Hatodik évfolyam, 1907    |   Harmadik szám    |    p. 194-216.   |   Facsimile
 

 

HAZAI KRÓNIKA

 

BÁLI MEGHÍVÓ TERVÉRE HIRDETETT PÁLYÁZATUNK EREDMÉNYE. A „Művészet" Kner Izidor gyomai nyomdász megbízásából pályázatot hirdetett művészi báli meghívó-tervekre, s a felhívásra a határnapig, április l 5-ig, háromszáznál több pályamű érkezett be. A biráló-bizottság április 22-én döntött, s a 600 koronás első díjat Muhits Sándor „Mutter" jeligés munkájának, a 250 koronás második díjat Wéber József, a 150 koronás harmadik díjat Földes Feld Imre pályaművének ítélte oda.

Szükségesnek tartjuk ezt a pályázatot néhány sorral kommentálni. Kner Izidor nyomdája a legjobbak és leggondosabbak közül való ; a tulajdonos a rendes nyomdai munkákon kívül épp a díszes báli meghívók előállításával foglalkozik kiválóképpen. Haladva a korral, azon volt, hogy lehetőleg tervclő művészektől szerezze be a szükséges terveket, de ez mindeddig temérdek bajlódással járt. Másrészt a külföldi műintézetek potom áron ajánlgatták neki a kész kliséket, Kner azonban súlyt helyezve arra, hogy munkája minden ízében magyar legyen, ezeknek az ajánlatoknak mellőzésével lapunk révén a magyar művészeket kérte fel, hogy munkáikat rendelkezésére bocsássák. Félretéve minden anyagi szempontot, akkora pályadíjakat ajánlott fel, amilyenekre nincs példa a külföldön sem. Őszinte elismeréssel kell adóznunk a gyomai nyomdainté-zctnek, hogy ily lelkes cselekedetre határozta magát.

A pályázatra több mű érkezett, mint viszonyaink között várható volt. Meg kell mindjárt jegyeznünk, hogy erről a pályázatról sem maradtak el a selejtes vagy sablonos munkák, kezdők gyenge próbálgatásai s a routinier-k taposott nyomon haladó munkái. De akadt köztük egy egész sor sikerült, sőt kiváló munka is, úgy hogy a pályázatot hirdető cég ezekből is felhasznál, megvásárol egy sorozatot.

Még a stiláris szempontból sikerült művek jó részén is feltűnt az a körülmény, hogy tervelőik nem egyszer ügyet sem vetettek a nyomdatechnikai előállítás követelményeire, vagy egyszerű, bármire használható könyvdíszt rajzoltak, esetleg oly terveket, amelyek egy füzet borítékjára vagy egy könyv bekötési táblájára inkább valók, semmint báli meghívóra. Általában sokkalta jobban sikerültek a pusztán ékítményes rajzok, míg az alakrajz a legtöbb esetben nagy gyengeségeket mutatott.

A biráló-bizottság a díjak odaítélésénél s kivált az első díj kiadásánál honorálni akarta az ötlet formális eredetiségét, a biztos, férfias és friss rajzot. A második díjjal kitüntetett mű színeinek eleganciájával, a formális megoldás eredetiségével válik ki. A harmadik díj nyertese az ügyes kompozíción kívül dicséretet érdemel azért, hogy helyesen aknázta ki a grafikai előadásmód lehetőségeit.

 

MAI SZÁMUNK NÉGY RÉZKARCOT KÖZÖL: Garzó Berthold, Rakssányi Dezső, Bottka Miklós és Kiss Rezső műveit, melyek szerzői képzőművészeti főiskolánknál, a mintarajziskolánál újabban létesült, Olgyai vezetése alatt álló grafikai szakosztályban sajátították el a rézkarc technikáját.

A karc, mint a mély nyomásnak legnemesebb képviselője, legegyszerűbb, legközvetlenebb és legegyénibb grafikus kifejezési módunk. Mint Klingcr Miksa „Festészet és rajz" című művében jellemzőn írja: „csodálatosnak látszhatnék előttünk, hogy a kézrajz, mely művészének annyi szabadságot, annyi lehetőséget biztosít és fejlődése minden fázisában ellenőrizhető, mint művészi produkcióra ösztönző inger, elmarad a rézkarc mögött. De éppen az, hogy a rajz egyetlen példány, hogy megjelenése aránylag szürke, sápadt, tónusainak skálája korlátoltabb, színtelenebb, okozza azt, hogy mögötte áll a mély nyomás szülöttének, mely egységes erejével, melységével és technikai változásainak páratlan gazdagságával messze felülmúlja."

Az acéltűn, a vonalkarc lényeges eszközén kívül a festőecset, a ceruza, a kréta, a roulette-kerék, minden elképzelhető eszköz, melynek segítségével valamiképpen képhatás elérhető, teljes érvényéhez juthat a rézlapon. Ezt az itt közölt sokszorosításokból is megsejthetjük még. Az aquatintánál az ecsetet, a vernis-mounál a ceruzát mint közvetítőt.

Tudjuk, hogy a vonalkarcnál az aquafortista a rézlemez felületére leheletfinoman elhengerelt viaszréteget rajzolja át tűjével s a felcsillanó vonalak mélyítését maró savak eszközlik. A vernis-mou-technikánál azonban a crayonrajz szellemében készül a mű egy viaszrétegre borított szöveten vagy papiroson, melynek struktúrája rajzolás közben a viaszrétegen keresztül átnyomódik a lemezre. A féltónuskép hatását éri el az aquatinta-eljárásnál. Ennél gyantaport hint el finom rétegben a lemez felületére, reáolvasztja azt és az odaforradó gyanta-cseppek közein keresztül maratja be a rajzot. Az edzés félbeszakítása, egyes részletek védő befödése által fejlődnek mindkét eljárásnál a tónusok fokozatai. A vernis-mou kényes technikáját, mely könnyűkezű, biztos rajzolót tételez föl, Bottka műve illusztrálja. Rakssányi aquatintája a födőecset síkjait jellemzően mutatja, míg Garzó művén egy-egy részlet puha átmeneteivel elárulja az Olgyai-féle új kréta-eljárásnak előnyeit.

A monotipia, mint neve mondja, nem szoros értelemben vett grafikai műfaj, mivel csak egy, ritkán két nyomatot ad a prés segítségével a megfestett lemezről. Közvetve egy galvanoplasztikus úton róla formálódó anyalemezben ugyan a monotipia is ad nyomtatási formát (Herkomertipia). Kedvelt, érdekes eljárás, melynek előnyt nyújt a rendes festményrajz felett, hogy mélységeiből a fényeket simító acéllal, ecsetnyéllel, sőt direkt ujjnyomással hatásos pasztozitásban ki lehet festeni. Friss, szellemes improvizációnak engedelmes, véletlenségekben bővelkedő kifejezési módja.

RÉSZLET KÖRMÖCBÁNYÁRÓL BOTTKA MIKLÓS VERNIS-MOUJA
RÉSZLET KÖRMÖCBÁNYÁRÓL
BOTTKA MIKLÓS VERNIS-MOUJA

TANULMÁNY KISS REZSŐ MONOTIPJA
TANULMÁNY
KISS REZSŐ MONOTIPJA

GELLERTHEGYI KÁPOLNA GARZÓ BERTHOLD AKVATINTÁJA
GELLERTHEGYI KÁPOLNA
GARZÓ BERTHOLD AKVATINTÁJA

UTCARÉSZLET ASSISIBAN RAKSSÁNYI DEZSŐ AKVATINTÁJA
UTCARÉSZLET ASSISIBAN
RAKSSÁNYI DEZSŐ AKVATINTÁJA

 

SZOBORÁPOLÁS. A szobrot is ápolni kell, mint a finom arcbőrt, kerti növényt, vagy pendelyes gyereket. Ápolni kell, mert ennek hiányában szépségfoltok ütnek ki felületén. Az idő úgynevezett vasfoga véle is elbánik, akár a gáláns dámákkal, akik melanchólikus, hervadó korukban mindenféle ravasz kis szereket próbálnak, hogy - - ha csak egy percre, csak még egy lobbanásig, — de megállíthassák tovatűnt tavaszaikat. Amit rajtuk a manikűr doktora végez, drágán és komplikáltán, a szobron azt néhány munkásember cselekszi olcsón és nagyon egyszerűen. Mosogatás, törlés, tisztítás meg egyéb ily műveletekből áll ez az utóbbi tudomány. Ősrégi dolog, mint maga a faragott kép. Ősrégi kúra, amit ma épp úgy, mint Fáraó idején, figyelembe vesznek a városi areopágok, — persze nem nálunk. Honi földön a szobor utcagyereksorsban él. Magára hagyatottan, ápolás nélkül, nevelő nélkül. A díszbeszéd után, amikor „lehullott a lepel", az alkotót „lelkesen üdvözlik" s felvételt csinál a fotográfus, e nagy pillanattól kezdve csak a tér verebei éreznek iránta különös szimpátiát. Az Isten és a főkertész kegyelméből törpe bokrok nőnek körülötte. Rend és szabály szerint e törpe bokrokat mindig nyírják, vizezik, csak ő, a bronzhérosz mered a levegőégben s viseli megadással azt az új ruhát, azt az éppen nem decens burkot, amit reáragaszt a meteorológia összes csapása, szeszélye: eső, hó, szél, fagy, por, piszok. Az olvasó pedig most ne higyje, hogy ez itt humoreszk. Régi tény, amit írtunk s komolynak annyira komoly, hogy a Képzőművészeti Tanácsban szóbakerült. Levelet, pecsétest s hivatalosat küldött a Tanács a fővároshoz, „több gondot" kérve a szobrok közállapotát illetőleg. Ha a levél nem marad pusztán udvarias akta, valamelyik nap végre hát sikálni fognak benneteket ó budapesti momentumok, (cl.—)

 

MŰVÉSZI DÍSZLETEK. Hamarosan most nem tudjuk okát adni, hogy ez a műfaj miért halad oly lassan a célja felé. Mindössze két esetre emlékszünk az idei szezonban, amikor nem a barokk sablonok szerint festett díszletekhez volt szerencsénk. Az egyik az „Ördög" második felvonásának díszlete: egy modern lakóház hallja, (Tervező: Márkus Géza műépítész.) A másik d'Annunzio „A holt város" drámájához készült, Márkus László rajza szerint, a Thalia-társaság színpadán. Mindkettő színben és vonalban erősen stilizált. Egységes tónusú képet adnak, ahol bármely világításnál minden szín (bútorok, kosztümök) pontosan a helyén van. Eredménynek azonban a színházak részéről ez meglehetős sovány. A színigazgató urak, mint mindig, az idén is tömérdek pénzt költöttek „fényes kiállításra". Csak a művészi díszlet látott belőle szörnyen keveset. (d.—)

 

KI LEHET ÉPÍTÉSZ? Majdnem oly elemi kérdés, mintha azt kérdezem, hogy ki nyerhet az osztálysorsjátékon. De épp ezért, mert kérdésnek egyszerű, vitára alkalmatos. A Közmunkák Tanácsa pl. egész másként definiálja, hogy ki lehet építész, mint a Mérnök- és Építészegyesület. Valamelyik áprilisi nap, valamilyen esetből kifolyólag, ugyanis ilyformán határozott: mindenki építész, akinek építkezésnél ipari munkában része van. E nagyon szabad, tág, sőt merész kijelentés aztán heves vitát és tiltakozást provokált egy másik fórumon, szakférfiak közt, a Mérnök- és Építészegyesületben. Könnyű eltalálni, hogy itt mily döntő ponton fordult a dolog. Azon a papiroson, mit az építészhallgatók négy év multán kapnak a tarsolyukba s amely elismeri róluk, hogy már most felkent papjai az architektúra múzsájának. A diplomán. Pedig amit a Közmunkák Tanácsa mondott, csak első hallomásra „non sens". A szó etimologikus értelmében igaza van. Mert ha a malteros ember, aki reggeltől estig habarcsot vagdos a téglafalakhoz, nem is 1udja, hogy pl. mennyi egy pillér tartó-ereje, ha egy köze sincs az építmény kigondolásához, végeredményben azért az ő energiája, az ő erőlködése is ott van az épületen. Századokon át millió kőmíves-lélek vett részt ily módon abban, hogy lakóházak, templomok, várak és sírok nőttek ki a földből s dacosan állták a múlandóságot. Mellékes, hogy közkatonák, névtelen hősök, akikről senki se tud, akiket a pallér szombaton kiíizet s hétfőn akár fel se fogad. A gerendákon, az állványok deszkáin, amint szótlanul végzik ugyanazt a munkát, amint reggel újrakezdik, amit este félbehagytak, - soha ki nem fogyó fajtájuk, voltaképp az emberiség gyönyörű szimbóluma. (cl.—)

 

EGY PÁLYÁZAT TANULSÁGAI. A hisztorikum: Kner Izidor (nyomdász Gyomán) pályázatot hirdetett báli meghívó-rajzokra. Mivelhogy sok jó munkát akart, azt, hogy e témával a grafikusok elitje foglalkozzék, ezer koronát deponált. Ezer korona pályadíjnak minden körülmények közt tekintélyes, jelen esetben meg egyenest ritka. Úgy értjük ezt, hogy a verseny, amiért a résztvevők startolnak s a díj, amit a bejövök nyernek, nem fedik teljesen egymást. Viszonyuk inkább fordított. Mert miről van szó? Nem olyasvalamiről, ami rendkívüli erőfeszítés. Nem olyasvalamiről, amely miatt az ember heteken át töri fejét, álmatlanul hánykolódik, hogy miként lesz, hogyan lesz. Azt is lehetne mondani, hogy egy röpke délután, pikkoló mellett, kényelmes karosszékben oldható meg az ily könnyű, tisztán ötletre alapított, „levegős" téma. További hisztorikum: beküldtek vagy háromszáz rajzot. A zsűri kiadta ugyan (elő volt írva, hogy ki kell adni) az ezer koronát, - - de egy bíráló általában megjegyezte: érthetetlen, hogy kik pályáznak és kik nem pályáznak. Rejtély, hogy amikor nagy summa pénz hever a tálcán, sokan (épp azok, akik besöpörhetnék) kezüket sem mozdítják feléje. Az, ami kívül esik a „grand' art"-ön, még mindig másodosztályú valami. Az „örök művészet" nevében a zöm, a festő-derékhad karbatett kézzel áll azelőtt, amit az élet, a forgó, huszonnégyórás élet kivan tőlük. Mindazonáltal apró Gauguin-ok ugyancsak az "örök művészet" nevében arról panaszkodnak piktorasztaluknál, hogy nem tartja el őket az állam, a köz, a nyilvánosság. És hogy ez igazságtalan. Barbár. (d.—)

 

KIÁLLÍTÁSOK. Március 12-én tavaszi kiállítás nyílt meg az Eggenberger-féle műkereskedésben. Márc. 14-én nyílt meg a Műcsarnokban a Poll Hugó és Meunier-kiállítás. Márc. 23-án akvarell-kiállítás nyílt meg a Könyves Kálmán szalonjában. Márc. 24-én nyílt meg a Nemzeti Szalon fiumei kiállítása. Márc. 24-én nyílt meg a Szegedi Képzőművészeti Egyesüiet tavaszi kiállítása. Márc. 27-én nyílt meg Márffy Ödön és Gulácsy Lajos gyűjteményes kiállítása az Urániában. Márc. 28-án intézeti kiállítás nyílt meg a mintarajziskola és és rajztanárképző intézetben. Ápr. l 0-én nyílt meg László Fülöp gyűjteményes kiállítása a Nemzeti Szalonban. Ápr. 16-án nyílt meg a Könyves Kálmán tavaszi kiállítása. Ápr. 26-án kiállítás nyílt meg Aubrey Beardsley rajzaiból az Iparművészeti Múzeumban. Ápr. 27-én nyílt meg az Országos Képzőművészeti Társulat tavaszi tárlata.

