Hatodik évfolyam, 1907    |   Ötödik szám    |    p. 295-299.   |   Facsimile
 

 

A TÖMEG-LAKÁS

A tömeg-lakást bérpalotának hívják Budapesten, nyilván azért, mert együtt lakik huszonöt-harminc szegény ember. A szegénységnek a foka különböző Az egyik háromszáz formt házbért fizet, a másik talán ezret is, de házbérnegyed idején mindnyájan sötét gondokkal járnak. Mindnyájan szegény emberek. A házuk azonban palota. Nevetni való ellentét volna biz az, ha semmi közünk nem volna hozzá, ha idegenül szemlélnénk a vérszegény palotákat, ha nem mi laknánk rozoga lakásaikban, gipszíveik mögött, a foszló tapétás falak tövében. Nagyon is közel érezvén magunkat a cifra falakhoz, az egész állapot inkább siralmas. Ezt a siralmat, Budapest építkezésének siralmát, már épen elegen megzengették, a múltnak és a jelennek a hibái elegendő módon fel vannak derítve ahhoz, hogy most, végső menedékképen a jövőhöz forduljunk, régi szokás szerint a sivár tények helyett valamivel színesebb ábrándokat festvén.

Amikor végigmegy az ember a körúton, ezen az immár befejezett és tipikusan budapesti alkotáson, amikor jobbról, balról csaknem kivétel nélkül ijesztően antiartisztikus, de ambíciótól duzzadó épületek integetnek felé, akkor bánatosan megkérdezi önmagától, vajjon lehet-e remélni, hogy a hibák rengeteg sora és a balul végződött kísérletek után valahol egy kis művészi fellendülés következhetik? Nincs-e a mi életünk, a helyzetünk, a lakásszükségletünk egyenes ellentétben minden művészi hajlandósággal? Bizonyos körülmények, mintha ezt a pesszimizmust támogatnák, bár mi nem vagyunk hajlandók egyebet elismerni, mint hogy a múlt és a jelen a művészi és a gyakorlati lényeg összeegyeztetésével semmit se törődött, hogy gyönyörűen kifejlődött a praktikus való és a művészi látszat óriási ellentéte.

Legszembetűnőbben a monumentális egész és az elaprózott lakás-sor ütközik össze. A modern lakás kicsi és intim. A jobbmódúak öt-hat szobás lakása is semmiség ama hatalmas termekhez képest, a mikből az építészet egy-egy közismert, a késő epigónokat tápláló emléke állott. Az emlékeknél, a régi építkezésen többé-kevésbbé összhangzó a külső és a belső monumentálizmus. Ellenben a bérház belső mivolta szinte állandó, változatlan. Csupán az tesz különbséget, hogy a kevéssé eltérő lakás-típusok egymás mellé és egymás fölé milyen számban, milyen tömegben sorakoznak. Ha nagy tömegben, akkor az épület kifelé nagyon terjedelmesnek mutatkozik, noha benső lényege nem változott, monumentálisabbá nem vált, rendeltetése, célja, eszközei hasonlatosak maradtak egy kisebb bérházéihoz. A tipikus budapesti építész ennek ellenére a nagy bérháznál, a bérháznál en-gros, ha a szimpla kaszárnyával nem akar megelégedni, kétségbeesett erőfeszítéssel igyekszik monumentálisát alkotni, pogány templomot, jobb esetben középkori lovagvárat. Az égbe törekvő vonalakat vékony, erőtlen mélyedések teszik komikussá, apró emeletsorok, kis ablakok birkóznak velük. Minél nagyképűbb, minél pretenciózusabb a külső, annál siralmasabb e küzdelme az egyformán és állandóan kicsinyes belsővel.

