Tizenegyedik évfolyam, 1912    |   Kilencedik szám    |    p. 342-347.
 

 

A TÁJKÉPFESTÉSZET ANALIZISE

Mért hat oly mélyen az emberi lélekre a természet képe? Napfényben fürdő fellegek, tágas, zöld mezők vagy néma erdők homálya, a haldokló ősz vagy a rügyet bontó kikelet képei megremegtetik szívünk, holott látszólag semmi érdekünk sem fűződik hozzájuk. Erre a kérdésre fogunk feleletet keresni a következőkben.

Minden esztétikai hatás legmélyebb titka az emberi lélek szervezetében rejlik. Ennek felméretlen mélységeit kell átkutatni még, új, ismeretlen világok csodái várnak ott a felfedezőre. A lélektani vizsgálat egy modern nagymestere, Freud tanár volt az, aki utat tört az e téren felmerülő problémák eddig át nem hatolható szövevényes rejtelmeibe. Tudjuk ma már, hogy az emberi lélek alapszerkezetéről állított legnagyobb tévedés, hogy az egységes; hogy amennyiben minden élmény az én élményem, annyiban az egy öntudatom alkatrésze. Az öntudat maga csak világosabb, tudatosabb képzeteink köre, sok metafizikus állítása szerint. Pedig nincs ily egységes öntudat. Kiderült, hogy csirájában mindenikünk lelkében egész különböző egyéniségek rejlenek, amelyek igen gyakran nem is bírnak egymás léte felől tudomással. A legellentétesebb, egymással szemben érvényesülni akaró törekvések vihara dúl bennünk, amelynek az ereje a meditáló habozástól kezdve súlyos testi és szellemi elváltozásokkal járó tudathasadásig és a tudat teljes elhomályosodásáig fokozódhatik. Lelkünk alapvonása az, hogy úgyszólva teljes életünkön át végig kísérik a konfliktusok. A fejlett emberre nézve e konfliktus típusa az emberi lelket egy teljesen átható vágy: az erotikum és ennek a kielégülését akadályozó felfogás, a morál közötti konfliktus; ezek közt forog fenn oly összeütközés, mely egyik legnagyobb nyomorúságunknak. lelki és testi bajoknak forrása, másfelől azonban a kultúra legértékesebb javainak: a tudománynak és művészetnek a kútfeje.

A morál oly szűk térre szorítja a legális erotikát, hogy ez az ember természetének nem felel meg. Az ember és az állat közötti egyik lényeges különbség, hogy érzéki vágyaink a gondolat segélyével sokkal nagyobb erőre emelkednek és időben jobban kiterjednek, mint ahogyan az a minden szervezetben lefolyó kisérő fiziológiai változásból várható volna. Aki nem elégített hatalmas vágyak azután vagy lelkünk sötét, tudattalan részeiben lappanganak és testi bajokban nyilatkoznak, vagy a morálnak, ezen örökös cenzornak kifogásra alkalmat nem adó szellemi alakban keresnek maguknak kielégülést, más szóval szublimálódnak. A szublimált erotika egyik legértékesebb nyilvánulása a művészi alkotás. Nehéz azonban olykor meg-lalalni a kapcsolatot az erotika és a művészet között Bizonyára sokan éppen azt az alkotást fogják művészinek mondani, ahol a "tiszta" szépet vélik megtalálni. A probléma ezen beállításban tényleg szinte izgat az ellentmondásra. Mily erotikus élvezetet nyújt például Segantini tájkép-festészete? Van egyáltalán valami köze e dolgoknak egymáshoz? Van és nincs! A legszorosabb kapcsolatot és e kapcsolatból való legteljesebb menekülést fogjuk itt megtalálni.

Hogy megérthessük lelkünk természetét, jobban szemügyre kell vennünk az előbb említett konfliktust: egy oly oldalról fogjuk ezt megvilágítani, melyet eddig tán nem vettek eléggé tekintetbe.

