Kilencedik évfolyam, 1910    |    Ötödik szám    |    p. 216-217.    |    Facsimile
 

 

JOÓ BÉLA

Fiatalon, pályája tavaszán ragadta el a halál egy kevéssé ösmert, de szép tehetségű festőnket, Joó Bélát. A nagyközönség alig ösmerte nevét, mert - ha nem csalódunk - mindössze egyszer állított ki Budapesten, a Műcsarnokban. Ez 1901-ben, tavasszal volt, amidőn egyik arcképét (402. katal. sz. a.) küldte Budapestre. Különben is megvonuló, a zajt vagy a fővárosi tülekedést kerülő finom -lelkű művész volt, akit még anyagi gondok sem kényszerítettek arra, hogy részt vegyen a nagy művészi vásárokon.

Joó Béla Szentesen született, 1874 november 27-ikén. Ugyanebben a városban végezte középiskolai tanulmányait s ott tette le az érettségi vizsgálatot 1892-ben.

Családja köréből tudjuk, hogy már gyermekkorában szeretett rajzolgatni és szorgalmasan akvarellezett. S nagy diák volt már, amikor az első hatalmas művészi impulzus érte. Munkácsy Mihály, dicsőségének teljében, hazajött, hogy a "Honfoglalás"-hoz adatokat gyűjtsön, típusokat keressen. S a nagy mester eljött Szentesre is, ahol ott lakó rokonánál, Zsilinszky Mihálynál, a későbbi államtitkárnál szállott meg.

Szentesen talán senki sem tekintett Munkácsyra oly hő vágygyal, oly szeretettel, mint az akkor gimnazista Joó Béla. Zsilinszky szivességéből a mester tudomást is vett a diák művészálmairól s megnézte rajzait. Sok elismeréssel beszélt róluk, sőt kilátásba helyezte, hogy a kis szerzőt majd idővel felveszi tanítványai sorába.

Ez fordulópont volt Joó életében. S ettől kezdve eldőlt az életpálya kérdése. Mindjárt az érettségi vizsgálat után Budapestre jött s beiratkozott Bihari és Karlovszky festőiskolájába. De itt nem sokáig volt maradása, mert mindenképen a külföld valamely nagy művészeti központjában akarta tanulmányait végezni. 1893 januárjában tehát Münchenbe utazott s ott az akkor nagyhírű magyar iskolába, Hollossy Simonéba, iratkozott be. A nyári időszakot leszámítva, 1896-ig minden idejét ott töltötte. Ebben az évben ugyanis önkéntesi kötelezettségének kellett eleget tennie.

Három évet tölthetett tehát Münchenben, anyagi gondok nélkül, hisz szülei bőven ellátták minden szükségessel. S ő csakugyan egészen művészeti tanulmányainak élt Hollossy kitűnő útmutatásai mellett. Szíves, meleg barátság kötötte most már össze a tanítványt a mesterrel. Összehozta őket és összekapcsolta lelkűket a festészeten kívül a zene is, amelynek mind a ketten nemcsak élvezői, de egyben ritka tehetségű művelői is voltak.

1898 elején kiszabadulva a katonasorból, megint Münchenbe ment, de nem maradhatott ott sokáig. Makacs betegség támadta meg szemét, amely nemcsak sokáig kínozta, hanem valósággal rettegésbe ejtette. Félt a megvakulástól. A legszörnyűbb katasztrófától, amely festőt érhet. Hasztalan vigasztalták, hiába beszéltek lelkére, hiába mondogatták, hogy alaptalan vagy legalább túlzott a félelme. Szerencsére a fenyegető baj elmúlt. De Joó Béla régi munkakedvét nem kapta vissza többé. Az addig oly vidám, oly kedélyes fiatal embernek mintha akaratereje megbénult vagy régi kedve örökre elszállt volna.

Alig-alig dolgozott valamit. Az ecsethez ritkán nyúlt, inkább a zongorából csalt ki magának vígasztalást. S szülei birtokán gazdálkodott. Szinte úgy látszott, hogy szakít régi művész ideáljával.

Lassankint azonban úrrá lett a töprengései fölött. Néhány esztendei tétlenség után 1904-ben újra festegetni kezdett.

Ekkortájt telepedett le Szentesen Fridrich János fényképész, aki maga is foglalkozik festészettel. Egymást sarkallva s egymástól kedvet kapva dolgoztak aztán Joó Béla különösen a legutóbbi három-négy év alatt szorgalmasan festett.

S első sorban szülőföldje vidéke volt az, amely most lekötötte. A müncheni atelier-munkák után most az alföldi tájak egész sora kerül vászonra. Hisz még akkor is, amikor gazda módjára ki-kiment a tanyára, minden festőszándék nélkül, akaratlanul is ott csüngött a tekintete a széles és alacsony látóhatáron, a rónaság hímes szőnyegén, az ég bodor felhőin. Az alföld volt az, amelyet tanulmányozni kezdett, behatóbban, mint valaha. Művészetének ez a második korszaka elüt a münchenitől. Akkor a szobavilágítás tónusfinomságait, egy-egy akt finom formavilágát kutatta, egészen a Hollósy-iskola értelmében. Most egyszerre közvetlenné válik. Szélesen és erőteljesen kezdi festeni azt a neki oly meghitt vidéket. Látszik e tanulmányokon és vázlatokon, hogy nem pusztán festői vágy vezeti kezét, hanem ennek a földnek hő szeretete is. Igaz, évenkint ellátogat Erdélybe, bátyjához, Joó Károly dr.-hoz s gyönyörködik a hegyes-erdős világban, de vágya mégis visszahúzza igazi szerelméhez, az alföldhöz.

Egy ilyen alföldi képe került a szegedi néprajzi múzeumba is. Nagyon büszke volt erre a sikerére, mert ő maga senkit sem kért a közbenjárásra.

Egyre erőteljesebben, egyre behatóbban foglalkozik művészete kedves tárgyával, midőn múlt év október havában megázott, átfázott s halálos betegség fogta el. A daliás, erős férfi eleinte nem sokat törődött vele, de a betegség ágyba döntötte. Tüdő- és mellhártyagyuladás támadta meg. Nem volt menekvés. 1909 november 27-én halt meg Szentesen.

Széptehetségű és szépreményű fiatal művészt vesztettünk el benne.


ALFÖLDI TÁJ JOÓ BÉLA FESTMÉNYE
ALFÖLDI TÁJ
JOÓ BÉLA FESTMÉNYE

SZÁNTÓFÖLD JOÓ BÉLA FESTMÉNYE
SZÁNTÓFÖLD
JOÓ BÉLA FESTMÉNYE

JOÓ BÉLA ÖNARCKÉPE
JOÓ BÉLA ÖNARCKÉPE


 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003