A művész e sorai:

"Nem szeretem a teoretizálást a festészetről, nem szeretem az elvek szerint való festést. Ha az első ilyenféle művek érdekesek is lehetnek, csakhamar okvetlenül modorra vezetnek. A festésnek az érzésből, még pedig öntudatlan érzésből kell fakadnia, nem hidegen kieszelt elvekből. Azért különös az előttem, ha egy művész hirtelen teljesen megváltozik, mert valami más művet látott. Persze az egész fiatal festőkkel kivételt teszek. Azok megindulnak a mesterük iskolájával és csak azután találják meg önmagukat.

Ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy nem voltam és nem vagyok lelkes barátja az újabb és még újabb irányoknak. Sőt iparkodom is azt, ami azokból egyéniségemnek megfelel, ami vérré tud bennem válni, magamba felszívni. Különben mindenféle irányban szeretem az őszinteségből, a művészet szeretetéből fakadó műveket, amelyek a festészet igazi lényegének megfelelnek, vagyis semmiféle más művészettel, beleértve az irodalmat is, vagy pláne tudománnyal, ki nem fejezhetők.

Azt hiszem, föltétlenül szem előtt kell tartani az olaj festék anyagát. Mostanában gyakran látunk képeket, amelyeknél felkiáltunk, hogy mily szép szőnyeget, gobelint lehetne utánuk szőni, vagy mennyivel szebbek volnának üvegből, mozaikból kirakva. Ezeket a műveket igen értékes és érdekes tervrajzoknak, festményeknek tartom, de semmiesetre sem önálló képeknek."

Jendrássik Jenő ma java korában lévő művész. Ötvenharmadik évében van. Született Budapesten, 1860-ban.

Itt, a fővárosban először jogot tanult. Biográfiájából tehát hiányzik ez a kezdet, hogy már gyermekkorában tanujelét adta annak, hogy festő lesz. Az a miliő, amelyben nevelkedett — apja neves orvosprofesszor volt — finom megértője volt ugyan a művészeteknek, de Jendrássik, jogászkodása idején még gondolni se mert komolyan arra, hogy az élethivatások közül a festést válassza magáénak. Nem ismert hús- és vérből való művészt, s mint maga mondotta: azt hitte, hogy ezek úgy lépnek bele a világba, azzal a készséggel, mint ahogy látni őket a képtárak falain. Rajzolt, festett ugyan, passzióval és sokat. Eljárt az Országos Képtárba, ahol kopirózgatott. Egy Murillo-fej másolata, első a jogász időből, ma is megvan. Aki, figyelmezteti, hogy szentelje magát egészen a pikturának, s korrigál is dolgaiban: az első művész, akit személyesen ismert, Spányi Béla.

Jendrássik első útja Münchenbe visz, ahol Löfftz tanítványa s ahol négy évig marad. Majd Parisba megy (1886), ahol egy évet tölt stúdiumokkal, Morot mellett. Münchenben a nyolcvanas évek közepén, már plein-air dolgokkal próbálkozik, amelyek akkor a "spenót" jelzőt érdemelték ki, persze nem mint dicséretet, holott a későbbi, mai plein-air effektusokhoz képest enyhe és szelid dolgok.

Először a Képzőművészeti Társulat régi műcsarnokában állított ki, 1884-ben. Párisi stúdiumok után, ahol Basiien-Lepage érdekli leginkább, érte lelkesedik, s hatása érezhető is művein: "Az özvegy" című képével, megkapja a Ráth-díjat, valamivel később pedig, "Vége" c. képével a Károlyi-díjat. 1898-ban egyébként megint tölt, már rövidebb tanulmányi időt, Parisban, Jean Paul Laurens iskolájában rajzolva.

Alig egy-két tárlatot leszámítva, állandóan a Műcsarnok kiállításain mutatkozik be festői munkássága, ahol a tárlatok rendezése körül, valamint a zsűrizésben is régóta tevékeny részt vesz. S ebben a minőségben a festők csak nobilis tulajdonságokat, minden iránynyal szemben való liberális álláspontot jegyezhetnek fel róla.

Képei közül, az állam vásárlásai révén, a Szépművészeti Múzeum tulajdonában van három ("Vége", "Misére", "Lidérc"), a király "Próba után" című képét vette meg, ami még az első munkái közül való, valamint a "Pásztorleány" és "Béküljünk ki" c. képeit. A millennium idején megkapja a Ferenc József lovagrendet, Rómában az olasz korona tiszti keresztjét, Parisban (1900) mention honorable-t. Egyetlen történelmi képe, amit festett, a millennium előtt készült "Erzsébet királyné Novigrád fogságában", amit néhai Firczák püspök vett meg. Eötvös Loránd báróról festett arcképe a kultuszminisztériumban van. Báró Korányi arcképe a róla nevezett klinikán, gyerekportraitjai közül pedig fölemlítjük a következő helyeken lévőket: Gróf Teleki Tibor, báró Kohner Adolf, gróf Hadik Barkóczy Endre, gróf Károlyi Alajos, báró Madarassy Beck stb.

CHRONIQUEUR

AZ ÖZVEGY JENDRÁSSIK JENŐ FESTMÉNYE
AZ ÖZVEGY
JENDRÁSSIK JENŐ FESTMÉNYE

NEHÉZ FELELET JENDRÁSSIK JENŐ FESTMÉNYE
NEHÉZ FELELET
JENDRÁSSIK JENŐ FESTMÉNYE

TÁJKÉP JENDRÁSSIK JENŐ FESTMÉNYE
TÁJKÉP
JENDRÁSSIK JENŐ FESTMÉNYE

VÉGE JENDRÁSSIK JENŐ FESTMÉNYE
VÉGE
JENDRÁSSIK JENŐ FESTMÉNYE

A ZÖLDBEN JENDRÁSSIK JENŐ FESTMÉNYE
A ZÖLDBEN
JENDRÁSSIK JENŐ FESTMÉNYE

GYERMEK-ARCKÉP JENDRÁSSIK JENŐ FESTMÉNYE
GYERMEK-ARCKÉP
JENDRÁSSIK JENŐ FESTMÉNYE

VIHAR JENDRÁSSIK JENŐ FESTMÉNYE
VIHAR
JENDRÁSSIK JENŐ FESTMÉNYE

TANULMÁNY JENDRÁSSIK JENŐ RAJZA
TANULMÁNY
JENDRÁSSIK JENŐ RAJZA

A KOSZORÚ JENDRÁSSIK JENŐ RAJZA
A KOSZORÚ
JENDRÁSSIK JENŐ RAJZA

SZOMORÚ PERCEK JENDRÁSSIK JENŐ RAJZA
SZOMORÚ PERCEK
JENDRÁSSIK JENŐ RAJZA

TANULMÁNY A
TANULMÁNY A "FELHŐK KÖZÖTT"-HÖZ
JENDRÁSSIK JENŐ RAJZA

JENDRÁSSIK JENŐ ARCKÉPE BEDNÁR JÁNOS RAJZA
JENDRÁSSIK JENŐ ARCKÉPE
BEDNÁR JÁNOS RAJZA

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003