 

KITÜNTETÉSEK. Az Iparművészeti Társulat fémipari tárgyak terveire hirdetett pályázatán az első 300 koronás díjat Muhits Sándornak ítélték oda. 200 koronás díjat kaptak: Meyer Antal, Alt Sándor, Petrányi Miklós, 100 koronás díjat kaptak: Hazai Aladár, Szabó Károly és Guthy Sándor.

Az aradi Kossuth-szobor-pályázaton az első díjat Kallós Ede szobrász és Márkus Géza építő-művész, a második díjat Margó Ede és Popper Ede szobrászok és Pogány Móric építő-művész, a harmadik díjat Horvai János szobrász és Pogány Móric építő-művész nyerték.

A földmívelésügyi minisztérium palotájának átalakítására kiírt pályázaton, az első díjat Tőry Emil nyerte.

Ferenc József koronázó-alapítványnak négyezer i koronás festő-díját a bizottság Márffy Ödönnek ítélte oda.

A Könyves Kálmán r.-t. képkeretre kiírt pályázatán a százötven koronás első díjat Hargita Nándor és Gabrovits Kornél közös tervének adták.

A szentesi városház tervpályázatán az első díjat Bohn Lajos, a második díjat Tőry Emil nyerte. A bíráló-bizottság megvételre ajánlotta Haas és Málnai, Hickisch, Kotál, Dobóczy József és Székely László terveit.

Az Éremkedvelők Egyesületének 1908. évi tagilletményére kiírt plakett-pályázatán a 150 koronás második díjat Reményi József kapta. Az első díjat nem adták ki.

A Képzőművészeti Társulat tavaszi tárlatán a négyezer koronás társulati díjat Mihalik Danid „Heretáblák" című képének ítéllek oda. A négyszázötven koronás Harkányi-díjat Rigele Lajos szobrászművész kapta a „Tékozló fiú visszatérése" című szobor alapján.

 

NAGY SÁNDOR rajzolta ennek a füzetnek összes fejléceit.

HEGEDŰS LÁSZLÓ „Imádkozó asszonyok" című olajfestményét reprodukáljuk mellékletünkön.


 

KÜLFÖLDI KRÓNIKA

 

PÁRISI LEVÉL. (Régi és modern oroszok.) A Sálon d'Automne többféle nevezetessége közt nem csekély érdeklődést keltett az orosz művészet felvonulása. Elmélyedhettünk eredetében, fejlődésében, egész történetében, mi a jó elrendezésnek is köszönhető.

A XV. századba térünk vissza, az ikonokig, a szentek életét és cselekvéseit ábrázoló képekig; ez ikonok jó része nem egyéb rituális fcstegetésnél: többnyire kolostorokba vonult barátok foglalkoztak vele szigorú előírások szerint. Alig tettek egyebet, mint csendesen másoltak a különböző, kezük ügyébe eső primitívek után. Nagy Péter reform eszméi között szerep jutott a művészetnek is. Művészeket hívott a külföldről, tehetségeknek adott szárnyat. Ebből a korból származik az olasz hatások alá került Nikilin János s a hollandus Matvejev, mindkettő képviselve a jelen tárlaton. Már Nagy Péter halála után, 1757-ben, leánya Erzsébet művészakadémiát is alapít, francia és olasz művészeket hív meg s a maguk korában jeles portréfestők keletkeznek, mint Leviczky, ennek tanítványa Levikovszky, Rokotov, Scsukin, Csibanov, kik a cári udvart és szereplő egyéniségeit festették pompázatos kosztümökben.

Hasonló szerepe volt Schubin és Scsedrin szobrászoknak, kiknek művészetéről több buste ad számot.

A XIX. század eleje ártó hatással volt az orosz művészetre. Oroszország fegyverben állott, a benső zavargások és Napóleon fenyegetései, hadjárata clzsibbasztották a kedélyeket és ez a hangulat teljes súlyával feküdt a művészetre is. Kiprensky és Brullov megalapítják a romantikus iskolát; az első nagyobb művész; mégis mindkettőnél egyformán érezzük a hidegséget, az 1820—40 közé eső olasz iskola akadémikus stíljét. Később, a XIX. század második felében, Venecianov a realizmust viszi be korának művészetébe, sokszor derűs zsánerben. Úgy nála, mint kisebb kortársainál, Vorobiev, Krutzky, Teodotov műveiben erőteljes a rajz és sokszor visszaadják a szláv szellemet. Általában véve, kevésbbé mondhatjuk ugyanezt az ez idő szerinti orosz művészetre. Azon művészek között, kik az e célra külön rendezett teremben szerepelnek, sok elhunyt, köztük sokan, kiket előkelő hely illet a saját koruk műtörténetében, mint Gay Miklós, a biblikus és realista, - - Levitán, Wassziljev s az ifjabb Vokolov, tájképfestők -s akit első sorban kellett volna említenünk, Répin Éliás, ez -a vérbeli orosz, kinek a „Kozákok üzenete" műve annak idején oiy méltó feltűnést keltett néhány erős arcképpel. De az egész orosz tárlat legkiemelkedőbb egyénisége Vrubel Mihály; ez a nagy művész alkotó erejének teljében lett vakká, ma pedig tehetetlenül sínylődik valamely oroszországi vakok-intézetében. Vrubel egyénisége dekorativ és szimbolista. A zsenije az első látásra néhol visszatetsző, hogy aztán magával vigyen bennünket egy külön tartományba, minőt e művész magának teremtett. A Démon, az Angyal és Halál. Pan — telve miszticizmussal, mélységes érzésekkel és szimbolista voltát nem tagadja meg még felesége arcképénél sem. Néhányon francia hatás érzik, Rylov, Juon és Korovin-nél, míg a tájképfestőik szinte kivétel nélkül melankólikusak, szinte panasz-kódok, igen sok lírai érzéssel, ilyen Bogajevszky, Jaremits, Pereplecsikov, Petrovicsev, Rörich stb. A szobrászaik közül Trubeczkoj vezet ismert szobrokkal és a szimbolista Sudbinin.

Szerepelt a kiállításon egy sor magyar művész is. Említsük az első sorban Márffy Ödön négy flamandföldi képét, Szikszay Ferencet, Lakatos Artúr 12 festményét, ezek között kettő tájkép, a többi dekorativ, sok eredetiséggel; a művészt az Őszi Szalon, a kiállított művek alapján, societaire-ré választotta. Hat friss képet küldött Czóbel Béla, ki új és egyéni utakra törekszik, Pogány Margit négy erős kompozíciót, Szegfy Erzsi érdekes viola és zöld hangulatot. Rózsaffy Dezső csendélete, Huszár Vilmos két detailje, Körmendy-Frim Géza négy tanulmánya, Berényi Róbert arcképstudiumai, Csáktornyay Zoltán öt tájképe tanúskodnak Parisban tartózkodó fiatalabb nemzedékünk törekvéseiről. Három eredeti fametszetet állított ki Józsa Károly. Körmendy-Frim Antal két jellegzetes szoborstudiumot, Szabó Adalbert kovácsolt iparművészeti tárgyakat.

Kívánatos volna, hogy a jövő Őszi Szalon kiállítása, mely egyébként mindenkor kivételes művészeti eseményt jelent, nagyobb számban vonzza otthoni művészeinket is.

LENDVAI KÁROLY

 

MÜNCHENI KRÓNIKA. E télen az eredménnyel úgy a közönség, mint a művészek meg vannak elégedve, minden irányú ízlés talált dicséretre és vásárra érdemeseket. Például a Szecesszión 254 eladó műtárgya közül 69 cserélt gazdát, tehát több, mint egynegyede a hivatalosaknak lett választott is. Hogy a vásárló kedv ne csökkenjen, a megszokott állandó és váltakozó kisebb tárlatok (Künstler-genossenschaft, Kunstverein) mellett a nagy műkereskedők termeiben rendezkedik be egyik kis kiállítás a másik után. Mielőtt a fontosabbak ismertetéseié térnénk, a tavaly és régebben oly sokat és oly méltán gáncsolt műegyesület egy dicséretes vállalkozását kell tisztelettel felemlítenünk. Az utolsó müncheni krónikában tárgyalt visszatekintő kiállítás kiegészítése és folytatása gyanánt három héten át az összes termeket az elismert nevű, részben ma is élő bajor festők művei díszítették.

Spitzweg, Wenglein, Piloty, Püttner, Leibl, Linclen-schmit, Lúgó, Delaroche, Schleich mellett ott láttuk Trübnert, Jankót, Defreggert, Habcrmannt kitűnő művekkel képviselve. A múlt századbeli bajor festőművészet fejlődése ezen szép gyűjtemény és a Glaspalast visszatekintő tárlatában felhalmozott képek ismerői előtt így teljes világosságában áll és az átmenet a mai állapothoz könnyen megérthető.

Hogy a francia festők a legújabb irányt menynyire és milyen úton-módon befolyásolták, a Wimmer műkereskedő szalonjában bemutatott új franciák kiállítása akarta megmagyarázni. De csak akarta. Münchennek sohasem volt ezen a téren szerencséje; minden eddigi francia gyűjtemény hiányos és így voltaképpen célttévesztett volt. Sajnos, ezen a bajon már nem lehet segíteni, a jellemző, irányt jelző művek csaknem kivétel nélkül külföldi képtárak falait díszítik, ami még a művásáron forog, részben másodrangú festők aláírását viseli, részben elismert nagy mesterek műterem-lomja és inkább sajnálkozó csalódást, mint csodálatot kelt. Wimmer kilenc képet mutatott be Pissarró-tól, a nagy úttörőtől, de egy sem érdemel közülök figyelmet, Renoir-tól néhány apró lom volt látható és egyéb érdektelen holmi között csupán Stevens Alfréd képei („Szép idő") tűntek ki, de éppen ő a legkevésbbé „modern".

Heinemann műkereskedő, ki a divatos francia kultusz helyett már évek óta az angolt műveli, egy nagy gyűjteményt állított ki a régi angol mesterek műveiből. Gainsborough, Raeburn, Turner, Crom János (Old Crom), Romney, Lawrence és Constable az ismertebb nevek. Az utóbbi gyűjteménye kitűnő képet ad a saját útját kereső nagy impresszionistáról és épp ily jellegzetes a többi is, de az arcképfestők csupán a kor jeles ízlését és művészek és megrendelők elragadó előkelőségét árulják el, anélkül, hogy az arcképfestés nagy mestereivel való összehasonlítást elviselhetnék.

Ugyancsak Heinemann mutatta be ezen hideg és előkelő művészet ellenlábasait, a mai ideges, forrongó kor legújabb szülötteit, 90 eredeti rajzot a Simplicissimus munkatársaitól. Heine, Gulbranson, Paul Bruno. Wilke Rezső, Schulz, Thöny és Pasciu mellett Heilemann és Reznicek csipkealsószoknyás, tolakodóan színes eredetijei csupán azért érdemelnek felemlítést, mert ezek a nagyközönség által legjobban megcsodált lapok az angyali szigorúsággal ítélkező, ördögi gúnyú Simplicissimus megalkuvó képességét jellemzik.

A többi sok apró tárlat közül röviden még a következők legyenek felemlítve. Zimmermann műkereskedőnél Landsinger festő néhány lírikus jellemű, böklines monotip tájképe mellett egy érdekes kis gyűjteményt állított ki régi mesterek vázlataiból és rajzaiból. Az elhunyt Bayersdorfer, a müncheni régi képtár hírneves szakértője,, dicsérettel emlékezett meg erről a kis és finom magángyűjteményről, melyben Velazquez (Vulkán műhelyében), Rubens, Michelangelo (férfi lábak, tanulmányrajzok a six-tini kápolna girlandhordozóihoz), Tiziano (Jézus tövissel koronázása, vöröskréta rajz), Van Dyk, Bassano, Tiepolo, Cellini Benvenuto nevei és művei ragyogtak. A gyűjtemény eladó volt, de az állami szakértők elszalasztottak az alkalmat és a művek szétvándoroltak a szélrózsa minden irányában.

Ezen régi jeleseket nyomban öt eddig névtelen Stuck-tanítvány gyűjteménye váltotta fel. Ügyes és merész kezdők, de még minden egyéni, jellemző vonás nélkül és a Szecesszió összes jeleseinek kézírása felismerhető műveikben. Ez a kiállítás mégis érdemes a felemlítésre, mint a kiállítási szenvedély túltengésének jellemző tünete.

A műegyesület heti tárlatain szintén nagy gyűjteményekkel igyekszik feltűnni, aki csak teheti. A sok névtelen érdemetlen és kis érdemű között messze kiválnak Hayek tájképei, zsanéréi és kivált állatképei. Nemes és összhangzó színei, biztos formaadása, megmaradnak a szemlélő emlékezetében. Ő egyike a jövő híreseinek.

GYENIS JÁNOS

 

ELHALT MŰVÉSZEK.

Salomon, Sinsem festő (szül. 1842-ben) meghalt Londonban. Severdonak, J. van történelmi festő (szül. 1820-ban), meghalt Bruxellesben.
Sturm, Fritz tanár, tengerfestő (szül. 1834-ben) meghalt Berlinben.
Schwind, Wilhelm szobrász (szül. 1850-ben) meghalt Majna-Frankfurtban.
Textor, Charles szobrász (szül. 1836-ban), meghalt Lyonban.
Thierot, Henri tájfestő (szül. 1864-ben) meghalt Rómában.
Thienemann, Ottó építész (szül. 1828-ban) meghalt Bécsben.
Verheyden, Isidore festő (szül. 1847-ben), meghalt Bruxellesben.
Verheyden, Thomas belga táj- és arcképfestő meghalt Bruxellesben.
Willems, Florent festő (szül. 1822-ben) meghalt Neuillyben.
Veith, Adolf festő (szül. \ 844-ben) meghalt Kadsruheban.
Weir, Harrison állatfestő (szül. 1824-bcii) meghalt Londonban.

 

ADATOK MŰVÉSZETÜNK TÖRTENETÉHEZ

 

MÉG VALAMI KOZINA SÁNDOR FESTŐMŰVÉSZRŐL.

Nagy Pál szerkesztésében Pesten megjelenő Nemzeti Újság 1840. évi 23. számában egy Nagyváradról február 25-én kelt levél a következő érdekes dolgokat írja: „Van még Váradon egy nagy érdekű újság, mit a hazával tudatni érdemes. Sopronmegyei születésű Liszt Ferencről sokat hallottunk mint zongora nagy mesteréről; nem kisebb örömérzést gerjeszthet a Magyar haza előtt ugyan Sopron vármegyei ns. szüléktől származott Kozina Sándor, festészet nagymestere, ki 16 évek előtt Budán járta a hatodik iskolát, az előtt pedig Esztergomban, mint első eminens; természeti vonzódásból, mint tanuló a festészeti pályát választva, csakhamar a szépművészeti nagy Maecenasnak cs. k. főherceg, szeretve tisztelt Nádorunknak hatalmas figyelmét s pártfogását megnyervén, a római festészeti akadémiában több éveket töltött, utóbb huzamos ideig Parisban s Velencében adott szép munkáival, nevezetességre kapott. Most Oroszországba Pétervárra utazandót nem megvető ajánlatok mellett Klobusitzky János előbbi alispán úr kecsegtette Váradra, kinél jelenleg a legfőbb uraságok festetik magukat, kedveseiket (!) és gyermekeiket jó áron: egy mellképet 12 aranyért, térdig 25 arany, egy személyt 100 aranyért.

