Tizenkettedik évfolyam, 1913    |   Harmadik szám    |    p. 102-113.    |    Facsimile
 

 

FADRUSZ JÁNOS

- Egy nagyobb munka alapgondolata. -

VI.

A millénium esztendeje mindjobban közeledett. Az egész országban lázasan készültek a kiállításra, a nemzeti múltért való lelkesedés lángja felszítva, mindenütt oltárt emeltek a szent emlékezetnek. Épült az országház, hogy freskódíszben pompázva, fogadhassa a milléniumra az országgyűlés két házát. Munkácsy Mihály és a festők nagy számban történeti képekkel foglalkoztak. A városligeti nagy emlék pályázatán Zala György győzött. A vármegyék és városok versengtek egymással, hogy a nagy eseményt minél méltóbb művészi formában ünnepelhessék.

Pozsony város az elsők között volt, akik emlék felállítását határozták el.

A királyhűségüket, a nemzethez tartozandó-ságukat, egész multjokat akarták a lebontott koronázási domb helyén emelendő emlékkel megörökíteni. Még pedig pozsonyi származású művésszel. Ilyen pedig kettő is volt. Tilgner és Fadrusz. Tilgner tervezetét sokan ismerték, de csak kevesen tudtak érte felmelegedni: magas emelvényen, melyre a Pozsonyban megkoronázott 17 királyok reliefarcképei kerültek volna, oroszlánt akart állítani, egészen a bécsi Liebenberg-emlék mintájára. Ez bizony minden monumentális hatást nélkülözött, legfeljebb alkalmat adott volna mesterének, hogy 17 képzeleti reliefarcképet mintázhasson. Rajongó hívei azonban szinte követelték, hogy Tilgnernek egyenes megbízást adjanak. A többség azonban nyílt versenyt akart, hadd mutassa meg Fadrusz is, mit tud! Ezt aztán Tilgner nem fogadta el, s így tervcsinálásra csak Fadrusz kapott megbízást. Fadrusz szíves örömest vállalkozott rá. Bécsi kis műtermében azonnal hozzáfogott a viaszmintához, mert hiszen képzeletében a tervezet azonnal megfoggant. A Moriamur-jelenet a legigazabb jelképe Pozsonynak, királyhűségének, nemzeti érzésének, egész múltjának.

1893 júniusában hozta le Pozsonyba a szobormintát és állította ki a városházán. Egyszerre meghódította véle Pozsonyt. A bizottságban kifejtette, hogy művét márványban tervezi, s hiszi, hogy a milléniumra készen lesz vele. Mindenben elfogadták javaslatait, s még ez év őszén Budapestre költözött; hol a várbazárban műtermet kapott és egész erejét a szobor megmintázására fordította. Közben sokat járt fel Bécsbe kor-tanulmányokat csinálni, amiben őt Frigyes főherceg ajánlólevele nagyban segítette. Hohenlohe herceg főudvarmester rendeletére a bécsi császári gyűjteményekből mindent rendelkezésére bocsátottak, amire csak szüksége volt, Mária Terézia arcképeit, az őt ábrázoló metszeteket.

A mágnás kosztümjét Festetich Tasziló gróf, a közvitézét az udvari múzeum kölcsönözte, s a hatalmas spanyol lovat az udvari lovardában mintázhatta.

Legnagyobb gondot a Mária Teréziát ábrázoló modell megtalálása szerezte neki. "Olyan nőre volt szükségem - - beszélte a művész, - aki hozzászokott a lóhoz, aki nyugodtan, méltóságteljesen tud ülni és hatalmában van a ló, akkor is, ha az éppen meghorkan. S aztán... én az alakot előbb aktban akartam megmintázni, hogy csak azután rakjam fel rá a kosztümöt, alaposan áttanulmányozva a lovon ülő nőt... Hol kapok ilyen aktmodellt? Gondterhelt fejjel járom Bécs utcáit, mikor egyszer csak szemem elé került a cirkusz plakátja, hirdetve egy ismert műlovarnő felléptét. Mentő eszmém támadt. Jegyet váltottam és idegesen vártam, míg a műlovarnő fellép. Csakugyan, ő az, az én Mária Teréziám, úgy ülte meg a lovat, olyan biztosan, olyan nemesen, olyan méltóságteljesen, de olyan könnyedén is, aminőnek én azt megálmodtam. Mert álmomban mindig őt láttam. Játszik a lóval és uralkodik rajta. Előadás után igyekeztem bejutni a lovarnőhöz. Minden ékesszólásomat felhasználtam, hogy kérésemnek engedjen. Hogy milyen szép és hálás feladat lesz az. Az ő lovaglása örökre szóló mintája lesz a lovaglónőnek. Ez az első eset, hogy lovon ülő nőt ábrázol a szobrászat. Ahhoz ülhet ő mintát. Türelmesen végighallgatott, aztán azt mondta:

- Mert nem pénzzel állt elő — megteszem. Mert nincs a világnak olyan vagyona, amiért aktot állanék. De így, - - itt a kezem! S nagyon türelmes és igazán pompás modell lett, végül még kritizálta is a munkámat és igazán szakszerűen. Csak legalább tudnám a nevét." Mialatt a Mária Terézia szobron javában dolgozott, Kolozsvár városa pályázatot írt ki Mátyás király szobrára. Mátyás királynak szobrot? Mátyás király jó ismerőse volt még a Ventur-utcából, sokat látta ő ott képzeletében, amint a díszes Wittman-házból át-átlátogatott az Akadémia Istropolitanába, hogy tudósai között el-elszórakozzék. Mintha maga előtt látná hatalmas arabsát lovagolva, szikrázó büszke tekintettel, a simára borotvált arcon "minden ránc tettekről beszél"1. Így, amint képzeletében feltűnt előtte, így — monumentális erőben és egyszerűségben — min tázta meg, egy vár-fokán, őrt állva, kémlelő, büszke tekintettel, fenséges nyugalommal. A pályázaton sokan vettek részt, a legjobb nevek, s megnyerte a díjat, egy évvel később szerződést is kötött a kivitelre Kolozsvárral, és most már még nagyobb nyugalommal dolgozott Mária Teréziáján.

Ezek voltak élete legboldogabb esztendei, noha ekkor már megsebezte Ámor nyila. De érzelmei visszhangra találtak. Kedves növendékét, Deréky Annát, a volt kúriai bírónak leányát jegyezte el (1894 június 31), s a pozsonyi takarékpénztár segedelmével, Budán, a Naphegyen, Mátyás király palotája szomszédságában, nagy műtermes házat építtetett és 1895 ben (febr. 25-én) itt alapított családi tűzhelyet, s ennek melege mellett dolgozott nagy feladatain, előbb Mária Terézián, utóbb Mátyásán, Wesselényin, amik akkorra, amikor 1897 május hó 17-én Mária Terézia szobrát a király jelenlétében leleplezték, nagyrészt megmintázva készen állottak naphegyi műtermében.

Pedig milyen lelkiismeretes gonddal dolgozta ki műveit, sőt azok kivitelére is mily gonddal őrködött, úgy hogy mikor a leleplezés után aggodalmak támadtak, nem lesz-e ártalmas a téli fagy a márványnak, - - hosszú levélben írja le a polgármesternek, minő kicsinyes figyelemmel őrködött ő Carrarában azon, hogy a szobornak ne legyen olyan rése. melyen a víz megállhatna. Egészen művészetében és művészetének élt. Pedig a budapesti művészkörök és a társadalom legelőkelőbbjei egyazon szeretettel vették körül, őt és ifjú hitvesét; a művész egyéni kiválósága, jó szíve, nemes felfogása mindenkinek szívéhez megtalálta az egyenes utat. Vannak mondásai, melyek egyenesen szállóigévé váltak, (ezeknek egyike a színpadra is került).

Azon sok rút intrigáról volt szó a társaságban, amelyek éppen művészkörökben divatosak, s a lélek legnemtelenebb indulatait mutogatják.

Hagyd el, barátom, - - szólt közbe Fadrusz, - - ez így van jól. Ami a művészben nemes, azt beleteszi a müveibe, s ami megmarad, — s itt egyet legyintett a kezével - az a salak!

Közben nagy utazásokat tett Olaszországban, Nyugateurópában, felesége társaságában és műveli egyre szellemét, - - úgy hogy elmondhatjuk, hogy ebben az időben már igazán európai színvonalon álló művelt férfi, mindenkit, valakik csak ahhoz voltak szokva, hogy művész már nem a renaissance uomo uni-versale-ja, meglepett, ha véle társaloghatott — meglepte széleskörű olvasottságával, gondolatainak kristálytiszta kifejezésével, előadásának zamatos magyarságával. De szevedelmes magyarságkultászával is. A zilahi Tuhutum-emlékre, melyet ajándékképen adott Zilahnak, hogy emléke legyen a meszesi kapun átjött honfoglaló magyarok "nagy áldomásivá-sának", — amint azt Anonymusból tudjuk, -a Karacsay-kodexből néhány régi magyar mondást rovás-írással vésetett ki. Ebben fanatizmusa vezette. Hermán Ottó erről (e sorok írójához intézett levélben, 1906 júl. 10.) így nyilatkozik: "Ez a fanatizmus a legtisztább forrásból eredt: mindenben be akarta bizonyítani a magyar nemzet nemességét, nyelvének és mindenének eredetiségét, ezért mindig valóságos düh vett erőt rajta, ha valamely nyelvész bizonyítgatta, hogy ez vagy az a magyar szó átvétel. Ez vitte akkor is, amikor Király Pált követte és Tar Mihályt komolyan vette." Most nemrég összefoglaló munka jelent meg Sebestyén Gyulától a rovásírás kérdéséről, - mely Fadrusz emlékét tisztelettel övezi. Annyi bizonyos, hogy ez ügyben írt cikkei országos feltűnést keltettek, talán nem is azzal, hogy mit mondott el bennök, hanem előadása művészetével, stíljének zamatos tőrülmetszett erejével, — szinte ritkaságszámba megy ma az az író, aki úgy tud bánni a magyar nyelvvel, mint ő, pedig neki nem is volt az anyanyelve.

