Hetedik évfolyam, 1908    |   Első szám    |    p. 034-43.
 

 

GAUGUIN

Ne crois pas que les morts soient morts,
Tant qu'il y aura des vivants
Les morts vivront,
Les morts vivront...

Harminc évvel azután, hogy a fényimádó mesterek igazságáért oly fanatikus lelkességgel küzdött Zola, nagy lehangoltsággal járta végig az 1896-iki Szalont. A győzelem elkeserítette.

Amit Manet és társai karcuk verejtékével, a felfedező elszántságával, a gúny és kicsinylés zsibbasztó hatását leküzdve, szenvedelmes erővel kivívtak az ellentálló anyagból: a dolgok titkos illatát, a természet lázas érverését, a mindent körülvevő, úszó, hullámzó, vibráló, ragyogó, cikázó fényt, a napsugár illanó árnyalatait, amint- ráesik a tárgyakra, visszavettetik és finom féltónusokat alkot, felbontja a formákat, ezer reflexre omlik, s mégis az egészet harmóniákba olvasztja, - - mind-mind ott találta a termek falain, százszámra, egész festői nemzedék tulajdonaként. Már nem művészi igazság volt, de művészi játék, melynek recipéjét minden akadémián tanították. A színértékeknek fényértékekké való fokozása, de amellett a színhatás egységének megóvása, s az ebből kiáradó hangulat megrögzítése mindenek tulajdona lett. A valőrérzék fejlesztését, a színek elemzését módszerbe szedték. Ez történt Parisban, de utána mindenütt. Égtek a színek, vibráltak a fénysugarak, opalizálva, sisteregve s a halvány rózsaszín gyöngéd egymásba omlásától a rikító vörös tomboló viharáig minden képzelhető színharmónia felénk csengett, a fény lázas vergődésében. Nagy, széles színfoltok a müncheniek vásznain, gyöngéd egybecsengések, lefokozott féltónusok Dill, vagy a skótok művein. Egyszer kiabált, mint Slevogtnál, zokogott, mint Le Sidaner-nél, szomorkodott, mint Carierre-nél, ujjongott, mint La Touche-nál, remegett, mint Van Rysselberghenél, de ő lett a főszemély, a fény, a vonalat felbontó, a tárgyakat elöntő, a mindent átölelő fény. Manet már csak azt a tért festette, mely közte és a tárgy között van, az atmoszférikus hatásokat, a mindent átható levegőt. A fényt lelopták az égről és a fényfestés titka útszéli igazsággá lett.

De ezenközben megmozdult valami. Lenn, a mélyben.

Úgy látszott, hogy a fényfestés diadala elkövetkezett, uralma rendületlen, az évek teltek és nem támadt ellene ellenhatás. De lehet sima a tenger tüköré, ha egyszer az iránytű megremeg, a tengerész tudja, hogy lenn a mélyben viharok száguldanak, hogy alsó áramlatok tombolva küzdenek. Ha víz jut be a vulkán forrongó belsejébe, a víz páráitól erőt kap s egyszerre kitör, feltartózhatlanul.

Valóban ilyen alsó áramlatok lappangtak az impresszionizmus diadala idején. Égett már a kráter belsejében a fölfelé törni vágya-kozó lávatömeg, megszületni készült az új művészet.

 

I.

I888-ban Bretagne egy félreeső kis falujában, az Aven mentén, gránitsziklák között egv szélmalmokkal körülhintett festői vidéken, Pont-Avenben festőkolónia alakult ki. Tömzsi hegyek kacskaringós profiljai zárták körül a látóhatárt, melyben régi idők szent emlékei, hatalmas mészkövek kiemelkedő tömegei szeszélyes arabeszkjátékot teremtettek. Komor hangulatok ültek a jellegzetes földformációra, a sziklás parti talajra, melyet itt-ott megtört egy-egy darab sárgásbarna síkság, míg a kopár hegyeket a komor felhőkön áttörő napsugár zöld, sárga, violaszínű, vagy vörösesbarna színekre ötvényezte.

Micsoda más színjáték, mint amelyet Paris környékén szemlélhettek!