Közönségesen azt beszélik, hogy mióta Várad áll, illy ügyes ecsetű festő nem volt itt; holott most a jó Isten tudja mi célból, több idegen festők látogaták meg városunkat, kik sokkal olcsóbbért rajzolgatnak; de csak egyedül Kozina az, ki a tökéletes mester nevet méltán érdemli; mert ő mindenkit ad vivum (!) hiba nélkül talál. Kár, hogy jelenleg Oroszhonba siet. Onnét nemsokára visszatérendő, német, olasz, francia földön keresztül Londonba igyekszik.

Kozina igen szép s deli termetű ember, társal-kodása kellemetes, szélesen terjedt bölcs tapaszta-lású. Ő jó magyar, deák, német, olasz, francia és angol beszédű, azért a fő uraságok erényes (!) tulajdonságait méltányozva közszeretettel tisztelik jeles körükben. Mellyekből nyilvános az, hogy a főbb rendű magyarok, tudják és akarják minden adandó alkalommal a remeklő művészek érdemeit elismerni, ápolni, s illetőleg méltányolni, mint azt, jelesen most, ezen kedves hazánkfia iránt példásan nyilváníták Biharmegyc fényes rendei."

A Művészet folyó évi 1. számában közölt cikkemben Kozina életpályáját csupán 1836-ig tudtam kísérni. E nagyváradi levél révén sok új adattal bővül Kozina életrajza.

1. Kétségtelen, hogy 1836-tól 1840 elejéig itthon maradt. Kezdetben Abauj- és Sárosmegyékben, majd Biharmegyében s valószínűleg Klobusitzky borsodi főispán közvetítésével Borsodban is arcképeket festett.

2. Utazásának Szentpétervár nem végcélja, hanem csak ideiglenes állomáshelyül volt kiszemelve.

3. A franciaországi rég terveit utazást az Oroszországból való visszatérés utáni időre hagyta.

4. Végcélul a Londonban való megállapodást tervezte. És itt szerencsésen találkozik Szana azon adata, hogy Kozina az 1851-iki londoni kiállításon részt vett, Kozinának Nagyváradon nyilvánított szándékával.

5. Kozinát nem holmi vándor-piktornak, hanem európai műveltségű, világot látott, sok nyelvet beszélő úri embernek kell tartanunk, kinek nemesi származása nem volt az egyetlen jogcím arra, hogy a vármegyék legelőkelőbb úri társasága maga közé fogadja.

6. Az „igen szép és deli termetű" Kozináról el kell hinni azt is, hogy a hazai levegő kigyógyította régibb betegségéből s mint 32 éves férfiú bátran kockáztathatta meg az oroszországi utazást.

7. Nem kevésbbé érdekes és új adat az, hogy Rómába József nádor ösztöndíjával juthatott ki.

8. Esztergomi és budai tanuló éveiről is csak ez a nagyváradi levél értesít, melynek írója bizonyára személyes érintkezés révén szerezte adatait.

Kívánatos volna arcképeinek felkutatása már abból a szempontból is, vajjon a kortársak magasztaló elismerését mennyiben tudja az utókor igazolni.

BAYER József

 

FELSŐPULAI KOZINA SÁNDOR.

Bayer József néhány érdekes adattal gyarapította tudásunkat ez elfeledett művészünkről múltkori cikkelyében* Szemere Bertalan Naplói nyomán talán nem lesz érdektelen, ha közöljük még róla e néhány feljegyzést. A felvidékről Kozina 1841-ben indult Oroszországba, hol mint ügyes arcképfestőt igen kedvelték és mintegy 100,000 frankot keresett. 1844-ben már itthon volt ismét és Pulyán vonult meg a Jurkovich-családriál, melynek tagjait le is festette. Pulyát nem is akarta azután sem elhagyni. Magához vette öreg szüleit és élt a természetben a művészetnek és a filozófiának. A szabadságharcban nem vett tettleges részt, bár szabadság-szerető, sőt republikánus érzelmű volt. Az abszolutizmus idején azonban úgy megirtózott a haza állapotoktól, hogy arra határozta magát, hogy vándorol Amerikába, így jutott ki 1851 júliusában Parisba, hol Szemere Bertalant nagy kedvvel festette le. Parisból Londonba ment a kiállításra, melyen ő és Brocky Károly képviselték a magyar művészetet.

Hogy kiment-e vajjon Kozina Amerikába, nem bizonyos. Sőt valószínűbb, hogy nem ment ki. Útlevele ugyanis még 1851-ben lejárt, haza kellett tehát jönnie, hogy meghosszabbítsa. Csakhogy ez nehezen ment s annyi bizonyos, hogy még 1852 decemberében sem kapott újabb útlevelet. Itthon élt tehát ismét Pulyán. Többször megfordult Bécsben; de Pestre nem szeretett menni. Különb arcképfestőnek tartotta magát Barabásnál, Pesten pedig akkor éppen ez volt a legfelkapottabb.

Az 1855-iki párisi világkiállítás ismét Parisba csalta Kozinát. Ez alkalommal is felkereste Szemerét, kinek neje, Jurkovich Leopolda, még Pu-lyáról ismerte és becsülte. Szemeréék szerették volna, ha állandóan ott telepedett volna le Kozina. Úgy látszik, meg is volt ez a szándéka. Erre vall, hogy több munkát vállalt, melyet Szemere szerzett neki. „Csakhogy — mint Szemere feljegyzi Naplójában,**— amint szerény, elves, becsületes ember, úgy különös is és impraktikus, különben dolgát sokra vihetne. Hiába halmozzuk elébe az alkalmat, nem tud vele élni." Mégis ekkor hosszabb időt töltött Parisban. Megfestette a többi közt dr. Dubois bárónak, a császárné orvosának arcképét is.

Ennyi mindössze, amit Szemére Naplóiból Kozi-náról megtudunk. Kiegészíthetjük még ez adatokat azzal a néhány jellemző vonással, melyek mint embert állítják elénk. „Egyszerű, naiv, eszes, gondolkodó és nemes lelkületű ember", mondja róla egy helyen Szemere. Máshelyt pedig ezeket írja róla :

„Amint becsületes ember egyrészről, olyan gondtalan s pedáns másrészről és fukar. Ó a maga szokásaitól senki kedveért nem tér el, ő minden szívességet elfogad, de semmit nem viszonoz, ő mindig eljön, ha meghívod dohányozni, ebédelni, teázni, de nála se szivarra, se semmire ne számíts... Kozina nekem sok belső fájdalmat, tűnődést okozott magaviseletével, hajlandó valék rosszaságnak tartani, mi csak gyengeség, szívtelen-ségnek tartani a gondatlanságot, hálátlanságnak az ügyetlenséget, részvétlenségnek a saját szokásaihoz ragaszkodást, mindezek azonban testvérek, annyi mégis igaz, hogy önzésből, fukarságból jó adag van benne, de hozzá teszem, hogy e gyöngeség inkább mutatkozik nála az élet apróbb részleteiben, mint nagy eseményekben, ekkor kész mindent tenni, de kell, hogy szólítsd fel".*** —207.

KISS ERNŐ DR.

* Művészet VI. 19 — 22.

** Naplóm I. 346.

*** Naplóm II. 10 — 11.

 

KOZINA SÁNDORRÓL. A „Művészet" ez évi első számában Bayer József tanulmányt közölt Kozina Sándorról. Hevesi Lajos erre vonatkozólag a következőket volt szíves velünk közölni : „E festőnek felsőmagyarországi tartózkodásához figyelmeztetnék Berzeviczy Albert „Régi emlékek" című könyvére, hol e festőnek van nagy valószínűséggel tulajdonítva az öreg Szinyei Merse László arcképe (25. L). Ugyanott (19. 1.) Klement nevű festő arcképezi a Berzeviczy-szülőket."

Az itt említett idézetek így szólnak : 25. 1.: „Félelmesebb tekintéllyel bírt előttem egy másik kisebb, szintén olajfestésű kép, melyet meglehetős biztonsággal lehet a múlt század első felében gróf Szirmay hívására az északi felvidéken időzött Kozina Sándor művének tekinteni s amely egy bozontos szemöldökű, astrachanprémes, fekete mentébe öltözött komoly és szigorú tekintetű koros férfit ábrázolt: anyai nagyatyámat, Szinyei Merse Lászlót."

19. 1. : „Ugyanez időből (1844 k.) való arcképeiket (Berzeviczy A. szüleit) valami Klement nevű festő készítette; atyám a Bentham egy, akkor nálunk sokat olvasott művét tartja rajta kezében, mely kedvenc olvasmánya volt ; anyám képét menny-asszonyi díszben a festő, elutazni lévén kénytelen, befejezetlenül hagyta". —208.

 

SPIELBERGER JÁNOS 1628—1679. Ezen magyar származású festőre a Tudományos Gyűjtemény GRTS. jegyű cikkírója (1828. IV. k.) tereli a közfigyelmet Winkelmann Malerlexikon-ja (Augsburg 1796.) alapján. E Lexikon szerinte két Spielberger Jánosról emlékezik, kik közül az egyik düsseldorfi, a másik magyar eredetű volt.* E kettő közül a magyar az, aki mind tehetségét, mind tekintélyét illetőleg a nagyobb figyelmet érdemli meg, mert mellképeken kívül történeti és „nedves falképeket" is készített. Sajnos, ezen művészünk származásáról se tudunk bizonyosat, de a képein használt következő fölirat: „Spielberger nobilis hungarus" szerintünk nemcsak magyar és nemes származását mutatja, de azt is, hogy büszke volt: magyar és nemes származására.

A képírás kedvéért Német- és Olaszországban, főleg Velencében több esztendőt töltött. Visszatérvén Bécsben, Nürnbergben és Augsburgban tartózkodott. Munkás életének Bajorországban a halál 1679-ben vetett véget.

E rövid életpályán belül nem tudott az elsőrangú festők közé jutni. Műveinek semmi különös ismertető jele nincs „hanem ha az érdekelt hungarus" jelzés. Cikkírónkat a hazafias buzgalom vezetvén, azt kérdi: vajjon miért nem jegyezte Spielberger a képeit magyarul? „Nyilván csak azon igen természetes okból — feleli, " - mivel ő is, mint sok más hazánkfiai, idegen szüléktől származott, vagy pedig, ha az úgy nem volt is, az akkori idő tónusa szerint inkább kedveiette a deák szót a magyarnál."

Cikkírónk meg nem állhatja, hogy ennek ötletéből meg ne vádolja a modern Magyarország deákos divatját: „De mit mondjunk — kérdi -ezen felvilágosodott századunknak azon magyarjairól, kik tudatlanságból és előítéletből nyelvünket bárdolatlansággal és kellemetlenséggel irgalmatlanul vádolván, annak még csak megtanulására is kevés, vagy éppen semmi időt se fordítanak és magukat a föld egyik csudájának vélik, ha életüknek legszebb részét, egy kihalt nemzet, századok óta kegyetlenül rontott és még a lengyelek által is közelebbről számkivetett nyelv gagyogásával töltik...... Újat nem mondottunk, de a jót többször mondani nem hiba." Ezt a szemrehányást hazája „boldogságát és gyarapodását tiszta szívből kívánó indulatnak" kívánja tulajdonítani, mert ha csak attól félt volna, hogyha még egy XVII. évszázadi magyar festőt is a deák nyelv használójának tüntet föl, ezzel azok kezébe ad fegyvert, kik még mindig szégyenlik a deák nyelv - - nem tudását.

Megemlíti, hogy Spielberger képeinek tárgyait különös kedvvel Ovidius Metamorphozisaiból vette. De festett szent képeket is. Ezzel szerinte Spielberger megkívánta czáfolni azt a felfogást, hogy a görög-római világ testkultusza a képfaragásnak, később a keresztény világ különösen a festésnek előmozdítója lett légyen. Hogy ezen igyekezete „csupa kívánság maradott", azt éppen munkássága mutatja, mert Spielberger festményei „többnyire szent személyeket ábrázolnak."

Művei közül megemlíti l. a regensburgi sz. Emerán-templomban (helyesebben: Szent Emmeram) Sz. Benedek kimúlását; 2. a bécsi Sz. Istvántemplomban a Szent Szűz mennybemenetelét ábrázoló oltárképeit. El nem hallgathatja 3. a Hg. De Ligne gyűjteményében található „azon különös szépségű ülőembert, ki térdeire könyökölve mély gondolatokba merül és egy festett angyalra néz." Ezen képen ott van a Spielberger Hungarus jelzése és a kép keletkezési éve: 1660. is.

Kemény Lajos igen becses levéltári kutatásai alapján (Művészet, 1903. év 2. sz. 145—147. 1.) a Spielenberger képíró család nyomai Kassára vezetnek. Nagyon valószínű, hogy a Tudományos Gyűjtemény cikkírójának Spielberger Jánosa egy és ugyanazon személy a kassai Spilenberger Jánossal. Az ő kutatásai szerint van egy Spielenberg II. János Kassán, kinek két fia van, ú. m. Pál és II. János. Ez a II. János egyazon személy lehet a mi Spielberger Jánosunkkal, ki atyja halála éveiben: 1652-ben külföldön jár mint 23 — 24 éves ifjú. Kemény Lajos forrása szerint ez a II. János 1629—1679. közt él. Winkelmann idézett Lexikona szerint 1628 —1679 közt. A személyazonosság kérdése kétségtelen.

Tudományos Gyűjteményben' cikkírónk szerint „nobilis Hungarusnak" jelezte volna magát a képein. Ha igaz ez az állítás (mit képei ismerete nélkül bajos eldönteni), némi kétség merül föl mégis nemességét illetőleg. Ugyanis Magyarország-Monográfiája L kötetében (Abauj-Torna Vármegye cs Kassa. Budapest, 1896. 533—558. lap) hasztalan keressük e családot a megye és Kassa városa nemesi családai sorában. A további kutatásnak első sorban a név kérdését kell tisztázni,, mert a düsseldorfi Spielberg János, nem miként a fönt idézett Wolf-féle Lexikon írja 1640-ben, hanem — egy más forrásunk szerint** - - 1691-ben (Füszli szerint 1690-ben) halt meg, tehát jóval későbben, mint a mi „nobilis Hungarus"-unk. Azt hisszük, hogy a mi kassai eredetű festőnk tudomással bírt düsseldorfi névrokonának létezéséről s nehogy képeiket összezavarják a „nobilis Hungarus" vagy a csak „Hungarus" jelzéssel akarta minden tévedésnek elejét venni. Azt gondoljuk, hogy első sorban Kemény Lajosnak, másodsorban jelen cikkünknek adatai elegendő kiinduló pontul fognak a további kutatásnak szolgálni s az adatok hitelességének alapos megrostálása után teljes joggal fogunk egy új nevet a XVII. évszázadi magyar művészet szerény történetének lapjaira följegyezhetni. Ez alapon aztán Kupeczky, Mányoky, Orient nevei mellé odailleszthetjük majd a Spielenberger vagy Spielberger János nevét is.