A jövő építészet ezek a riasztó példák az eszközöknek, a célnak a becsületes megval-lására és kifejtésére utalják. A gipsz-rózsákról, az öntött oszlopfejekről, a vakolat-kockákról ugyebár beszélni sem lehet immár valamirevaló, jóízlésű laikus előtt sem, aki az anyag igazságáról és hangsúlyozásáról valamit hallott. Az anyag fogalmát a részletekről ki lehet terjeszteni. Nem elég, hogy vakolatot mutasson, ami vakolat, fát, ami fa. Az anyagszerűség olyan nevezetes művészi elv, amely nem tűri, hogy a bérház palotát, az apró lakások sorozatát magában foglaló építmény nagy, szellős csarnokokat sejtető templomot imitáljon. Az a művész, aki kibékült azzal, hogy a közelmúlt példái ellenére, simán és dísztelenül marad a fal, amelynek megszakítását, felcifrázását semmiféle konstrukcionális, tehát anyagi tekintet nem teszi szükségessé, hamar ki fog békülni egy bizonyos egyhangúsággal is, amely szinte velejár a nagy bérházzal. Ez az egyhangúság becsületes és őszinte. Mert egyforma és egyhangú egy kicsit a bérház embere is. Jobban szeretne ő is palotában lakni, nagy magános házban lakni, kert közepén, levegős, tágas villanegyedben, de ha már a sors harmincad, negyvened magával szorította együvé, akkor nincs semmi oka arra, hogy kétségbeessen, vagy letagadja ezt az állapotot. Arra gondol inkább, hogy a szociális létet a maga hasznára fordítsa. Az építésznek, a művésznek is erre kell gondolnia. Az a feladata, hogy minél jobban kihasználja, feltüntesse, hangsúlyozza mindazt az előnyt, amit a tömeglakás kétségtelenül nyújt, hátrányai mellett is. A közös helyiségeket, lépcsőket, felvonókat, fűtést, az egyéb, egyre szaporodó közhasznú berendezéseket, amik egyelőre csak technikai előnyökként szerepelnek, de idővel feltétlenül anyagot adnak a művészi invenciónak is, mert a derék, a jó' művészet mindig igazi szükségletekből, technikai kényszerűségekből táplálkozott.

Nincs előbbrevaló feladata a modern bérház építőjének, mint hogy minél jobb, minél célszerűbb, minél kellemesebb lakásokat rakjon egymás fölé és egymás mellé. Ezzel a jóságra való törekvéssel együtt jár az artisz-tikus hajlandóság. Az építő kezét, fantáziáját megköti a pénz, a befektetendő tőke korlátoltsága. De első sorban kifelé köti. Kifelé, külső hatás-eszközökre nem telik a tömeglakás jövedelméből, mert ennél az üzleti vállalatnál a költséges művészi megjelenésre, vagy épen cifraságokra költött pénz holt befektetés. Ezzel szemben a belülről jól megcsinált, a jó falakkal, jó anyaggal, jó ablakokkal, jó helyiségekkel, folyosókkal, fürdőszobákkal ellátott ház jól jövedelmez. Ennek a jó matériának artisztikus elrendezése pedig legfeljebb annak az építészgárdának kivihetetlen feladat, amelyik művészi nevelését kizárólag az emlékektől, az ásatag művészettől kapta. Álljon bár még annyi pénz is valakinek rendelkezésére, nem érthet egy bérház jó és artisztikus megkomponálásához az a mester, akinek az ideáljai az elmúlt századokban éltek. A mi épitőművészeti nevelésünk és gyakorlatunk csődje ott kezdődik és végződik, hogy a modern bérház, e teljesen új fejlemény megcsinálására semmiféle letűnt kor építőművészete meg nem taníthat. Az építészetnek nemcsak az anyagai változtak meg, nemcsak a kővel és téglával veszi fel a versenyt a vas és az üveg, hanem egészen új fogalmak, árúházak, tömeg-lakások, pályaudvarok vonultak a templomok és a nagyúri paloták mellé és helyébe, ahogyan a postakocsi helyett megjelent a gyorsvonat.

Ez új építészeti fogalmakat lekicsinyelni, művészhez méltatlannak jelezni annál bada-rabb, mert lehetetlen is, lévén egyre kevesebb templomra és egyre több lakás-raktárra, üzletraktárra és egyéb raktárra szükség. Amint mondottuk, ezek az új fogalmak új követelményekkel lépnek fel, reászorítják az építőművészt, hogy intim anyagi és ami ezzel együtt jár, esztétikai kvalitások iránt érdeklődjék. A lakáskereső ember a legritkább esetben nézi a homlokzatot. A bérház belső életet él, ellentétben a középülettel, legalább a régi időkben gyökerező középülettel, amelynek legáltalánosabb típusa a templom. Ez a megállapítás felveti azt a kérdést, vajjon a cifra és értéktelen, az üres és hatásvadászó, a tipikusan budapesti homlokzatok nem rejtenek-e minden külső hibáik mellett is kifogástalan bensőt?

Nem következik-e az elmondottakból az, hogy a körút malter-architektúrája nem lényeges hiba, épen, mert a modern tömeg-lakás benső életet él?

