Hatodik évfolyam, 1907    |   Hatodik szám    |    p. 412-424.    |   Facsimile
 

 

HAZAI KRÓNIKA

 

MAGYAR NATURALISTÁK ÉS IMPRESSZIONISTÁK KÖRE címmel október hó végén új művész-egyesület alakult. Célja: kiállítások rendezése homogén környezetben. Az egyesületet a következők alakították meg: Csók István, Czóbel Béla, Ferenczy Károly, Ferenczy Valér, Fényes Adolf, Glatz Oszkár, Iványi-Grünwald Béla, Kann Gyula, Kernstock Károly, Magyar -Mannheimer Gusztáv, Márffy Ödön, Olgyay Ferenc, Réti István, Rippl-Rónai József, Strobentz Frigyes, Szinyei Merse Pál, Vaszary János. A tagság nem belépés, hanem csak meghívás alapján érhető el. Az administrativ ügyeket egy háromtagú bizottság intézi, amelynek egy évre terjedő mandátummal tagjai lettek Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly és Rippl-Rónai József. Az egyesület külön kiállítási helyiség létesítését is tervezi, egyelőre azonban az első kiállítását a Nemzeti Salonban nyitja meg 1908 január hó folyamán.

 

TÍZ KÖTET IPARMŰVÉSZET. Egy lapról, egy folyóiratról van ezúttal szó, amelyből immár tíz kötet áll iparosemberek, művészek szép dolgokat kívánó közönség könyvespolcán, továbbá Szinyei bácsi szobája mellett, a Nemzeti Múzeumban, ahol tudvalevő, hogy minden hazai sajtóterméket pontos és szigorú leltár alapján őriznek komoly államtisztviselők. Egy folyóiratról van szó, amelyet Magyar Iparművészetnek hívnak, s amely, hogy lezárta tizedik évfolyamát, mindenkép érdemes arra, hogy egy kis ovációt küldjünk feléje, megemeljük kalapunkat s köszöntsük szerkesztőségét, Fittler Kamill és Györgyi Kálmánnal az élén. Mert a maga területén, a maga céljaiért azt csinálta végig és csinálja folytatólagosan a Magyar Iparművészet, amit az irodalmat szolgáló folyóiratok rég elvégeztek, de a művészetnek még tartozunk véle: egy újfajta kultúra beplántálását a magyar közönségbe. Ez az újfajta kultúra, ez a műveltség: iparművészeti műveltség, amelynek épp úgy szüksége van agitációs munkára, mint szüksége volt annak a kornak, amely az irodalomtörténetben „magyar irodalmi renaissance" címen ismeretes. Tíz éve lehet, hogy ideértek a modern iparművészet első szellőmozdulásai. Ekkor indult a Magyar Iparművészet, s eleinte csak kevés résztvevőtől kísérve, kevesektől meghallgatva elkezdett egy ily agitációs munkát: nevelését iparosoknak, nevelését a közönségnek és (kérem, ne sértődjenek meg rajta) de nevelését egynémely művészeknek is. Persze nem ex katedra történt ez, hanem önkéntelenül, a kép és írás önkéntelenül ható szuggesztív erejével. Mint egy fiatal, folyvást növekvő társulat s mint egy ugyancsak fiatal, gyerekcipőben járó,de folyvást előrefejlődő iparművészet közlönye nőtt, szebb, gazdagabb, fajsúlyban értékesebb lett, s ma, tizedik életévében, a külföld bármely hasonló közlönyével állja az összehasonlítást.

(d.—)

 

MUHITS SÁNDOR két vízfestményének hasonmását közöljük két mellékletünkön, Bandi karikása és Megyünk Debrecenbe címmel. E két erélyesen rajzolt magyar zamatú képet annál is szívesebben reprodukáljuk, mert azok egy illusztráció-sorozatból valók, amellyel szerzőjük Sebők Zsigmond, Pósa Lajosné és más ifjúsági írók műveit díszíti. Merőn új jelenség nálunk, hogy a legzsengébb Magyarország is megkapja azt, amit joggal követelhet a magyar művészektől: eredeti és minden külföldi máztól ment képeket. Mi eddig csak két ilynemű sorozatot ösmerünk: Nagy Sándor illusztrációit és Mühlbeck Károly rajzait. Gondoljunk azonban arra a sok-sok ifjúsági könyvre, amely ma is német, készen, házhoz szállított képeket vet a magyar könyvpiacra s rögtön meg fogjuk érteni, mily fonák a helyzet e téren. Sajátságos, hogy közönségünk nem érti meg eléggé, hogy mily silány portékával táplálja gyermekei lelkét, amidőn e külföldi importot veszi, holott lassankint bővül az alkalom, hogy nemcsak művészi, de egyúttal magyar zamatú képeskönyvet, ifjúsági iratot szerezhet. Akik e tárgy iránt érdeklődnek, azokat éppen Muhits Sándor pompás képeire figyelmeztetjük, amelyek a Singer és Wolfner cég kiadásában fognak megjelenni és a maguk nemében kiváló művek s eredetiségükön kívül megvan az a ritka érdemük is, hogy a legtávolabbról sem hasonlítanak az átlagos, művészietlen külföldi importhoz.

 

KIÁLLÍTÁSOK. Konek Ida kiállítása megnyílt szept. 31-én. Okt. 2-án nyílt meg Pentelei Molnár János kiállítása a Könyves Kálmán szalonjában. Okt. 13-án nyílt meg a Nemzeti Szalon őszi kiállítása. Okt. 23-án nyílt meg Spányi Béla kiállítása az Eggenberger-féle műkereskedés szalonjában. A Könyves Kálmán r.-t. helyiségeiben okt. 27-én nyílt meg Charles Palmie gyűjteményes kiállítása Okt. 26-án nyílt meg Tolnay Ákos kiállítása az Uránia-műkereskedésben. Nov. 3-án nyílt meg Márk Lajos gyűjteményes kiállítása a Nemzeti Szalonban.

 

KITÜNTETÉSEK. Az Aufrecht és Goldschmied cég által porcellángyártmányok terveire hirdetett pályázaton a száz koronás harmadik djjat Klein Rezső nyerte. Az első és második díjat nem adták ki.

A kiskunfélegyházi közgazdasági takarékpénztár r.-t. székházának tervpályázatán az első díjat Fodor és Reisinger, a második díjat Morbiczer Nándor műépítészek kapták.

A Ferencz József szobrászati ösztöndíjat Lányi Ignác szobrászművész nyerte.


 

ÚJ SZOBROK. Okt. 0-án leplezték le a körmendi Kossuth-szobrot. A szobor Horvai János műve.

Okt. 13-án leplezték le Zsolnay Vilmos pécsi szobrát. A szobor Horvai János műve.

Okt. 13-án leplezték le a nagyharsányi Kossuth-szobrot, Horvai János művét.

 

A KÖNYVES KÁLMÁN műkiadó-társaság engedelmével közöltük az előző füzetben Márk Lajos olajfestményeit.

LAKATOS ARTÚR rajzolta a 355., 374., 382., 387., 410. oldal fejléceit.

BODOR ALADÁR rajzolta a 412. 1. fejlécét.

MUHITS SÁNDOR rajzolta a 408. és 411 1. záródíszét.

MEGYÜNK DEBRECENBE MUHITS SÁNDOR AKVARELLJE
MEGYÜNK DEBRECENBE MUHITS SÁNDOR AKVARELLJE

ZÁDOR ISTVÁN Modell című rajzát közöljük a 409. oldalon.

 MODELL ZÁDOR ISTVÁN RAJZA
MODELL ZÁDOR ISTVÁN RAJZA

EGRY JÓZSEF rajzolta a 413. oldalon közölt Műhelyben című képet.


MŰHELYBEN EGRY JÓZSEF RAJZA
MŰHELYBEN EGRY JÓZSEF RAJZA

 

KÜLFÖLDI KRÓNIKA

 

UMBRIA MŰVÉSZETE. (A perugai kiállítás.) -A Perugiában, a városháza gyönyörű épületében összegyűjtötték Umbria templomainak és kis helyi múzeumainak kincseit: templomi szereket, régi ruhákat, hímzéseket, majolikákat, elvétve szobrokat is, főképp pedig festményeket. A perugiai múzeum gyűjteményével együtt, amely eddig is elfoglalta a Palazzo Communale második emeletét, elmondhatni, hogy Umbria egész művészete együtt van most Perugiában.

Az ilyenféle időszaki kiállítások, amelyeken egy-egy művészeti „iskola" kincseit összehordják, elég gyakran érik egymást mostanság Olaszországban. Hat-hét évvel ezelőtt a sienai művészet alkotásait mutatták be Sienában visszatekintő kiállításon: azóta rövid egymásutánban Orvietóban és Maceratában rendeztek retrospektív kiállítást a régiek művészetéből. Ujabban ellenkező vélemények hallatszanak Olaszországban. Az összehordott műtárgyak épségét féltik a kiállítások rendezőitől, és nem éppen alaptalanul, példa rá a tavalyi milánói kiállítás a maga tűzben pusztult műtárgyaival. Azt is felpanaszolják, hogy a műkincset kiragadják környezetéből, letépik arról a templomfalról, amelybe belerozsdásodott úgyszólva az évszázadok során s meghamisítják azzal, hogy hamis világításba állítják. Állítólag maga Corrado Ricci, aki a Brera, majd az Ufliziák igazgatói székéről került a szépművészeti ügyek élére, is ellenzi ezeket a kiállításokat s jövőre meg fogja akadályozni őket.