Minden vágy igen bonyolult természetű: vannak benne gondolatok, a vágyakozás tárgyaira, bizonyos fokú akarat és többé-kevésbé intenzív érzelem; bennünket éppen az utóbbiak fognak most érdekelni. Ezen érzelmek igen sokfélék lehetnek, de mindannyijukat jellemzi egy sajátos tulajdonság: az, hogy valami, szavakkal eléggé nem jelezhető hangulatuk van, amit a német pszichológusok találóan "Spannungsgeführ-nek jellemeztek. A feszültség érzelmei kisérnek minden vágyakozást. Kellemetlen, néha fájdalmas, vagy éppenséggel kínos érzés ez, melyet erősségében csökkenthet ugyan a figyelem ideiglenes vagy tartós elvonása a vágy tárgyairól, de megszüntetni teljesen csak egy dolog képes: a vágy céljának elérése, a kielégítés, amely azután kellemes, örömteli érzéssel jár, a "Lösungsgefühl", a feloldás érzelmével Bárminő óhajtott dologra irányuló türelmetlen, "feszült" várakozásban megtaláljuk ezen érzelmet. Óhajunknak ránk nézve kedvező teljesülésével járó " megkönnyebbülés "-ben megtaláljuk a feloldás kellemes érzelmét. A feszültség és a feloldás érzései állandó hullámzásban tartják lelkünket. Persze e hullámzás éppen nem ritmikus. "Der Wahn ist kurz, Die Reu'ist lang;" mondhatnék itt más alkalmazásban. Hosszú várakozással, sokszor kemény szellemi munka fáradalmaival fizet az ember azért a gyorsan elröppenő örömért vagy mámorért, amely az elért sikert kíséri, íme Schopenhauer pesszimizmusának egyik mély és tiszta forrása. Mert nincs megállás.

Mintha meg volna átkozva az emberi nem, a hőn óhajtott cél elérve értéktelenné válik, mert megszokjuk. Természetesnek, majd unalmasnak fogjuk találni állapotunkat. Új célokra van szükségünk, hogy tettre serkentsenek. Tristan örök epedése alig hallhatóan, de ott rezeg mindenikünk lelkében, a filozófuséban azonban kiséri még az a tudat, hogy elérhetlen után vágyakozunk, mert Izolda csókzápora sem olthatja el kívánságaink tüzet, csak velünk együtt szűnhetnek meg azok. Ebben rejlik azonban új és új erőfeszítésünk titka.

Bármily rövid ideig tartók a feloldás érzelmei, intenzív örömeikre feltétlen szükségünk van. Az egészséges psziché tartósan nem nélkülözheti őket. Nevezzük a kielégítés nélküli vágyakat egy szintén Freud munkáiból vett műszóval frusztrán izgalmaknak. Törekvéseink tartós sikertelensége, a folytonos kielégületlen vágyakozás, sajátszerű, fájdalmas pszichikai változást teremt bennünk. Testileg-lelkileg kifáradunk'. Egész lelkűnkön erőt vesz a pihenés vágya, felejteni akarunk mindent; vágyainkból csak egy marad meg, jobban mondva egy új fajta vágy kerít hatalmába: menekülni, megszabadulni minden vágyakozás kínjaitól. E nyugalomvágy a legmegindítóbb művészi alkotásokban talál kielégülést.

Megragadóan és tisztán cseng hangja Goethe néhány örökszép dalában, mint a Wanderer's Nachtlied-ben. ("Über alle Wipfeln ist Ruh"; vagy másutt: Süsser Friede komm', ach komm' in meine Brust ") Ezen érzést elemezve, megtaláljuk benne ismét a feszültség és a feloldás ellentétét. A nyugalom vágyával jár ismét egy feszültségérzelem, amely azonban célját külső körülmények folytán gyakran el nem érheti és így szublimálódik, teremt magának képzeletben kielégülést, művészi alkotásban, vagy műélvezetben, melyet ismét a feloldás érzelme kisér.

