Nyolcadik évfolyam, 1909    |   Első szám    |    p. 14-22.    |   Facsimile
 

 

JEGYZETEK MŰVÉSZETI POLITIKÁNKHOZ

Művészeti nevelés.

Ha két ember beszél művészetről, bizonyosan oda lyukadnak ki, hogy a közönséget szidják. A közönség közönye, indolenciája, művészeti érzékének teljes hiánya, ime a témák, melyekkel manapság nálunk a művészeti eszmecserék zárulnak, de soha sem ezek a kiinduló pontjai maguknak az eszmecseréknek.

Miért nem sikerült valamely művészeti vállalkozás? - - Mert a közönség indolens, nem érdeklődik, nincs érzéke ... De azt senki sem kérdezi, miért indolens, miért nem érdeklődik és miért nincs érzéke és - - sajnos -még soha sem hallottunk olyan akciókról, melyeknek az lett volna a céljuk, hogy a közönség indolenciáját megtörjék, érdeklődését felkeltsék, érzékét neveljék. Vagy ha hallottunk is, ezek kivitelre soha sem kerültek, mert a tervezés stádiumán túl nem jutottak. Pedig művészeti politikánknak talán mégis az kellene, hogy legyen, a kiindulási pontja, hogy a művészet részére közönséget neveljünk és pedig nem ötletszerűen, de céltudatosan, határozottan körvonalozott tervek alapján, nem saját akaratára bízva a közönséget, hanem igenis rendszeresen nevelve és pedig a fennálló általános nevelési rendszer keretében.

Érdekes, hogy valahányszor nem művészek, hanem művészetbírálók vagy olyanok között, kik hivatásszerűen foglalkoznak művészeti ügyekkel, kerülnek ez utóbbiak szőnyegre, az eszmecsere bizonyos pontján szinte matematikai pontossággal következik be az konklúzió, hogy a művészek ügyeivel pedig egyáltalán nem érdemes foglalkozni, mert hisz ők, a művészek, tehát a legközelebbről érdekeltek, egyáltalán nem törődnek a maguk ügyeivel és az indolenciában túltesznek még a közönségen is. Ismerjük be, hogy. ez igaz, de állapítsuk meg azt is, hogy ez így van helyesen. Mert a művésznek egy kötelessége van, az hogy a művészetének éljen. A művésztől azt várjuk, azt és semmi mást, hogy műtermében, vagy a természet szabad ölén elmélyedve saját érzéseiben, tudomást sem szerezve a rohanó világ zajáról alkosson és alkosson, egyre csak alkosson. Az isteni szikra, ha megvan, nem arra való, hogy ügyiratok közé merüljön, hogy számítson, hogy ügyletekkel foglalkozzék, hogy a nagyközönség közé elvegyüljön. Jóravaló, vérbeli művésztől az ihlet óráiban hiába is kívánjuk, hogy tegye le ecsetjét, vésőjét s menjen adminisztrálni; nem is szabad kívánnunk, mert az így elvesztett órák a művészetnek rendszerint pótolhatatlan veszteségét jelentik.

Mi lett volna március tizenötödikéből, ha Petőfit akkor, midőn leírta a Talpra magyar első sorát, elhívják, - - adminisztrálni? ...

Állapítsuk meg tehát, hogy az eszmei összefüggéstől eltekintve, két külön álló dolog maga a művészet és a művészet adminisztrálása, a melynek szoros kapcsolatba való hozatala mindent, csak jót nem eredményezhet. Hogy ez nálunk is így van, vagy — mondjuk helyesebben - - így akar lenni, annak nagyon plauzibilis bizonyságai vannak.

Az első ily bizonyíték az, hogy a művészet támogatására alakult társadalmi egyesülések élén nem művészek, de művészet-barátok állanak és hogy e társadalmi egyesülések adminisztratív vezetését sem művészek teljesilik. Ott van a Képzőművészeti Társulat, ott a Szalon. Ezt bizonyítja a kultuszminisztérium is, melyben - - nagyon helyesen -szintén nincs művész. Bizonyíték azonban a Képzőművészek Egyesülete is, mely adminisztratív kérdésekkel nem, csupán művészetiekkel foglalkozik. Hogy nem tölti be teljesen szükségszerű hivatását, az bizony elég baj, de megint csak azt bizonyítja, hogy a mű-vész-lélek irtózva fordul el az adminisztrációnak még csak látszatától is.