Nagy kár lenne. A régi olasz mesterek alkotásai annyifelé szóródtak szét még szülőhazájukban is, hogy a városok és falvak egész seregét kénytelen sorra venni az, aki egy-egy művész munkáival meg akar ismerkedni. Ezek a kirándulások, való igaz, nagy gyönyörűségekkel járnak, de mégis csak elaprózzák a figyelmet s akadályára vannak a koncentrálódásnak. Az emlékezetre is túlon-túl nagy feladat az, hogy föl-fölidézze napok multán, annyi új benyomás után, a már megtekintett műtárgyak képét s lehetővé tegye az összehasonlítást. Azután meg, aki valaha megfordult Olaszországban, jól tudja, az apró városok kicsi templomaiban sokszor mennyire hozzáférhetetlenek a műtárgyak; mily megközelíthetetlen helyeken függnek a képek, vagy mennyire zavarja élvezésüket a rossz világítás. Megannyi gyakorlati természetű érv ez; de hiszen a kiállítások is gyakorlati célokat szolgálnak.

Összefüggésében mutatni be az umbriai festőiskola alkotásait: ez a perugiai kiállítás gyakorlati célja. És hogy ezenfölül valósággal revelál néhány kiváló művészt azzal, hogy ritka teljességben jelenteti meg művészetét, az már nem is annyira célja volt, mint inkább a véletlen szerencséje. Közöttük az Alunno néven ismeretes Niccoló da Foligno a legérdemesebb alak. Perugiában összegyűjtött művei eddig sem voltak ismeretlenek, de szana-széjjel függtek Umbria apró városkáiban, Folignóban, Assisiban, Spellóban, Montefalcóban, Derutában, Todiban, Cannarában, Gualdo Tadinóban, Nocerá-ban és egyebütt. Ezekről a helyekről most mind összehordták Perugiába, ami elmozdítható volt s így telt meg Niccolo da Foligno műveivel egy egész terem. E kimagasló alakon felül Umbria primitivjeit is hatalmas gyűjtemény képviseli. Egy csomó ismeretlen szerzőjű, de érdekes kép szomszédságában függnek Bocco da Fabriano, Allegretto Nuzio, Ottaviano Nelli, Bernardino di Mariotto, Antonio és Gentile da Fabriano munkái.

Egymásra hányva így ezek a nevek talán zűrzavar képzetét keltik; de ahogy mint képek jelzői helyezkednek el egymás alatt, fölött vagy mellett, csodálatos rokonságot érez közöttük az ember. Mindezek a régen halott művészek mesterei, vagy tanítványai vagy társai voltak egymásnak. A tanítvány megtanulta mesterétől az ecset forgatásának módját, örökölte a képtárgyait, a kompozícióit, a színeit, sokszor még a modeljeit is. Mindezt naivul, becsületesen. Csak idő multán, mikor a tanítvány szárnyra kelt és kiröppent abból a sziklacsúcson épült kis városból, amelyben együtt élt volt mesterével, csak ezután kezdenek műveiben idegenszerű vonások feltűnni: ütközik az egyénisége. Gyönyörűség ezt a bontakozást szemmel követni. Megfigyelni például, hogyan búvik ki mint madárfióka a tojásból, az ifjú Raffael az öreg Peruginóból. Vér szerint való rokonságot tartottak egymással ezek a művészek: közös volt a szűkebb hazájuk; egyazon városban éltek és festettek, ugyanazokat a tájakat örökítették meg.

És éppen ezért kellett ezt a kiállítást Perugiában megrendezni, nem egyebütt: Umbria közepén, egy hegynek a csúcsán, amelyről belepillanthat a szem az umbriai természet minden csodájába. Ott terül el a hegy lába előtt, mint rengeteg bölcső, amelyben emberfajok sorsát ringatták, a nagy umber-síkság. A zöld színek pazar számú árnyéktatai játszanak rajta. A rónát a messze kéklő Apenni-nek szegik be csodás, meseszerű sziklaalakulásaikkal. Észak felé zöldelő völgyek, dombok, szakadatlan gyűrődései a talajnak. Minden hegyecske külön világként nyúlik fel kúpalakúan, mint a tűzhányók. És lejtőin búza terem s a zöld táblákat kopasz szederfákra futtatott szőlőláncok kerítik körül. Itt-ott, de szinte szabályos távolságnyira egymástól, egy-egy olajfa; a hegyek kopasz taraján egy-egy magános ciprus. És a völgyekben sekély vizű kék erecskék csörgedeznek. Akkora területen, amekkorát a szem egy pillantásra befoghat, együtt van a természet minden eleme: hegy, völgy, szikla, víz, fű, fa. Az ember, amíg csak régi olasz mesterek festményein látta, a gyermekes képzelet alkotásainak nézi a természet látványosságainak ilyen összesűrűsítését. De Umbriában lépten-nyomon ilyen koncentrált természeti képekre bukkan az ember. Ha Perugiából letekintünk a nagy umber-síkságra, mintha különböző zöld színekkel kifestett térképet látnánk, a térképírók sajátos jelzéseivel, a szabályos távolságnyira sorakozó pontokkal, a botra csavart kígyóval, amely szőlőföldet jelent, a pálcára tűzött kúpocskával, amely erdőt jelent. A természetnek ez a szemléltető célzatú bemutatkozása kész tájkép-kompoziciókkal szolgált a festőművészetnek. De csak a réginek. A modern olasz művészek nem festik meg Umbria bájos kis panorámáit; alighanem azért, mivel azoknak a tájaknak elrendezkedésében, a szerkezetében van valami, ami mesébe illően naiv s ami ellenkezik a realista szemű modern művész valószerűség-érzetével. Ezért is ítéljük mosolyogva gyermekes képzelet játékainak a régi olasz mesterek tájkép-háttereit; holott azok az umbriai természet pontos tanulmányozása alapján készültek és idealizált mivoltukban is hű képmásai az eredetinek.

A primitívek persze nem sokba vették a hegyek-folyók természetét. Őket az állati természet érdekelte, az ember, mert főképp rajzlátók voltak, nem színlátók. Ezek a keményrajzú névtelenek — többnyire ismeretlen szerzőjű festmények képviselik a kiállításon Umbria primitivjeit - - nagy bátorsággal és nagy hittel merészkedtek neki az emberábrázolás legnehezebb problémáinak. A komponálásban gyermekek (egyebek közt még a perspektíva törvényeit sem fedezték föl nekik), ecsetjük merev húzással rajzolja meg az emberformákat, de ők azért a legnehezebb mozdulatok megrögzítésére vállalkoznak. Egy névtelen festő megfestette a keresztre feszített Jézus mezítelen alakját. Durván, nyers színekkel, a részleteket elhagyva, vagy észre nem véve, idom-talan tagúnak, aránytalanul nagy fejűnek. De a szem, amely az arányokat még nem érzi meg, nagy biztossággal látja már a test mozgását. Megdöbbentő realizmussal függ két odaszegezett kezén a sovány test; a derék elhajlik a keresztfától, a puffadt has lerogygyan, a térdek összehuzódnak. A halálküzdelemnek azt a fokát ábrázolja ez a kép, amikor az izmok ellenállása véget ért s az akarat ereje meghalt a nagy szenvedőben. Ezt a mozdulatot hatalmas anatómiai tudással érzékíti meg az ismeretlen festő. De ami ezen túl való, az már mind primitívség. A keresztfa köré csoportosuló, arccal a nézőnek forduló női alakok, csupa csodálatosan felnyílt karika-szemű merev és színtelen teremtés, valami képtelenül merész mozdulattal, csaknem száznyolcvan fokos szögben fordítja félre és támasztja öklére fejét. És mégis művész volt már a kép megalkotója, művész a megérzés helyes és őszinte voltában s művész abban, hogy szeme a lényegest s az érdekest, az erőt próbára tevő nehézséget kereste.

