JEGYZETEK MŰVÉSZETI POLITIKÁNKHOZ
Művészeti szervezetek a vidéken.
A főváros közönségére való támaszkodás, mint az egyedülire, mely ma képzőművészetünkhöz, hozzájut, szülte azt a visszavonást, mely művészeink sorait megosztja és eredményezte azokat a kétes értékű anyagi és erkölcsi sikereket, melyekkel a fővárosban a túltengésig szaporodó kiállítások utóbbi időben zárultak.
Józan észszel ezeken az állapotokon nem lehet csodálkozni, hanem azokat egész természeteseknek kell találni, hiszen a háromnégy napi szünettel váltakozó kiállítások elvégre is szinte szükségszerűen kimerítik a fővárosi közönség lelkesedését és erszényét s végeredményül a művészek csalódását, majd elkeseredését szülik, hiszen a műtermek talán még soha sem voltak oly tele eladásra váró műtárgyakkal, mint az utóbbi időben, mert az egyik-másik jó sikerű kiállítás újabb reményeket kelt s e siker hatása alatt itt-ott ismét lázas sietséggel kezdődik el a munka, hogy a csalódások szomorú sorát szaporítsa.
Mindezektől a tagadhatatlanul nagyon szomorú és semmiképen sem biztató jelenségektől is eltekintve, a vidéki közönség, melynek ma már nagyon tekintélyes részében él a művészet szeretete s mely aggódva nézi a viszonyok ilyetén elfajulását, joggal kérdheti, hogy őt, a magyar intelligencia zömét, miért hagyják ki a közös munkából? Miért hagyták ki kezdettől fogva s miért nem veszik észre most sem, mikor baj van s mikor ez a közönség nagyon hozzá szokott ahhoz, hogy a fővárosból kiinduló minden néven nevezendő társadalmi és kulturális mozgalom majdnem kivétel nélkül ő reá szokott támaszkodni s mikor nagyon jól tudja, hogy ezeket a mozgalmakat mindenkor talán kivétel nélkül még azokat is, amelyek meg sem érdemelték, a kellő támogatásban részesítette. Egyedül a képzőművészet az, amelyről szólván a vidéki társadalmat szinte szálló igeként becsüli le úgy a főváros közönsége, mint maguk a művészek.
Volt a vidék leszólásának értelme a 70 — 80-as években, de hiszen akkor a főváros közönségéről sem lehetett hízelgőbben beszélni, ma azonban, midőn vidéki városaink óriásit fejlődtek, egyike-másika a közélet minden terén föltétlen tiszteletre s a legnagyobb elismerésre méltó módon munkálkodik a kulturális és közgazdasági élet haladásának útjain, nemcsak semmiképen nem indokolt, de sértő is. Ma már azt a szellemet, mely egykor a vidéki városokat a modern haladás eszméitől féltékeny gonddal sáncolta el, száműzte az egyre szaporodó és erősbödő intelligens társadalom, amely mindenképen, még a tradíciók feláldozásával is, bele akart s bele is illeszkedett a modern életfelfogásba. Általában vidéki városaink túlnyomó része, kisebb arányokban bár, ami különben egészen természetes is, de semmiben sem marad a főváros közművelődési élete mögött s ha az állam csak olyan mértékben, mint a minő mértékben a fővárost kedvezményekben részesíti, enyhíteni fogja a vidéki városok belkormányzatának súlyos terheit, s ezzel teherviselési képességüket emeli, e városok a felszabadult erőket nem fogják parlagon hevertetni, hanem ellenkezőleg kulturális fejlődésüket fogják azokkal egyengetni. Aki valamennyire ismerős a vidéki városok életéve], nagyon jól tudja, hogy ezer és ezer kisebb-nagyobb szabású terv kivitele vár e boldog s remélhetőleg nem távoli időre.