A művészeti élet adminisztrációjának, szervezésének a sok között, ami nálunk megoldásra vár, talán a legfontosabbik kérdése a közönség művészeti nevelése ; annyira fontos, hogy e kérdés mellett a többi mind, látszólag szint oly fontos, szinte eltörpül.

A jövő történetírója ugyanis mostanig terjedő művészeti politikánkról azt a bírálatot lógja megörökíteni, hogy gondoskodtunk művészek, nagy művészek neveléséről, de nem gondoskodtunk közönségről, mely őket megértse, támogassa, fölkarolja. Súlyosan nagy áldozatokat hoztunk, hogy művészetünkeurópai színvonalra emelkedjék és e súlyos áldozatok meg is hozták a remélt termést de nincs aki ezt a termést a kellő szeretettel, a kellő becsüléssel learassa --- mert, ha mi magyarok világszerte becsületesnek elismert őszinteségünkhöz, fajilag jellegzetes szókimondásunkhoz következetesek akarunk maradni, akkor nemzeti közművelődésünknek a nemzetközi kultúra terén érvényesülést egyedül biztosító ágában, a művészetben is legyünk őszinték és valljuk be, hogy műpártolásunk mai mértéke csak részben alapszik a lelkiszükség kielégítésén és sehogy sem áll arányban kisebb célokért is, sőt egészen jelentéktelen célokért is könnyen hevülő áldozatkészségünkkel.

Tessék elolvasni az Orsz. m. képzőművészeti társulat 1907. évi jelentését: a fővárosi közönség a saját zsebéből a két fővásáron a tavaszi- és téli-tárlaton, összesen 21.320 kor. árú műtárgyat vásárolt. Mert ez a mérvadó: a magánvásár. Ez a közönség műpártolásának a fokmérője s nem az állami vagy társulati vásárlás. Igaz ugyan, hogy hozzávetőleges számítás mellett körülbelül 300.000 koronára tehetjük azt az összeget, melyet az ország közönsége évenkint képzőművészeti beszerzésekre fordít, de hát mi ez a kis pénz egy tizennyolcmilliónyi nemzethez képest?

Ám ezzel a magyaros őszinteséggel ismerjünk el mást is, ami sokkal szomorúbb, sőt egyenesen kétségbeejtő, azt, hogy az iménti konluzió természetes eredményekép művészetünk kénytelen-kelletlen elhagyja magasztos hivatását, félre löki magasan szárnyaló becsvágyát, letér a nagyra, hatalmasra törő alkotások fenséges útjáról s keresi a közönség ízlését.

Ez - bárki bármit is mond - a csőd kezdete. Mert a művészet csak addig művészet, míg a közönséget a maga ízléséhez fölemelni igyekszik ; amint erről lemondott, vásár, ipar, ponyva. Ha tehát az iránt emeljük fel szavunkat, hogy végre történjen valami a közönség művészeti nevelése érdekében, ezt azzal a meggyőződéssel tesszük, hogy ez a művészetnek nemcsak kenyér, de művészeti kérdése is, amelynek szerencsés megoldásától művészetünk felvirágzása függ, elhanyagolása pedig a csőd legbiztosabb útja. Az a 45 kiállítás, melyet az 1907. év folyamán a különböző társulatok a főváros közönségének bemutattak, már kétségbevonhatatlan tünete, hogy művészetünk vásárra dolgozik, mert ilyen termelésre a művészet szigorú fogalmai alapján ma még berendezettek nem vagyunk: sem a művészek, sem a közönség. A túltermelés pedig 'még az elsőrendű árúkban is, tudjuk mit jelent, semmi mást, mint a bukást. Mert ha megmaradunk őszinteségünk mellett, akkor azt is jegyezzük föl, hogy a művészetnek semmiben sem eltérő üzleti oldalai vannak akármely természetű, piacra kerülő árúval, attól a pillanattól kezdve, amint a műtárgy elhagyta a műtermet.