Valamikor régen, amidőn még idegenek rá nem tették kezüket Olaszország műkincseire, bizonyára lehetséges lett volna megmutatni, hogyan alakult, módosult, fejlődött ennek a korai névtelennek sejtése Niccolo da Foligno tudatosságává. Néhány évszázad perspektívája áll kettejük között: mégis ráismerni a kései utódban az ős vonásaira. Háborús, véres korban élt mind a kettő: az élet borzalmas látványosságai komoríthatták el mindkettejük színeit. De a színeik voltaképpen nem lényegesek művükön. Vonalrakók voltak mind a ketten. Békés rajzolók. Az ősnek még merész lendületei voltak, az utód már megcsendesült. Nyugodtan, nagy biztossággal rajzolta meg szentjeit Niccolo da Foligno. A csoportokat mintha kerülte volna: többnyire, magános alakokat festett hatalmas, sokrekeszű szárnyas-oltárokra. Egymagukban álló szenteket, megannyi arcképet, írott adatok nincsenek róla, de képein meg-ismerszik, hogy minden alakja modell nyomán készült. Az ő nemzedéke még erősen realista volt, csak azt festette meg, amit közvetetlenül megfigyelt, nem várta meg, amíg az emlékezet elhomályosítja s a képzelet azután új élettel önti el megfigyeléseit. Képzelet dolgában nem nagyon áldotta meg sorsa. Csak megfigyelni tudott, de azt nagyon. Nocerából hozták el Perugiába egy sokkeretű szárnyas-oltárát. A gót architektúrájú aranyos foglalatok közepén, a többinél szélesebb mezőn a Madonna térdel a gyermek előtt s körötte angyalok. E fő-mező körül és fölött, gótívű aranyos keretekben tizenkét szentnek képe sorakozik. Mindegyik egy-egy kitűnő portrait. A csoportosításukban, vagy inkább elkülönítésükben nem látszik semmi konstruktiv gondolat. Semmi közük ezeknek a szenteknek sem a Madonnához és a kis Jézushoz, akik körül elhelyezkednek, sem egymáshoz. De külön-külön egy-egy jellemrajz megannyi. Nehéz elfelejteni annak, aki látta, az ifjú szent Felicissimus képe mását, ezét a csaknem leányos bájú fiatalemberét; ahogy imádságos könyvétfinomrajzú ujjaival magához szorítva, félig áll, félig megy, az ember hallani véli, mint árad alig megnyílt szájából halkan és melegen a zsolozsma. Egész alakot ábrázoló portrait-i között talán ez a legsikerültebb műve Alunnonak. A lábak, a kezek, az ujjak s a fej mozdulata melyen átérzctt egységben olvad össze. Csupa megfigyelés ezen az alakon minden ecsetvonás s az előadás még sem részletező, inkább egybefoglaló. Ugyanennek a polyptichonnak egy másik mezője szent Gergelyt, az elemedéit főpapot ábrázolja derékban, amint esküre emeli kezét. A lábak híján ez a kép nem olyan mozgalmas, mint a másik. A- művész jellemző tehetsége itt az arcon jut érvényre. Egyszerű eszközökkel dolgozik, kevés színnel, árnyékos és megvilágított helyekkel, lágy átmenetekkel, de erős tónusbeli különbségekkel. Ezt a képet a XIX. század hetvenes éveiben sem festették volna meg modernebb felfogással.

A megfigyelő tehetség volt Niccolo da Foligno művészi tulajdonságai közt a legjelentősebb. Képzelete szegényes és drámai ereje is csekély. Drámai mozgalmasságra törekszik egy Folignóból való, fára festett nagyobb képe, amely Szent-Bertalan apostol vértanú-halálát ábrázolja. A tárgy eléggé drámai s Alunno kompozícióján meglátszik, hogy a művész is megérezte ezt a tárgyban. A festmény a szent megnyúzásának jelenetét szemlélteti. Két alacsony, lombos fa között áll a szent, jobbiól-balról egy-egy állati arcú hóhér a karjáról fejti már le a bőrt. Mellettük kétkézfelől katonák és szánakozó nézők csoportja. A katonák élén Astyages, az örmény-király áll és lóhátról utasítgatja pribékeit. A festmény alighanem fiatalkori műve Alunnonak; egyéb képein legalább nem oly egyformán ösztö-vérek és merev mozdulatúak az alakjai. A vértanú és két hóhérja akt-alak; megrajzolásukban imponáló a művész anatómiai tudása. Ez a művészet még főképpen a tartalom szolgálatában van. Alunno egy pillanatra sem feledkezik meg arról, mit kell kifejeznie. Luca Signorelli keze alatt bizonyára nemcsak mértani középpontja lett volna a festménynek a két mezítelen alak, aki egy harmadikon próbálja ki izmainak erejét. Mintha valami .józan kötelességtudás akadályozná meg Alunnót abban, hogy olykor-olykor elragadtassa magát temperamentumával. Mindenütt nyugalom: a pribékek mozdulatában, a vértanú szenvedésében s Astyages haragjában is. De egyenként kitűnő valamennyiük jellemrajza. Balfelől a katonák közömbös arccal nézik a kínzást,: vagy háttal fordulnak neki. Jobbkéz felől papoknak, világiaknak ájtatos csoportja sorakozik, és arcának játékával, megdöbbenéssel, szörnyűködéssel, szánakozással, levert tehetetlenséggel kommentálja a rémes jelenetet. Megannyi jól jellemzett portrait. A nagy festői tulajdonságok, a színekbe elmerülés, a szélesen látás tehetsege nem adatott meg: Alunnonak. Bágyadtan komor szinű kép ez, a kopár hegyek s a kopár talaj, amely bekeretezi a kínzás jelenetét, sem enyhíti meg a szemet frissebb színekkel..

Színeivel-sokkal megkapóbb a Szent-Szűz megkoronázását ábrázoló nagyobb festménye, melyet a folignói San Nicolótemplomból hoztak a kiállításra. A háttér itt a mesebeli umbriai természet: egy mély perspektivájú panoráma, amelyben egymagukban álló apró kúpos hegyecskék váltakoznak kies völgyekkel. A hegyek világos-zöldjére sötéten rajzolódik rá egy-egy magánosán állongó merev lombözatú fa. A szakállas Szent-Bernardinus és az aszkéta-arcú Szent-Antal térdel elől a szárazságában meghasadozott kemény földön. Az egyik káprázó szemmel, a másik gyermekesen boldog áhítattal nézi a kék felhőkben játszó mennyei jelenetet, a Szűz megkoronázását. Lágyság nélkül, férfias rajzával is csupa báj ez a kép.

Hogy Niccolo da Foligno műveiből ilyen teljes gyűjteményt mutat be, az talán legnagyobb érdeme a perugiai kiállításnak. De nem ez az egyedüli érdemes látnivalója. Függnek ott képek, amelyek hosszú időre megragadnak az emlékezetben. Csak Fra Angelico tudott még olyan szőkével koszorúzott, hamvas rózsaszín madonnákat festeni, mint a Fabrianóból való Gentile. És Luca Signorellit is ereje teljességében mutatja „San Sebastianó"-ja, amelyet Gitta di Castellóból hoztak ide. Az a minden festőnél eredetibb viziójú művész, az a nagyszerű komponáló tehetség, az monumentális szobrászi formalátó ezen is, akinek az orvietói dóm falfestményein csodáljuk. Egy sereg kisebb nevet említhetnék még, de inkább egy specialitásáról emlékezem a perugiai kiállításnak.

A XIV. századtól fogva sűrűn pusztította Umbriát s kivált Perugia városát a döghalál. Az 1348-iki feketehalál, egykorú krónikások szerint, százezer embert ölt meg Umbriában. Jajgatástól visszhang-zott a város. Az emberek Isten büntető kezét látták a pusztulásban. Gyermekies képzeletük Jézus alakját ültette a haragos felhők közé s emberölő nyilakat szóratott vele a földre. A haragvó Isten meg-békítésére a Szűzhöz s a szentekhez fordultak: ők. a közbenjárók, akik mindent megértő szeretetükkel megengesztelik az isteni haragot. Körmenetek járták be a várost. Minden épkézláb ember hamuval szórta meg fejét s verte mellét: miserere! miserere! A jajgató sokaság élén haladtak a papok, a sötét csuklyás barátok és magasra tartották a fogadalmi zászlót, a gonfalonét. Ezeket a zászlókat a hívek ajánlották fel az egyháznak, engesztelésül. Nem lobogó szövetből készültek, hanem kifeszített vászonból, melyre a kor leghíresebb művészeivel festtettek vallási jeleneteket. Legtöbbjük a Madonna della Misericordiát, az irgalom miasszonyát. ábrázolja aranyglóriásan, amint két karjával széjjelhúzza aranyhímes köpenyét, hogy megoltalmazza vele körötte térdeplő híveit, a reszketve imádkozó, síró, zsolozsmát éneklő törpe emberiséget. A Madonna feje fölött a felhők közt trónol Jézus és röpíti le villámait a romlott világra. De a nyilakat felfogja és elcsorbítja a Szűz köpenye. Két oldalt Szűz Maria hatalmas alakja s az apró emberkéknek ábrázolt hívek között sorakoznak a Szentek, akik imádságukkal közbenjárnak a szenvedő emberek érdekében. Legalul a dögvész sújtotta város látszik tornyostul, templomostul. Néha még a Halál is megjelenik a képen, denevér-szárnyas, kaszával fölfegyverkezett csontváz alakjában, amint menekül az üldöző angyalok elől. A körmeneti gonfalonéknak ez a leggyakoribb típusa. Legnagyobb részük a perugiai Bonfigli műhelyéből került ki. A mester és tanítványai nagy szaporasággal festhették temperával durva vászonra a fogadalmi zászlókat, mert a pestis mind gyakoribb vendége lett Umbriának. A XV. században tízszer rohant pusztítva végig Perugia utcáin, s kivált 1460-tól 1468-ig meg sem enyhült ereje. A megrémült hívek nyakra-főre rendelték a gonfalonékat: oltalomért a veszedelem idején, majd hálából, ha a feketehalál elvonult és nem tett kárt bennük. A gonfalonék csodatevő hatásában nagyon hittek az egykorúak. Egy perugiai krónikás feljegyezte, hogy azokban az utcákban, melyeken a San Francesco templom gonfalonéját meghordozták, nemcsak hogy egy teremtett lélek nem halt meg aznap, hanem attól a naptól fogva elcsillapult a pestis dühe. A Madonna della Misericordia típusának változata az a gonfalone is, amelyet Bernardino di Mariotto festett.