Szóval a főváros közönségének, az illetékes tényezőknek és magoknak a művészeknek a vidéki városokról táplált véleménye, ha valamikor indokolt is volt, ma már merőben igazságtalan. A vidéki magyar művelt társadalomnak ma már határozott művészi igényei vannak, nem egy szalonban a művészeti kérdések állandóan szőnyegen vannak, a rajzoktatást a jó nevelés egyik föltételének kezdik tartani s lassan bár, de szaporodik azoknak is száma, kik lakásuk falain egy-egy jó műtárgyat lelki szükségnek tekintenek. Ha nem ragaszkodnám a szigorú objektivitáshoz, páratlanul szép eseteket tudnék arról elmondani, hogy nem egy, azelőtt soha nem látott és még nevéről sem ismert vidéki polgártársam mint lett a művészet behatása alatt nem is művész-baráttá, hanem a művészet rajongójává. Egy személyes kis incidenst azonban, mely parányi kis működésemmel nyilvánosan bár, de zártkörben foglalkozott, hadd intézek el itt a legnagyobb nyilvánosság előtt. Ezt is csak azért, hogy igazoljam, bizonyítsam, hogy a vidéki közönség nemcsak szívesen látja, hanem várja, óhajtja is a művészetet. A felvidéki vándorkiállítás nagy eredményeit ugyanis annak tulajdonították, - - ez az incidens - - hogy én a a városok közönségére erőszakoltam a vásárlást és hogy erről információk szereztettek be. Bármennyire hizelgő reám nézve annak föltevése, hogy szerény államvasuti mivoltom mellett 62000 koronát tudtam kierőszakolni, tiltakozom e sértés ellen azok nevében, akik erről semmit sem tudnak s akik ellen ez intéztetett, mert a 62000 koronát azok, akik áldozták szívesen és önként és nem erőszak folytán áldozták. Tiltakozom annál inkább, mert tanukat tudok állítani, akiket a vásárlásról lebeszéltem, akiket vásárlási szándékukban megakadályoztam, sőt akiknek az eladást egyenesen megtagadtam, arról azonban, hogy én valakinél - - magánszemélynél, nem testületnél — akár közvetve, akár közvetlenül eladási szándékból eljártam volna, alkalmatlankodtam volna, az illetőre pressziót gyakoroltam volna, várom a bizonyítékokat.
Mindezt csak azért mondom el, nehogy olyannak tartassam, aki azt, amit mond és ír, föltevések és nem a gyakorlatban kipróbált tapasztalatai alapján írja és mondja. Igen, a gyakorlat tanított meg reá, hogy a vidéki városok közönségét immár nagyon itt az ideje, hogy bevonjuk művészet-politikánkba és pedig azon a két okon, hogy a centralizálás doktrínája már idejét multa, sőt megbukott és hogy a vidék már megérett arra, hogy nemzeti közművelődésünk ezen ágába is — helyes szervezés mellett - - bevonassék.
Helyes szervezés! Mikor még szervezésről sem szólhatunk, mikor még semmiféle kezdeményezésről nincs tudomásunk, melynek az lett volna a célja, hogy a főváros művészeti életét a vidék közművelődési mozgalmaival szoros és állandó kontaktusba hozza, mikor a szegedi, debreceni, pozsonyi, szolnoki és aradi műpártoló egyesületeken kívül több ily egyesületről tudomásunk egyáltalán nincs, valamint arról sincs tudomásunk, hogy a vidéki számtalan kulturegyesületnek (néhány kivételével) komoly és céltudatos képzőművészeti programmja is volna. Ez a tény pedig látszólag amellett bizonyít, hogy a vidéki városok közönsége csak szórványosan érdeklődik a művészet iránt, tehát cáfolni látszik azon állításaimat, melyeket a vidék fejlődő művészeti érzéke mellett fölsoroltam. Ne felejtsük el azonban, hogy a vidéki műpártoló egyesületeknek, vagy a meglevő kulturegyesületek művészeti programmjának akcióképessége attól a támogatástól függ, melyben a főváros művészi életétől részesülhet. Mily célra alakuljanak meg ezen egyesületek, ha a főváros azokat programmjük kivitelében nem támogatja? Elhatározhatják ezen egyesületek (s elhatározásaikat a belügyminiszter jóvá is hagyja), hogy évenkint, vagy minden második-harmadik éven kiállítást rendeznek, a Műcsarnok vagy a Szalon közreműködése nélkül azonban ezeket a kiállításokat rendezni egyáltalán nem képesek t vagy pedig olyanokat rendeznek, amelyeket jobb volna mellőzni) s így meg sem alakulnak, de megalakulnának az egész ország valamennyi arra való városában, ha erre a kezdés a fővárosból indulna ki és pedig akként, hogy az alapelvekben szigorúan körvonalazott programmot tárna a közönség elé, a részletekben pedig a helyi társadalmak felfogásának, életszükségleteinek adna szabad és tetszés szerinti érvényesülést. Ne higyjük, hogy ez lehetetlen s ne mondjuk, hogy egy az egész országra kiterjeszkedő művészeti szervezet az utópiák hónába tartozik; az emberileg elképzelhető dolgokat megvalósíthatja az erős elhatározás, az erős akarat. És bizony nagyon itt az ideje a két tényező erőteljes érvényesítésének, mert ezek nélkül nincsen nagy alkotás. Ha sorsára bízzuk művészetünket, ha nem karoljuk föl minden erőnkkel és a leggondosabb szeretettel, ez az egyetlen kulturális fegyverünk, melylyel feltartózhatatlanul szerezhetünk magunknak a művelt nyugat civilizációjában előkelő helyet, a nemzeti élet és érvényesülés pótolhatatlan veszteségére örökre kihull kezeinkből. Mert irodalmunkkal nem ostromolhatjuk meg a nyugat kapuit; hiszen nyelvünket határainkon túl senki sem érti, zenénk szintúgy idegen, hiszen a sírva-vígadás érzései nem találhatnak visszhangra csak az "ezredévi szenvedés" nemzeténél. Egyedül művészetünk az, mellyel a versenyt felvehetjük, sőt amellyel - - mint már nem is egyszer - - teljes elismerésre késztethetjük a külföldet.