Az izzó napsugár, amely feloldja a vonalakat, megtöri a színeket; a reflexek ezrei, melyek körülölelik a silhuetteket, felbontva minden formát; az atmoszférikus egységek, melyek anyagtalanná teszik az anyagot, melyet átölelnek, mindez Bretagne egének komor hatásai közt nem jelentkezett sehol.

A fiatal festők, első sorban Gauguin (sz. 1848-ban) kezdték belátni, hogy a vakító napsugár igazságai mellett más igazságok is jogosak. Kétely hozta őket ide, vagy itt ébredtek fel kételyeik a vakító napfény tanulmányozásából kifejlett igazságokban, - - mindegy, -Bretagne-ban újjáébredt víziójuk, s új igazságokat ismertek fel.

Színeket láttak és nemcsak levegőt, a hegyes táj nagy vonalhatásokat mutatott, melyeket reflexek nem bontottak fel, anyagkülönbségeket észleltek, melyeket a vibráló napsugár nem tört át és át, nagy egységekbe omlott előttük a táj, melyekből új érzéseket olvashattak ki. A derűs, mosolygó, kacagó hangulatokat, melyeket a napfényborította sík vidéken mestereik, Monet, Pissarro, Sisley környezetében éreztek, komoly, egyszerű, nyugodalmas hangulatok békés egyszerűsége váltotta fel.

Közelebb érezték magukat a természethez, noha nem merültek el myopszemekkel benyomásaik felbontásába és részletezésébe, mert csak a nagy, az egységes, a nyugodalmas masszák vonzották őket. Nem a futó, illanó, pillanatonként változó atmoszféra játékát kutatták, mert itt, a felhős vidék egységes világításában nem volt sehol látható a sík vidék csodálatosan gazdag fényjátéka. Ehhez nem is kellett az a virtuozitás, amelyet az egymást űző impressziók gyors visszaadása követel. Míg annakelőtte az ecsetvonás jellegzetességének megőrzésével nem törődve, csak a levegő vibráló játékának minél hirtelenebb megrögzí-tésére törekedtek, --a neoimpresszionisták a cél elérésére már a színeknek a vásznon pontokban való lerakásával próbálkoztak meg, a szem recehártyájára bízva azok összekeverését — itt, e nyugodt világításban, a tárgyak színeinek szépsége, maga a szín jutott jogaihoz.

A szín jogát legszenvedelmesebben Gauguin hangoztatta, egész elméletet építve reá.

Mindezideig a napsugaras plein-air, az atmoszférikus hatások festője volt ő is. Már kora ifjúságában teleszívta magát bizarr fényhatásokkal, Peruban, az Atlanti-óceánon tett kóborlásain, mint matrózinas, mint tengerészkatona, s mikor Parisba visszatér, hogy felhagyva a tengerészélettel, kereskedő legyen, színálmai egyre üldözik, s a börzemanőverek izgalmai mellett festmények szemléletébe merül, sőt később festeni is kezd.

Színemlékezetének erősségét ő maga többször hangsúlyozta, j'ai une remarquable mémoire des yeux, — írja egyik levelében, -főleg ifjúkori emlékei, Délamerika kikötőinek csodás fényjátéka, az ott látott bizarr, az inkák korából maradt fafaragványok kitörölhetetlen nyomokat hagytak lelkében. A művész víziójának kialakulására különben is az ifjúkori emlékek elhatározó befolyással vannak. Mikor később Gauguin a délövi szigetekre került, a forró égöv napjának csodálatos fényjátéka nem lepte meg. Mindez a déja vu hatását tette reá.

Az impresszionistákhoz is a fényhatás hangsúlyozása vonzotta. Már 1875-ben kiállít ugyan a Szalonban, (egy gyermekfejet), de ez csak azt bizonyítja, hogy kézügyessége korán mutatkozik. Valójában tizenöt évvel később lép csak fel az impresszionisták kiállításán, a kikhez mestere, Pissarro vezette. Gauguin dán nőt vett el, a kinek családját a dán eredetű Pissarro ismerte. Pissarro elhatározó befolyással volt festészete első korára, a mester és a tanítvány benső viszonya fejlődik ki közöttük s Gauguin egyre jobban érezte, hogy hosszas hányattatásai között végre megtalálta életfeladatát. A kiállításokon észrevették, egy akt-tanulmányát Huysmans szinte túlzott elismerésben részesíti, ő maga küzdelmekre edzettnek érezve magát, 1883 január elsején elhagyja a börzét, mely pedig pazar életmódot biztosított számára, hogy aztán egészen a festészetnek élhessen.