De ettől a típustól gyakran eltértek a festők. Bonfíglinak egy 1476-ban készült gonfaloneján a főalak a gyermek Jézus, amint az angyalok tartotta rózsás kosáron ül; az isteni gyermek nem szorongat nyilakat, hanem áldásra nyújtja kezét az imádkozó nép fölé, másik kezével pedig jövendő sebhelyeire mutat. Néhány kezdetleges verssor Istenhez való hűségre és könyörületességre buzdítja a népet. Alig emlékeztet már a típusra Giannicola Manni fogadalmi zászlaja. A művész, aki Peruginónak volt tanítványa, a férfi Jézust állította képe közepébe s a Szűz, Szent János, meg más szentek alakját festette köréje. Ennek a képnek mindössze annyi a köze a gonfalonék hagyományos iconografiiájához, hogy Jézus itt is nyílköteget tart jobbjában. Niccolo da Folignónak is van egy gonfalonéja a kiállításon. Derutából való. Alkalmasint kései műve a festőnek s olyan időszakból származik, amikor a döghalál már nem pusztított. A gonfalonék divatja ugyanis tovább, élt a pestis járványánál, amelynek keletkezését köszönhette. Közönséges áldozati tárgya lett a híveknek, amelyet engesztelő vagy hálaadó célzattal rendeltek meg életük egy-egy nevezetesebb eseményének alkalmából. Ehhez képest persze tárgyuk is lényegesen módosult s egészen eltávolodott a típustól.

Gonfalonét körülbelül minden régi umbriai mester festett. De lelkét egyikük sem öntötte beléjük. Nem műalkotások a gonfalonék, inkább műveltségtörténeti érdekességek. Emlékei annak az óriási rémületnek, mely a középkor utolsó századaiban a sok csapástól megviselt népet elfogta. És emlékei ama korok —, sienai Szent-Bernardinus, az ifjú leccei Fra Ruperto, a költői szavú Bernardino da Feltre aszkézis felé tekintő kora mélyen gyökerező hitének.

A perugiai kiállítás gazdagságára az eddig elmondottakból is csak következtetni lehet. Mert amilyen gazdag a kiállításnak szépművészeti része, ugyanolyan bő és nagyértékű az iparművészeti része is. A templomszerek, ereklyetartók, feszületek, kelyhek gyűjteménye teljes képét adja az umbriai egyházi iparművészet fejlettségének. Aki a kulturhistória apróbb adatai iránt érdeklődik, heteket eltölt-het a kiállításon. Megcsodálhatja az ember ruházkodási művészet remekeit. Meg XI. Benedek pápa (Perugiában halt meg) misemondó ingeit, köntöseit, finom szattyánnal bélelt és selyemmel, meg szürke bársonnyal borított cipellőit. A templomokból és konfraternitásokból összegyűjtötték a kéziratú misemondó és énekeskönyveket: a miniaturfestes és könyvkötő-művesség remekeit. Külön terembe hordták össze Umbria két legfejlettebb keramikai gócpontjának, Derutának és Gubbionak majolikáit. Sajnálatos csak az, hogy ezeknek a kincseknek megtekintését és értékelését katalógus meg nem könnyíti. Kétes megbízhatóságú cédulák nyomán kell eligazodnia a látogatónak. De hát ez is olaszos : stílszerű.

ELEK ARTÚR

 

OLASZOK PARISBAN. A Dante-társaság párisi alosztálya kiállítást rendezett olasz festők műveiből. A Cours de la Reine egyik kiállításról fen-maradt pavillonjában hat termet töltenek meg olaszok képei és szobrai.

„Olasz divizionisták" - - így nevezik magukat ama festési technikáról, amely Segantini nagy egyénisége révén vált ismeretessé nálunk és mindenütt. Már maga a technikát megjelölő elnevezés is rossz, logikátlan, de még rosszabb, hogy pusztán egy technika közösségében és jelszavának zászlója alatt egyesültek fiatal művészek. Ismerjük a pointillizmus rnanier-kinövéseit is, holott ennek gyökere mélyebb, átfoglalóbb, mivelhogy nemcsak modorbeli, hanem fizikai és kémiai relációt is jelöl. Segantini sajátos festékfelrakási módja gyönyörű megoldását adta az ő mélységes levegő-problémáinak, de e festékfelrakási mód tudatos és mindenütt való alkalmazásának szükségképpen a manier ingoványaiba kell vezetnie.

A divizionisták párisi tárlata azt is beigazolja, hogy e fiatal olaszok kizárólag csak modor dolgában tartanak közösséget nagy mesterükkel. Egyenkint megalkuvó, gerinctelen fiatalok, akik egy valamikor forradalmi modor csatakiáltásával, de hevület nélkül akarnak érvényesülni. Talán a legepigonabb közöttük a mester két fia, Gottardo Segantini és Mario Segantini. Az egyik, a Gottardo, így is írja alá magát. „Gottardo, a Giovanni Segantini fia". Nyilván nem érzi ez a szegény utód, hogy a művészet első törvénye: megtagadni a legdicsőbb apákat!

És mindent, ami tradíció. Ő az különben, akiről megállapították, hogy apja befejezetlen képeit a forgalom céljaira „befejezte".

E föltétlenül hosszú életű minta-fiú köré mintegy tíz fiatal piktor csoportosul. Alig tudok róluk többet, mint a nevüket följegyezni: Focardi, Ramponi, Tominetti. Cinotti, Baracchini-Caputi, Benvenuti, Merello, Onico, Prada. Idejegyzem a kiállítás igazgatójának előttem tett különös vallomását is, mely szerint némelyikük soha életében nem festett divizionista-modorban, csak éppen ezen külön célra, hogy e tárlat jelszava alá férjen . . .

E fiatalokon túl Gaetano Previati kollekcióját találjuk, ugyanazét, aki a divizionizmus „tudományos elveit" is megfogalmazta egy terjedelmes kötetben. Őt is prófétának vallják az örök tanítványok, holott alig több, mint fejlett technikájú faiseurje egy Segantiniből, de la Toucheból és az angol prerafaelistákból összeszűrt miszticizmusnak. Talán legerősebben mégis Dante Gabriel Rossetti hatását viseli. Hét év előtt láttam tőle Lipcsében egy kollekciót, amely még forrongóbbnak, érdekesebbnek mutatta. Mióta próféta lett és dogmákba szűrte művészetét, úgylátszik, erejét vesztette.

Az utolsó teremben végül a mestert, az igazi Segantinit látjuk viszont. Első pillantásra szinte ő maga is elbágyad az epigonok modorosságától. De aztán nyomban meggyőz róla, hogy itt nem divi-zionizmussal, hanem egy mély, bensőséges világ-nézlet, egy nagy paszteisztikus ember- és természetszeretet hatalmas nyilatkozataival állunk szemben. Egyébként az ismert, legutóbb Milanóban is kiállított Grubicy-gyűjteményt találjuk itt Segantini műveiből.

Néhány eléggé karakterisztikus állatszobrot küldött ide Remrandt Bugatti. Libero Andreotti is, ha nem is nagyon egyéni, de erős plasztikai tehetségként mutatkozik be. Érdekesek Carlo Bugatti pergamennel bevont és népes motívumokkal díszített bútorai; ornamentika és forma dolgában értékeset nyújtanak, de a praktikus igényekkel aligha számolnak.

DR. BÁRDOS ARTÚR

 

ADATOK MŰVÉSZETÜNK TÖRTÉNETÉHEZ

 

IZBEGHY FESTŐ. Ennek a művésznek munkásságához Pongrácz Károly úr a következő adatokat juttatta hozzánk: „A Művészet"-ben olvastam Naményi Lajos „Egy XVIII. századbeli ismeretlen magyar festő" című cikkét, amelyben bizonyítja, hogy Izbéghy Mihály és István két személy. Családom birtokában levő Izbigi képek az ellenkezőről győztek meg. Ugyanis két képünk van ezzel az .aláírással: Steph: Michael Izbigi fecit Cassoviae. — A Steph :

betűk bizonyítják, hogy a többi képein olvasható St.: betűk nem struxit-ot jelentenek, annál kevésbbé, mert ott áll a fecit is. A két kép eredetére nézve csak annyit tudok, hogy nagybátyám, Haulik György zágrábi érsek vette őket s ma nővérem Dióssy Imréné, született Pongrácz Heda tulajdonában vannak Szentmihályúron (Nyitra m). A képeken évszám nincs. Mindakettő olajfestmény, nagyságuk: 49X38 centiméter.