Utolsó teljes diadala, a zilahi Wesselényiszobor (1902 szept. 18-iki) leleplezése után, a kolozsvári Mátyás-szobor leleplezése, 1902 okt. 12-én. Ami kitüntetés magyar művészt érhet, ő reá halmozva hullott, a királytól, a nemzettől, a kolozsvári egyetemtől, de ő mindezen már nem tudott örülni. Hurcolta magában a nagy, a halálos sebet, melyet a lezajlott Erzsébetpályázaton döftek a szívébe.

Megéreztem azt én a fanyar mosolyából és a fojtott hangjából, abból a tört fényből, mely elfátyolozta a tekintetét, - - az ő feledhetetlen tekintetét, — hogy küzködött azzal László Fülöp, mikor az arcképét festette! - - megéreztem a legelső találkozásunkkor a zsűrizés után. Az Új Időkben oldala mellett találta a közönség színe-javát, - de az ő szíve vérzett! Az első bukása volt. És éppen akkor érte, mikor - - érezte, - - hogy a legmagyarabb, a legerősebb.

Teljes erejével, nagy, magyar szívével indult a harcba. De az ítélőbíráinak nem szív, nem érzés, hanem építészeti monstruozitás kellett, mert a vezérük, a lipcsei Völkerschlachtdenkmal nagy építészeti tömegekkel dolgozó szerzője, Bruno Schmitz kiadta a jelszót, hogy az emlékmű koronázza meg a hegyet, s kifejtette ezt oly ősgermán mellhangon, ahogy az akadémiák kacsokat állapítanak meg, az inkvizitorok máglyára küldenek és a zsarnokok ellentmondást nem tűrő hangon dörgik: "az állam én vagyok". Mi volt ezzel szeben Fadrusz Erzsébet emlékterve? Egy költői álom, egy elhaló sóhaj. A brunóschmitzismus elképedt műve láttán. "Hogyan: két millió korona áll a rendelkezésedre és te egy kis schmuckkasztlit csinálsz? Hát mi lesz a hegygyei, a lejtővel, a lánchídról való nézettel, a hajófedélzetről való meglátással? Krönen... Krönen... Ez itt a fontos!"

Az ország jelesei melléje állhattak, Beöthy Zsolt meghatva mondotta: "Hatalmasabb, igazibb, jellemzőbb, magyarabb gondolatnak a lángelme egyszerűen megértető nyelvén senki sem tudott és nem is tud kifejezést adni úgy, mint Fadrusz, ez az igazi zseni". (Emlékezés az egyetemen Fadrusz halálakor. Budapesti Hírlap 1903 nov. 1.) Keszler József hasztalan hirdette: "A legtöbb művészet ebben van, mert ebben van a legtöbb érzés, a legtöbb lelkesedés, a legtöbb lélek. Ez az igaz szó. Ezt kerestük már régóta. Ebben a műben lélek van. És pedig a mi lelkünk van benne... Eszméje hatalmas és szép". (1902 febr. 17. Magyar Nemzet tárcája.) Rákosi Jenő szárnyas szózatot intézett a nemzethez. Majd ezrével jöttek hozzá ismerősök, ismeretlenek, hogy hálatelt szívvel köszönjék meg az édes emóciókat, melyeket műve bennük felkeltett.

De ő csak a zsűri gúnyját hallotta, csak a kritikusok tőrdöfésein jajdult fel. Az egyik így szólt: "Egyetlen pályaterven sem látszanak az alakok annyira elhelyezettnek, mint ezen a terven".2 S ő oly egységesnek, oly érzésből fogantnak érezte a művét, s megvonaglott...

"Az alakok - mondotta a másik - - a helyett, hogy egységesen egybeforrnának, egy sor csoportozatra oszlanak... s ami nagy hiba, nem képeznek az architektúrával organikus összefüggést, s mozdulataik nem árulják el, hogy a lépcsőn lejátszódó jelenethez bármilyen közük is volna."3 Hogyan? Nézz Szent Margitra és nem látod, hogy mily meghatottság vibrál az arcán, most, hogy testvére fogadására készül?... Eh mit! Fadrusz mély belső bánattal szemlélte a körülötte folyó harcot, s leplezni igyekezett a világ előtt a méltatlannak felfogott mellőzésen érzett halálos bánatát.