Következtek a küzdelmes évek. Rouen, Kopenhága, Paris voltak az első állomások, de nincs sehol maradása. Az impresszionizmus mesterei is élet-halál küzdelmet folytatnak a megélhetésért, s a tanítvány sorsa még keservesebb. Vagyonát felélte, családjától el kellett szakadnia, a nyomor réme kisérti, mialatt ifjúkori színálmai üldözik. Az élet talán olcsóbb a kolóniákban, gondolja, s pénzzé téve mindenét, egy Martiniqueba menő hajóra véteti fel magát s kivándorol.

A délövi nap gyilkos sugarait ezer apró tónusra bontania, mint azt Pissarro iskolájában megszokta, nem sikerült. Itt leküzdhetetlen feladatok előtt állott. A fényjáték pazar színgazdagságát, a vegetáció buja színpompáját csak nagy energiával folytatott küzdelem után éreztethette volna át, de ebben a klima gyilkos heve megakadályozta. Sietve visszatér, kiállítja a Boulevard Montmartre egy kis képkereskedőjénél ott festett dolgait, egypár képet el is ad, a mi az éhhaláltól megmenti.

így került Pont-Avenbe. A nagy, magányos, komor vidék szemlélete a martinique-i színfanfárok után hatalmasan hatott képzeletére. Az ellentét kiemelte a problémát, s elvezette a megoldáshoz: részletekre bontás helyett keresnie kell a nagy egységet, elemzés helyett az egységes hatást, halmozás helyett az egyszerűsítést, s mint a primitiv mesterek, együgyű szívvel kell közelednie a hatalmas természet elé. így meg fogja kapni a forma igazságát, a színek szépségét, a nagy szemekkel látott természet leegyszerűsített, dekoratív hatásokra épített visszaadásában.

Mozgalmas élet alakult ki körülötte. A fiatal festők, az impresszionista elvek egyedül üdvözítő igazságával érkezve Pont-Avenbe, merőben ellentétes teóriákat hallottak itt Gauguin ajkáról. Hatalmas viták keletkeztek. A körülöttük elterülő táj azonban Gauguinnek adott igazat.

Széles gesztusokkal kisérte előadását. Villogó szemekkel beszélt rövid, kiélezett mondatokban, a maga lelki élményeit, Pont-Aven tanulságait bizonygatva. Hatalmas sasorra végtelen energiára vallott. Ezt a nagy átélést kész volt akár az életével megfizetni!

Mindjobban elszakadtmultjától. "Az impresszionisták - - írta egy agitáló cikkében -vizsgálják egyenkint a tónust, hogy aztán az előre preparált igaz színt, azt, amelyiket csak egypár pillanatig láttak, felrakják vásznukra, pedig a túlzás bűntett. Mert ki igazolhatja a szín igazságát, ez óra, e perc színének igazságát, melynél senki se volt jelen, még talán a festő sem, ki már elfeledte a megelőző pillanat színét. E sok igaz színtömeg élet nélkül való, fagyos. Bután és tudatosan hazug." Ezzel szemben a részlethalmozás helyett az öntudatos egységkeresést követeli. "Mert a természet előtt képzeletünk teremti a képet. A mi a modern művészetet inferiorissá teszi, a mindent visszaadni akarás vágya. Az ensemble eltűnik, megfullad a sok részletben. Unalom a következése." Mi segít ezen? Az impresszionisták künn a szabadban dolgoztak, a természet után, tónust tónusra, színt színre, a látott benyomások alapján rakván fel vásznukra, keresve a perc, a pillanat igazságait, Gauguin a nagy egységet, az egyszerűsítést hirdette, s ehhez elég az emlékezet után való festés. "Alkotástok a tiétek lett, érzéstek, értelmetek és lelketek a műbarát szemét túléli!" "Vászna előtt a művész nem rabszolga, sem a múltnak, sem a jelennek, sem a természetnek, de a szomszédjának sem." Csakis így lehet a dekorativ egységet, a harmonikus egybehangolást megteremteni. Nem a gyors, elillanó hatásokat, hanem a természet nagy nyugodalmát kell keresni, "a lélek békéjét, a természet csöndjét, a mélységesen mély érzelmeket. Kerüljük tehát a mozgásban ábrázolt testtartásokat Alakjaink nyugodtak legyenek".*