Az egyik csendélet, háttere zöldesbarna, jobbra sörös kancsóban fehér bor. Előtte cseresnye és három sárga barack egy asztalon, amelyen két széncinke fekszik. Egy szegen, a kép közepén négy madár lóg, 3 fenyvesmadár és egy fekete-vörös harkály. A sörös kancsón virágdísz. Aláírás: Steph: Michael Izbigj fecit Cassoviae.

A másik is csendélet, háttere szintén zöldesbarna, a kép legnagyobb részét fekete, fehér és vörhenyes szőllőfürtök foglalják el. Előttük almák, körték. Az előtérben áll egy rigó, amely a legédesebb fajú fürtből csipkéd. Tőle jobbra és balra egy-egy széncinke ül a szőllővesszőn. Fejüket elfordítják a szőllőtől. Ennek a képnek szimbolikus jelentőségét ugyan nem tudom megfejteni, de azt hiszem, okvetlen van, mert Izbigi azzal ki akart fejezni valamit, hogy míg a rigó eszi a szőllőt, addig a két másik madár elfordítja a fejét. Aláírása: Steph: Michael Izbigi fecit." —229.

 

JAKOBEY KÁROLY. Jakobey munkásságának ismertetéséhez Szuchy Emil úr közli velünk, hogy Jakobey Dezsőnek, a festő unokaöccsének információja szerint Jakobey Károly a 48 utáni időkben festett egy allegorikus képet, amely az elpusztult hazát ábrázolja. Ez a kép sokszorosításra is került. Az egyik budai temetőben a Gyulai-féle családi sírboltot freskóval díszítette.

Dessewffy Béla úrnak Jakobeyre való közlését a következőkben adjuk:

A „Művészet"' .3. száma „Adatok művészetünk történetéhez" rovata 213. számú cikkében felhívás van, amelyben Jakobey Károly, a múlt század közepén élő festőművész 172 darab megfestett oltárképeiről kívánnak adatokat.

Oltárképről nem írhatok; hanem van birtokomban 10 darab 30/45 cm. nagyságú arckép, amelyek közül három darabon ez a kézjegy „J. K. 1864", egyen pedig ki van egész neve Jakobey Károly 1864 írva. Belül a rámán tintával „Jakobey Károly Pesten 1864".

A képek ezek:

B. Károlyi László (ezen van kiírva a név egészben), I. Rákóczy Ferenc (név kezdőbetűi és évszám), gr. Károlyi Sándor generális (név kezdőbetűi és évszám), Gyarmathi Balassa Ferenc (név kezdőbetűi és évszám).

A következőkön nincsen jegy: gr. Batthyány Lajos, gr. Tököly Imre, Apafy Mihály, Földváry Mihály, gr. Keglevich Péter, Petrus Rajkovits.

A képek festészeti modora, ovális alakja egy kézre vallanak. Nagyon természetes, ezen képeket Jakobey csak másolhatta, mert a képek többnyire ismert alakok.

Van egy kisebb oltárképem, keresztelő Szent-János, Krisztussal, a Jordán vizében, hogy ezt is ő festette volna? vajjon ki mondhatja meg. Hihető pedig, hogy boldogult felejthetlen atyám azt is ott vásárolhatta, ahol az elébb elsorolt 10 arcképet, mert egy időben vásárolta. —

Walter Gyula dr., p. prelátus, kanonok úr Esztergomból írja nekünk, hogy birtokában van Jakobey Károly egy festménye: + Knauz Nándor c. püspök, pozsonyi prépost arcképe, amely a festő feljegyzése szerint 1876-ban készült. —230.

 

BÁJA ISTVÁN festőről (1. Művészet, 1904. évfolyam) most már azt is tudjuk, hogy nemesi családból származott, melynek előneve „borbátvizi" volt. Állandó lakhelyéről is olvasunk Kazinczy Ferenc „Erdélyi levelei " -ben ; a 179. 1. említi, hogy nagyon örvendett, mikor gróf Gyulainé Dévára vezette, mert itt otthonában kereshette fel Bája Istvánt és láthatta miniaturban dolgozott arcképeit. Ezek felülhaladták minden reményét. Bája István, mint hunyad-megyei birtokos, lerajzolta a vajdahunyadi várat is, mint Kazinczy írja; „nagy hűséggel és igen szépen." A vár képe különböző nézőpontokból készült. Látszott ezen a négyszögű bástya is. A kép annyira megtetszett Döbrentei-nek, hogy Bája István e munkáját 1823-ban, fél ív nagyságban, kőre is metszette. — 231.

 

EHRENREICH ÁDÁM rézmetszőről még eddig nem volt megemlítve, hogy tulajdonképen pecsétnyomók készítésével kezdte működését. Még későbben is, mikor Spissich képét metszette, Kazinczy gúnyosan írja felőle Sárközy Istvánnak : „Meg sem álmodtam én, hogy Trattner azt eggy pecsétnyomó metszővel fogja dolgoztatni, mert Ehrenreich ez, s nem egyéb." De ha az is volt, Trattner, a kényes ízlésű kiadó, mégis általa dolgoztatott, mert mint Wesselényi Miklós egy levelében olvassuk: „nem boldogult a' Bécsiekkel 's Ehrenreich olcsóbban dolgozik". Máskor azonban Trattner is bevallja, hogy „jó munkát" nem mer reá bízni és az, amit Kazinczy Ehrenreich Wesselényijéről ír, az nem valami hizelgő, mert határozottan kijelenti „ha akkor láttam volna, mikor még ideje volt, kész voltam volna megvenni és összve meg összve törni." Nem kevésbé rossz véleménynyel volt Kazinczy Ehrenreich Révai képéről, melyeket mint írja „megdöbbent szívvel vett", mert meggyőződött ebből, hogy „Ehrenreich nem tud rajzolni". Bántja, hogy a jobb arc conturja egészen hibás és a kép árnyékolását is kifogásolja ; emellett felemlíti, hogy a jobb szem sem áll arányban a ballal. Elismeri, hogy a festő az eredeti Révai-képen is ejtett hibákat, de a rézmetszőnek ezt önállóan ki kellett volna javítani. Dacára ez ócsárló megjegyzéseknek, Ehrenreich a XIX. század első évtizedeiben egyike a legkeresettebb rézmetszőknek, ki főuraink körében számos megrendelést nyer és gyűjteményes vállalatban kiadott rézmetszeteivel figyelmet kelt. —232.

NAMÉNYI LAJOS

 

BARABÁS MIKLÓS ÉS MARKÓ KÁROLY AKADÉMIAI TAGSÁGA. 1847 előtt az Akadémiában, tudomásom szerint, csak három művészünk lett levelező taggá: Ferenczy István 1832-ben, Barabás Miklós 1836-ban és Markó Károly 1840-ben.

1832-ben még nem adták be írásban az ajánlatot, így nem tudni, ki ajánlotta Ferenczyt levelező taggá, csak az bizonyos, hogy az 1882-ik évi novemberi nagygyűlésen 27 jelenlévő tag közül 16 adta rá szavazatát s így meg is választatott levelező taggá.

Barabás Miklós megválasztatásáról már többet tudunk. Az 1836-ik évi „tagajánlási jegyzékek (98. sz. fötitk. irat. XXII-ike) azt bizonyítja, hogy Schedel Ferenc (később Toldy Ferenc) ajánlotta levelező tagul „Barabás Miklós képírót, mint művészségének alapos és tudományos ismerőjét; a' művészségekre tekintetből, mellyekre nézve eddig csak egy tagunk van". Ugyancsak ajánlotta őt (a XXIII. számú ajánlat szerint) Wesselényi Miklós is.

Tényleg meg is választották levelező tagnak (1. a jegyzőkönyv 95. pontját) az 1836. évi szept. 10-iki tagválasztó ülésen 16 szavazattal (de csak második választásra).

A választásról értesíté őt hivatalosan az elnök, gr. Teleki József s erre Barabás a következő levéllel (31. sz. fötitk. irat) köszönte meg megválasztatását az akkori főtitkárnak, Toldy Ferencnek.

Tekintetes Titoknok Úr !

Nagy Méltóságú Gróf Teleki Josef Úr által, e' folyó holnap 15-ikén lett felszollítatásomra, van szerencsém a' Tekintetes Urnak ezennel válaszolni : hogy a' M. T. Társaságnak leendő szolgálhatásomat, (mindenkor és mindenben, mennyire tehettségem engedik) szerencsémnek fogom tartani ; melynél fogva magamat a' rendszabályok alá adni kötelezem is. Igyekezvén a Társaságnak irántami részvétét megérdemleni ; vagyok a' Tekintetes Urnak

Pesten, sept. 23-kán, 836.

köteles szolgája

Barabás Miklós

Cs. K. academiai képíró.

(Kívül: Barabás Miklós m. t. társasági l. tagtól.

Tekintetes Schedel Ferenc orvos Dr. Urnak, a' m. kir. egyetemben macrobiotica és diaetetica nyilv. rendkiv. professorának, több orvosi társaságok tagjának, mint a' m. t. Társaság Titoknokának - - Pesten. Hivatalból).