Szóval nemcsak a nívót hagytuk el, de a nivó alatt túl is termelünk és nincs közönség, mely a túltermelésből keletkezett zajba tiltakozó szavát belcdörögje.

Az állapotok ilyetén elfajulásáért a művészek a közönséget okolják, a nem művészek pedig a művészeket, pedig egyiküknek sincs igazuk s legkevésbbé azoknak, kik a helyzet ily szomorú alakulásáért minden habozás nélkül egyedül és kizárólag művészeinket állítják oda bűnbakul s teszik felelősekké azért, ami van és azért, aminek be kell következnie, mert ezek semmi egyebet nem látnak, mint az eredményt s mert bizonyosan kényelmetlennek találják kikutatni azokat az indító okokat, amelyek ezen eredményeket szülték és végül, mert a művészekben, mikor álláspontjuk így kívánja, nem embereket, hanem természetfölötti lényeket látnak, akik éljenek meg a levegőből hulló mennyei mannából, amely azonban tudvalevőleg már nem hull, ha pedig véletlenül mégis hullana, hát semmiesetre nem osztogatnák - - ingyen, mint ahogy a mártirok ideje is lejárt s az olyan embereket, akik elveikért éhen halni készek, ma már általában bolondoknak nevezik.

Ebből a zűrzavarból, ebből az állandó és különös szemrehányásból, mely már-már szenvedélyessé is kezd lenni s eddig is nyílt szakadásokra vezetett, csak egy kivezető út van s ez az, hogy .egyrészt a túltermelés elhelyezéséről, másrészt pedig hogy ma mindkét nembeli ifjúságunknak, tehát a jövő generációnak művészeti neveléséről gondoskodjunk és pedig akként, hogy az ifjúságnak mentül sűrűbben mutassunk művészetet és pedig csak jó művészetet, figyelmét a művészet iránt már zsenge korától kezdve ébren tartsuk, a világ nagy elméinek alkotásaival már korán megismertessük, ezek jó reprodukcióit állandóan szeme előtt tartsuk s fejlettebb korában részesítsük művészeti és művészettörténeti előadásokban. (Az 1908. évi állami költségvetésben 3000, mondd: háromezer korona van előirányozva 70, szóval: hetven állami középiskola részére e címeken, vagyis iskolánkint 40 kor., tehát - semmi!) Ha vannak vándor méhésztanárok, miért ne lehetnének vándor művészet-tanárok is, akik iskoláról-iskolára járván, szemléltető módon hintenék el az ifjúság fogékony lelkébe a művészet megkedvelését, megértését, megszeretését, fejlesztenék ízlését, látását. Végül rendelje el a miniszter a sokkalta intenzivebb kötelező rajzoktatást s gondoskodjék arról, hogy ezt a tartárgyat a középiskolák legalább olyan komolyan vegyék, mint a jó öreg Homéroszt és Tacitust. Rendelje el továbbá a miniszter, hogy a tanuló ifjúság a szokásban levő iskolai kirándulásait úgy rendezze, hogy képeket is láthasson, nemcsak gyárakat, rendelje el a stílus-tan tanítását és ha a föld alól is, teremtsen arra pénzt, hogy összes középiskoláink ezekhez mérten megfelelően fölszereltessenek. Hiszen nem ostoba-e, hogy nincs középiskolát végzett magyar ifjú, aki ne tudná, hogy ki volt Caligula, de Munkácsy Mihályunkról alig egy-kettő tud többet, minthogy asztalos inas is volt?

 

Visszaélések a művészettel.

A fővárosi napilapok művészeti rovatai újabban nagyon sűrűn adnak hírt arról, hogy élelmes fővárosi kereskedők megjelennek a vidéki városokban s visszaélve a közönség jóhiszeműségével és a művészetben való tájékozatlanságával, egy pár ecsetvonással átfestett nyomatokból, vagy patronnal készített képekből "műtárlatot" rendeznek s ezen a réven fényes üzleteket csinálnak.