Íme, mint építi ki fokozatosan, de tudatosan az impresszionizmussal szemben a maga művészi elveit. Mindez talán csak részben, kiinduló pontként tulajdonítható bretagnei benyomásainak, kiformálásában a primitiv olaszok, Rotticelli, Luini főleg, de közvetlenebbül Puvis de Chavannes és a japánok, színben pedig Cézanne hatottak rá. Mindezeket az elemeket tisztán kiolvashatjuk műveiből, de biztos tudomásunk van arról is, hogy velők foglalkozott, sőt rajzban és eredetiben ott állottak lakásának falain állandóan, magába szíva a belőlük kiolvasható tanulságokat. Puvis és Cézanne, az előbbi a vonalvezetésben, a nagy nyugodalmas kompozíciók megteremtésében, az utóbbi a monumentális színegyszerűsítésekben lettek mesterei.

Az impresszionista multat eltemette.

 

II.

Gros báró — beszéli Gauguin — aki atyai szeretettel volt Delacroix iránt, megtekintette annak már-már kész Massacre de Scio c. képét. Egy rajzhibán megütközve, így szólt Delacroix-hoz:

- Hogy tudott ily elragadó részletek mellett egy én face szemet hagyni a profilból látott racon?

- Valóban, igen szerencsétlen vagyok, -sóhajtott Delacroix -- már hányszor megcsináltam szabályszerűen, de mindig rosszul hat. Próbálja meg, önnek talán jobban sikerül.

És átnyújtotta néki ecsetét.

- Hitemre, — kiáltott fel az öreg mester, hosszas kísérletezés után — önnek igaza van. És levakarta, a mit csinált.

A rajz kérdésével Gauguin is sokat foglalkozott. Abból az iskolából került ki, a hol színekkel rajzoltak. Sem Manet, sem Pissarro nem volt a formulák, a hideg vonalak embere, keresték a színekből kialakuló formákat, s azok viszonylatait egymással, az atmoszférikus befolyásolások közepeit. Ilykép deformációknak tetsző alakzatok keletkeztek, melyek ellenkezhettek az akadémikus formulákkal, de megfeleltek az őszintén ábrázolt benyomásoknak. Gauguin nem tapadt az impressziók kicsinyes megőrzéséhez, a lelkében élő hatalmas összhatás, a belső kép monumentális ereje izgatta, s e szubjektív hatás érdekében feláldozta az objektív igazságot. Az úgynevezett rajzhibákkal kezdett nem törődni, de nem szegénységből, hanem ellenkezőleg, gazdagságból, szuverén erejének tudatában, mert "a mesterek ereje - hirdeti — nem abban áll, hogy nincsenek hibáik. Még a hibáik is más fajtájúak, mint a köznapi mesteremberek tudatlanságai... Savoir dessiner n'est pas dessiner bien". Tudatos elrajzolásokkal kompozícióinak naivságat, érzése egyszerűségét akarta megőrizni s ez lévén a lelke előtt lebegő cél, ez egyszerűsítéssel vonalvezetésének most egy-ügyű bájt, majd végtelen egyszerűséget, de mindig valami archaikus ízt akart adni. Egyik kompozíciójáról szólván, írja: "Egy fölötte nagy alak — ilyennek rajzolva — tudatosan és a perspektíva ellenére — ül a földön, felemeli karját" stb. A hatást keresi, s annak föláldozza a materiális igazságot is, minden habozás nélkül. Ez a törekvés Puvis közelébe helyezi, a mi művészetének minden korszakában kiérezhető - - ki a Pont-Avenba festett Misére humaine,- még inkább a hageni Folkwang-muzeum Munka a tengerparton c. kompozícióján s megtaláljuk még nemesebb egyszerűséggel, tahiti korszakának főművén, a Nave, nave, Mahana gyöngéd vonalritmusában egyaránt.