Markó Károlyt 1840-ben választották meg levelező tagnak.

A XII-ik tagajánlási jegyzék szerint (25. sz. főtitk. irat) „Markó Károly hazánkfiát, jelenleg Európának első tájképfestőjét levelező tagnak ajánlja Eötvös József, Bajza József, Zsoldos Ignác, Sztrokay Antal, Szemere Pál, Czech János, Szontagh Gusztáv, Szilasy, Vállas Antal, Stettner György, Czuczor, Kossovich, Nagy János, Szlemenics, Péczely, Döb-rentei Gábor, Jerney, Schedel Ferenc".

18-an ajánlották, ami igen tekintélyes szám volt, úgy hogy megválasztatása biztos volt. Tényleg az 1840. évi szeptember 5-iki tagválasztó ülésen 40 jelenlévő tag közül 22 adta reá szavazatát s így már első szavazásra megkapta az abszolút többséget.

—233.

DR. VISZOTA GYULA

 

SZENTPÉTERI MUNKÁI KOMÁROMBAN. Hetényi János megnyerte a maga idejében a Magyar Tudományos Akadémia valamennyi koszorúját, amit az istentől hivatott magyar lángelmék számára fontak - akkoriban. A komáromvármegyei kis csallóközi falu temetőkertjében, Ekelben nyugvó porai fölött, ezt a nagy dicsőséget mégsem hirdeti semmi sem. Sírján csak bogáncs terem ; a tudós Akadémia egyformán elfelejtette, úgy látszik, a régi koszorút is. A munkáiról, amiket alkotott s a mikben a legfényesebb gondolkozó elmék egyik legkiválóbbja nyilatkozott meg, talán jobb is volna, ha nem beszélnék, mert azokat ma már alkalmasint senki sem olvassa, sőt talán számon se tartja. Pedig megérdemelnék.

Véletlenül akadtam a Hetényi János elfelejtett dicsősége fakuló emlékeire is : három ezüst serlegre, meg egy ezüst szelencére ; mindenik százszáz körmöci magyar aranynyal volt megtöltve annak idején, úgy nyújtották át akadémiai jutalomképen Hetényi Jánosnak. De ma már a sok aranyból semmi sincs, az épp úgy elmúlt, mint gazdája dicsősége, a serlegeket és a kazettet kegyeletesen őrzi a tudós egy háladatos ivadéka : Pogányi József, Komárom vármegye tiszti főfiskálisa.

EZÜSTSZELENCE SZENTPÉTERI MŰVE
EZÜSTSZELENCE SZENTPÉTERI MŰVE

A három ezüst serleggel a Hetényi János következő akadémiai három pályamunkáját koszoruzza meg az Akadémia: l. Honi városainknak nemzeti fejlődésünkre befolyásuk (1837) ; 2.'A világistenelés oknyomozó történetírása (1839); 3. A magyar írásszerkezet eredete s történeti kifejlődése (1840). A serlegek azóta megkoptak, ötvös-munkájukon talán a műemlékek ritka szakértője is csak nehezen ismerné meg az értéküket. Ezeken a munkákon kívül még tömérdek könyvet írt Hetényi János és „A Pesten állítandó református főiskolai rend tervezete" című munkájával szintén pályadíjat nyert.

Legérdekesebb azonban a kazett. És pedig nemcsak általános kultur- és irodalomtörténeti szempontból, de művészi becsénél fogva is, hisz a Szentpéteri vésője alól került. Ezt a kazettet száz arany pályadíjjal megtöltve Batthyány Kázmér gróí tűzte ki, az Országos Magyar Gazdasági Egyesületben s Hetényi János három más versengő társa munkájával szemben „Robot és dézsmaválság erkölcsi és anyagi, mező- és státusgazdasági tekintetben" című művével nyerte meg.

EZÜSTSZELENCE SZENTPÉTERI MŰVE
EZÜSTSZELENCE SZENTPÉTERI MŰVE

Összesen, tudtommal, hét pályadíjat nyert el egymásután Hetényi János. Aminek jeléül akkor, valaha, mikor meghalt, 1853-ban, a sírkövére faragott vers fölibe hét koszorút is véstek. De azóta a koszorút az idők moha lepte be s a sírkövet kidöntötték a viharok, melyek az ékeli csöndes sírkertet tépászgatják. A Magyar Tudományos Akadémia dolga volna, hogy Hetényi János elporladt hét koszorúja helyén egy szerény jelzőkövet állítson. — 234.

LŐRINCZY GYÖRGY


 

BOGDÁN JAKAB. A XVII. évszázad második fele csodálatraméltó termékenységűnek látszik hazánkban a szépművészetek szempontjából. A közismert Mányokyn és Kupetzkyn és a kevésbbé ismert Orienten kívül még egy név merül íöl a múlt homályából: Bogdán Jakabé, aki hírnévre s vagyonra - - Angliában tett szert.

Reája is a Tudományos Gyűjtemény GRTS. jegyű cikk írója (Gróf Teleki Sámuel) terelte hazája közfigyelmét első ízben (1828. IV. k.). Keveset tud ugyan róla mondani, de mindaddig „míg ezen híres Művészünknek homályba merült életét valaki bővebben megírná", elmondja, amit róla megtudhatott.

Szerinte Bogdán előkelő nemes házból vette eredetét. Mikor? azt nem tudja megmondani. Virágzása Anna angol királynő idejére esik. Ha meggondoljuk, hogy Anna 1702-től 1714-ig uralkodott, megközelítő pontossággal joggal mondhatjuk közel egyidőben születettnek Mányokyval, Kupetz-kyvel és Orienttel.

Cikkírónk szerint atyja „a magyar nemzet részéről Bécsben követségbe küldetett és ott több esztendőket töltvén, fiát a Művek gyakorlásában egyenesen nem akadályoztatta ugyan, de nem is segítette. Ez elég volt az akkori idő gondolkozásához képest. Mindig csodálkozást érdemel tehát az öreg Bogdán, kinek felvilágosodott műveltsége, századja előítélete által nem lévén megvesztegetve, fia győzhetetlen hajlandósága kifejlődését nem hátráltatta".

Bogdánban tehát az autodidactát látjuk, ki Bécsben a művészet remekjein tökéletesítvén veleszületett tehetségeit, függetlenül a kor balítéletétől egy oly pályára szánta rá magát, mely a kor felfogása szerint ellenkezni látszott a származás előkelőségével. De midőn e pályán elért sikerei nyilvánvalókká lettek, az apa se látszott fiát az új foglalkozásban hátráltatni, sőt valószínűleg az ő közvetítésének köszönhette, hogy az Ausztriával akkor barátságban lévő angol udvar közvetlen közelébe kerülhetett.

Cikkírónk szerint Bogdán minden külső segítség nélkül emelkedvén föl a festés felső polcára, Angliába utazott és ott Anna királyné számára „több madarakat, virágokot és gyümölcsöket készített (csupán ezen tárgyakkal foglalatoskodván), melyek még ma is nagy becsben tartatnak."

Bogdán Jakab tehát csak szűk körben munkálkodó csendéletfestő lehetett, de mint ilyen nagy hírnevű volt a XVIII. évszázad elején.

Szorgalmával „hallatlan kincseket" szerzett volna. De családi életében úgy látszik a szerencse nem kedvezett neki. Tulajdon fia csalfasága, nem tudni mi módon, vagyonától kifosztotta. „Ezen szomorúságból eredett nyavalyája életének véget vetett".

Műveit a következőleg jellemzi cikkírónk: „Külső kerülete, színlete, legnagyobb dicséretet érdemel, ellenben távozási perspectivjei sokszor igen hibásak". Ezt a mondást tán így fejezhetnek ki mai nyelven, hogy: csoportosítás és colorit dolgában kiváló volt, de iskolázottság hiányából eredő rajzhibáktól nem volt ment.

A Művészet hasábjain (1903. év 2. sz. 49. alatt, 147. lap) rövid említés tétetvén róla, a cikkíró, forrása megnevezése nélkül azt jegyzi meg, hogy a XVII. század végén magyar főurak kastélyaiban működött.

Zsilinszky Mihály, azon festők csoportjában, kik II. Rákóczi Ferenc udvarában a fejedelemtől rendes évdíjat húztak: Mányoky, Mindszenti, Mediczky társaságában megemlíti Bogdánt is. (Kupeczky János, írta: Zsilinszky M. Budapest, 1878. 29. lap.)

A „GRTS" jegy alatt író gróf Teleki Sámuelnek adatai teljesen megegyeznek a J. R. Füszli-féle Allgemeines Künstlerlexikon adataival. (Zürich, 1779. 87. lap.) Füszlinél ezeket olvassuk: „Bogdane (Jacob) ein Vögel-Früchte- und Blumen-mahler, stammt aus einer alten Ungarischen Familie ab, und sein Vater war ein Abgesandter dieses Reichs an dem Kayserlichen Hofe. Man hat den guten Fortgang in der Kunst, dem Genie dieses Mahlers allein zuzuschreiben. Bogdane kam in England (!), wo er für die Königin Anna arbeitete; man siebet von seiner Arbeit in den königlichen Pallästen. Er ahmte in der Zeichnung und Färbung die Natur sehr genau nach, aber seine Gemähide sind in der. Perspective fehlerhaft. Seine Werke waren so begehrt, dass er sich durch seinen Fleiss gar bald einen grossen Reichthum erwarb. Allein ein Betrug, den ihm sein eigener Sohn spielte, bracht ihm an den Bettelstab, welches ihm eine heftige Krankheit und einen schmerzlichen Tod zuzog".