Spielberg Jánosról,mint magyarországi születésű festőről, legelőször Joachim von Sandrart (1606—1688) tesz említést ily című munkájában: Teutsche Academie der Bau-, Bild- und Mahler-Kunst. Nürnberg 1675 (I. k. 338. lap). Szerinte 1628-ban született és 1670 körül a bécsi császári udvarnál mint hírneves arcképfestő foglalatoskodott. Forrásunk: Füszli Allgemeines Künstlerlexiconja (Zürich, 1779, 623. lap) azt írja, hogy nehéz eldönteni, vajjon egy és ugyanazon vagy két külön személy a düsseldorfi és a magyar Spielberg János. A magyarról írja Stetten nyomán (Erläuterungen der in Kupfer gestochenen Vorstellungen aus der Geschichte der Reichsstadt Augsburg in X Briefen, Wien 1765, 8-ik levél), hogy a magyar Spielenberg Ausgsburg-ban is tartózkodott s ott a Szent Keresztről és Szent Annáról elnevezett templomokban értékes históriai képeket találunk tőle. Midőn a pestis kiütött, Spielberg a családjával 1679-ben Bécsből Bajorország felé menekült. Célját nem érhette el, mert családjával együtt Felső-Ausztria egyik járvány-kórházában meghalt.

Spielberg életére vonatkozó forrásmunkák között Füszli még Descamps János ily című művét is használta: Vie des Peintres flamads, allemands et hollandois. Paris 1753. (II. k., 271. lap.)

Tájékoztatóul megjegyezzük, hogy a Nouveau dictionnaire fönt említett Irene de Spilenbergue-je Füszlinél mint Irene di Spilimbergo szerepel. Hogy az 1576-ban 99 éves korában meghalt Tiziannak mely időpontban volt tanítványa, ezt egyik forrásunk se említi s így csak annyit mondhatunk róla, hogy a XVI-ik században élt. Füszli adatai szerint Spilimbergo Irén 17 éves korában halt meg. A halála alkalmára írott latin és olasz verseket egyik legnagyobb csodálója, Gradenigo György adta ki, tán ezek közt származására vonatkozólag is bővebb adatokat lehetne találni.

Képeit kellene tehát fölkutatni, hogy necsak teljes és hiteles jegyzékét bírjuk alkotásainak, hanem hogy tisztába jöjjünk nevének helyesírásával is. Ezt képtáraink őrei a legkönnyebben elvégezhetnék.

—209.

BAYER JÓZSEF

* A kezünk ügyében lévő Wolff-féle Lexikon (Leipzig 1837.) IV. k. 324. lap Spielberg Jánosról tévesen úgy emlékezik mint történeti és arcképfestőről, ki 1619 ben született Düsseldorfban, de 1640 ben már meghalt.

** Nouveau dictionnaire historique Par L. M. Chaudon et F. H. Delanaine, Tome onziéme. A Lyon, Au XII. (1804.) 406 lap. L. a Spilberg életrajzot. A további kutatás megkönnyítése céljából idejegyezzük ezen Dictionnaire egy másik adatát szószerinti szövegben: «Spilembergue (Iréné de) née á Venise, fut con-temporaine du Tizien,etexcella comme luidans la peinture. Ses Tableaux sont trés recherchés, et souvent confondus avec ceux de ce peintre célebre.» Nincs kizárva annak a lehetősége, hogy a kassai Spilenberger képíró-család ezzel a föntemlített Spilember-gue-gel rokon s Velencéből került Kassára. Az a körülmény, hogy II. János Velencében is megfordult, aztigazolná, hogy családi hagyományok emlékei fűzték Velencéhez.

 

SPILLENBERGER JÁNOS. A hasonnevű kassai képírónak fia, Sandrart szerint Kassán született az 1628-ik évben. Anyai nagyatyja, Kurzweil Kristóf, szintén kassai festő volt. A városi jegyzőkönyvek apja halála évében (1652.) emlékeznek meg róla, mint Hans Spillenbergernek árvájáról, akinek Forgács-utcai — ma Deák Ferenc-utca -háza romlott állapotban van. A fiatal Spillenberger az 1660-ik évben Velencében járt, amint arról egy De Ligne herceg képtárában volt tussrajzán levő felirat tanúskodott: J.(oannes) Spielnberger Hung.(arus) fe.(cit) Venet.(iis) 1660. Majd Münchenbe került, ahol 1663-ban a bajor választó megbízásából ennek a starnbergi tavon levő Bucen-taurus nevű hajóját ékesítette ecsetjével. A hajó födélzetén azt a mythologiai jelenetet festette meg, amint Boreas elragadja Oreithiát; a hajó oldalaira pedig szirének, najádok és tritonok csoportjait. Ez időtájból való egyik augsburgi lutheránus templomban levő oltárképe, a prédikáló Péter apostol s a regensburgi sz. Emmerán egyházban sz. Benedek halála. Az 1672-ik évben festette a bibliai Zsuzsannát a fürdőben, melynek aláírása: J. Spillenberger, 1672. Ez a képe a pommersfeldi képtárba került a Mózes feltalálását ábrázoló képpel együtt. Ez évben a bécsi császári udvar festője s megfesti I. Lipót császár arcképét, mely Küsell rézmetszetében ismeretes. Ekkor - - 1672-ben — festette a bécsi sz. István templomban levő oltárképét, Mária mennybemenetelét; majd ugyancsak a bécsi ágoston-rendűek temploma számára Krisztus születését; a s. Mária Rotonda templomban levő A bethlehemi pásztorok imádását és sz. Katalin vértanúságát; a sz. Orsolya Himmelspforte számára sz. Orsolya vértanúságát, a szeplőtlen Szűz fogantatását és sz. Szaniszló áldozását; a göttweihi kolostor sz. Háromság képét s az 1675-ik évben az újtesta-mentomi halászatot, továbbá Péter és János apostolokat; a brünni dóm főoltárképét, Péter és Pál apostolokat; majd a kitzbüchli (Tirol) parochialis templom föoltárképét. Megfestette a római Lucretiát, melyet Spillenberger Márton metszett rézbe, a rajta levő feliratok: J. Spilb.(erger) inv.(enit) et pinx.(it)" és „M. Spilb." szerint. Az epedő Nárciszt ábrázoló képét a bécsi Schwab J. G. metszette rézbe, míg Küsell a már említett arcképen kívül az elemek és az erények allegóriáit. Nagler szerint a rézmetszésben is járatos volt; enemű művei Vertumnus és Pomona, melynek aláírása: J. Spiln. Ung. f., továbbá a Herkules monda egyik jelenete. A művész a pestis elől menekülvén, vesztegzár alá került s ott egész családjával.együtt az 1679-ik évben a járvány áldozatául esett. Mellképét Kilián metszette az 1671-ik évben.

E rövid életrajzi vázlatból erősen kidomborodik, hogy Spillenberger magyar származásával, legalább működése első szakában, szinte hivalkodni látszott; már ez okból sem volna szabad róla megfeledkeznünk s mulasztást követtünk el, hogy élete történetét nem kutattuk s műveiről műtörténet-irodalmunk alig emlékezett meg eddigelé. Legalább is annyi, ha nem nagyobb joggal, mint Kupetzkyt és Má-nyokyt s annyi jelesünket, kik életük javát külföldön töltötték, Spillenberget is a magunkénak mondhatjuk. Ha Sandrart adata - művészünk évéről — hiteles, úgy serdülő korában, amelyre tanuló évei estek, még Kassán tartózkodott s atyja vezethette be a libera ars titkaiba; ezeknek az éveknek a hatása pedig kitörülhetetlen a gyermekifjú leikéből s műveinek tanulmányozása már ez okból is halaszthatatlan kötelességünk, mert a magyar géniusz múltjába vet világot.

Egyik művét, Lukrétiát, Ráth György reprodukálta az Iparművészet Könyvében, a rézmetszetről szóló fejezetben. —210.

KEMÉNY LAJOS

 

GYURKOVICH KÁROLY. Ha a múlt század első felében kevés feljegyezni valót talált, az aki történetesen hazánk műtörténetével foglalkozott, azon nem lehet csodálkozni.

Sem művészeink nem igen voltak, sem mű-kritikusaink ; s ha az a festő, akinek életrajzi adataiból egyet mást összeírtunk, Budapesten élt ugyan, de mivel siketnéma volt s nem csinált neki reklámot sem a sajtó, sem a nagyközönség.

Gyurkovich Károly egy budapesti polgárembernek Gyurkovich István szűcsmesternek volt a fia, s 1810-ben született. Mint gyermek szerencsétlen esés következtében elvesztette beszélőképességét, s hogy a társadalom hasznos tagja lehessen, szülői a váci siketnéma-intézetbe adták, ahol Ferenc királynak stipendiumát élvezte s könnyű és gyors felfogása által csakhamar egyike lön az intézet legügyesebb és legkedveltebb növendékeinek.

Elvégezvén tanulmányait, Vácon, az uralkodó lehetővé tette, hogy Gyurkovich magát a festészet tanulmányozására szentelhette, mivégből nemcsak tanult Bécsben a szent-Anna-utcai festészeti Akadémiában, hanem ahol egy, a mithologiából merített tanulmányával pályadíjat is nyert.

Szokatlan, de végtelenül kedves jelenet volt azon iskolai ünnepély, amelyen a díjak kiosztásra kerültek; az intézet védnöke vagy az igazgatója szólította a Gyurkovich nevet, de az illető nem jelentkezhetett, amit a nagyközönség a művész szerénységének akart betudni, míg meg nem tudta, hogy az ifjú siketnéma volt.

Gyurkovich 1842-ben házasságra lépett a váci siketnéma-intézet egyik kedves és művelt növendékével Knoll András cs. kir. katonaorvos leányával, Máriával, aki a József nádor feleségének Mária Dorottyának alapítványát élvezte, mely házasságából hét gyermek született, s valamennyien ép érzékűek voltak.

A Gyurkovich Károly házassága azért is érdekes, mert ez volt Magyarországon az első megengedett siketnéma házasság, melynek megengedéséért a magas pártfogók jártak közbe a római pápánál. A lipótvárosi plébánia-templomban ment végbe az egyházi szertartás, okt. 29-én szombati napon Muzsik József és Baudrexler Ferenc tanuk közvetítésével. Az egykorú lapok nem mulasztották el a mennycgző lefolyását leírni, azonban hiába kerestük.

Miután azon időben Budapesten se Műcsarnok, se Képzőművészeti-társulat nem volt, Gyurkovich a maga budai termében festegetett, leginkább arcképeket elefántcsontra s a festészetet iparszerűleg folytatta, hogy családját fenntarthassa, gyermekeit felnevelhesse. Műtermét elegendően látogatták mindaddig, míg a fényképészet divattá nem vált. Találkoztak családos emberek, akik magukat annyi példányban festtették le, ahány tagból állott a családjuk, miért is ma nem ritkán előfordulnak képei a régiségkereskedők kirakatában.

Oltár-képeket nem igen készített, de van egy nagyobb fogadalmi képe, amelyet egy nő festetett szerencsés megszabadulása emlékére, midőn kocsiját a lovai elragadták. Hol van e mű, nem bírtuk kipuhatolni.

1872-ben nyáron Jókai Mór is ült a festőnek, s a nagy regényíró arcképe egy ideig a józsef-városi baloldali kör társalgó-termét díszítette, ahol azonban nem sokáig részesült köztiszteletben, mert a képet a baloldal fúziója után az ablakon át az utcára dobták s onnan sértetlenül került Hegedűs Sándor volt kereskedelemügyi miniszter birtokába.

Művei közül felemlítendők a művész nejének arcképe Znaimban, Morvaországban, leányának, Skrabel Györgynének birtokában ; özv. Mattyók Bencéné gyermekkori arcképe Pomázon ; a Ginellg-család és Fischer bankámé arcképe Budapesten, ahol több képet festett a székesfőváros tanácsnokai s a polgári lövészegylet megbízásából.

Pár évvel ezelőtt Pivár Ignác, a vakok budapesti intézetének igazgatója is említette, hogy az ő intézetében is vannak Gyurkovich-féle képek, bizonyára igazgatók, vagy ami inkább feltehető, az intézet alapítóinak s jóltevőinek arcképei.

Cházár Andrásnak arcképét a negyvenes években festette Gyurkovich Károly s a kép Ponori Thewrewk Józsefnek: „A magyarok születésnapjai" című, Pozsonyban, az 1846-ik évben megjelent könyve címlapja előtt rézmetszetben látható.

A váci siketnéma-intézetben, az igazgató irodájában fel van függesztve Cházár Andrásnak egy olajfestésű mellképe, amely valamikor Kubinyi Rudolfnak, Gömör vármegye főispánjának tulajdona volt, de nem bírtuk eldönteni, hogy nem a Gyurkovich képének a másolata-e, vagy talán az eredetije?

Gyurkovich K. Budapesten halt meg 1874-ben. Hamvai a kerepesi temetőben nyugszanak.

Más nyomtatott adat nincsen róla, mint amit Nagy Iván pár sorban tett közzé a „Századok" 1874. évi VIII. évfolyamának 44-ik lapján. -211.

F. I.

 

EGY XVIII. SZÁZADBELI ISMERETLEN MAGYAR CSENDÉLETFESTŐ. A XVIII. század művészei közt csendéletíestő vajmi kevés akadt. Eddig csak Bogdán Jakabról tudtuk, hogy hangulatteljes képeket festett, nemcsak a vallás, de a természet köréből is. E képek révén került Angliába, hol Anna királyné látta el munkával. Hiszem is, ha külföldön élő magyarjaink közül valaki felkeresné a londoni királyi ház levéltárát, átnézné ott a XVIII. század elején vezetett számadási könyveket és összevetné a felszínre kerülő adatokat a királyi család képtárában levő monogrammokkal vagy névtelenül található festményekkel, okvetlenül többet tudnánk c csendéletfestőnkről, mint amennyit ma ez érdekes festőalakról feljegyezhetünk.

Szükséges volt ennek előrebocsátása, hogy annál is inkább lássuk, hogy van jelentősége ama festőnek, kit c sorokban megismertetni akarunk. Egyike azoknak, akikről még eddig nem tudtunk semmit. Működése a csendéletfestés körébe tartozik. A felsőmagyarországi vadzordonságú, de fenségességében is elragadó vidék növelték festőnk érzékét. Itt volt működési helye.

A képírócsaládnak két helyütt találjuk nyomát. Abaújvármegyében és Nyitrában. Az Izbéghi-család-ról van szó. Eredetileg nem is így írták nevüket. A „Történelmi Tár "-ban közölve van 1729-ből egy nyugta, hol a festő Izbiginek írja nevét és csendéletképfestőnk is Izbighy-t jegyzett oda ama képek alá, mit 1734-ben készített. Csak a mai olvasás minősíti e nevet Izbéghinek, úgy mint ezt ifj. Kemény Lajos is tette a „Művészet" 1903. évfolyamának 5. számában, hol a 342. lapon említést tesz egy Izbéghi István-ról. Ha tekintetbe vesszük, hogy nevét teljes régi magyaros írásmóddal „ghy"-val írta, úgy magyar származásában e családnak nincs okunk kételkedni, bár akkor a felvidéken élő festők között találunk sok olyat, ki nálunk letelepedve magyaros nevet is vett fel. De semmiesetre sem származott festőnk magyar nemes családból. Ezt arra alapítjuk, hogy az 1754—55. évi nemesi összeírásba, mikor országszerte minden vármegyében telkek és armálisok alapján feljegyezték ama élő nemeseket, kik címeres levelük vagy ha szájhagyomány alapján és némi irattal igazolni tudták őseik érdemeit, a lég-tüzetesebb vizsgálódás dacára, nevét e családnak nem találjuk.