A finom impresszionista művészből ilykép lett a Schuffenecker-család mestere, ahol a maga teljes egyéni voltában nyilatkozik meg groteszk iránti hajlama is, a hagy, leegyszerűsített színfoltok naiv arabeszkjátékának megteremtésében. A férfi monstruózus lábával, a nő igen hosszú kezével kifejezésbeli céljai voltak, eszközei ezek a groteszk hatásnak, amelybe pókhálófinomságú bensőséggel teljes megérzések, is belejátszódnak, így olvad össze nála a Sárga Krisztus hatalmas bretagnei hát-terében, a sárgára mázolt faszobor előtt térdeplő parasztasszonyok közönyös áhítatában, az, ügyetlenül kifaragott Üdvözítő iszonyú bánatot kifejező tekintetében: az érzések egész áradata, melyet a vizio groteszk balkezessége szinte monumentálissá fokoz.

E hajlamában a groteszkre mintha ifjúkori, perui emlékek kisértenének, ezt látszik megerősíteni hirtelen felébredt fafaragó vágya, az ekkor készült Soyez amoureuses vous serez heureuses c. fafaragvány, érzéki vágyban vonagló alakjaival, egyszerű formáival, primitiv vonalaival, melyeket a sárga, kék és piros színek bizarr vadsága kiemel.

Mialatt körülötte szürke ólombarna tónusegységbe takarva állott a nagy formákba jege-cedett bretagnei táj, lelkében tüzet kaptak, színt öltöttek a tónusok. Úgy lehet, ez is ifjúkori színemlékei hatása alatt "Keresd a harmóniákat s ne az ellentéteket", -- írja — de a harmóniákat ő nem az ólom szürkére akarja felépíteni. A természet nem köti őt színben sem. Nem Puvis leheletlágyságú tónusegységei vonzzák és Cézanne gobelinre emlékeztető színszimfoniáit is csak a bennük rejlő tanulság kedvéért figyeli meg. Megérti, hogy az anyag színének megőrzése mellett mint foglalta össze színfolt-egységeit az aix-i mester, a szélesen ötvényezett fäiance ragyogóan kékessárga harmóniáiba. Megérti, hogy a színeknek erős hangsúlyozásával mennyi mindent akar nélkülözhetővé; tenni, perspektívát nem egyszer, rajzot gyakran, mert "minél jobban harmonizálódnak a színek, -- mondotta Cézanne -a rajz annál szabatosabbá válik". (Idézi Bernard a L'Occident 1904. 32. számában.) Gauguin is, mint mestere, a színharmóniák megteremtésére, koncentrálja erejét, de viziója elütő. Nem a zöld-kékessárga-fehér egybe-csengése, — Gauguin harmóniáiból tüzetesebb színek hangzanak ki, melyek nem hűek, nem Bretagne színvilágából merítettek, de benne éltek Gauguin lelkében, lappangva, titkon, soha nem látott tájakból megálmodva. A vizió veleszületik a művészszel. Azt nem adhatja néki semmiféle iskola. S viszi magával, mint a csiga a házát, s minden idegen neszre, minden zavaró külső hatásra hozzámenekül.

Gauguin bretagnei harmóniái magukban foglalják már az egész embert. Ez időben ismerkedik meg Van Goghgal, de e két rokon lélek idegen maradt egymásra mindvégig. Rokonná tette őket a művészet fanatikus szeretete, s elválasztotta őket egymástól érzésük és képzeletük különbözősége. Rokonok voltak a szín-imádásban, de idegenek természetlátásuk ellentétes voltáért. Az egyik a természetből kikereste magának a szenvedelmesen égő, tűzhalálban vonagló, tűzcsóvák fényében ragyogó színeket. A hollandi tónusfestőből a délvidéki nap-színeinek misztikus rajongója lett. -A kék, a sárga, a smaragd, a vörös és zöld szimbólumokká váltak képzeletében. Vad szenvedelemmel merül el eleinte a színek reflexjátékába, majd (japán hatás alatt) ezeket mellőzve, a színek belső tüzét fokozza, szinte lázas szenvedelemmel. A pillanatnak él s a természet előtt állva, képzeletében átalakulnak a színek, hatalmas tűzijátékká fokozódva és ő emberfölötti munkát végez, hogy a képzeletében látott színfanfárt vásznára átírhassa. Szinte látjuk őt dolgozni! Szabálytalan ecsetvonásokat, durván, pastózusan ken fel vásznára, kezével, késsel, ecsetnyéllel, vad gyorsasággal, brutális egyenetlenséggel, miközben a vászon egyes helye üresen marad, más helyen ujjnyi vastagsággal tapad a festék, míg csak a fáradtságtól össze nem esik. Az ösztöne vezeti, a szenvedélye űzi, a belső képei késztetik.