Így ír Füszli. Adatainak forrásául a következő munkát nevezi meg: Pilkington: The Gentlemans und Connoisseurs Dictionary of Peintres. London, 1770. Ezen ma már ritkaság számba menő munka alapján tán közelebbi részleteket lehetne megtudni Bogdán Jakab angolországi pályafutásáról.

Megemlítjük, hogy a Bogdán családról a Győri történeti, és régészeti füzetek 1865. évfolyama, III. k., 70. és 324. lapjain találhatók adatok. Dr. Térey Gábornok a Vasárnapi Újság 1907. évi 25-ik számában megjelent érdekes cikke szerint a jelen év őszén egy külön monographia fog megjelenni, mely Bogdán Jakab egész művészi pályafutását Angolországban beszerzendő adatok alapján fogja a magyar közönséggel megismertetni. Dr. Téreyé lesz az érdem, hogy Angolországban végzett kutatásai alapján egy új névvel gazdagodik a magyar művészet története. B. J.

—235.

 

WEIDE festőről Szana Tamás csak falusi jelenetei nyomán emlékezik meg. Pedig Weide arcképfestéssel is foglalkozott. Ő festette Szalay Péter képét, mely után Decher Gábor litográfiái intézetében műlapok készültek. —236.

NAMÉNYI LAJOS.

 

MŰVÉSZETI IRODALOM

 

WINCKELMANN. LESSING. Klassische Schönheit. Aus-gevvält und eingeleitet von Alexander von Gleichen-Kusswurm. Eugen Diederichs kiadása. Jena és Lipcse 1906. 200 1. -- „Az első herkulanumi ásatásoknak és a Chigi-palota régiségeinek, melyek a drezdai régiségtárba íutottak, az a legnagyobb eredménye, hogy felnyitották szemét Winckelmannak, az ókori művészet isteni magyarázójának". E szavakkal állít Herder a műtörténelem berkeiben kó'nél maradandóbb emléket Winckelmannak; ki elsőnek beszélt népéhez a görög művészetről, kinek népe a plasztikai szép megértését köszönheti. Benső megindultsággal és ifjonti naivsággal élt a klasszikus írók és művészek gondolatvilágában, ők fejtették meg neki az élet nagy rejtélyét; az ő szobraikról olvasta le a kiváltságos lények napsugaras derűjét, és annyira belemerült a kor világfelfogásába, hogy egész életét e szerint rendezte be. Reggeli imája Homérosz volt, hogy gond és nélkülözés ne kezdhessék ki lelke fenkölt nyugalmát, a Belvedere szobrai előtt áhitatoskodott; vidáman és szerény megelégedésben élt Róma XVIII-dik századbeli előkelő rokokó-társaságában és nem kívánt a maga számára egyebet, mint egyéni szabadságot, amit mindenekfelett becsült és csendes munkálkodást a szép birodalmában.

Hogy munkái, melyeket az ókor művészetéről, az allegóriáról, múzeumok és ásatásokról írt, ma már az újabb kutatások folytán sok tekintetben elévültek és tartalmukban is túlhaladottak, az bizonyos, de a görögimádó finom lelke, egész egyénisége még ma is elevenen sugárzik és hat és hatni fog mindaddig, míg szépség és hellenismus rokonfogalmak maradnak.

Érdekes szemelvényeket közöl Gleichen-Russwurm Winckelmann esztétikájából:

„A kifejezés megváltoztatja az arc vonásait és a test állását, szóval a szépség főfaktorait. Mentői nagyobb az elváltozás, annál hátrányosabb a szépségre nézve. Ezért a nyugalom legigazibb állapota a szépségnek és tapasztalásunk is bizonyítja, hogy a legszebb emberek nyugodt, erényes lényűek".

„Mentői nyugodtabb egy "testállás, annál alkalmasabb a lélek valódi jellemének ábrázolására. Minden nyugtalanabb helyzet a lelket nem szokott természetes állapotában, de erőszakos hullámzásában tünteti föl. Talán jellemzőbb a lélek heves szenvedélyében, nagy és nemes csak nyugalmában, egységében lehet".

E nézetei az individualitás századában már nem állanak meg, annál aktuálisabbak még ma is a műélvezetről szóló intelmei: „Ne siess oly nagyon a mű hiányait és hibáit felfedezni, mikor még szépségét sem tanultad megismerni. Legtöbbünk előtt ismeretlen marad mindvégig a szép, mert iskolásfiuk módjára cselekszünk, kiknek mindig van annyi szellemük, hogy tanítóik gyengéit megtalálják.

„Aztán ne uralkodjék ítéletünkben a kézműves, ki többre becsüli a nehezet a szépnél. E hibás előítélet nagy kára művészetünknek, mert csaknem kiölte belőle a szépet. Érzésnélküli művészmesteremberek, kiket szép nem indít meg, kik képtelenek szépet alkotni, telefestik a mennyezeteket virtuóz módon rövidített alakok tömegével, úgy hogy az igazi művészt tudatlanság gyanúja éri, ha alakjai nem alólról való nézetben vannak festve."

A kritikusok háborúsdija sem új keletű, meglehetős epésen ír már Winckelmann is Lessingről: „Lessing úr munkáját Laokoonról megkaptam. Szépen és éles ésszel van megírva. De kétségei és felfedezései dolgában még tanításra szorul; jöjjön csak Rómába, hogy beszélhessek vele. Ennek az embernek oly kevés az ismerete, hogy írásbeli felelettel nem érek célt. És könnyebb meggyőzni egy természetes eszű embert az Uckermarkból, mint az egyetemi észt, (Universitätswitz) mely paradoxonokban tetszeleg magának".

Társalgás közben egyszer Goethe megjegyezte, mily jó lett volna, ha Winckelmann életművének nyugodt áttekintése idejében Lessinggel szövetkezik, hogy alapelvei tisztázódjanak. A szobrok, freskók, gemmák és romokból áradó hangulat Winckelmannt önkenytelenül is odaterelte, hogy a művészetek e gyújtópontján minden sugarát egyaránt felfogja a szellemi életnek. Míg a Lessing egész mivoltán eluralkodó kritikai él arra ösztönzi a nagy harcost, hogy különböztessen és határvonalakat húzzon ott, hol egész százada csak közös jellemvonásokat látott. A rokokó korszak művészi káoszában Lessing éles szava kezdett rendet csinálni. Ő terelte az ingadozó ízlést új irányba és megteremtette azon elhatároló törvényeket, melyek a klasszikus művek egyes fajaiból leszármaztathatók. E munkájából kérlelhetetlen következetességgel szűrte le általánosan ismert főtételeit: „A képzőművészet tulaj-donképeni tárgya az emberi test, melynek cselekvényét arckifejezéséből és testállásából következtetjük. A költészet valódi tárgya pedig a cselekmény, ebből kell levonnunka személyek jellemvonásait". Tehát Lessing nem akarja ismerni azon tünékeny hangulatokat és érzéseket, melyek minden modern művészet legjavát alkotják.

Lessing Laokoonja kiragadta korát a szépimádó negédeskedésből és az önszemlélődés elmosódó hangulataiból, melyek árjában fulladoztak költő, művész és közönség. Innen erednek erősen polemizáló hangja és kritikus kirohanásai. De megismerkedik Mendelssohn Mózessel és a „német Sokrates"-szal folytatott gyakori eszmecseréje lecsiszolják jellemének zordabb éleit és belső elégedetlensége antik példákra valló eszményi életfelfogásnak ad helyet. Mendelssohn egyénisége lett Bölcs Náthánjának szülőapja, az ő hatása érzik meg egy levelén : „Elvem elégedetten élni, ha még oly kevés okom is van rá... Bizony elég nehéz művészet, magamat boldognak tartani; de hol az a boldogság, melynek egyébb alapja is volna a magunk szuggesztiójánál?

Gleichen-Russwurm hosszú sorát adja a Lessing műveiből kiválogatott szemelvényeknek. Variációi ezek felállított tételeinek, hogy a képzőművészeté a tér, a költészeté az idő. Hogy a képzőművészet ne akarjon időbeli cselekedeteket előadni, a költészet pedig ne tetszelegjen természeti leírásokban:

„Merem állítani, hogy csak azon cél felelhet meg a művészet rendeltetésének, amire eszközei képesítik és nem olyasmi, amit más művészet éppen oly jól vagy talán még jobban megcsinálna. Plutarchosnak van egy találó hasonlata: „Aki kulccsal fát akar vágni és fejszével ajtót nyitni az nemcsak hogy elrontja mindkét szerszámot, de lemond azok hasznos szolgálatairól is".