Szigorú törvények szabják meg a kultúra fejlődését. A "természethez való visszatérés'' jelszava a lúlrinomult kultúra gyönyöreire való visszahatásnak. A gyors kielégítés lehetősége új és új célokat teremtet velünk, melyek körforgása végeredményben épp úgy kimeríti a testet és a lelket, mint a kielégítés teljes lehetetlensége. Mai kultúránk a nagy tömegre nézve inkább az utóbbi állapotot teremti meg; a morál tételei és a gazdasági helyzet különösen az intelligens középosztályt az örök kielé-gítetlenség, a "frusztrán izgalom" állapotára kárhoztatják. Ellenben a gazdaságilag legfelső fokon álló kiváltságosaknál gyakran épp a túlgyors kielégülés lehetősége rabolja el a vágy alóli feloldás örömet. Mély költői intuíció vezeti Madáchot, midőn a büszke római nagy úrral megirígyelteti a naphosszat görnyedő rabszolga esti örömét. Végeredményben tehát a kielégülés lehetetlensége és a rögtöni, fáradalom nélküli kielégülés egyformán megsemmisíti a feloldás érzelmét.

Régen ismert tény, hogy a városi kultúra teremti meg a természet utáni vágyakozást. A tájkép-festészet csak akkor fejlődhetett ki, mikor már gazdag és nagy városi élet volt. Nem a kőházak tömege hajt bennünket az erdő és a mező üde zöldjére, vagy a havasok zord világába! Nem! Érdekeink ezer szála a városhoz kötöz és a falusit, aki élte végéig naphosszat gyönyörködhetnék a természetben, gyakran untatja a természet. Ámbár nem tagadható, hogy a friss levegő, a színek és a formák változatossága és a zsivaj után a csend vágyakozása is képzeletbeli kielégülést talál a természet képeiben. E vágyakból azonban a frusztrán izgalom folytán sokszor előáll a neu-rosis. A természethez való visszatérés vágya is túldeterminált, azaz több egymástól független okra vezethető vissza. Döntő azonban csak egy: a városi élettel járó frusztrán izgalom. Tehát nem a házak hajtanak ki, ismételjük, hanem az emberek és sokadalmuk alkotása: a városi kultúra. Ezer és ezer alkalom korbácsolja fel érzékeinket: az emberek sokasága, a színház, a zene, a festészet, az irodalom és minden látványosság a mindeneket lenyűgöző Erős szolgálatába szegődik, hogy hozzánk közelebb férkőzzék, és mindeme gyönyörűségek előtt állunk mi Tantalus kínjaival. Ekkor támad fel lelkűnkben a vágyaktól való menekülés vágya, mint egyetlen út a fájdalmas érzések elől való szabadulásra. Analóg folyamat vezet az emberi lélekben a morális cenzúra kialakulására is, ezzel azonban ehelyütt nem foglalkozhatunk. A frusztrán izgalom tehát a megindítója azon folyamatnak, mely az erotika elől való menekülés vágyában áll lényegileg véve; e vágy feszültségi érzései találnak szublimált alakban a tájkép-festészet alkotásaiban feloldást és kielégülést. A nyugalom e vágyából fakadnak az elhagyott kisvárosi utca, a hóborított falu, a homályos erdő képének gyönyörei, mely vágyat ily "ideálisan" azaz a velejáró érzelmek ily tisztaságában, sohasem elégíthet ki maga a valóság. Ez a tájképbe való "Einfühlung" magyarázata. A mű-élvező éber álma, képzelete odagondolja magát az elhagyott táj csöndjébe, néhány pillanatra leveti az örök kínt: a vágyakat. Schopenhauer, akinek egész filozófiai rendszere nem más, mint saját lelkének óriásilag nagyított, a világot átfogó vetülete, a műélvezet magyarázatának ezen pontján mélyebb és igazabb, mint bárki más. Hibája csak az általánosítás: azon műremekek, melyeket ő maga is tán annak minősítene, a pszicho-analitikus hideg és a láthatatlan részletekbe menő boncolása közben erotikus érzések más pályákon való lefutásának bizonyulnának.