Minő más ember Gauguin. Őt is érzései vezetik, de uralkodik benne a muzikális érzés, az, amely harmóniákba fogja a legtüzesebb színeket is. Nem logikusan, hanem énigmatique-ment kapcsolja össze színeit, inkább szuggesztív hatásokat keresve, semmint leíró, bemutató, konstatáló: naturalisztikusokat. Itt, a színek összekapcsolásában is szuverén úrnak érezte magát, kinek nem kell magát a természethez kötni, csak érzéseihez, azon igyekezve, hogy ezeket megközelíthesse. De érezte azt is, hogy mily nehéz a szavakkal meg nem foghatót, a színekkel ki nem fejezhetőt, ahol a legfinomabb árnyalatkülönbség egész világokot jelent, idegen szemmel közölni. "Mennyi misztérium ennyi fényben" — mondotta Mallarmé Gauguin egyik képe láttán. Valóban, más Gauguin színszimbolizmusa, mint a Van Goghé; — utóbbi pozitívabb még akkor is, ha lázas képzelete színparoxizmusba hajtja, -- előbbi felmentve erezi magát minden naturalisztikus igazságtól, csak a dekorativ igazságot keresi: azt, ami együtt s nem önmagában igaz, ami emeli, segíti, kiegészíti egymást; nagy , egységeket teremt, ahol semmi sem él külön életet; csak egy érzéke ellenőrzi, a dekoratív érzéke, amelyet sért minden, ami kirí a harmóniából, s mely elfogad mindent, ami, ha felbontja, színezi, részletezi is a tömegeket és a tónusokat, ha ellentétbe kerül is a naturalisztikus igazsággal, de egymáshoz való viszonylataiban összefüggő, tökéletesen harmonikus, egységes Bretagne tompán szürke színeit hasztalan keressük a Misére humaine zöld, piros és sárga harmóniáiban; kék fasudarakat sem találunk Arles környékén, semmiféle világításban sem, de e harmóniákban érzés van, e színek álomvilágba engednek betekinteni, álomvilágba, mely Gauguiné, aki magával ragad ideáljai, képzelete, álmai közé, harmóniáinak gyöngéd összhangjával. A művészetben senkit sem győzünk meg logikai érvekkel, — a művészetben egy csak az igaz biró: az átélt érzés, annak ereje, közvetlensége, igazsága.

 

III.

A pontaveni évek szenvedelmes kísérletezések közt teltek el. Gauguin teleszívta lelkét hatalmas benyomásokkal, de álomképei és a természet-környezet közt egyre nagyobb ellentéteket erezett. Olyan természetet keresett tehát, ahol a hatalmas vonalakhoz tüzes színek társultak. Ezt Arlesben sem találta meg, ahová Van Gogh hívta, egyre nyugtalanabb lesz, vágyai sarkalják keresni az ismeretlen tartományt, mely színálmainak megfeleljen. "Mikor Arlesbe megérkeztem, Van Gogh még keresett, j'étais un homme fait," — írta magáról. Tudta, hogy mit akar, belső hangok szólottak hozzá és ő követte azok parancsoló szózatát. Pierre Loti kis regénye (Le mariage de Loti), melyet ismert, vagy egy, a francia kolóniákat népszerűsítő füzet hívta fel a figyelmét Tahitira? De bizonyára nem a maori regevilág, nem a vadnép gyermekies mozdulatainak szűzi szépsége, nem az exotikus tárgy utáni sóvárgás vezette. Gauguin művészetében csekély szerepe van az irodalmi tárgynak, őt elsősorban dekorativ célok vezetik, inkább zenei hatások, melyek érzéséhez közelebb állanak. A kultúrától sem csömörlött meg, csak vágyott a magányba, hogy feldolgozza, rendezze, kifejezze zűrzavaros érzéseit. Nem gyűlölte ő a modern civilizációt sem, környezetet sem keresett ötleteihez, — mindez sokkal felületesebb ok, semhogy megmagyarázzon egy életre szóló elhatározást. Gauguin belső kényszer hatása alatt állott. Színálmait kellett kifejeznie. Kész vízióval, befejezett művészi felfogással indult a nagy útra, a hol megtalálta — önmagát. A nagy, a végtelen magányban, melynek csendjét nem zavarta semmi, itt csak a forró, lihegő, ezer színt játszó napsugár viaskodott a hatalmas őserdők sűrűjével, mialatt a levegőben finom illatokat leheltek a talaj illatozó növényei, melyet a délövi nap által túlhevített narancs illata dominált. Illatos párák mindenütt. Noa-noa.