A közeli múltban egy ily kereskedő Hevesvármegyét tisztelte meg látogatásával. Előbb Egerben kínálta a "művészetet", nem nagyon kielégítő anyagi eredménynyel, majd Gyöngyösre rándult át, ahol aztán teljes anyagi és erkölcsi siker jutalmazta a "művészeti kultúra föllendítését" célzó fáradozásait: eladta egész "műtárlatát", 64 képet, összesen 2000 koronáért! Darabját tehát a "műtárgyaknak" 30 koronájával s mégvette azokat hallomás szerint egy gyöngyösi kereskedő viszont-elárúsítás' céljából. És ami a dolognak nagyon szomorú hátteret ad, az az, hogy az egyik helyi lap azon alkalomból, hogy a "műtárlattal" egyidejűleg színészek is voltak Gyöngyösön, konstatálta, hogy ennyi műélvezet sok egyszerre Gyöngyös városának ! Magam olvastam.

Hogy ezek a "mű"-kereskedők minő élelmességgel dolgoznak, annak illusztrálására elmondom a- következő esetet.

Midőn 1906. év őszén a Képzőművészeti Társulat megbízásából az ú. n. felvidéki vándorkiállítást voltam szerencsés rendezni, természetes, hogy azok, akik a siker érdekében fáradoztunk, legnagyobb gonddal a megnyitó állomás, Eger, iránt voltunk, annál is inkább, mert oda Apponyi Albert gróf minisztert is vártuk s az ő és kísérete, valamint a művészek és írók, s az érdekelt városok kiküldötteinek megjelenése által a megnyitási ünnepély országos jelentőségűnek Ígérkezett, mint ahogy a miniszter és a bíboros-érsek közreműködése folytán tényleg azzá is lett. Ilyen kilátások mellett egészen természetes, hogy a különben kicsiny városnak nem csak igen nagy intelligenciája, hanem általában az egész város is már jó eleve értesült a falai között végbemenendő művészeti eseményről, amiben a helyi lapoknak nagyon dicséretes szerepük volt. Szóval jó két hónappal a kiállítás megnyitása előtt Egerben már sűrűn beszéltek művészetről, és ekkor, tehát akkor, midőn mi minden erőnkkel előkészítettük a művészet befogadására a talajt, bevonult Egerbe egy ily "mű"-kereskedő s kínálta a művészetet 5 koronától feljebb, 30 koronától lejebb ! Ám ez még nem elég! Ez a műkereskedő, aki "fiatal kezdők" műveit árulta (hiszen Munkácsy is asztalos inasságon kezdte s ma mit érnek kezdő munkái?) vagy "nyomorban levő nagy művészek" képeit kínálta, (kik szívesen odaadják száz koronákat érő műveiket 10—20 koronáért, hogy mindennapi kenyerük meg legyen), mondom, ez az úr a felvidéki vándorkiállítás talán összes városaiban előttünk járt, mindenütt felhasználva az általunk teremtett hangulatot, sőt Sátoraljaújhelyen egyik barátomnál barátságommal is dicsekedett s átadta legszívesebb üdvözletemet is.

És itt közbevetve szabad legyen reámutatnom, miért nem koronázta a most Hevesben járt kereskedő kirándulását az általa remélt siker. Mikor ugyanis 1906 szept. elején -ha jól emlékszem 3. vagy 4-ikén vándor-útra kelvén, főhadiszállásom Egerbe tettem át, ottani, a kiállítás sikerében eléggé nem méltányolható érdemű barátaimtól szereztem értesülést, hogy egy ilyen "mű"-kereskedő járt ott s azon aggodalmukra, vajjon ez nem fogja-e befolyásolni, a mi kiállításunk eredményeit -azt feleltem, hogy a kereskedőnek őszinte hálával tartozhatunk. Az a kereskedő — folytattam —föl fogja nyitni a közönség szemét és a művészet, a valódi és a nem "mű"-művészet felismerésére fogja elvezetni. Meg fogja tanítani, distingválni! Meg is tanította: az a siker, mely egri barátaim fáradozásait a bibornok-érsek, a káptalan, a megye és város vezető egyéneinek érdeklődése jutalmazta, olyan, melyhez még soká fogjuk mérni a vidéki kiállítások erkölcsi és anyagi eredményeit. Nemcsak megtanította, de el is vezette a művészet felismeréséhez és a "mű"-kereskedő -most csalódottan sietett Gyöngyösre. Ott is felvilágosult közönség fogadta (lévén Gyöngyös szintén a vándorkiállítás egyik állomása) s csupán egy könyvkereskedő ugrott be - - bocsánat — balekul! Most azonban vélekedésem igazolásául egy közelebbi példát is mondhatok. Nevezetesen a "Magyar művészet műkereskedés" az őszszel lerándult Miskolcra 251 műtárgygyal, amelyek azonban nem voltak- sem átfestett nyomatok, sem patronnal készített kézimunkák. Ezek eredetiek voltak, nagyon eredetiek. És a miskolci közönség, bár a sajtó égig magasztalta azokat, sehogy sem tudott értük föllelkesülni. Miért? ... Mert már látta a művészetet, már belekóstolt abba, amire nem kell reá fogni, hogy művészet. Azonban ugyanezen tárlat anyagából Ózd közönsége 11.000 kor. értékben vásárolt befestett vásznakat ! Ott még nem látták a művészetet, ott még lehet az emberi naivitáson jó üzletet kötni.