Mi sem igazolja ezt az állítást jobban, mint az, hogy a tájkép-festészetnek sem minden faja magyarázható ily módon. Épp a természet ölén élő ember gazdag és sajátos álomvilágot teremt magának: a mithoszok birodalmát, melyben vágyainak objektumai fénylő hősök, ragyogó istennők, a kik leszállnak hozzá, a nyomorult halandóhoz, hogy segítsék és szeressék őt. Bizonyos az, hogy e vágyak az örökké éber morális cenzúra hatására egy sajátos allegorikus nyelvet teremtenek maguknak, mellyel kijátszák a cenzúrát. Ezen allegóriák képei a természet változásaiból valók. A felhők vándorlása, a hajnal és az alkony bíbora, tél és tavasz váltakozása e nyelvben egész mást jelentenek: emberi vágyak objektumait. Fantazmagóriákat, melyeket projiciál az ember. A természet képei itt tehát bizonyos, más módon nem érvényesülhető törekvések burkolt kielégítésére szolgálnak. A projekció és a vele ellentétes introjekció folyamatának mélyreható elemzését adja Ferenczi, "Introjektion und Übertragung" (Leipzig, 1910) című munkájában. Itt csak annyit jegyezhetünk meg, hogy a kivetítés folyamata akkor fejlődik ki leghatalmasabban, amidőn okunk van figyelmünket saját bensőnktől elfordítani, de erős és ki nem élt vágyainkat a külvilágban pillantjuk meg. Itt még alig ismert vidék vár felfedezésre: ki kellene kutatni azt a kapcsolatot, amely fennforog bizonyos pszichikus komplexumok és természeti képek között. Meg kellene alkotni azon szimbolikus nyelv szótárát, amelynek használatát tapasztaljuk a mithoszok, a népdal és igen sokszor az álmok tarka világában. Ma még e szótár igen fogyatékos. Az a kevés, ami megvan belőle, első betekintésre oly vadnak és bizarrnak tűnik fel, hogy a legtöbben, akik nem járatosak a pszicho-analizis technikájában és eredményeiben, sietve be fogják csapni azt a könyvet. Csak azt jegyezzük meg ehelyütt, hogy felületes megtekintésre igen távoli analógiák létesítik a kapcsolatot pszichikus komplexumok és természeti képek között, de hogy e kapcsolatok nem önkényesek, azt mutatja a használatukban feltűnő állandóság. Ugyanazon vágyak és érzelmek ugyanazon képekben nyernek kifejezést, ámbár a költői találékonyság látszólag mindig új és új kapcsolatokat létesít. Hogy tényleg fennforog egy objektiv kapcsolat, arra nézve utalunk még arra, hogy a költő szabadságát is korlátozza éppen az az objektív hasonlóság, amely a természeti és a lelki folyamat között van, amely hasonlóság, pontosabban megjelölve, az illető lelki folyamatot kísérő fiziológiai változás és a természeti változás között forog fenn. Mint a tulajdonképeni nyelvekben azonban, úgy itt is, ugyanazon kép igen különböző lelki állapot megjelölésére szolgálhat. Alkalmazzuk ezen, a festő műalkotásának analízisétől látszólag oly távol álló fejtegetéseket egy-két példán. A tájképek két főfaját különböztethetjük meg, mely fajok két egymástól lényegesen eltérő lelki állapotot jelentenek. A műalkotás és a műélvezet öröme bizonyos intenzív vágyak szublimált kielégítéséből ered E feloldásérzelmek azonban más és más feszültségérzés követői. Az egyik esetben a frusztrán izgalmakra beálló nyugalomvágy, a másik esetben az élnivágyás fordítja a saját bensőjétől elforduló tekintetet a természet kepei felé. De úgy az életvágy, mint az élettől való elfordulás egy közös gyökérből ered: mindkettő a fennforgó viszonyok között egyedül lehető módja a fájdalomtól való szabadulásnak, az öröm felé való törekvésnek. A fájdalom maga is lehet gyönyört okozó; mint ahogy mélyebbre vájjuk önsebünket olykor, hogy hamarább szabaduljunk tőle. A hasztalan vágyakban kimerült lélek kéjeleg a csend, a magány, a pusztulás képeiben, mert hisz ezek számára megváltást ígérnek fájdalmai okától: vágyaitól és a beálló enyhülés