Budapesti ember nem sokat időzhet ez előtt a kérdés előtt. Csak az újabb keletű, a materiálisán megalapozott esztétika igazságát dokumentálja az a közismert tény, hogy elhibázott, rideg, kényelmetlen, drága és egészségtelen lakások húzódnak meg a gipszcifraságok mögött. A belülről jobban felszerelt, előnyösebben elhelyezett, becsületesebben ellátott építmények viszont általános tapasztalás szerint kívülről is kellemesebben hatnak.

Amaz egyhangúságon, amelyet kívülről az elmélet szerint szinte szükségszerűen mutatnia kell a tömeg-lakásnak, a gyakorlat sokat enyhít. .Semmi optimizmus nem kell hozzá, hogy elhigyjük, hogy az a művész, aki érti, hogyan kell kedves és kényelmes lakásokat komponálni, érteni fogja az egyszerű külső artisztikussá tételének módját is. Nem akarunk utalni a modern angol építészek családi házaira, amiknek olykor csudálatos báját szinte érthetetlenül szimpla eszközökkel érik el. Nem akarunk rájuk utalni, mert hiszen arról beszélünk épen, hogy milyen lényegbevágó különbség van a magános villa és az utca-sorba szorított hombár között. A modern építészet ez apró remekeiből csak egyetlen elvet ismételjük és állapítjuk meg: A jövő építésze (nem a jövő század, hanem szinte a szó szerint vett holnap értendő jövő alatt) számára nem jelent nehézséget az, hogy a régi, az ismert, a sablonos eszközök, a közhelyek tökéletes kizárásával, a legegyszerűbb, a legpuritánabb eszközökkel esztétikus megjelenéssel ruházza fel a művét.

Ennek az elvnek a részletei alig tűrik meg az elméletet. Ez már művészet, itt jön a talentum munkája, amit minden szónál, minden betűnél jobban magyaráz egy-egy vonal. Legfeljebb némely nagyon szembetűnő jelenséget érdemes feljegyezni. Ilyen kiszakított jelenség, - - alapos méltatására nincs alkalom - - hogy a mai Budapest, egyúttal az egész világ, közhelyes, silány építészetében milyen rettenetes mértékben van képviselve az úgynevezett renaissance. A rombolást, a hazugságokat, a malter-potemkinizmust mind a renaissance révén, a kiásott és rovatokba szedett klasszikus formákkal követték el, holott az oszlopos és kőgerendás építkezéstől mi sem áll messzebb, mint a modern ház, amely még a középkor formáit is könnyebben elviseli. Szinte együtt jár a renaissance-mániával a szimmetria-mánia. Ennek sarlatán esztétikája hozta létre a félmúlt, vagy féljelen legszörnyűbb építészeti termékét, a vakablakot. A szimmetria nyűgözte le a nagy formák változatosságát, ez kodifikálta a kaszárnyastílust.. A szokványos építész retteg az aszimetriától, a kedves egyenetlenségektől, amik itt-ott felfrissítenék a laktanya-sivatagot. A sablon-szépérzék megütköznék azon, hogy az épület egyik oldalán, ahol, mondjuk, egy kávéház, vagy egyéb nyilvános nagy helyiség követeli, magasabban álljanak, magasabban kezdődjenek az emeletek, mint a másik részen, ahol a szent szimmetrián kívül semmi nem utal a fölösleges térpocsékolásra és hogy ez a magasságkülönbség, ez az aszimmetria becsületesen, aláhúzva, ki is legyen fejezve az épület külsején.

A megcsontosodott előítéletek, az üres szabályok, a tartalmatlan sablonok mind egyformán értéktelenek a jövő építésze előtt. Nem köti egyéb, mint a cél, a rendeltetés, az anyag. A matériát, azt szentnek tekinti, azt megbecsüli, azzal dicsekszik, annak változataival gyönyörködtet, azzal ír új formanyelvet. Becsületes és tudós mestere ennek az anyagnak. Tehát kulturemberhez méltóan, kényelmesen, egészségesen lakhatunk a házában. És művészi fantáziájának, a való, a lényeg, a materiális hatások megbecsülésén nevelt fantáziájának semmi gondot nem okoz, hogy hivalkodó cifraság nélkül és az ő puritán alkotása artisztikus értékkel jelenjen meg.

LENGYEL GÉZA


 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003