Alighogy átesett egyéb, időközben elkészült szobrai leleplezésén, felállítva Wenkheim gróf bronz lovasszobrát, Kis-Béren, befejezve a szegedi Tisza Lajos szobor mintázását, s elkészült a királyi palota kapuőrző oroszlányaival, lépcsőt tartó Atlasaival, a kis Toldival, Szent-István templomba szánt Szent Lászlóval, újra hozzáfogott a megismételt Erzsébetpályázathoz, makacs önfejűséggel, újra előbbi építészeivel társulva, a kikhez most így szólt: "Rajtatok a feladat, - - én csak applikálom a tervetekbe a figuráimat, de Krönen: ez a ti munkátok". Fadrusz alakjai azonban nem válhattak applikóciókká. Az igazi szobrászi alkotás n'est pas un hors-d' oeuvre.. 4 Az eredmény aztán nem lepett meg senkit: Egy nagy házfront, alatta kicsi figurák, előtte a királyné - - ülő alakja. Minden logikai és érzelmi kapcsolat nélkül... Az építész elnyomta a poetikus lelkű szobrászt!

Sírt a szívünk, mikor ezt a zsürikánon által kialakult torzszülöttet láttuk. Fadruszt e második bukás már nem is bántotta. Tudta, hogy elvesztette a csatát... utoljára.

Hogy az 1903 májusi Duna-ünnepen meghűlt? Hogy hasztalan gyógyította magát egész nyáron át, vízgyógyintézetekben, Stósz-fürdőn? Október közepén, mintha jobban is lett volna. Mintha önmagába vetett bizodalma is megerősödnék? Oh, mert oly sok terve volt még hátra.

Pozsonynak Petőfit, a budapesti orvosoknak Semmelweist, Nagyváradnak Szent Lászlót, Karánsebesnek a királyt, Kecskemétnek Kossuthot kellett volna megcsinálnia, hogy apróbb terveit, a síremlékeket, a Kinizsy-plakettet, ne is említsük! De az önmagába való bizodalma egyre fogyott, érezte ereje fogytát, s ez 26-án este félhétkor megölte.

A halál csirája régóta lappangott benne, de amíg a lelke erejét ki nem kezdték az emberek, a halál sem bírt vele. Csak a lelkén keresztül tört meg a teste.

 

A MŰVÉSZ.

Amilyen az ember, olyan a művészete. Jelleme és temperamentuma érzéseinek forrása ; - - érzései képzeled képeit felébresztik ; - - s a művészt ez — képzelete — vezeti alkotásaiban, így megy át minden egymásból, egymásba: fizikuma psychéjébe, a leggazdagabb külső és belső hatásokon keresztül. Ezek a hatások azonban mind hatástalanok maradnak, ha nincs megadva magában a psycheben valami, eltérő a rendestől, lelki élete valamelyik elemének hypertrofiája, amely megkülönbözteti kortársaitól, s alkalmassá teszi arra, hogy e hatások benne sajátos elváltozásokat hozzanak létre, megindítsák érzelmeinek áradatát, ami felkeltse képzeletét, mire megnyilatkozni vágyjék és alkotó lázban a belső képzeleti képeket megformálja. E folyamat főbb pontjainak vizsgálata közben bepillantást nyerünk zsenije sajátosságaiba, s talán megérezzük, inkább csak megsejtjük művészete titkait.

1.

Hogy Fadrusz szellemének mi az uralkodó jegye?

Ami egyéniségének főereje: érzése, az áradó, hömpölygő, kiszakadni kész, korlátokat nem tűrő érzés. Élete körülményei ezt csak táplálták, emelték, fejlesztették benne. Amit az emberi szív megérezhet, végzete mindennel megajándékozta, barátság, szerelem, romantikus hangulatok, nélkülözés, szenvedés, vallásos megnyugvás, lelki bánat, fizikai kín, értelmi lázadás, - - és a pozitív örömök, a hazafi remény, a túláradó öröm. Mind benne volt a korban és az adott pillanatban, meríthette környezetéből és önmagából egyaránt. Ifjonti nélkülözések, örökös rettegés a sorstól, küzdelem a kegyetlen végzettel csak fokozhatták érzékenységét, s mikor sorsa jobbra fordult, soha kétségbe nem eső öntudata megerősödve, szárnyra kapott, - - az öröm, a lelkesedés, az elragadtatás élő tűzfolyamával hatotta át keblét. "Minél többet szenvedett, félt, kínlódott az ernber, annál jobban élvezi utána az örömöt", - - mondja Taine - - s az öröm intenzív élete, a túláradó lelkesség lesz élethangulata... a bukásig. Ez váratlanul jő. Hatása annál elementárisabb.