Lehetetlen az, hogy ezek a "mű"-kereskedők továbbra is folytathassák üzelmeiket. Módot kell arra találni, hogy a művészet nevével űzött visszaéléseiket lehetetlenekké tegyük s ha az, melyet a "Pesti Hírlap" hasábjain 1907 tavaszán ajánlottam, nevezetesen az, hogy a közönséget a voltaképpeni művészet megismerése útján oktassuk ki ezen ú. n. "mű"-kereskedők visszaéléseire, ki nem vihető, kell keresni és találni is mást, mert a "vándor "-kereskedők rövid időn teljesen lehetetlenné fogják tenni a voltaképi művészet részére a vidéki piacot, hiszen már most is megvan a vidéki közönségben aziránt a hajlandóság, hogy nagyértékű művészi alkotásokért néhány koronát ígérjen.

Ezzel, illetve azzal, hogy én szoktattam a vidéki közönséget lehetetlen árak megajánlására, engem is megvádoltak, sőt most is megvádolnak és pedig magok a művészek, mert nyilvánvalóan nem tudják, hogy újabban a házaló műkereskedők már idegen hangzású neveket írnak képeik alá s a hiszékeny és tájékozatlan közönséget azzal csalják lépre, hogy a magyar művészek képeiket oly drágán adják, hogy azokat megfizetni nem lehet. Szóval e műkereskedők céltudatosan és büntetlenül díszkreditálják a magyar pikturát a magyar közönség előtt

Visszaélésre azonban, a művészet nevével folyó visszaélésekre állapítsuk meg, hogy nem könnyű feladat ezeknek gátat vetni, hiszen a "műkereskedők" ügynökei a vidéki városokban házról-házra járván, a lakások falai között minden ellenőrzés nélkül, a nyilvánosság teljes kizárása mellett tévesztik meg kiszemelt áldozataikat, állítván az ajánlott műtárgyról és pedig a legszentebb meggyőződés hangján olyan kecsegtető dolgokat, hogy az áldozat lépre megy és pedig azzal a szinte megingathatatlan tudatattal, hogy kitűnő vásárt csinált s lakását ezentúl egy nagybecsű műtárgy díszíti, mely egykoron ezreket fog érni. Van ilyen tapasztalatom nem egy.

Nézetem szerint az ügy annyira .fontos, hogy az illetékes és a legközelebbről érdekelt tényezőknek, tehát a művészeti egyesületeknek, társulatoknak és magoknak a művészeknek is, minden habozás nélkül elhatározó lépésre kell magokat elszánniuk s a veszedelem elhárítása iránt egyenesen törvényhozási intézkedést kell kieszközölniük, mert a kérdés másként, minthogy a főváros művészvilágának és művészeti egyesületeinek a vidéki városokkal eddig még semmiféle szervezeti összekötetésük nincs, ami bizony elég nagy kárára van ügyüknek, ez idő szerint eredményesen meg nem oldható.