feszültségoldó érzelme teszi számára oly értékessé a műalkotást. Példakép szolgálhat Segantini festészete. Freud vizsgálataiból tudjuk, hogy nem az élet küzdelmeiben alakul ki a jellem, hanem oda belevisszük már a gyermekkor infantilis charakterét. Segantini születése anyja életébe került. Az anyai szeretet hiánya döntő hatású a lelki fejlődésre. Hiába ragyogott néki Arco deli napja, lelkében homály derengett. Ő maga írja gyermekkoráról: "Ob es regnete oder schön war, meine Seele war traurig und resigniert. Noch wusste ich nicht, ob solches eintönige Dasein in alle Ewigkeit fortdauern sollte". (W. Fred: Giovanni Segantini, Wien 1901). Paraszt apja a városba vitte rokonaihoz és bizonyára a szűk padlásszoba ablakából kitekintgető gyermek lelkében fogan meg ama féktelen szabadságvágy, mely a hétéves fiút szökésre csábítja, nyomorba hajtja, de amelyet később festői alkotásaiban oly megragadóan kiél: a hegyek között. A Maloja-csúcs zord alpesi világa nyugtatja meg őt. Csak halála után vesz tudomást arról a világ, hogy benne minden idők egy legnagyobb szelleme ragyogott, aki bonyolult, lelki állapotokat oly képekben tudott szemléltetni, amelyek azon érzelmeket teljes erejükben fel tudják támasztani. Hogy örök kielégítetlenségében mily gyakran vetődhetett fel a látó gyermek lelkében az anya utáni vágy, és hogy soha el nem múló nyomokkal Íródhatott oda be, azt mutatja néhány gyönyörű madonnaképe. Az élettől való elfordulást és mély pesszimizmust jelent, hogy egyetlen női aktja: "A bűn forrása" meztelen, karcsú leányt ábrázol, amint a zord hegyi tó tükrében kacérul nézi önmagát. E ponton Leopardinak szintén frusztrán izgalmakból fakadó pesszimizmusára emlékeztet. Leginkább megrázóak azonban nála a pusztulás és a halál képei. A hideg őszi alkonyatban a tűz körül gémberedő pásztor, a karámba terelt barom méla tekintete, a hóval borított temetőben a fej fára boruló nő határtalan melankólia képei. A "Hazatérés" című képben minden eszközt a tragikus hatás fokozására használ fel. A völgyben fekvő törpe falut, melyet csak tornya jelez, körülfogják hatalmas hegyek, amelyeknek kopárságát és keménységét az éles, tiszta levegőben szinte érezzük. Az úton a pásztor visszatér szülő falujába: a nyomorult saroglyát teljesen elfoglalja rákötözött koporsója, amelyen rajta ül végtelen fájdalomtól megtört nője. A halál iránti tisztelet levéteti a kísérő paraszttal kalapját, úgy vezeti kötőfékinél fogva a szekér elé fogott lovat. A kuvasz félelmétől hajtva búvik a saroglya alá. Az egész kép az ember jajjá: az a félelmes erő, mely ez élesen elémeredő hegyeket megformálta, nem barát: ellenség ez. Hideg és süket. De éppen érzéketlen fensége az, ami megnyugvást ad, az emberek törpesége elől hozzámenekülhetünk, ő adja meg minden baj balzsamírját: a gyógyító halált.

Mily más az a festészet, amely az életvágy szimbóluma!

Legyen példánk erre Szinyei-Merse örökszép tavaszi himnusza: "A pacsirta". A tavasz tarka virágai közt hever egy buja formájú szőke nő és elandalodva hallgatja a könnyű légbe szálló pacsirta énekét. A mély kék égen fehér bárányfelhők úsznak. A földön mindenütt szendül az ifjú élet.

Hogy a művészben sem tudatos az a folyamat, amelyet szublimáció névvel jelölnek, az mitsem von le állításaink igazságából. A lélektani kutatás növekvő bizonyossággal és világossággal mutatja ki, hogy lelki folyamatainknak rendesen csak felszíne jelen meg a reflexió fényében, alatta hömpölyögnek a tudattalan élet árjai. Szinyei képe az életvágy kielégülése; az életé, melynek hajtó ereje halandó számára a mindenható szerelem.

DR. POLGÁR GYULA

VÁROSKÉP ZICH FERENC RAJZA
VÁROSKÉP
ZICH FERENC RAJZA

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003