Felmerül most már az a kérdés, vajjon minő rokonsági kötelék van az 1729-ben a kassai Szt. Erzsébet-templom számára 12 forintért zászlót festő Izbéghi István és csendéletképet festő l 734-ben élő Izbéghi Mihály között? A családi összeköttetés tagadhatlan. Ha tudjuk, hogy Izbéghi Mihálynak eddig ismert két csendéletképén a jegyzés így szól: „ St. Mich. Izbighy", akkor valószínűleg látszik, hogy talán Izbéghy Mihálynak két neve volt és így István-nak (Stephanus) is hívták. Első percben azt hisszük, hogy egy személylyel is van dolgunk. De ha elemezzük ez aláírást, mit ott látunk képein, akkor csakhamar meggyőződünk arról, hogy Izbéghy Mihályt nem szabad e névaláírása alapján összetéveszteni Izbéghy Istvánnal és itt tényleg egy eddig teljesen ismeretlen festővel van dolgunk, ki csak ugyanazon családból származik, mint Izbéghy István.

Erre nézve bizonyítékunk a következő. Részünkről a nevet megelőző „St" betűknek nem tulajdonítjuk a „Stephanus" jelentőséget, hanem úgy véljük, hogy ez „Struxit"-ot jelent. A festő egyszerűen csak azt jelezte, hogy ki készítette. Mert ha használatos keresztneve a „Stephanus" (István), akkor bizonyára ezt írta volna ki hosszabb rövidítéssel, nem pedig a Mihály nevet. Ha pedig két neve volt, az 1729-ben élő Izbéghinek és nemcsak Istvánnak, hanem Mihálynak is hívták a Szt. Erzsébet-templom zászlófestőjét, bizonyára kiírta volna teljesen mindkét nevét azon a nyugtán, mit a templom-gondnoknak munkájáról adott. Azt a két csendéletképet, melyről szólunk, gróf Forgách Pál püspöknek festette. Ezt is azonban csak azokból a betűkből sejthetjük, melyek a két kép vásznának hátsó oldalán találhatók.

E betűk a következők: p. S. C. F. D. G. — p. p. Úgy véljük, a helyes megfejtés útján járunk, ha ezeknek a következő értelmet adjuk: Paulus Sextus Comes Forgách de Ghymes Episcopus. A betűk ezen értelmét azzal hisszük megerősítettnek, mert tényleg Forgách Pál gróf ez időben váradi püspök volt és a grófi családban elterjedt szájhagyomány is úgy véli, hogy e képek még amaz időszakból valók, mikor a váradi, majd később váci püspöknek a ghymesi kastély, hol e képek még ma is találhatók, volt kedvenc tartózkodási helye.

Tény az is, hogy Forgách Pál gróf, ki 1722-ben építette ezt a vártól különálló, a Ghymes községben levő kastélyt, nagy kedvelője volt a festészetnek. Igaz műbarát, ki kincseket ajándékozott a szép faldíszekért. Családi képtára volt, mely azóta is folyton gyarapodott. Külföldi mesterek művei ezek leginkább. Forgách Pál gróf püspök korában még oly festőket is foglalkoztatott és képeiket megvette, mint a minő a velencei mester: Trevisani Francesco, Max Pfeiler és Paul Hemling. E művészek között foglal helyet Izbéghy Mihály, kinek ép úgy, mint Izbéghi Istvánnak, egyházi körökben volt nagy összeköttetése.

Hogyan jutott Izbéghy Mihály Forgách Pál gróí püspök udvarába? Milyen más műve ajánlotta őt a kényes ízlésű főpap kegyébe? Mindez előttünk ép oly ismeretlen, mint nem tudunk közelebbit élete folyásáról és még arról sem adhatunk számot, hogy hol született és mikor halt meg. Van azonban még egy mód és erre szükségesnek tartunk rá is mutatni, hogy erre talán oly levéltári kutatások adhatnak felvilágosítást, mit mi el nem végezhettünk, így célszerűnek véljük átvizsgálni Forgách Pál püspök idejéből a számadási könyveket a nagyváradi püspök-ségi levéltárban vagy lehetséges, hogy ezeket, mikor Vácra került mint püspök, oda is magával vitte és az idevágó adatok ott találhatók. Talán e két egyházmegye művészetért lelkesedő papjai közt akad majd valaki, aki világosságot derít a felvetett kérdésekre; mert az bizonyos, hogy a mai Forgách grófi családi levéltárban erre vonatkozólag adat nincs, mint ezt e sorok írójával Bacskády Károly, a ghymesi grófnak: Forgách Károlynak régi vadásztársa, közölte.

Mindkét csendéletképnek nagysága egyforma. Szélessége mindegyiknek 98 centiméter, magassága 68 centiméter.

Valószínűleg látszik, hogy e két csendéletképnek szimbolikus jelentősége is van. Erre enged következtetni, hogy az első számmal ellátott kép hátterében egy terebélyes régi fa látható, melynek ágain két zöld harkály, a fát csőrével kopogtatva, rovarokat keres. A fa a katholikus vallás, a két harkály a református és az ágostai helvét vallás. Mintegy azt ábrázolja e kép háttere, hogy e két vallás követői vallják a régi elterjedt vallást és igyekszenek lerontani azt, amit a katholicizmus épített. Nehezebb megfejtés ma már az, hogy e kép előterében mit jelent az ott heverő három tök, a négy zöld uborka és a bal sarokban látható varangyos béka. Lehetséges, hogy ezekkel a többi vallásfelekezeteket akarta szimbolizálni a püspök; mások meg azt tartják, hogy e termények mintegy jelképezik, hogy akár mézédes, mint a sült tök íze, akár savanyú, mint a zöld uborka, a kaíholikus vallás tana : vágyik reá a varangyos béka, mely abban találja gyönyörűségét, hogy csúffá tegye azt, mit isten adott.

A másik képnek szimbolikus jelentőségével ezúttal nem akarunk foglalkozni. Ennek is állítólag vallási jelentősége van. Feltűnő, hogy itt a varangyos békát egy kígyó pótolja. A képnek leírása különben a következő: Egy ribizkebokor gyümölcscsel áll a háttérben. Elől egy falócán két félig felvágott sárgadinnye hever. A lóca alatt egy egész és egy fél görögdinnye van elhelyezve. A bal sarokban pedig egy kígyó. E két mű imént jelzett szimholisztikus jelentménye szájhagyomány szerint sokat foglalkoztatta a tulajdonosokat.

Mindkét csendéletkép olajfestmény. Színeik még ma is elevenek. —212.

 

JAKOBEY KÁROLY festőről csak vajmi keveset jegyeztek fel a kézikönyvek. Pedig ő volt az, ki a szabadságharc után következő években, csaknem több mint húsz éven át, oltárképekkel elárasztotta az országot. A „Magyar Sión "-ban olvassuk, (IX. évf. 557. 1.) hogy húsz év alatt 172 oltárképet festett és más szent képeinek száma felülhaladja az 500-at. Ez utóbbi kerek számban mi némi túlzást látunk, de azért mégis kívánatosnak látjuk felkérni azokat, a kik Jakobey oltárképei felől pontos adatokat tudnak, közöljék ezt a „Művészet"-tel. —213.


 

GROS PÁL. (Ad 165. adat.) így írta magát az jeles szepes-szombati képfaragómester. Az az epitafium, amit saját maga faragott családja emlékezetére, a szepes-szombati Szt. György-templom diadalive alatt az északi oldalon függ e felírással: Anno 1688 Die 17 Decembris. Dieses Epithaphiu hat der Ehrhafte und Kunstreiche Pavly Gros, Bield-hauer allhier seine nunmehr in Grab ruhendem Herrn Vater, Pavlo Gros, seiner Frav Mutier Marina, welche noch bey leben ist, und der Gantze Familie, zu immerwerende gedächtnis ave gerichtet. —214.

 

VANDZA MIHÁLY festőről megemlékezik Szana Tamás is. Csöndélet-képeket festett a XIX. század húszas éveiben és „Mátyás király és Beatrix hercegnő" című képe (1828-ban) feltűnést keltett. E festő elébb színészi pályán is működött, színdarabokat is írt, fordított, néhány új szót is honosított meg abban az időben, mikor sokszor erőltetett kifejezéssel kaptak lábra Kazinczy nyelvújítási törekvései nyomán. Már ekkor is előszeretettel festett és mint Döbrentei Gábor írja, Székelynét, a kolozsvári színház e kiváló művésznőjét is lefestette, mely képéről a színészet barátai rézmetszetet akartak készíteni.

—215.

NAMÉNYI LAJOS

 

BAUMERTH KERESZTÉLY. Egyike szép reményekre jogosító, de korán elhunyt művészeinknek.

Melzer Jakab emlékezik meg róla, kortörténeti-lég nagyon becses ily című művében: „Biographien berühmter Zipser, Kaschau und Leipzig 1833." a 335. lapon. Szerinte kiváló festő és rézmetsző volt. Lőcsén született 1792 május 8-án. Művei után ítélve meg Baumerthet, Melzer véleménye szerint, mint festő és rézmetsző, idővel nagy hírnevűvé válhatott volna, ha a halál nem vetett volna idő-előtí véget életének. A kegyetlen végzet épp akkor ragadta ki az élők sorából, midőn abból a szándékból, hogy művészetében magasabb képzettséget érjen el, Bécsbe óhajtott elmenni.

Meghalt 1824 július 18-án. Érdemes volna felkutatni, hogy magánosok birtokában minő művei találhatók szülőföldjén? — 216.

B. I.

 

MŰVÉSZETI IRODALOM

 

FERENCZY ISTVÁN ÉLETE ÉS MŰVEI, írta Meiler Simon. 10 melléklettel és 115 szövegképpel. (Budapest, Athenaeum, 1906. 402 old.) — Két, három emberöltőn át állt a Nemzeti Múzeum folyosóin néhány régies szobormű : márványba faragott reliefek, két nagy bronzdombormű, meg egy római tógás férfi márványszobra ; a talapzatán Kölcsey nevét olvashatta az ember. E szobrok mellett lassú, folytonos léptekkel elsétált az évek során körülbelül az egész ország. Gyermekkori ácsor-gásai idejéből mindenki emlékezhetik a sajátos, antikizáló modorú szobormű vekre, amelyekre mi —kései nemzedék — már idegenkedve pillantgattunk. Idegenkedve és közömbösen. A szobrászuk nevét senki sem emlegette, senki-sem tudakolta; aki tudott róla, véletlenül tudta, s nem sokra becsülte azt, hogy tudta. De nemcsak a múzeumjáró tömeg volt ilyen tájékozatlan, a sok ideig egyetlen magyar műtörténeti kézikönyv, a Pasteineré is éppen csak hogy tudott egy Ferenczy István nevű magyar szobrászról, aki a Kolozsvári testvérek után három évszázaddal élt és időrendi helyzeténél fogva első lapján lesz szerepe-lendő annak a könyvnek, melyben majdan a magyar szobrászat történetét fogják megírni. Senki sem érdeklődött Ferenczy István viselt dolgai iránt, hátrahagyott műveit senki sem kereste. A véletlennek köszönhetjük, hogy íme egy testes kötet számol be élete eseményeiről, munkálkodásáról s emberi, meg művészi jelleméről.

1903 tavaszán történt, hogy özvegy Jánosdeák Andrásné, Ferenczy István testvérnénjének leánya, a szobrász műveit, leveleit s könyvtárát az államnak ajándékozta. Fejedelmi ajándéka fejében mindössze azt kötötte ki, hogy az állam megírassa Ferenczy művészi működésének, életének és korának történetét. A magyar képzőművészet történetét kincsekkel tette gazdagabbá ez az adomány. Egész sorozatnyi olyan szobra került meg Ferenczynek, amelynek senki hírét nem hallotta addig; levelei pedig fölérnek egy mémoire-ral az anyag bősége tekintetében. Egész élete pályájának története benne foglaltatik ezekben a levelekben: huszonkét éves korától fogva hatvannégy éves koráig, haláláig, pontos kommentárai minden cselekvésének, sőt minden tetté sem érlelődött tervének. Testvéröcscsét értesíti bennök életének nevezetesebb mozzanatairól. Leveleiből úgyszólva készen kerül ki Ferenczy István jellemének alakja, művészi evolúciója egész folyamatának rajza; a bennök előforduló utalások tették lehetővé, hogy biographusa, Meiler Simon, felkutassa az országban szanaszét szórt műveit, síremlékeket, szobrászi oromdíszeket, amik levelei híján talán örökre ismeretlen maradnak. Ferenczy életének ilyenformán tulajdonkép ő maga a történetírója. Gondolkodó, szándékaiban tudatos, az események logikáját egy pillantással fölérő történetírója. Minden izében érdekes emberi élet története bontakozik ki előadása során.

Autodidakta volt. Apja a maga mestersége folytatójának, lakatosnak szánta. A fiú elment Budára s megtanulta a rajzolás elemeit. Majd vándorútra kelt s Bécsbe került 1814-ben, huszonkét esztendős korában. Jó csillaga, amely ekkor tűnt föl első ízben, egy értelmes és jó indulatú éremmetsző mester műhelyébe vitte. Itt megtanulta az éremmetszés technikáját. Egyidejűlegbeiratkozott a képzőművészeti akadémiára úgy, hogy félnapon a műhelyben kereste meg kenyerét, a nap másik felében az akadémia éremvéső tanfolyamán dolgozott. Négy esztendőt töltött Bécsben, s ez idő alatt tudattá alakult benne az, ami halovány sejtelemként derengett benne addig: hogy művész lesz belőle. Négy esztendőt töltött a császárvárosban s akadémiai pályadíjjal, a dicsőség ízével szájában készült fel útra Róma felé Canovához. Már tudta ekkor, hogy ő az első magyar szobrász lesz, olyan hosszú tespedés után az első, aki meg akarja kezdeni hazájában a képzőművészetek hagyományát. Gyalog vándorol át az Alpeseken, sorra veszi a régi kis osztrák városokat, majd pedig Olaszország kincses városait. Meg alig áll útján, körül alig néz. Róma felé siet mohón, elfogultan. Goethe száguldott végig ily szórakozottan Italián, hogy meglássa az örök várost s benne a régiek műkincseit. A magyar szobrászjelölt Canovához, kora nagy művészéhez sietett. De csillaga egy pillanatra cserben hagyta: Canova nem adhatott munkát neki, Thorwaldsenhez utasította. Népmesébe illő szinte, hogyan vergődik fel itt az iparoslegény puszta akaratával, meg vadon tehetségével mesteremberből művésszé, hogyan ejti munkájával bámulatba agyarkodó társait, hogyan lesz megbecsült segítője a dán szobrásznak legfontosabb művészi feladataiban. Thorwaldsen műhelyében megismerkedik Ferenczy kora hires magyarjaival, Széchenyi Istvánnal is, másokkal is; József nádornak annyira imponál haladásával, hogy három évre ösztöndíjat rendel neki, utóbb megtoldja még két évre valóval. Hogy így a kenyér gondja nem foglalja el idejét egészen, a bálványához, Canovához is eljár tanulni; a mester megkedveli, bizalmasának, barátjának fogadja. A művészi levegő, a kiváló példák hatása, fejlődésének érzete alkotásra serkenti. Márványba faragja Csokonai mellszobrát, majd pedig megalkotja a bájos ,, Pásztorlánykát", művészi pályája egyik legnagyobb sikerét. Műveinek híré elterjed otthon. Érdeklődni kezdenek iránta a hazában, kivált a mikor haladása tanúságul hazaküldi a nádornak Csokonai mellszobrát s a „Pásztorleánykát". Döbrentei Gábor levéllel keresi meg s további ösztöndíjjal kecsegteti, Rudnay hercegprímás neki szánja az akkor épülő esztergomi bazilika szobrászi feladatait. Rómában ég már lába alatt a föld, minden hang hazafelé nógatja, a szíve húzza, a tett vágya, a dicsőség vágya űzi és kergeti haza. Eddigi vergődéseit és eredményeit csak foglalónak tekinti: az igazi munka otthon várja, meg kell teremtenie a magyar művészetet.