A házalást szabályozó törvény a műtárgyakkal való házalást megengedi. Ezt kell megváltoztatni és pedig akként, hogy csak a mechanikai úton előállított sokszorításokkal, reprodukciókkal legyen megengedhető a házalás is szigorú büntetéssel, valamint kártérítéssel legyen sújtandó az, ki ily mechanikai úton - részben vagy egészben — készített képeket eredetik gyanánt ad el. Ily törvényhozási intézkedés egy csapásra lehetetlenné tenné a visszaéléseket, melyek ma már nem szórványosak, hanem állandóan napirenden vannak s művészeti kultúránk szempontjából annál inkább veszedelmesek, mert ma a vidéki városokban tagadhatatlanul nagy a művészet iránt a rokonszenv s valósággal bűn, hogy ezt a rokonszenvet a legridegebb üzleti érdek éppen a művészet kárára használja ki. Így is eléggé részleges a tájékozottság még a vidéki városok intelligenciájában a művészet iránt, a vidéki iskolák tanuló ifjúsága művészeti nevelésben alig, sőt egyáltalán nem részesül, gyűjteményeink nincsenek, időszaki kiállításokban a vidéki városok csak elvétve részesülnek, háromnegyed részük még egyáltalán nem részesült s ily viszonyok között a magyar képzőművészek a kávéházi asztaloknál adva kifejezést e "mű"-kereskedők visszaélései fölött felháborodásuknak, a maguk részéről ezzel elintézettnek tekintik az ügyet, holott az legközelebbről mégis csak okát érinti s azok, kik tehetetlenül nézik e "mű"-tárlatok garázdálkodásait a művészet viruló szép mezején, egészen természetesnek találnák, hogy a Képzőművészek Egyesülete a kérdésben mihamarabb határozott állást foglaljon, ugyanerre szólítsa föl a Képzőművészeti Társulatot és a Nemzeti Szalont s még természetesebb az, hogy e három testület közös akciójának rövidesen meg volna a kívánt eredménye, mert művészeti politikánknak, ha van, ezen kezdeményezés elől kitérnie nem lehet és nem szabad. Darányi miniszter pusztítja a hernyókat, a fillokszerát, a peronosz-porát, a cserebogarakat. Miért nem pusztítja művészeti politikánk azokat a parazitákat, melyek a művészeten élősködnek? És ha Mohamed nem mozdul, mint ahogy tényleg nem mozdul, akkor kell, hogy megmozduljanak a hegyek: a művészek, a Társulat, a Szalon...

Ám történik a művészet szent nevében egyéb visszaélés is, és - tegyük mindjárt hozzá - részben állami protektorátus alatt.

Azt mondottam az imént, hogy a műkereskedők visszaélései legközelebbről a művészeket érintik. Hát az igaz, ha csupán a művészek anyagi érdekeire gondolva. Azonban a "suprema lex", mikor művészeti politikáról beszélünk, nem a művészek tárcája. Okos művészeti politika ugyanis ezzel is törődik, kell hogy törődjék, de nem mint vezérgondolattal, hanem, mint egy egészen más vezér-goldolat szükségszerű eredményével, természetes következményével. Az okos, céltudatos művészeti politika vezérgondolata e két tényezőben csúcsosodhatik csak ki, magas nívó és műértő közönség. Ha van magas nívó és inűértő közönség, akkor tele a művészek tárcája.

Azt minden valamennyire hozzáértő ember tudja Budapesten, hogy Budapest kezd kimerülni a művészetek támogatásában, ha ugyan még ki nem merült. Természetes tehát, hogy most majd nagyobb erővel kerül a sor reánk, a vidékre. És most majd megindul a vidékjárás, sőt már meg is indult. Lesz itt is, ott is tárlat sűrűn. De milyen? És itt a visszaélés. Erre a kérdésre más választ igaz és tiszta lelkiismerettel nem adhatok, minthogy ami a vidéknek a művészet részére való megnyerése végett vidéki tárlatok rendezése útján történik, az lehet nagyon helyes a zsebbeliek tekintetében, de kultúrái szempontból eléggé el nem ítélhető. Olyan eredménynyel járnak ezek a vidéki tárlatok a művészi képzés és nevelés tekintetében, mintha a debreceni ember gyermekét német szóra - Budakeszibe küldené. Mert a vidéki tárlatok anyaga a mai gyakorlat szerint úgy viszonylik a komoly és elfogadható nívóhoz, mint a budakeszi svábok ékes német nyelve - Schiller és Goethéhez.