„Újító lehet egyaránt a nagy szellem és a középszerűség. Amaz elhagyja a régit, mert már nem elégíti ki, emez csak azért tér el a régitől, mert... régi. A lángész többet akar elérni, mint elődei, a lángész majmolója csak mást akar".

Végül szólaljon meg Lessingben a kritikus is : „Ha kimerném akasztani a kritikus céhtábláját, akkor a következő hangnemekből ítélkeznék: Szelíd és hízelgő a kezdő iránt; csodálva kétkedő és kételkedve csodáló a mester alkotása előtt; elrettenteném a kontárt, gúnyolnám a hence-gőt, és kegyetlenül elbánnék a cselszövővel. Az oly kritikus, kinek egy a hangja bárkivel szemben is, jobban tenné, ha néma marad. Aki pedig egyaránt udvarias mindenki iránt, az alapjában véve goromba ott, ahol udvariasnak kellene lennie".

Özv. BÁTHORY NÁNDORNÉ

 

DIE KARPATHEN. Halbmonatschrift für Kultur und Leben. Kiadja Ad. Meschendörfer. Brassó, l—3. füzet. Ez az új folyóirat, amely a szellemi élet sokféle területén szedi össze közleményeit, művészettel is foglalkozik s nem csupán reprodukcióban közöl festményeket, hanem a művészeti irodalomnak is teret nyit. Az első számban e tekintetben Emil Sigerus „Rosenauers Kreuzigungsbild" című cikke érdekel minket. A nagyszebeni plébániatemplom kórusának északi falát díszíti ez a kép, amelynek névaláírása: „Hoc opus fecit magister Johannes de Rozenaw Ann. domini milesimo quadringentesimo XLV." — semmi kétséget sem hagy szerzője felől. Általában erdélyi szásznak tartották János mestert, aki talán a Brassó melletti Rozenau-ból való. De a kép szegélyén a magyar és cseh címer mellett ott van a sziléziai is és Sziléziában is van három Rosenau község. Nem utal-e ez a körülmény esetleg sziléziai eredetre?

A szerző megemlékezik e kép flamand jellemvonásairól is. De meg lehetett állapítani, hogy ez azért nem döntő, mert a kép át van festve. Átfestette pedig Hermán György, mint az a képen alig olvasható betűkkel — amelyek eddig elkerülték a figyelmet — fel is van jegyezve: „Geor: Herman pictor cib. 1650 FE."

„Ha eltekintünk az átfestés barokk hozzáadásaitól — írja a szerző —, úgy oly kép áll előttünk, amely a bécsi festőiskola minden jellemző bélyegét magán viseli... De felfogásában is az osztrák, illetve a bécsi iskola azon korbeli képeire emlékeztet e mű." Lehet, hogy közös forrásból merítettek.

A füzetek többi művészeti cikkéről bibliográfiai táblánk számol be.

 

FESTÉSZET

A Kimnach-kiállítást ismertették napilapok szept., 28., hetilapok okt. 6.
A Nemzeti Szalon őszi kiállítását ismertették napilapok okt. 13., hetilapok okt. 20.

Salon d'automne. Irta h. b. Pesti Hírlap okt. 13.
Az emberi test rajzolásának főbb szabályai. Grafikai Szemle, szeptember hava.
K. Spányi Béla kiállítását ismertették napilapok okt. 23,, hetilapok okt. 27.
A szabad rajzolás és a műszaki tudományok. Irta Schauschek Árpád. Rajzoktatás okt. 15.
A velencei tárlatról, írta Bárdos Artúr, Egyetértés október 25.
Palmie Charles kiállítását ismertették napilapok okt. 26.
Tolnay Ákos kiállítását ismertették napilapok okt. 26., hetilapok nov 3.
Kulisszatitkok az ultramodern művészetről. (Cézanne) írta L. A. Pesti Hirlap okt. 27.
Új művésztársulat, írta Viharos. Pesti Napló okt. 31.
Franciák Berlinben, írta Advena novus. Pesti Hirlap november 3.
Márk Lajos gyűjteményes kiállítását ismertették napilapok nov. 3., hetilapok nov. 10.
Művészeti jegyzetek (Palmie\ Irta Lyka Károly. Új Idők nov. 3.

 

SZOBRÁSZAT

A munka-tornya (Rodin). Irta Yartin. Az Újság okt 12. Bartha Miklós síremlék (Kallós). Irta (Md) Budapesti Hirlap okt. 18.
Egy síremlék (Kallós). Irta B—s. Egyetértés okt. 18. Munkácsy-szobrok. Irta Bródy Sándor. Üj Szemle
1. szám.
Sennyei Károly, írta Endrődi Béla. A Kor okt. 15. sz. Művészeti krónika (Kallós). Irta Lyka Károly. Új Idők okt. 20.
A temető művészete, írta Zsolt. Pesti Hirlap nov. 2. Canova. írta Csudáky Bertalan. Vasárnapi Újság nov. 3.

 

ÉPÍTÉSZET

Otto Wagner's moderne Kirche. Irta Hevesi Lajos. Pester Lloyd, okt. 8:
A pécsi székesegyház építészeti és szobrászati emlékei. Irta dr. Gerecze Péter. Múzeumi és könyvtári értesítő.
2. füzet.
Ceylon és művészete, írta Kertész K. Róbert. A Kor október 15.
A magyar parasztház, írta (p. M.). Budapesti Hírlap október 20.
A Mátyás-templom, írta Schulek Frigyes. Magyar Építőművészet, okt. 10.
Az Erzsébet homeopata-kórház. írta Töry Emil U. o. Világvárosi telekpolitika. Irta Bárczy István dr. U. o.

 

IPARMŰVÉSZET

Művészi gyermekjátékok, írta Ballangó. Az Újság, szeptember 28.
Tíz esztendő, írta (—nő.) Magyar Iparművészet 5. sz.
Művészet az utcán, írta V. S. U. o.
Könyvfedelek, írta Dömötör István. U, o.
Iskolakönyvek. Irta (D.—). U. o.
A linóleum-metszés. Irta —i. U. o.
A magyar csipkeverő-tanfolyamról, írta D. A. U. o.
Szolnokmegye népművészetéről, írta Novak József Lajos. U. o.
Nógrádmegye népművészetéről, írta Fábián Gyula. Ugyanott
Somogyi és ormánysági fejfák, írta —r—. U. o.
A nagy fazekas (Zsolnay). írta Ezrey. Vállalkozók lapja okt. 23.
Libay Sámuel, a drótművész. Irta Czakó Elemér. Vasárnapi Újság okt. 27.
Unsere alten orientalischen Teppiche. Irta Ernst Kühlbrandt. Die Karpathen (Brassó), I. 2.

 

VEGYES

A haldokló csoda (Velencze). Irta Lynkeus. Pesti Napló okt. 12.
A német múzeum Münchenben. Írta Szalay Imre. Múzeumi és könyvtári értesítő. 2. füzet.
Komoly rajzvizsgákat a parádés rajzkiállítások elé. írta Böhm Antal. Rajzoktatás 7. szám.
Középfokú rajztanításunk a pécsi országos kiállításon. Irta Erdőssy Béla. U. o.
Művészeti jegyzetek, írta Observator. Magyar Hirlap okt. 20.
Műtörténelem és az ízlés. Irta Lányi Ernő. Rajzoktatás okt. 15.
A műhely zugából, írta Lyka Károly. Új Idők okt. 13.
Modern rajzoktatók kiállítása Pécsett. Irta Arnhold Nándor. Rajzoktatás okt. 15.
Nippon's Aesthetik. írta Vay Péter báró. Pester Lloyd. október 25.
Művészeti fogékonyságunk, írta Alfa. Budapesti Hirlap nov. 3.
A népművészet kulturális jelentősége. Irta Juhász Arnold. Népmívelés. II. évf. 1. sz.
Elemi iskolai rajzoktatásunk Olaszországban, írta Czakó Elemér. Népmívelés II. évf. 2. sz.
Képek és művészeti tárgyak az amerikai népiskolákban, írta Sztankovics Szilárd. U. o.
Műemlékeink és a turisztika írta Gróh István. Népmívelés 4—5. sz.
Ruskin mint népnevelő, írta Nádai Pál. Népmívelés 7—8. szám.
Az újirányú rajzoktatás és a pécsi rajzkiállítás, írta Janszky Béla. Népmívelés 7—8 sz.
Mit beszélnek a kis művészek rajzai? írta (F. G.) U. o.
Új stílus az iskolában, írta Szöllősi István. U. o.
Múzeum és műkiállítás gyári munkásoknak, írta Czakó Elemér. U. o.
Rómer Ferenc Flóris élete és működése, írta Kumlik Emil. 4 arcképpel, 2 hasonmással. A szerző sajátja. Pozsony, 1907. 118 1.
Az aesthetikai nevelésről, írta dr. Glatz Károly. Különlenyomat a Budapest VIII. főreáliskola 1905/6 értesítőjéből. 28 1.

 

Felelős szerkesztő : LYKA KÁROLY
Kiadótulajdonos: SINGER és WOLFNKR Budapest, Andrássy-út 10.
Hornyánszky Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003