Már javakorabeli férfi. Tudja, mit akar, bízik magához, csillagában; amit nem magától vár: az a körülmények kedvező alakulása.- Otthon a nemzetet ébresztgeti néhány lelkes iró, Kazinczy és társai. Ferenczyt nagy diadallal fogadják. Ettől fogva művészi pályája végéig az írók társaságában él Ferenczy; Kazinczy, Döbrentei, majd Vörösmarty és Fáy András lesznek a barátai. Tanul tőlük, míveltségét, amelyet egymaga szerzett, segítségükkel megalapozza és megbővíti. Alig érkezik haza, márványkeresésre indul. Keresi művei anyagát. Csodálni való szívóssággal tölt el két esztendőt kereséssel, csalódással, sokszor kétségbeeséssel, de akarata állja a próbát s nem nyugszik, a mig föl nem födözi a ruszkabányai márványbányákat. A hogy nem ötletszerűen indult legelsőbb is az anyaga felkutatására, azonképp tudatosan fog munkaterve második részének megvalósításába is: jeles kortársai, kiváló hazafiak, írók és tudósok képmásainak megmintázásába. Közben megrendelésre készít síremlékeket és szoborképmásokat, s ezzel keresi kenyerét. 1839 már az idő. Ferenczy feje fölött meggyültek az évek, közeledik az ötvenhez. Ekkor veszi észre, hogy voltaképp minden reményében megcsalódott itthon. Művészetet akart terjeszteni, és néhány irodalmi műveltségű férfiú, néhány főúr tud csak alkotásairól, az egész értelmiség osztálya előtt holt betű még mindig a képzőművészet; művész-nemzedéket akart nevelni, és nem akad tanítványa, művész-iskolát alapítana, és az országgyűlés is, a király is megtagadja terve támogatását; egész életet betöltő nagy feladatnak képzelte a kiváló magyarok szoborképcsarnokának megalkotását, s deresedő fővel arra ébred, hogy igazán nagyot, ami egybefoglalná életét és méltón zárná le azt, nem cselekedett még; végre, hogy pártfogói, megrendelői elhalnak s a jólét helyett bezörget ajtaján a szükség. Barátai látják lelke komorodását, meg akarják menteni a művészete számára, így alakul ki az a terv, hogy az egész országot felszólítják, adjon alkalmat a nélkülöző művésznek élete nagy műve megalkotására Gyüjtőíveket bocsátanak szét. A nagy összefoglaló műről van szó, a halhatatlan erőpróbáról, és hogy ez mit jelent, senki sem tudja jobban Ferenczynél. Mausoleum-szerű hatalmas alkotást tervez Mátyás király emlékének megörökítésére; az építmény tetejére a hollós király lovasszobrát, oldalaira Mátyás életét allegóriákba tömörítő domborműveket; nagyszerű gránittömeget, a melyet monumentálissá tesznek arányai, és egy dombormű-sorozatot, amelyről ránk maardt fényképfölvételei alapján is megítélhető, hogy bennök igazán maradandót, absolut nagyot alkotott Ferenczy. Hét hosszú esztendeig viaskodott-ezzel a tervével az első magyar szobrász. Sok pénzre, százezer forintra rúgott az emlék költségvetése, s a honfitársak nem adakoztak. Gyermekkorát élte akkoriban az újságírás, s már is a mai Journalismus félelmetes fegyvereivel támadt a nagyszerű koncepcióra : kicsinyléssel, személybe kapaszkodó fitymálással, rosszhiszeműséggel, rágalommal, hazug ürügyekkel, a legkedvezőbb esetben: együgyű érvekkel. Minden tudatlan léhűtő ütött egyet a szobrászon, s hangos volt az ország a szörnyűködéstől, hogy Ferenczy Istvánnak százezer forint kell — kenyérre. A művész csendeseket jajdult a durva támadásokra, de el nem hagyta magát. Lázasan fogott a munkába, megrajzolta a terveket, elkészítette az emlék gipszmintáját, agg fővel megtanulta a bronzöntés technikáját és öntő-műhelyt szerelt föl, végleges méreteikben megmintázta a reliefeket, összehordta az anyagot, a rezet, a márványt s beleölte ezekbe a készületekbe egész vagyonát. Ezenközben pedig a gyűjtés eredménye alig hogy néhány ezer forint lett, az országgyűlés elvetette azt az indítványt, hogy az állam hozzájárulásával készíttessék el Mátyás király szobra, a király is tagadóan válaszolt a művész felség-folyamadására. Hét esztendei munka után arra ébredt Ferenczy, hogy elől kellene kezdenie mindent: a pénzgyűjtést is, a művészetet is. Mert az idő eljárt fölötte, a közízlés elfordult a klassicismus-tól, a realisztikus törekvések (életrajzírója romantikusnak mondja) kerültek felül a képzőművészetben, a kortársaknak nem kellett a tógás Mátyás király, magyar ruhásat követeltek. Csakhogy a művész élete télbe fordult már. Ötvennégy éves korában ritka emberfia gondolhat megújhodásra, új tervekre, új munkákra. A halál hidege futhatott végig Ferenczyn, amikor annak tudatára jutott, hogy élete harmóniája megzavartatott, hogy az idő összecsapott feje fölött s az ő művészi alkotóereje elfogyott. Akarata, a hatalmas erejű, amely művésszé kovácsolta a lakatoslegényt, nem segíthetett már rajta. Annak már csak arra vehette hasznát, hogy megrövidítse vele a megoldás idejét. A milyen határozottan tudta élete minden percében, mi a tennivalója, ugyanolyan határozottsággal tudta, hogy reá egy valami vár csak már: el kell temetkeznie mielőbb.

A klasszikus tragédiák hősei búcsúznak el oly nyugodt, elszánással, oly nemes pathosszal a naptól, amely nem fog világítani már nekik a Hadesben, a hegyektől s a tengertől, mint a hogy Ferenczy elbúcsúzott a művészettől. Kihordatta háza udvarára minden becses holmiját, márványszobrait, bronzöntvényeit s a megkezdett műveket, a vázlatait. A mi közülök halandó anyagból való volt, összezúzta, így pusztultak el legkiválóbb alkotásai, a Mátyás-szoborra szánt reliefek. A mije megmaradt, szekerekre rakatta, azzal megindult szülőváiosa, Rimaszombat felé.

Testvérnénje házában morzsolt le még kilenc esztendőt. Rettenetes csalódása mélabússá tette, szomorú ember lett belőle, de lelke egyensúlya meg nem ingott. Fúrás-faragással töltötte napjait, néha hatalmába kerítette rövid időre valami hirtelen támadt lírai érzés, s ilyenkor mintázófát fogott; hétköznaponkint holmi furfangos hajógép összeszerkesztésében fáradozott. A szakadatlan munkának köszönhette, hogy kedve meg nem savanyodott a félreeső vidéki városban; emberkérülő sem lett, társaságba szívesen el-eljárt, barátait, ismerőseit megmeglátogatta, és szinte halála napjáig írta szerelmetes öcscsének, a kassai esperesnek leveleit, amikben beszámolt mindenről, ami az olyan magafajta szomorú öreg ember szivét, eszét foglalkoztathatta. Amikor 1856 egy szép nyári napján lehunyta szemét, észre sem Vették a hazában, hogy meghalt „Ferenczy István a' művész", a hogy büszkén szokta volt aláírni nevét hivatalos írásain. Ennek a nemes egyéniségnek életrajza — említettük - készen van meg a művész leveleskönyvében. A hézagok kitöltése, a vonatkozások megmagyarázása s az utalások megfejtése az, ami életrajzírójára vár. Meiler Simon ezt a feladatát pontosan és tudósi lelkiösmeretességgel teljesítette. Igazán nagy munkát végzett. Kisebb könyvtárra megy azoknak a könyveknek mennyisége, amiket végig kellett olvasnia, hogy megfejtsen mindent, ami Ferenczy levelein homályos s hogy pótolja azt, ami az összefüggés rovására hiányzik belőlük. El kellett mélyed-nie az egykorú Magyarország, Bécs, majd pedig Olaszország történetébe, az egykorú művészeti állapotok tanulmányozásába. A korrajzi háttér megvázolása általán igen sikerült. A régi Pest-Budáról megkapó képet fest, az empire-kori Rómáról is eléggé érzékelhető képet ad. Lelkiösmeretességéről a kötet minden lapja tanúskodik. Canova és Thorwaldsen művészetét működésük helyén tanulmányozta, azért is tud róluk oly helyes fogalmat adni. A kopenhágai Thorwaldsen-múzeumban még a mester munkanaplóján is végiglapozott, hogy a lehetőséghez képest megállapítsa, mi szerepe jutott egyéb segítők közt Ferenczynek Thorwaldsen műtermében. Szorgalmasan kutatott azután a Nemzeti Múzeum s az Akadémia levéltárában: sikerült is felfedeznie Ferenczynek egyéb leveleit, szintén adatokkal bővelkedőket, továbbá barátainak reá vonatkozó írásait. Igaz, hogy bizonyos irányú kutatásokat meg elmulasztott. Megemlíti, például hogy Ferenczy legkedvesebb barátja Rómában az olasz Baruzzi Cincinnato szobrász volt, aki 1889-ben halt meg mint a bolognai szépművészeti akadémia tanára. Nem valószínű-e, hogy Baruzzi följegyzései, vagy levelei közt akadnak Ferenczyre vonatkozó adatok? Viszont azonban még az egykorú magyar lapokra is kiterjedt Meiler figyelme s a múlt századeleji magyar ujságirodalom szó-és mondatkészletével pompásan sikerült rekonstruálnia a kor közvéleményét.

Kár, hogy a módszert, amellyel anyagát feldolgozza, nem a legszerencsésebben választotta meg. Ferenczyt beszélteti, a hol csak teheti, s Ferenczy levélstílusát olvasni élvezet; a levelek időközeit azután a maga előadásával tölti ki, a Ferenczyn kivül történteket is ő beszéli el, közben magyaráz és bírál, egy-egy hosszabb fejezet végén pedig, amelybe a művész életének egy-egy fontos korszaka szorul, összefoglalja az eseményeket és a maga véleményét. Mindez kissé mozaikszerűvé teszi a munkát, részei mesterségesen összeragasztottaknak tetszenek. A könyv kompozíciója sínyli meg leginkább a módszert. A levelek tartalmi, vagy alakbeli érdekességei magukkal ragadják a szerzőt. Sok fölöslegest szed föl (például a bécsi kongresszus idejebeli ünnepségek bő leírása, Ferenczy kirándulása a sabin hegyek közé, annak a levélnek közlése, amelyben Ferenczy Debreczen kollégiumának felajánlja Csokonai szobrát s a reá kapott válaszok, meg magasztaló ódák, Nyáry Pál proklamációjának szó szerinti kiadása stb.), ami aránytalanságot okoz, sőt szétfeszíti terjedelmével a könyv kereteit és álutakra tereli az olvasó figyelmét. A módszerben látom annak a kompozicióbeli zűrzavarnak az okát is, amely akkor válik érezhetővé, mikor a szerző a Ferenczy távollétében otthon történteket mondja el s a visszatekintő, meg azonközben is előrehaladó elbeszélés között nem tudja megtalálni az átmenetet; azértesik e helyütt sűrűn ismétlésekbe és zsúfolja össze az eseményeket. A helyes módszer az lett volna, ha a szerző vagy beéri a levelek — de ez esetben valamennyi levélnek — egész terjedelemben való közlésével s pusztán a kisérő jegyzetekre, esetleg néhány összefoglaló fejezetre szorítkozik; vagy pedig önállóan írja meg a könyvet a levelek adatai alapján, de nem szövegével; megírja mint egy művészéletnek s korának monográfiáját.

Hogy nem így járt el, az egyébben is megbosszulta magát. A szerzőnek meg kell küzdenie Ferenczy levelei suggestiójával s az olvasónak módja van rá, hogy magukon az adatokon próbálja ki az életrajzíró Ítéleteinek helyességét így rakódott össze bennünk a könyv elolvasása közben az a benyomás, hogy Meiler nem értékelte igaz érdeme szerint Ferenczyt. Sem az embert, sem a művészt. Nemcsak, hogy nem hangsúlyozta sehol, milyen kiváló egyéniség volt ez a kemény akaratú, haláláig következetes és tudatos férfi, de sőt sokszor vállveregetően beszél róla. Kicsinyli például művelődési képességét, holott levelei arról tanúskodnak, hogy Ferenczy művelt ember volt, aki vágyott műveltsége fejlesztésére és fejlesztette is azt tanulással, szorgalmas olvasással, művelt férfiak társaságában. Kicsinylés van abban is, mikor a szerző fellengzőnek, meg dagályosnak jellemzi Ferenczy stílusát Óh nem! Arról a természetes pathoszról lehet csak szó, amely csakugyan megvolt Ferenczy egyéniségében, de a mely a szivéből fakadt és nemes gesztusokban fejeződött ki. Thorwaldsenre panaszkodik egyik római levelében, az emberek irigységét, rágalmait emlegeti s megjárt nehéz pályájára visszanézve, felfohászkodik: „így jár az, a ki téli reggel útra indul; az éjjeli havat kell annak törni és fuvatagokkal küzködni, nem volt senki előttem, nem látok senkit mellettem, utánam is keveseket vagy talán őket észre nem veszem; tégedet ismét egyedül kérlek, légy énnekem hazámfia, barátom, testvérem, te légy nékem mindenem, óh egyetlenegy Józsefi* nevem." Aki így tudott írni, az nem volt kontár a levélírás művészetében. És ehhez hasonló mutatókkal oldalakat tölthetnék meg.

A szobrászt jobban megbecsüli Ferenczyben Meiler, de még sem értéke szerint. Bár fényképfelvételek alapján vagyunk kénytelenek ítélkezni, Ferenczy művészetét jóval értékesebbnek látjuk, mint életrajzírója. Meglepő a fejlődése kivált a Mátyás-szobor reliefjeiben; az a dombormű-részlet például, amely Hunyady Lászlót ábrázolja atyja sírhalmán, szinte modern már formai felfogásban és érzésben. Ferenczy egyes szoborműveiről különben feltűnő szűkszavúan nyilatkozik a szerző, részletesebb jellemzésüket meg sem kisérti, elsiklik fölöttük, vagy általános ítéletet mond róluk. Ferenczy szobrászi egyéniségéről, művészete mineműségéről azért nem kap kellő képet az olvasó.

De még így is igen értékes könyv a Melleré. Aki végigolvasta, hálával gondol szerzőjére, fáradhatatlan buzgóságára, lelkiismeretességére és ízlésére. Typografiai alkotásnak is kiváló a könyv; a képeit szerencsésen válogatta össze Meiler és ízlésesen rendezte el a szövegben.