A háttérben, a tiszta levegőégben, a vulkánikus hegyek éles profiljai rajzolódtak ki, köröskörül a végtelen kék tenger, melyből Oroenának, a tahiti hegyek óriásának komor süvege sötétlik elő. A föld színeket játszik, lehetetlen színeket, a százféle színű növényzet összhatásaként. Fönn az égbolt harangalakúan domborul, a sárgáskék minden árnyalatában ragyogva. Tűzszínek égtek...

Itt álmodott Gauguin színmeséket. A bennszülöttek legendáinál exotikusabbak voltak a sárgák, kékek és pirosak színárnyalatai, melyeket régóta ismert, ott éltek azok képzeletében, felülmúlni a valóság itt sem tudta őket. A legkiáltóbb színeket látta egyenkint és a legfinomabb harmóniákba olvadottakat. Van-e élesebb szín a sárgánál? Velazquez még nem igen ismeri, csak Vermeernél éled fel először érzéki erejében. Ki felejti el azt az idegingerlő hatást, amelylyel drezdai képén a szépleány kabátkájának intenzív citromsárgája égeti idegeinket? Van Gogh is keresi, de komplementer színekkel enyhíti. Gauguin sárgája, különösen háttereiben, olvasztott aranyként omlik, néha olyan, mint nemes ékkövek csillogása, a kék és zöld összefoglalására. Sárga a háttér egyik gyönyörű harmóniájában, ahol a fiatal tahiti legény áll a karosszékben ülő tahiti leány mögött, s a tüzes sárga testek csillogása, mint finom pára olvad bele a kékkel ötvényezett narancssárga háttérbe. Sárga ég villog ki egyik nyugodt vonalritmusával elragadó erdőbelsejéből, ahol az ülő, álló, guggoló alakok ruháinak tarka-barka színe a sárga alaptónussal egybe van fogva, finom, halk, sordinon játszott melódiákat váltva ki lelkűnkből.

Ez a muzikális hatás lebegett Gauguin előtt, ezt tartja legtöbbre, együtt érezve Walter Paterrel, aki szerint minden művész végső eredménykent a zenére törekszik. Szem-zene: ez Gauguin célja. A tahiti élet, a maori regék, s új társainak őseredeti mozdulatai, e mozdulatok bája új arabeszkek megteremtésére vezeti, de színei adva vannak, s belső képeit, a maga színálmait festi tovább.

Egyre vágyva a sikerre, két évi tahitii tartózkodás után hazajön, hátha elérkezett az ő ideje? De a kilencvenes években az impresz-szionista művészet alighogy sikerhez jutott, ízlésváltozásra nem maradt idő. Újra elárverezi holmiját, visszamegy. De már energiavesztetten. Lehangoltan indul útra, s most már Tahiti sem vidítja fel. Évek telnek, a siker egyre késik, félni kezd önmagától, azt hiszi, hanyatlik, betegsége is elkeseríti, s ideges kapkodással helyet cserél, a szomszéd szigetre megy, Dominique-ba, de ott sem találja fel nyugalmát. Összeütközik a hatósággal és éppen akkor hal meg (1903 május 8-án), mikor három havi börtönre és ezer frankra ítélték el.

Halála után művei hatni kezdettek. Mindtöbben érzik meg azt, ami benne egyéni, de azt is, ami benne elvi, ami új mesgyét jelöl ki a festészet fejlődésében, ami egyelőre alsó áramlatként hat, hogy majdan a felszínre kerülve, új csírázások, új sarjadzások előidézőjévé váljék. Mert ne higyjük, hogy a halottak meghaltak...

DR. LÁZÁR BÉLA

 

1 Rotonchamp:-Paul Gauguin. Paris. Druet kiad. 1907.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003