S - - szerencséjére - - a korban megvolt a hajlam arra, hogy az ő életérzésével együtt-érezzen, sőt egyenesen ez az érzelmi megegyezés lett művészete inspiráló forrásává. Ez összhang - - nem teljes, — de, mintahogy megfelelt Velence gazdagságának, e gazdagságból kiáradó életörömnek Paolo Veronese ezüst kacaja, színeinek ragyogó fénye és kábító vidámsága, s nem kereste rajta senki, hogy miért hiányzik belőle a mély tragikum iránti érzék, — éppen úgy Fadrusznál is mindenki — kora és környezete - - csak azoknak a pozitív értékeknek örvendezett, melyekkel megajándékozta őket. Ezek legfőbbike: a múlt kultusza, melynek a jelent köszönhetjük, a hőstisztelet, melyben legtitkosabb érzelmei nyílt kifejezést nyerhettek, amiben megegyezett mindenekkel, akik ebben névtelen munkatársai voltak, akik érzéseit fokozták, s hőskultuszában megerősítették. Ebben, a nemzeti múlt tiszteletében ethikai magaslatra emelkedett, s érezte - - talán öntudatlanul - - hogy nagy szociális feladatot old meg, a jövő élet folyamatát szabályozza, útmutató, jós és vezér ő maga is. Mást is érzett. Azt, hogy nem egyetlen Mecénás szolgája, - nem V. Károly Tizianoja, nem II. Fülöp Velasquez-e, nem I. Károly Van Dyckja, - - egy ő nemzetével, szolgálja és vezeti egyszerre. Azt fejezte ki, ami mindenek szívét dobogtatta, mert hiszen nemcsak a pozsonyiak fogadtak hűséget Mária Teréziának, nemcsak pozsonyi embert hat meg a Megváltó kínhalála, nemcsak a kolozsváriak szíve dobog fel hangosan, Mátyásra gondolván, - - érzelmei áramlásában testvér ő minden magyarral, — az ő ideálja mindegyikünk ideálja. A darvak elvonulnak, - közülök egy megnyitja a sort. A természettudósok nem azt mondják, hogy ez vezeti a többit. Az csak abban az irányban repül, amely az egész madár-nép titokzatos életösztönének előírva vagyon, csakhogy, mert a legerősebb, elsőnek repül. Mindnyájan azt érezzük, amit a művész érzett, - - csak hogy ő erősebben érzett mindnyájunknál ; mert megértette korát, kora megértette őt. Bármilyen zenei lángelme szülessék is a maorik között, nem lesz Beethovenné soha, - - a társadalmi együttérzés a monumentális művészet alapfeltétele, így volt ez minden korban: a görög művészetet is az egész nép szelleme táplálta. Ebből az egységből szakadt fel Fadrusz szen-vedelmes pathosza, mely nem Michel Angelo belső, fojtott tüze, Fadrusz érzése a felszabaduló korérzés, mely a multakra visszaemlékezve, új erőt nyer a jövő küzdelmeihez, bizodalmat hozzá és le nem verhető reményt. Végtelen ez az ő hite. Szenvedelmes ennek az ereje Életérzései mindnyájunk képzeletét felrázók. Ebből merített művészetéhez ihletet. Egyéni heve és érzései minél egyénibb kifejezésével folytatott küzdelme az ő művészete.

II.

"Barátom, olvassuk egyik levelében,5 az érzés és annak kifejezése a fődolog a művészetben, ez a művészet, a korrekt faragás pedig csak mesterség."

Egész művészi hitvallása benne van e pár szóban. Őt - - mint minden igaz művészt — az érzése vezeti, melynek mindent elöntő áradata hatalmas, gátokat áttörő, s ha felszabadul: egész a vízióig fokozódó. Egyszerre maga előtt látja képzeletében az érzést — érzéki erejében. Az így támadt belső kép az egész teremtés kiinduló pontja; a kristályteremtő erő ez. Csak be kell hunynia a szemét és előtte van a kép, az alak, minden részletében, ha festő színeivel, a színek értékeivel, ha szobrász, az alak egész kubikus igazságában, ha író hangjával, hangja tónusával, amint rikácsol vagy suttog, fecseg vagy nevet, s az író úgy érzi, hogy vele szenved, vele kacag. Ez a mimetizmus az extázisig fokozódhatik, mint Flaubertnél, aki nem egyszer megakadt írásközben - - ha egy vagy más okból - nem látja maga előtt képzelete alakjait. Ezt a belső képzeleti képet festette saját vallomása szerint Rafael, ezt Leonardo is. Rousseau, - - a nagy barbizoni mester így vallott: "A festmény előbb agyunkban kerekedik ki. Nem a vásznon alakítjuk, ott csak fokozatosan szedjük le róla a fátyolí, mely eltakarta".

Egy sportegyesület arra kérte egyszer Fadruszt, csinálna nekik érmet, nemzetközi versenydíjul. "Érmet? - felelte a művész. Már meg is van. Jó lesz-e az a jelenet, mikor Kinizsy malomkövön egy pohár bort nyújt át, így kifejezve két jellegző magyar vonást, az erőt és vendégszeretetet?" Mi történt itt? Egy pillanat alatt felvillant lelkében a kívánt érem: látta azt, alakjával, az alakja mozdulatával. A szobrász képzeleti képét megfoganni látjuk, akiben valamely élmény, emlék vagy gondolatmegértés érzést kelt fel és az érzés az átterjedés erejével lelkének egy sui generis sajátosságát, a képzeleti kép felvillanását idézi elő. A képzeleti kép úgy keletkezik -tanították eddig —, mint ahogy a pók a hálóját szövi, magamagából, - - de inkább úgy, mint a növény, mely a földből, melyből kinőtt, táplálkozik és él. A képzeleti kép, -az érzés hatása alatt színt vált, formát ölt, még pedig — a művész természete szerint -kétféle módon. Vagy konkrét vagy abstrakt. A képzelet az ember szellemi életének a virága, mely magába fogad mindent, az egész psychét és hatalma alatt él, fejlődik és cselekszik az ember. A művész legfőkép. Teknikát fejleszthet és változtathat, — de képzeletet nem. Ez adva van és determinálja művészetét.