ELEK ARTÚR.

* Ferenczy Józsefnek írta, a testvéröccsének.

 

A NÖVÉNYVILÁG ÉS AZ EMBER. Művelődéstörté-neti tanulmányok, írta Szutórisz Frigyes. Budapest, 1905. Szerző szeretettel ölelte fel ezen művében a növényvilág nagy birodalmát. S amint a címe mutatja, felölelte azt úgy, hogy annak főleg az emberhez való viszonyára fektette a fősúlyt. Munkájában méltatja a növényeknek fontosságát az ember táplálkozásában, azoknak gyógyító erejében, fejtegeti szerepüket a mitholo-giában, közéletben, költészetben és a művészetben. Úgy tudom, hogy könyve természetrajzi oldalról szakszerűleg már volt ismertetve; s úgy emlékszem, hogy több-kevesebb elismerésben is találkozott a nagy anyag önálló kiválogatása, csoportosítása s a gyakorlatibb tudnivalók kiemelése szempontjából. Ezt az ismertetést nálamnál hivatottabbak teljesítették. Én csak a növényeknek a művészetben való szereplésére vonatkozó részre (526— 563. lapokon) terjeszkedem ki.

Művében kezdi az India művészetében látható legősibb növényi ékítményekkel, amelyek — úgyszólván - kizárólag szent növényekből kerültek elő. A hinduk szent növényei közül.a lótosz, a pálma, a bodhifa, a jázmin, a mangófa stb. bőséges alkalmazást talált a művészetben. Pár sorban röviden jellemzi Khina és Japán virágdíszítményeit, amelyeket (főleg Japánban) a hamisítatlan természet szolgáltatott a művészetnek. Az egyiptomi művészetben méltatja a lótosz, a papirusz-sás és a datolyapálma művészeti alkalmazását. A pálmadísz, vagy palmetta a többi növénydísszel kombinálva a legváltozatosabb összetett palmetták szerkezetére vezetett. Jellemző volt a lótosznak, papirusznak, pálmafának és a nádnak az egyiptomi templomokon és sziklasírokon oszlopként való alkalmazása.

Elmondja, hogy Egyiptom növényi díszítményei milyen hatással voltak Asszíria, Perzsia, Palesztina, egész Élő-Ázsia növényi ornamentikájára. Átmegy a föníciaiak és zsidók növénydíszítményeire. Röviden jelzi, hogy az egyiptomi hatás kiterjedt a görög művészetre is. A görög művészetnél szól az akantuszról, a palmettáról, a konty-virágról, a szellőről, a levélsorról és a levélfüzérről. Néhány sorban megemlékezik a római művészetben dívott fesztonról és koszorúkötésről. A keresztény művészetben gyakran szereplő ornamentum a szőllő és a liliom, a rózsa, a gránátalma, a pálmafa és a citromfa. A régi népeknél, sőt a kereszténységnél is a növényzetnek csupán magyarázó a jellemvonása, tehát alkalmazása szimbolikus volt. Némi zökkenéssel átmegy a magyar ékítményekben szereplő tüzes liliom, tulipán, pávaszemes rózsa, gránátalma és életfa ornamentumokra. A bazilikákon, a bizánci, vagy román stílű templomokon a növényi ékítmények mind a klasszikus kor maradványaiként tűnnek fel. Ezekkel inkább az építészet szabályai szerint bántak el. Áttér azután a legtöbbször növényeken alapuló iszlám szőnyeg-ornamentikára, az arabeszkre. A déli gótikában a szelíd lombozottság, az északiban a tüskés a legkedveltebb. A nagy gót korszakból származó régi kéziratokon minden levéldíszítmény tüskés formájú. A renaissance korral igen röviden végez s mellőzi a magyarországi renaissancet, amely legfőképpen az ornamentikára szorítkozott. Erről lett volna szintén mit mondania. Itt-ott körültekintően emeli ki, hogy a növények, ezek formái nem maradtak elszigetelten a növényi ornamentumo'k alkalmazásában, hanem - több-kevesebb átalakítással — még egyes épületrészekre is átterjedtek. A pagódák legfontosabb oszlopai a lotosz termőjét utánozzák. Az egyiptomiak művészetében az összes oszlopok növényi képleteknek tekinthetők, amelyek a földből nőnek ki és szabadon az égbe nyúlnak. Salamon jeruzsálemi templomában olyan fejű oszlopok is voltak, amelyek a liliom alakját utánozták. Végül néhány jellemző szót mond a különböző stílusok díszít-ményeiről. Mindehhez az adatokat elég szorgalmasan, bár több lényegesebb dologban hézagosán válogatta össze. A művészetről adott ezen meghatározása, hogy az az embernek veleszületett s gyakorlat útján továbbfejlesztett abbeli tehetsége, hogy magának és másoknak gyönyört szerezzen, ki nem elégítő. Mert bizony a művészetek, valamint a nagy szellemi forrongások, az eszmékért való küzdelmek korában jöttek létre, azonképpen maguk is szellemi forrongásoknak, eszméknek kifejezői. Megsejtette ezt némileg ott (556. 1.), ahol a gótikáról mond lélektanilag pár jellemző szót.* Ám ha elismeri, hogy a gótika a növényvilágnyújtotta összhatás alatt állott, akkor a művészetről ki kellett volna fejeznie, hogy ez maga is hasonlít egy teremtőhöz, amely magából ugyan nem hozza létre a világmindenséget, mindazáltal minden művében egy sajátos kis világot teremt, amelynek lényege a látszat szerint ugyanazon feltételeken és törvényeken nyugszik, amelyek a világmindenséget egészben és egyes részeiben tartják és uralják.

Szerző már művének címével is sejtetni akarta, hogy főleg azt kívánta kimutatni, mily hasznot merít az ember a növényvilágból, mily gazdag forrásul szolgálhat az a gyönyörködésre a költészetben közvetlenebbül, ámde egyúttal közvetve is a művészetben a műalkotó képesség útján, amely az alkotásokhoz megkivántató értelmi tartalom következtében a szellemi erők kifejtése és azok munkájának igénybevétele kapcsán tud bennünk gyönyört kiváltani. Az értelmi fegyelmezettség bizonyos foka kívántatik ahhoz, hogy a művész a növényeket közvetlenül utánozva ábrázolhassa. Szellemibb találékonyság kell ahhoz, hogy a növényeket stilizálhassa, illetőleg azok ellesett vonalaiból egy már adott ornamentum vonalainak lendületét megkomponálhassa. A képzelet merészebb röptű működésére van szükség akkor, amikor a művész a részleteken nyilvánuló vonallendületet átviszi az egész alkotásra (az épületre), úgy hogy ezzel összefoglaló munkát végez. Habár az előbbi két esetben sem, ám annál kevésbbé ezen harmadik esetben juthatunk el puszta érzelem útján azon gyönyör élvezéséhez, melyet ezen alkotások nyújtanak. Hanem igenis első sorban gondolkodásunk útján érjük el azt... Éppen az erőltetettebb alkotásbeli összekötések azok, amelyek oly problematikussá, nehézzé teszik a modern növényi szecessziós stílusnak élvezését (úgy mint pl. a növényvonalak túlcsapongó alkalmazását feltüntető pagódákét). Tudjuk, hogy úgy az antik klasszikus, mint a keresztény (tehát főleg az olasz) renaissance is az épület egészében ezen erőltetéstől tartózkodott s éppen ezen tartózkodásában inkább elvont mértani vonalakkal dolgozott. Amivel kétségkívül jobban utalta ekkép a növényvilágot is sajátos rendeltetésére, természetére. Tette ezt mégis úgy, hogy alávetette ezt az evolváló korszellemnek megfelelően többoldalú művelésnek, kiképzésnek. A növényornamentika terén akkor jön létre a formagazdagság a görög, a római és a renaissance művészet virágzó korában, amint erről pl, az akantusz levél, a pompéji növényornamentika, a ráfáeli loggiák levélékítményei tanúskodnak.

Ám éppen ez a formagazdagság kölcsönözte ezen növényornamentikának a magyarázó, mint a növényeknek, közvetlen visszaadása az utánzó, a szertecsapongó vonalak művelése az egész épületen a kifejező jellegét. Tudjuk, hogy a magyarázó jelleg legközelebb áll a művészetnek természetéhez is, amennyiben az is a korszellemnek, nemkülönben a teremtő népjellemnek fejte-getőjeül lép fel. Azért nemcsak egyszerűen gyönyörködtet, hanem oktat és felvilágosít is. így pl. abból, hogy ä római építészet a hajlított vonalakat eo ipso kultiválta az ívek és boltozatok sűrű alkalmazásával, könnyen érthető, hogy a tagozódó hajlékonyságban úgy is gazdag akantusz levéldíszt is nagyon kedvelte, ám azt egyúttal mesterkéltebbé is tette. (A rozetták is jól veszik ki magukat - - éppen ívelt vonalaiknál fogva — egyikmásik diadalíven.) Szerzőnek éppen ezt a jellemző vonást kellett volna megragadnia s kidomborítania és ehhez képest a főbb növények természetim alkalmazásának ismertetése után, a fenti művészeti korszakok növény-ornamentikáját mélyrehatóbban jellemeznie.

Mégis úgy, hogy amennyiben pl. az olasz renaissance közvetlenebb természetességre tudott szert tenni a festészetben és szobrászatban, a szintetikus összetétele-zés kísértésétől annyira nem tudott menekülni az építészetben s a növény-ornamentikában. S Ruskinnak sok igaza van, amidőn a renaissance erőszakos eljárásáról szól. Mégis magyarázóvá, élénk fejtegetővé lesz így is ezen ornamentika, mert arról a kiapadhatatlan leleményességről tanúskodik, amelyhez a művészeket a kifogyhatatlanul vajúdó formakeresés juttatta.

A renaissance növény-ornamentikájáról szólva megemlékezhetett volna arról, hogy Olaszországban már Dantétől kezdve a reális, a való élet megfigyelésére és megéneklésére nagy volt a hajlam. A természettudományi érdeklődés általános elterjedésének bizonyítéka volt a korán megnyilatkozó gyűjtés s a növények és állatok összehasonlító megfigyelése, úgy hogy Olaszország (Burck-hardt II. 7—30. 1.) legkorábban dicsekedhetett botanikus kertekkel.

S ha az olasz költészet is különösen a XV. század végén s a XVI. század elején számos bizonyítékát nyújtja annak, hegy a külső természet, a tájak, az állatok, a virágok, mily erős hatással vannak a kedélyre s a képzeletre, akkor a művészet díszítményei közt előforduló természeti tárgyak szintén arról tanúskodnak, hogy az a természetből felfrissítő elemeket szeretett meríteni. Buja növényzet és vad koloráció ismertető jelei ennek az ornamentikának több ornamentistánál. Szerző az ornamentika szempontjából nem sorolja elő megfelelő egymásutánban a legnevezetesebb művészeket. S amellett, hogy az igen ügyes ornamentista Polidoro de Cara-vaggiót, továbbá — a különösen gyümölcs- és virágfestésben kitűnt — Giovanni da Udinét, a florenci Gherardo és Attavante manuskriptumainak stíljét nem említi, Rafaelt csak egyszerűen említi s elhallgatja róla azt, hogy az ornamentika legmagasabb kifejezését köszönjük neki. Ő rendezi, harmonizálja és képezi mindazt, amit az ő koráig ismertek. Továbbá a ráfáeli és az ő iskolája által helyreállított antik dekorációs mód mellett még egy termékeny újítást kellett volna figyelemre méltatnia. A XVI. század művészei ugyanis az antik ornamentum elfogadása után szükségét érezték annak, hogy ennek a részekben nagyobb változatosságot kölcsönözzenek és azt a széles dekorativ effektusoknak megfelelő elemekkel lássák el. S Racinet (Das polychromische Ornament. 42. 1.) azt mondja, hogy az itáliai renaissance valódi befejezése talán ezen hozzáadás feltalálásában áll.

Nem alapszik elég körültekintésen szerzőnek azon állítása (540. és 541. L), hogy „a rómaiak összes művészetükkel a görög nyomában jártak". Holott pl. az építészetben a rómaiak művészi teremtő ereje — a görögök egyszerű gerendaszerkezetű építészetével szemben — éppen abban mutatkozik, hogy a boltszerkezetekkel a belső tér elvét érvényesítette. A téralkotást tartják a rómaiaktól kezdve majdnem minden épület feladatának.

Meg kellett volna emlékeznie arról is, hogy a XIX. század közepén mennyire igyekeztek a német mesterek és tudósok az antiknak szellemét és szépségét megnemesítve, a modern berendezésekre átvinni. A növény-díszítmények dús alkalmazása látható a legújabb német stílfejlődésben.

A stilizált lombozatnak alkalmazását a magyar viseleteken röviden szintén jellemezhette volna.

Éppen művének a címében is kifejezett jellege is könnyen rávezethette volna az alkotó individualizmus méltatására, amelynek a növény-ornamentikában oly nagy teremtő képessége és fontossága van, hogy belőle a díszítmény originális stílusfejlődésének útjai is levezethetők lettek volna.

A tudományosan rendszerező módszerre mindenesetre jobban kellett volna törekednie, mivel így a növényornamentika legfőbb vonásait —kis keretben is — jobban sikerült volna kidomborítania. Amire azért is lett volna szükség, mivel, — mint maga mondja — „beérni akarta legfontosabb növényi díszítmény és ékítmény fejlődésének főbb vonásokban való vázolásával s általában a növényvilágnak a művészetben való érvényesülésével". Mindezen hiányok dacára is eltekintve az itt-ott észre-vehetőleg nem eléggé összeolvadó összeállításoktól, művének ezen részletét igy is elég érdekesnek és tanulságosnak találom.

DR. JANICSEK JÓZSEF.

* Természetes, hogy a költői szimbolizmusnak, a vágyakozási elméletnek csak mérsékelten kell befolyást tulajdonítanunk. Ruskin: Velence kövei. I. 176-, 177. 1.

 

LE GALLERIE dell' accademia Carrara in Bergamo. írta Gustavo Frizzoni dr. Bergamo, 1907., Istituto d' arti grafiche kiadása. Midőn egy évtizeddel ezelőtt Bergamoban Giacomo Carrara grófnak, az accademia di belle arti nagylelkű alapítójának, százados emlékünnepét ülte a Circolo Artistico, e nagy életerejű egyesület, egy oly kiadványnyal, amely a bergamói művészetet általában s az Accademia Carrara-gyűjtemény kincseit részletesen méltatta, ismét csak e város egyik polgára — még pedig nem kisebb ember, mint Gustavo Frizzoni dr. volt az, akinek tolla súlyt és díszt kölcsönzött e kiadványnak, amelynek szövegbeli fejtegetései nemcsak e szemszedett és híres képtárra, hanem a Galleria Lochis-és Galleria Morelli-gyűjteményekre, mint a képtár kiegészítőire is kiterjednek, amelyekben kivált a milánói és lombardiai mesterek érdekes és gazdag változatosságban képviselvék. Ki is lehetne hivatottabb ama képtár helyes, igaz és tanulságos magyarázatára, mint Frizzoni dr., e kétségtelen illetékességű, biztos ítéletű ismerője a művészetnek.

Az Istituto italiano d'arti grafiche intézet most az ő illusztrált monográfiáinak gazdag tartalmú sorozatában új kiadását adja ennek a szövegnek, amelyet a szerző az utóbbi évek tudományos fejlődésének szempontjából egyes részeiben helyreigazított s amelyben a hely és tulajdonban beállott egyes változásokat is korrigálta. A terjedelmes oktávkötetet 195 kép díszíti, ára mindössze 6'50 lira.