Apponyi Albert gróf a felvidéki vándorkiállítás anyagát kétszer is látta: Egerben és Kassán. Egyik helyen sem volt a tárlatok színtjével megelégedve, a minek e sorok írója előtt kifejezést is adott. Azt mondotta, hogy vidékre csak kiforrott, kész művészetet szabad vinni. Pedig a vándor-kiállítás anyaga kiválóan jó volt, ismétlem, kiválóan jó és pedig két okból, először, mert eltekintve néhány gicstől alig volt benne kivetendő és másodszor, mert a vidéki tárlatok általános nívóját sokszor fölülmulta. Vajjon, ha a miniszter úr egy más vidéki tárlat anyagát tekintené meg egyszer, mit szólna a szinte kizárólag vásári árú láttára? Vajjon azzal a tudattal hagyná-e el ezen kiállítások termeit, hogy azokból a magyar nemzet művészeti érzékének soha nem remélt hatalmas szárnyalása fog kifejlődni? Azzal a tudattal-e, hogy azok a magyar közművelődés fejlesztésének fontos és becses eszközei? Vagy pedig azzal, hogy azok nem annyira a kultúrának, mint inkább a közönségmegtévesztésének az eszközei, azon közönség megtévesztésének, melyre művészeti politikánk jövőjét megalapoznunk kell? És ezek a tárlatok kedvezményes szállításban, ajánlásokban, sőt nem egyszer abban a kiváló kitüntetésben is részesülnek, hogy művészetpolitikának egy-egy közegének közreműködése mellett nyílnak meg, ami egyebet, mint e politika approbációját, nem is jelenthet. Szóval a jórészt tájékozatlan közönség megtévesztése teljes.

A "Magyar művészet műkereskedés" miskolci kiállítása p. o. a közönségnek úgy "adatott be", mintha az a főispán legmelegebb rokonszenvének örvendett volna. Az előharangozá-sok ugyanis a helyi lapokban mindig megemlékeztek a népszerű főispánról, aki így meg úgy érdeklődik, aki élére állott a mozgalomnak stb. Mikor aztán megnyílt a kiállítás, jöttek a hirlapi kritikák és pedig olyan hangon, a minő hangon én Velazquez művészetét sem tudnám dicsérni. Jöttek egyre-másra a cikkek, hogy itt az idő, most vagy soha, ez az igazi, milyen üdvös, milyen hasznos stb., szerencsére a publikum nem ment lépre. Az ifjúságot azonban az iskolák fölvonultatták — fejenkint 20 fillérért a műkereskedésbe. Ezt, ha látta volna a miniszter, vajjon mit szól az államilag nevelt ifjúság ilyen művészeti képzéséhez?

Művészeti politikának tehát, ha ártani nem akar, mert már eddig annyi kár történt, valamely ingerenciát kell szereznie a vidéki kiállításokra. Nem lehet az, hogy az állam tétlenül nézze, mint gázol bele a magánérdek az ő nagyon fontos érdekeibe. Vagy pedig ha tétlenül nézi, sőt protegálja, akkor legalább ne mondja azt, mint ahogy nagyon sűrűn halljuk - - hogy a vidéknek nincs a.művészet iránt érzéke. Ha pedig mégis mondja, akkor legyen őszinte és ismerje el, hogy ezen érzék nevelésére, kifejlesztésére semmi hasznosat eddig nem tett. A magyar képzőművészek egyesülete pedig függetlenül attól, hogy tesz-e valamit művészeti politikánk, vagy sem, nyilatkozzék sűrűn,.sőt állandóan, hogy kik az ő bizományosai. Nyilatkoztassa ki az iskoláknak, a városoknak, a megyéknek, a nagyobb hivataloknak, kulturegyesületeknek, kaszinóknak stb. körlevelekben, hogy kik azok, akik művészetet árulnak, mert ha ezt nem teszik, még az is megtörténhet, hogy á fürge ügynökök még azt is elhitetik a közönséggel, hogy a Műcsarnok, Szalon, stb. - - az humbug, ellenben ők az - - igaziak.

BALOGH BERTALAN


 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003