Fadrusz képzeletének alapsajátsága - amint azt érzéseinek áradó ereje feltételezi - a nagy egységbenlátás, a monumentálisra való hajlam, alapjában tehát abstrakt képzelet, de műveiben nincs szigorú következetességben, nincs rideg kérlelhetetlenségben keresztül vezetve. Hazafias érzésvilága, morális életfelfogása, a nemes, nagy eszmékért való mélységes rajongása képzeletében csak nagy vonalakban, a kontúrok monumentális erejében, a mozdulatok nyugodalmas ritmusában válhattak képekké. De a kor részletkedvelő ízlésének rontó befolyása meg megtörte stíljének nagy ritmusait.

Ösmerünk egy fotográfiai felvételt, mely Mátyás szobrát az első hó pompájában ábrázolja. A szobor minden fő formájára ráfagyott a hó. A részleteket eltakarta. Csak a nagy hullámvonala látható, amelyet a fő-formák írnak be a levegőbe. Csak a lényeges formák láthatók, minden kicsinyes átmenetet, minden olyan részletet, mely ösztököt adna a szemnek, hogy a többi részletbe behatoljon, eltakart a hólepel. S minő élő, hatalmas, egyszerűségében megkapó lett ez a formákat átfogó vonal. Ez jelent meg legelőbb Fadrusz képzeletében, nagyrészt sikerült is azt végig megőriznie, főleg az en face szemléletből. A monumentális vonal jellemzi tehát kép-zeleti képeit. Ebbe a vonalba fekteti bele érzését, gondolatát, a koncepció hatalmát és erejét. Ebből olvassuk ki páthosza lendületeit. Az egyszerű és mindenek szívéből fakadó érzést egyszerű és nagy plasztikai formákba önti, hogy mindenekelőtt az összhatás egységét őrizze meg. De az egységben látás mellett, a kor ízlésének hatása alatt, fejlődése eredményekép., minden művében - - talán a kelleténél több - - részletroncsok is belekerültek és képzeleti képeinek tiszta kifejezésében meggátolták.

Lássuk tehát formafejlődését.

III.

Ezzel eljutottunk a kérdés lényegéhez. A forma a művészet alapkérdése, - - mert csakis a formán át kapjuk meg az érzést, melynek a formába hiánytalanul, teljesen bele kell olvadnia, úgy hogy csak az elmélet vágja azt ketté, a valóságban az soha ketté nem szakad, marad a művész képzeletében felbonthatatlan egység. A nagy, átható, mindenek szívéből kipattant, s így mindenek szívével együttérző gondolat, a maga hatalmas érzelmi erejével, Fadrusznál addig-addig küzdött a megjelenéssel, amíg ez az egység létrejött, amíg elérte a hatalmas gondolatoknak hatalmas súllyal való kifejezésével a harmóniát, rnely nála az erőben, a mozdulat súlyos szilárdságában, a gesztusokat hordó formák nagy és biztos tömegében, mind nagyobb egységekké válásában rejlik.

Pedig eközben nagy kísértéseknek volt kitéve, melyek elől társai nem tudtak kitérni. A nagy érzés könnyen üres páthosszá válhatott volna, az egyszerű tőmondatok hamis felkiáltó jeleket kaphattak volna, mert amikor a nagy tömeghez akarunk szólani, annak képzeletéhez férkőzni, a hamis páthosz veszélye környékez. A tömeg nem az egyszerűt, hanem a cifrát, a virtuozkodást ; nem az új csapáson haladót, de a kitaposott utakon járót érti meg egykönnyen! Itt veszélyek leskelődtek. A tömegnek hatása és befolyása gyakran ártalmas ; zajos, hangos frázisokra ingerlő, s azt a művészt, aki a közepesen felül emelkedik, aki erősen látja alakjait s egyszerű, de szabatos nyelven mondja el mondanivalóját, ritkán, s nehezen érti meg, vagy nem értékeli kellően, mint Toldinak az az olvasója, ki azt írta Aranynak, hogy műve olyan egyszerű, ilyet ő is tudott volna írni...