Visszatérve tehát az elejtett fonalra, abban összegezhetjük a kérdést, hogy céltudatos, nagyarányú művészeti politikát a vidéki városoknak számításon kívül hagyása mellett ma már elképzelni sem tudunk s azért, tekintettel különösen a fővárosi viszonyokra, égetően szükséges, hogy a fővárosból kiinduló komoly mozgalom szerveztessék a vidéki városok bevonása, illetve a vidéki városokban művészeti fiókoknak létesítése iránt a célból, hogy a műpártolás a vidéken is tervszerűen előkészítessék, sőt biztosíttassák. Vagy mikor akarjuk észrevenni, hogy ég fejünk fölött a ház?
Művésztelepek a vidéken.
A centralizálás eredménye, hogy művészeink kevés kivétellel a fővárosban élnek; pedig Szolnok bizonyítja, hogy a vidéken is tudnak élni és dolgozni. Van azonban egy másik bizonyíték is: az a töméntelen külföldi téma, melyekkel művészeink vásznain oly sűrűn találkozunk. Ez utóbbi körülmény azonban, valamint művészetünk ma általánosan földolgozott tárgyai különösen azt is bizonyítják, hogy a főváros élete nagyon ritkán ihleti meg művészeinket valamely alkotásra, szóval azt látjuk, hogy művészeink mindent megfestenek, csak azt a környezetet nem, amelyben élnek, inkább azt, amelybe - - kirándulnak. Pedig van nem egy vidékünk, amely a festői témákat szinte ontja s mégis ha csupán állandóan a fővárosban lakó művészeinkképeit tekintjük, azt látjuk, hogy ezek a témák egyik tárlatunkon sincsenek kellőképen képviselve. Nincs Erdély vadregényes völgyeinek, nincs a Vág annyit dicsért partjainak, nincs a Balatonnak, az alföldeknek, nincs egyik magyar vidéknek sem és e vidékek érdekes, jellegzetes életének sem piktora, vagy ha van, véletlenül van s aszerint van, amint egyik-másik művész oda vetődik. A magyar levegőt művészetünkben ma legnagyobb súlylyal azon művészeink képviselik, kik vidéken laknak, a fővárosiakból pedig azok, kik nyaranta a magyar vidékre vonulnak ki.
Állapítsuk meg tehát, hogy fővárosi művészeink zömét az a környezet, amelyben élnek, vásznuk előtt egyáltalán nem bilincseli le, továbbá, hogy a művészek nagyrésze a fővávoson kívül keresi tárgyait s találja meg megörökítendő impresszióit s végül, hogy tekintélyes részük a magyar vidéken keresi és találja meg ezeket, szóval azt állapíthatjuk meg, hogy a magyar művészt a magyar levegő vonzza. Ez a vonzalom pedig sokkal értékesebb és becsesebb, semhogy azt művészeti politikánknak, melynek első sorban nemzetinek kell lennie, nemcsak felkarolnia és támogatnia, hanem egyenesen kielégítenie is hivatásbeli kötelessége ne volna.
Apponyi Albert gróf művészeti politikájának beköszöntője a nemzeti hivatás, a nemzeti jelleg felismerése volt. Sajnos, az a rendelet, melyet 1906 novemberének második felében, tehát minisztersége első hónapjaiban művészetünknek nemzeti irányban való fejlesztése ügyében kiadott, pihen és vár az életbeléptetésre. Ellepte a feledés pora, mint ahogy nálunk annyi és annyi jó ideát lep el s ezek termelői részére más vigasztalás nincs, minthogy még a miniszterek ideáinak is gyakran ez a sorsa. Uti figura docet.