(— r —r).


 

MAGYARORSZÁG MŰEMLÉKEI. A vallás- és közoktatásügyi miniszter megbízásából szerkeszti báró Forster Gyula, a Műemlékek Orsz. Biz. elnöke. I — II. kötet. (A Műemlékek Orsz. Bízott, kiadványai.) Ha kezünkbe veszünk valamely külföldi nagy, összefoglaló művészettörténetet, legnagyobb fájdalommal kénytelenek vagyunk újra és újra konstatálni, hogy a magyar művészettörténet adatai szinte teljesen hiányoznak belőle. A legújab-bakból is. Íme Woermann már a második kötetét is befejezte s eljutott a XVI. századig, de nem tud nekünk egy fél oldalnál többet szentelni. Pécs, Jaák, Kassa, — az európai művészettörténetben Hekuba. S amit tudnak is róluk, az is német forrásokra megy vissza, még jó hogyha Henszlmannra, az igaz, hogy annak is csak a hatvanas években a bécsi „Mittheilungen zur Erforschung und Erhaltung der Bauudenkmale"-ban megjelent értekezéseire s ami keveset az újabb magyar kutatás felszínre hozott, mindazt természetesen nem ismerik. Ezért azonban nem őket illeti meg a szemrehányás, hanem első sorban minket, amiért kultúránk e fontos kérdéseit elhanyagoltuk, főleg Henszlmann halála óta. Pedig a feladat világos : feldolgozni a magyar műtörténelmí emlékeket s másodsorban a tudományos világnak feltárni az eredményeket. Természetesen e célt lépésről-lépésre haladva lehet csak megközelíteni. Első sorban ismerni kell az összes műemlékeket, az épeket és a romokban heverőket egyaránt, a megsemmisültekre vonatkozó történeti adatokat, hogy aztán összehasonlító művészettörténeti alapon lehetőleg rekonstruáljuk őket. Ezek ismerete után lehet aztán kijelölni a művészeti fejlődés útját, a fejlődés egyes korszakairól minél részletesebb képet rajzolva; Az így kialakult eredményeket a mi kötelességünk lesz bemutatni a külföldön, a hibás, téves és ferdített adatokat helyreigazítva. Henszlmann és Ipolyi tisztában voltak e feladattal és meg is kezdték — minden irányban — e feladat megoldását. Haláluk után azonban hosszú szünet állott be. A műemlékek pusztultak, kézirataikat, gyűjtéseiket belepte a por. a munka egyre nagyobbodott s mindenki visszarettent a kezdettől. Az Osztrák-Magyar Monarchiának leíró köteteiben Pasteiner Gyula rövid, főleg építészeti leírásokat adott minden mélyebb -részletezés nélkül s a Műemlékek Orsz. Bizottságában is gyűltek halomra a jelentések, folytatták egyes műemlékek restaurálását is, de rendszer, tudományos következetesség nélkül, az anyagi viszonyokkal folytatott meddő küzdelemben. Czobor Béla folytatta e közben az adatgyűjtést, de pl. nem jutott hozzá, hogy befejezze Henszlmann félbenmaradt nagy munkáját a kassai dómról. Pedig időközben történtek kísérletek — első sorban az Akadémia körében — a mutörténeti munkálatok megkezdésére. Az „Archeológiái Közlemények" első kötete 1859-ben jelent meg, de csak 1866-ban tudta az ügyek intézését a bécsi központi bizottság kezéből a maga számára biztosítani, egyelőre a műemlékek ismertetésére szorítkozva, azok megmentésére, fenntartására anyagi eszközökkel nem rendelkezvén. Csak 1872-től kezdve vette át az ekkor megalakult orsz. műemlék bizottság (első előadója Henszlmann volt, utána Czobor, most Éber) a műemlék-ügyek vezetését, míg az Akadémia archeológiái bizottsága csak a műemlékek ismertetésére szorítkozott. Az 1881 : XXXIX. t.-c. a műemlékek megóvásáról véglegesen szervezte az orsz. bizottságot, mely feladatának tekintette a műemlékek felkutatását, felvételét, a fenntartás szempontjából való osztályozását, de azok ismertetését is. Ha „ismertetés" alatt a művészettörténeti feldolgozást értjük, akkor ki kell mondanunk, hogy harmincöt év óta a bizottság nem sokat tett, ami pedig az összeírást illeti, Ipolyi és Rómer Flóris működése óta ez irányban sem történt jelentős lépés — mindmáig. Az első jegyzéket Fridrich István csinálta 1872-ben, a másodikat Henszlmann 1885 —88-ban, mindkettő csak vázlat, igen hiányos, hézagos kísérlet, melyek nem helyszíni szemle alapján készültek és a Henszlmanné, teszem, mindössze 570 emlékről szólott. Pedig mindjobban kiderült, hogy műemlékeink művészettörténeti feldolgozását egy lehető pontos jegyzék összeállításának kell megelőznie, mert a feldolgozónak ismernie kell mindenekelőtt az egész országra vonatkozó irodalmat, még akkor is, ha csak egy-egy részletkérdést akarna feldolgozni. Ennek a belátása vezette a bizottságot arra az elhatározásra, hogy összeiratja a műemlékek jegyzékét a rávonatkozó bibliográfiával mindenekelőtt s e nehéz feladatra talált is vállalkozót dr. Gercze Péter személyében, aki az 1896. kiállítás románkori csoportjának összeállítása érdekében beutazta volt szinte az egész országot, maga több százra menő fényképfelvételt csinált s mutörténeti munkálkodásával is bebizonyította, hogy a kellő ismeretekkel rendelkezik. Feladatának meg is felelt, elkészítvén a lehető legteljesebb helyrajzi jegyzéket és összehordta a műemlékekre vonatkozó bibliográfiát s mindezt egy pillantással áttekinthető rendszerbe foglalta.

Eltérve a fentemlített kísérletektől, forrásul vette első sorban a teljes irodalmat, a kéziratokat is beleszámítva. Átböngészte az archeológiái, történelmi és földrajzi műveket, útleírásokat, folyóiratokat s a vidéki tudományos társulatok és múzeumegyletek kis körben ismert kiadványait, az egyházi sematizmusok közül az oláh nyelvűeket is, Margulits horvát repertóriumából a horvát irodalmat. Feldolgozta a M. N. Múzeumban találhatóXVI—XVIII. századi vár-, város- s csataképekkel illusztrált régi nyomtatványokat, hogy ilyképp a legtöbb vár és város régi képeit is megnevezhesse. Felhasználta az arch. bízottság rajztárát, a m. n. múzeumi kéziratgyűjteményt (több mint 30,000 cédulakatalógus anyagot), a millenniumi kiállítás alkalmából összegyűlt jelentéseket, a műemlékbizottság gazdag okmánytárát s még gazdagabb rajztárát. A kézirati hagyetékokból feldolgozta a Fridrich-, Henszlmann és Rómer-féle bibliográfiákat, e rengeteg anyagot rendezte, feldolgozta és minden műemléknél idézi a rávonatkozó adatot a csomag megnevezésével, így azután sikerült neki 7500 műemléket megnevezni (ezek közül pl. csak 783 fatemplomot, ami tehát a Henszlmann-bibliografia 570 műemlékéhez képest óriási haladás. Szorgalmáról íme csak egy adat: Kassa műemlékeit 12 folió hasábon, Budapestét 35 folió hasábon sorolja fel. De ezenkívül egybeállította a műemlékbizottság rajztárának jegyzékét is — megyék szerint. Végül pedig a magyarországi régi falképeknek jegyzékét is a rávonatkozó bibliográfiával együtt s az így bemutatott falképek száma meghaladja a 300-at. Most tehát meg van vetve az alap a művészettörténeti feldolgozásra, csakhogy az ingatlan műemlékek jegyzékét nyomon kell, hogy kövesse az ingó műemlékek lehető teljes jegyzéke, ami műemlékvédelem szempontjából is jóval fontosabb és sürgősebb kívánalom. Ezt hasonlókép helyszíni szemle alapján lehet és kell megcsinálni, ami ismét rengeteg, munka lesz, szinte emberfeletti önfeláldozást kívánó Annyi bizonyos, hogy az ingatlan műemlékek jegyzékével szerzőnk nagy hálára kötelezte a magyar mutörténeti kutatást, mert lehetnek ugyan hiányai, — amiket csak későbbi részletkutatás fog felfedhetni, — érdemeit azonban csak tudatlanság és rosszakarat vitathatja el. Aki azonban viszonyainkat ismeri, természetesnek találhatja, hogy napisajtónk révén akadt olyan „tudós" is, aki ezt a lekicsinylést el is követte.

Meg kell még emlékeznünk az első kötet elején megjelent tíz kisebb tanulmányról, melyek közül ötöt a bizottság elnöke, br. Forster Gyula írt, többnyire a Hunyady-korra vonatkozó emlékekről, jelesen a Hunyadiak síremlékeiről, két Mátyás-kori harangról, Capistrano arcképéről, melyet Vivarini festett és jelenleg a Louvre-ban látható. A Hunyadi-korra vonatkoznak továbbá Möller értekezései a Hunyadi-síremlékek anyagáról s a Hunyadi János-kori építészeti emlékekről. Varjúé a gyulafehérvári Hunyadi-síremlékekről, Veresé, de a Schönherr Gyuláé is, ez utóbbi Corvin Jánosnak a lepoglavai templomban levő síremlékéről szól. Báró Forster Gyula ismerteti az esztergomi «szép templom» fakapujának maradványait s a belvárosi Halászbástya és a domokosok templomának romjait is. Mindezen cikkek gazdagon vannak illusztrálva. Az orsz. műemlékbizottság ezzel a két hatalmas, szép kötettel nagy reményeket keltett fel működése iránt; mi azt hisszük, hogy báró Forster Gyula elnök tisztában van a vezetése alatt álló bizottság nagy fontosságával és öntudatosan vezetni fogja abban az irányban, hogy a magyar művészettörténet a kellő alapmunkálatok elkészülte után — s a bizottság működésének első sorban ily kollektiv munkálatokban kell megnyilatkoznia! — mihamarabb levethesse gyermekcipőit.

DR. LÁZÁR BÉLA.

 

DER BAUMEISTER. Szerkeszti Jansen és Müller, kiadja George D. W. Callevey, München. — A modern építészetnek ez a kiváló gonddal szerkesztett s gazdagon kiállított folyóirata ez évben is sokoldalú közleményekkel indult meg. Szélsőségektől mentes, de modern művészi munkák közlését tette céljává, még pedig oly módon, hogy egy-egy épülettervet számos részlet világít meg,' el egész a berendezés legkisebb darabjáig. Az áprilisi füzetet különösen Bruno Schmitz „Rheingold" épülete teszi kiválóan érdekessé. A folyóirat havonkint jelenik meg, előfizetési ára negyedévre 6 M.

 

FESTÉSZET.

Keleti Gusztáv emlékezete. Rajzoktatás X. 3.
Székely Bertalan tanítása, u. o.
Révai Miklós mint rajztanító, írta Pálos Ede, u. o.
Az új irány kritikája V. írta Vámos Adolf, u. o.
A csendéletrajzolás I. írta Hollós Károly, u. o.
A szép és modern művészet, u. o.
Böcklin szellemi alterego-jának nyilatkozatai egy spiri-tiszta seanceon. Közli Komócsy Józsefné, u. o.
Benyomások a (nagyváradi) képkiállításról, írta dr. Némethy Gyula, Tiszántúl (Nagyvárad), március 12.
Gyöngyhalászat a képkiállításon. Irta dr. Némethy Gyula, u. o. március 17.
Modern Festők, eredeti színekben. Szerk. dr. Tórey Gábor. 1907. 1. füzet.
A fővárosi mű-kiállítások, írta Hornyay Ödön. Abaúj-Kassai Közlöny, április 24., 26.
Modern festők eredeti színekben és magyarázó szöveggel. Szerkeszti dr. Térey Gábor. Kiadja a Franklin-

Társulat. 1907. 2-ik füzet (Szlányi L., Alt T., Gábriel J., Kaulhach F., Keller A., Skarbina F. festményei).

 

ÉPÍTÉSZET.

Építészhallgatók tervkiállítása. Magyar Pályázatok V. 1.
A beregszászi törvényszéki épület pályatervei. (Jab-lonszky Ferenc, Rainer Károly, Orth & Somló, Császár Ferenc, Jakabffy Zoltán, Haasz & Málnai, ifj. Nagy Károly művei) u. o. V. 2.
A nagyszebeni köztemető-épület pályatervei. (Schiller Jenő, Fenyves Károly művei) u. o.
Magyarországi restaurálások. Vállalkozók Közlönye XIII. 15.
A szabadkai városháza pályatervei (Komor & Jakab, Bálint & Jámbor, Raichl J. Ferenc, Rajk József & Unger Lajos, Kriegler Sándor pályaművei) Magyar Pályázatok V. 3.

 

VEGYES.

A csendéletrajzolás II. Irta Hollós Károly. Rajzoktatás, X. 4.
A francia rajzoktatási kongresszusról, írta Bors Károly, Rajzoktatás, X. 4.
Az iparostanoncok rajzoktatása 1906-ban, u. o.
A mintarajziskola kiállítása, írta —de, u. o.
Könyvismertetés. Révai Miklós két tankönyve, írta Pálos Ede, u. o.
Egyénítés és esztétika a sorszedésben, írta László Dezső. Grafikai Szemle, XVII. 3.
Magyar Nyomdászok évkönyve. 1907. 22. évf. Szerkesztette Novak László. Kiadja a Könyvnyomdászok Szakköre. Világosság könyvnyomda r.-t. Budapest. Képekkel és mellékletekkel. 155 1.
A modern rajzoktatás vezérfonala. III. rész. Rajzolás szemlélet alapján a beszéd- és értelemgyakorlatok szolgálatában (játékszerű kéziügyességi foglalkozásokkal kapcsolatban). IV. rész. Kézügyesítő rajzgyakorlatok az írástanítás szolgálatában. Tanmenet-tervezet 37 mintalapon 40 leckemintával. Elemi népiskolák, óvó- és tanítóképzők használatára, írta Szűts Izsó iparisk. igazgató, tanítóképzőintézeti rajztanár. Nagyvárad, 1907, nyomatta és kiadja Szabó Imre. Képekkel és mellékletekkel, 142 1.
A Műemlékek Országos Bizottságának kiadványai. A vallás- és közoktatásügyi miniszter megbízásából szerkeszti báró Forster Gyula, a Műemlékek Országos Bizottságának helyettes elnöke. Első kötet. Magyarország műemlékei. Budapest, 1905. Hornyánszky Viktor könyvnyomdája. Képekkel és mellékletekkel. 603 1. — II. kötet. A műemlékek helyrajzi jegyzéke és irodalma. Összeállította dr. Gerecze Péter, a Műemlékek Országos Bizottságának tagja. Budapest, 1906. Hornyánszky Viktor könyvnyomdája. 1412 hasáb.
A műemlékek védelme a magyar és a külföldi törvényhozásban, írta br. Forster Gyula, a Műemlékek Országos Bizottságának elnöke. Második kiadás. Budapest, 1906. Hornyánszky Viktor könyvnyomdája. 722 1.

 

Felelős szerkesztő : LYKA KÁROLY
Kiadótulajdonos : SINGER és WOLFNER Budapest, Andrássy-út 10.
Hornyánszky Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003