Fadrusz ezt a veszélyt ki tudta kerülni. Ki tudta az által, hogy érzésvilágának ereje megfelelt alkotóerejének. "Dobj a salzburgi sóbánya mélyeibe egy faágat, aztán idő múlva szedd ki, s tele lesz ragyogó kristállyal" -írja Stendhal. Mi adta meg Fadrusz képzeletének e kristályalkotó erőt? A nagy tárggyal összefüggő érzések páthosza ; ő őszintén érezhetett és így nem jutott a lelketlen póz, a hazug páthosz, az üres színpadiasság kifejezőinek útvesztőjébe, amelybe belekerült mindenhol, mindenki, amikor vagy a művész képzelete nem volt monumentális abstrakcióra hajló vagy a művész érzésvilága nem volt harmonikus a feladattal s így nem merítheíett élményeiből; segítségül kellett vennie vagy a színpad sablonos mozdulatait, - - (amint hogy a középkor végén a passziójátékokból sok ment át a gótikus festészetbe, — s amint a bécsi szellemnek megfelelően, a bécsi szobrászat telve is van fia Sonnenthálokkal és pózban álló Woltér Saroltákkal), — vagy pedig mesterkedéssel, hideg, tudákos allegorizálással és mellékalakokkal pótolta az érzés közvetetlenségét. Így kaptuk, Bécsen át, a szavaló, karddal hadonázó, égfelé tartott ujjakkal esküdöző, Nagy Imrés érc-komédiásokat, a párduckacagányos Toldikat, a Tudományt és más elvont Eszmét jelképező chitonos nőket, csak egyet nem, formában gondolkozó művészek érzés kifejezéseit plasztikus mozdulatokban.

Fadrusz, ellenkezőleg, az allegóriák képrejtvényei helyett egyszerű szimbólumokat ad. Ha pl. Tisza Lajosban — a városépítőben - a munka hősét látja, odaállítja a munkások közé ; az a néhány munkás jelképezi a munkát, s ez oly természetes, oly egyszerű, hogy nem csoda, ha rokon feladatnál ugyanezen szimbólumhoz fordul más is, (mint Dalou, Alphand mérnök emlékénél),. A gondolatnak minél egyszerűbb plasztikus mozdulatban való kifejezését ismeri ő el a vérbeli szobrász feladatául.

Mondjuk meg egy szóval: mi az a plasztikus mozdulat?

Ami az anyag természetének megfelelően van gondolva; ami az anyagban van komponálva ; ami ha kőbe gondolt, nem átmeneti mozgás, nem pillanatnyi mozdulat megmerevedése, nehogy bántsa statikai érzésünket, de akkor sem nyugtalanító, ha szerzője bronzba gondolta el, szóval ami egy nagy és tartós érzésnek megfelelő mozdulatban való kifejezése.

Fadrusz plasztikus mozdulatai azon életérzések harmonikus kifejezései, melyeket benne kora és körülményei kifejtettek és amelyeket neki ki kellett fejeznie. Ez az életérzés elüt a Michel Angeloétól, el a barockszobrászat életérzésétől, de közelrokon a korarenesance-életérzéseivel, s így igen természetes, ha formamegoldásaiban is ehhez áll legközelebb. Michel Angelóból nehéz, belülre ható érzései befelé hatoló mozgásinnervációkat váltottak ki, s egész fejlődése nem egyéb, mint eltávolodás elődeinek kifelé hatoló mozgásától: önmagába, vissza, a központ felé.

"Alakjainak mozgása valahogy magukhoz az alakokhoz van kötve - - a rájuk nehezedő belsősuly megköti szabad mozgásukat."6 Stílje a vonaljátékból a tömeghatások felé halad, még pedig azért, hogy a mélységhatást a sík felé terelje, minthogy képzelete tiszta abstrakciós képzelet volt.

Fadrusz képzeletére - - ellenkezőleg - - a kifelé hatoló mozgásinnervációk hatottak, s ha a páthosz kifejezésére nem is keresett hangos mozdulatokat, de mindég olyant, amely tömegével váljék beszédessé, s beleolvadjon egy egységbe. Fadrusz fejlődése mind öntudatosabban erre hajlott. Mária Teréziánál a ronde-bosse-sal a monumentális hatást csak fokozni akarta, hogy alakjainak mozdulata ne legyen egyetlen szemponthoz kötve. Talán csak Mária Terézia mágnását lehetne ellenem vetni. De ez a gesztus is mily nemes és egyszerű, a pózolás határán ugyan, de mögötte.

Balját mellére szorítja, jobbjával előre mutat, s e jelbeszédben benne van az egész szíve. A francia székesegyházak dekorativ szobraiban, de még inkább Claus Sluter és a bour-gogne-i mesterek síremlékeinek mellékalakjaiban találunk ily intenzív érzést az egyszerű formákban. A kéznek a törzstől való elhajlása nemes egyszerűségében, kifejező erejével, finom, arisztokrata mozdulat, mely minden nézőpontból — éppen meglepő változatos hatásával - - megőrzi nemességét. A kifejezés intenzív ereje alakjainak gesztusára általán jellegzetes. A zászlótartó vezér ereje Mátyás szobrán, Wesselényi nemes lehajlása a jobbágyhoz, a kuruc dacos önbizalma, Mátyás melle, mely feszül, hogy erősebben már nem is feszülhetne, a báj Mária Terézia testtartásában, Mátyás, amint paripáját megüli s tekintetét a messzeségbe szegezve, úgy ül a nyeregben, hogy érezzük, onnét semmi ezen a világon ki nem vetheti: mindez beszédes egyszerűséggel szemlélteli a belső erőt, mely kifejező mozgásukat irányította, s egyetlen vonalba belefoglalta, mindinkább egységhatásra törekedve, a valóság formáit hatóformákká átalakítva.