E jegyzetnek az a célja, hogy azt a bizonyos rendeletet kiássa a feledés porából és sürgesse végrehajtását, mert az a rendelet egy csapásra több olyan dolgot érint, melyeket aktuális művészeti kérdéscinknek is nevezhetünk, ú. m.: a művészet nemzeti jellegének biztosítása, a vidéki városokban művészeti élet keltése, a művészet decentralizálása, a vidéki közönség műízlésének fejlesztése stb. Ezen rendelet ugyanis azt akarta, valószínűleg még akarja is, hogy a magyar festők hosszabb időn át bizonyos vidékre telepedjenek ki s itt éljenek, e vidék jellegzetes életének benyomásai alatt alkotva. A rendelet gondoskodik a vidéken megtelepülő művészek életszükségleteiről s fenntartja az állam elsőbbségi jogát a művészek alkotásaira. Tagadhatatlanul bölcs rendelet, bölcs, mert ez idea gyakorlati megoldására is megadja a módot s mégis elaludt. Bölcs pedig különösen azért, mert az első kapavágást jelenti az irányban, hogy művészeink mentül nagyobb számban települjenek ki a vidékre, amely a nagy alkotásokra mindenképen alkalmasabb a fővárosnál, ahol a rohanó élet zaja fölveri a műtermek csöndjét, ahol az egymás hátára épített kő- és téglakolosszusok még a levegőtől is elzárják az alkotni vágyó művészt, ahol -hogy mi is mondjunk valamit a reális életből, a megélhetés kétszerte drágább a vidékinél és ahol, ezt pedig tárlataink igazolják, semmi sem inspirálja a művész ihletét Bölcs azért, mert a jövőbe lát és látja, hogy ez az első lépés szükségszerűleg is azt fogja maga után vonni, hogy az ország egyes helyein kisebb-nagyobb művész kolóniák létesülnek majd, amelyek egy egész nagy környék ízlésére lesznek vezető és irányító befolyással, de mindenek fölött bölcs azért, mert művészetünk terén az egyedül jogosult nemzeti jelleg érvényesítését hirdeti, kívánja, sőt elősegíti.
Valóban érdekes volna tudni, hol pihen az a rendelet immár a harmadik esztendeje? És miért pihen? És meddig fog piheni?
A művészek kitelepülésének kérdését azonban világítsuk meg a művészek szempontjából is, hiszen az nélkülök úgysem oldható meg s így ha a kormány bármilyen csábító ajánlatokat is tenne, ez mitsem érne, ha a terv végrehajtására a művészek nem vállalkoznának. De fognak vállalkozni, legalább is nincs ok, amiért ne vállalkoznának, nincs sem anyagi, sem művészeti szempontokból és pedig az anyagiakból azért, mert mint jeleztük, a rendelet gondoskodik a művész életszükségleteinek kielégítésérői, sőt alkotásainak az állam részére való megvásárlását is kilátásba helyezi, művészi szempontból pedig azért nem, mert a rendelet semmiben sem korlátozza a művész alkotó kedvét, irányát; egyet köt ki csupán, és pedig azt, hogy a művész a kiszemelt - - remélhetőleg a művész által saját tetszése szerint kiszemelendő vidék életéből, viszonyaiból merítse tárgyait. Van azonban e kérdésnek a művészek szempontjából még egy másik oldala is s ez magának a vidék közönségének számbavétele, amely nem fogja közönnyel nézni a körében dolgozó művészt s fogja legalább olyan mértéknen támogatni a "jó vidék" is, mint a főváros műértő közönsége.
Sajnos, van a kérdésnek egy ma még megoldatlan oldala is, ez a műterem hiánya, mert a vidéken ma még nincsenek műtermek. De voltak-e a fővárosban a hatvanas években? És ime most vannak, mert kellenek. Lesznek tehát a vidéken is, ha szükség lesz reájok, sőt lesz város, amely ha a kormány a tervezett akcióról fölvilágosítja, maga gondoskodik műterem létesítéséről. Egyébként pedig van a miniszternek egy másik rendelete is, az ú. n. kultúrházakról, amelyekbe egy-egy műtermet is fognak építeni. Ennek a rendeletnek végrehajtását nem sürgetjük, nemcsak azért, mert az már küszöbön is van, hanem különösen azért, mert jó kezek gondozzák. Azt a a másikat azonban sürgetjük és keressük, hogy hol van, mert a három év, mikor nincs rá ok, azt az aggodalmat kelti, hogy a por, amely szállja, el is fogja temetni. Manapság pedig az eltemetettek már nem szoktak föltámadni, mert - - sajnos - nem történnek csodák.
BALOGH BERTALAN