IV.

Hogy jutott e formaátalakításhoz?

Mintázófájának minden mozdulatával arra törekedett, hogy lelke alaptulajdonságainak hangsúlyozására munkálkodjék, de az út melyen odáig eljutott, nehéz és számos állomásból állott. Nem tartozott a virtuóz csodagyerekek közé. Képzeleti képeinek formába öntését keserves munkával érte el, - a formáért küzdenie kellett, mint Flaubertnek, számítania, terveznie, simítania és megfigyelnie, hogy képzeleti képeit a maguk erejében állíthassa elő.

Mint lakatost és mint fafaragót az anyagmegmunkálásának nehézségei nem lepték meg, de egyik sem vezette be abba művészi formavilágba, mely képzeleti képeinek megfelelt. A lakatosmesterség remekbe készült példányai és a zay-ugróci minta-fafaragványok főleg a barock stíl kései utánérzéseit állították elibé, nagy példányképe később Doré bibliája lett, de ez a Doré bár erős képzeletű művész, stílje részletekben túlhalmozott. Olvasmányai, romantikus hajlandóságai is a barock felé terelték s így fogamzott meg lelkében a zilálthajú Ahasvérus képe, a fafaragó stíljében gipszbe faragva, csupa apró forma halmozása.7

A gnómok stílje s a fafaragványoké, a porcellántányéroké, mind-mind a barock minták hatását mutatják, de hogy a kezelés az anyag természetével mindig számot vetett, stílérzékéről tesz tanúbizonyságot.8 Egyáltalán megérezzük, hogy mintáit a barock művészettel teli Prágából és Bécsből vette, pedig érzése távol állott tőle. Nem az ő ízlése ez, hanem közönségéé, mely szintén bécsi mintákon formálódott. Ezért kerül Bécsbe, az akkori idők kényeztetett kedvencéhez, Tilgnerhez, akinek ujjaiban volt a barock és rokokó keveréke, s formáját csupa részlethalmozásból állította össze. Mihelyt oly feladat elé került, ahol a stílust - bármely stílust -tisztán kellett volna tartania, mint a Liebig- és Radetzky-emléken, ott menten stílushibát követ el, a néző és a valóság között önkényes kapcsolatot teremtve,9 Fadrusz - - az ő nagy intuitiv egységre törekvésében - Tilgnernél nem találta meg azt, amit keresett. Talán csak e korban készült arcképeiben találunk tilgneres, apró formák visszaadására való törekvést, - - de igen kemény formarészleteket, s azokat is túlságosan elemezve és főleg organikus kapcsolatok nélkül, keményen egymás mellé helyezve őket (Laforest-szobor). Tilgner erre, a részlethalmozásra oktatta, s valamit, sajnos, mindvégig megőrzött belőle.

Wesselényi emlékén pl. amilyen finom a jobbágyhoz leszálló Wesselényi mozdulata, éppen olyan kemény az alak formakezelése, főleg a ruharészleteké, elaprózott és pléhszerű. De érdekes, hogy a másik alakjának, a jobbágynak gatyája - pláne ha összevetjük Izsó búsuló juhászának klasszicizáló redőzetével - - milyen egyszerű, nagy formákban tartott és nemesen átérzett. A részlet azonban itt is uralkodik.

Ez benne volt a kor naturalisztikus törekvéseiben, s mindenhol nagy elismeréssel fogadták, Bégast Berlinben, Waldmillert München-ben, Carpeaut Parisban, ezért a részletelhalmozásokért, melyeket, több-kevesebb szerencsével, a formák egymásba ömlesztésével, hullámos játékkal, dagadva-apadva, igyekeztek egésszé összekapcsolni. A sok érdekes véletlent, az új mozgásmotivumokat, s főleg a mellékrészek -- ruha, haj, tekintet — texturás kezelését rajongással szemlélték. A sok fától nem látták az erdőt. De nem törekedtek monumentális hatásra, csak finom, tisztán konkrét megfigyelések halmozására — konkrét képzeletstrukturájuknak megfelelően. Ez, a benyomás visszaadására való törekvés elvezetett az impresszionista szobrászatig, Rodin-ig, másrészt reakciót szült, főleg az abstrakt képzeletstrukturájúak körében. Ezt a reakciót Bécsben Hellmer tanár képviselte és Fadrusz érezte, hogy feléje hajlik.

LÁZÁR BÉLA

1 Corneille írja Cid-ben.

2 Pesti Napló kritikája.

3 Pester Lloyd kritikája.

4 Viollet-le-Duc szava

5 Sovánka szobrászhoz.

6 Michel Angelo, Klassiker der Kunst. XVII. lap.

7 Amennyire a pozsonyi múzeum apró fényképéből ítélkezhetünk.

8 így ítél Divald Kornél is (Az iparművészet könyve II. 253.)

9 Haendcke, Kunstanalysen, p. 259.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003