Hatodik évfolyam, 1907    |   Második szám    |    p. 82-84.   |   Facsimile
 

 

HAJRÁ GAUGUIN

Néhány tárlat révén egész Középeurópa megismerkedett Gauguin sajátszerű művészetével s rövid idő alatt a Mercure de France-tól el egész a Mir Iszkuztváig a folyóiratok egész serege méltatta, boncolta, elemezte, hirdette őt, sőt könyvek jelentek meg róla. A műkereskedők élelmes csapata is felkapta az új portékát és szerencsésen felhajtotta az árait azokra a magaslatokra, amelyeken az ezer százalékos nyereség virágai nyilnak. -Mindez persze a szegény mester holta után történt.

Gauguin sajátos festészetének természetesen más hatása is volt. Megbabonázta a festők egy részét s ezek mindenképen azon vannak, hogy Gauguin értelmében alkossák műveiket. Mi több, nem csupán festők kerültek ennek az exotikusan érdekes művészetnek hatása alá, hanem olyanok is, akik még csak útban vannak a képírás felé, akik tehát most végzik az első alapvető tanulmányokat. Ezzel a jelenséggel eléggé sűrűn találkozunk idehaza is, érdemes vele foglalkozni.

Gauguin festészete, egyéb sajátságaitól eltekintve, feltűnően összefoglaló s csak a dolgok velejét, leszűrt elixirjét adja. Néhány vastag körvonalba sommázódnak a színek, kevés változatossággal, a finom átmenetek mellőzésével. Már messziről feltűnik a művésznek az a törekvése, hogy szinte a naiv együgyűségig fokozza le előadását, de megérzik az is, hogy alapjában nem naiv ez a művészet, hanem merész agyafúrtsággal teljes. A cél nem az, hogy valamely természeti jelenségnek lehető hű képét adja, hanem, hogy benyomásait közölje velünk teljesen egyénien átalakított formában. Ebből is láthatja az olvasó, mit jelent az: Gauguint utánozni. Jelenti ennek a festőnek teljes félreértését. Mert senki sem válhatik egyénivé azzal, hogy más egyént utánoz. Csak tehetségtelen emberek vállalkoznak ilyesmire.

Más megítélés alá kerül az a tény, hogy sűrűn akadnak fiatal kezdők, nálunk is, akik úgy vélik legjobban biztosítani fejlődésüket, ha Gauguin fejlett stilizáló művészetét követik. Nekik Gauguin iskola, gradus ad Parnassum.

Ez pedig komoly veszedelem. Mert megeshetik, hogy a fiatal kezdők közt igazi tehetség is akad s az efajta iskolában mindenkorra megpecsételi a sorsát.

Mi a festő fejlődésének biztos menete? Két helyről kaphatunk erre választ. Az egyik fórum a művészettörténet, amely konkrét adatokban mondja el nekünk a legkitűnőbb mesterek fejlődéstörténetét. Abból kiolvasható, hogy minden nagy művész a természet legbehatóbb tanulmányozásán kezdte s szorgalmas kísérletek révén teljesen megismerkedett anyagával, szerszámával, a technika fogásaival. Bizonyos körökben azonban lenézik a művészettörténetet s annak tanulságait, még pedig a józan ész nevében. Nos, éppen ez a józan ész legyen a másik fórum, amelytől a választ várjuk.

A józan ész azt mondja, hogyha festeni akarok tanulni, alaposan meg kell ismerkednem vásznammal, festékemmel, ecsetemmel.

Mivel pedig festeni formánál és színnél egyebet fizikailag lehetetlen, szükséges, hogy a formák és színek kifejezését is megtanuljam. Mert ha mindezt nem tudom, akkor nem is juthatok el a festésig.

Formát és színt a szemünk révén ismerünk meg. Mindenki tudja, hogy nincs két teljesen egyforma szempár ezen a világon: világos tehát, hogy mindenki másként látja a természetjelenségeit, habár gyakran nagyon hasonló is több ember látása. Ha festeni akarunk, elsőrangú feltétel, hogy a magunk szemével nézzük a természet jelenségeit, mint a forma és szín hordozóit. Úgy tanulmányozunk tehát legeredményesebben, ha alaposan megnézzük a természetet és igyekszünk a látottakat mentül hívebben lefesteni.

Ezek teljesen elemi dolgok. Talán azért derogálnak oly sok fiatal kezdőnek. A becsvágy hízelgő szava azt súgja: Magasabbrendű célt kövess az egyszerű természetfestésnél! Alakítsd át, amit láttál, a magad egyénisége szerint!

Ez mindig végzetes balesetet szokott jelenteni. Ismerek húsz-huszonötéves ifjakat, akik hat-nyolc év óta foglalkoznak festéssel. S máris egyéniségüket akarják kifejezni. Tehát valamit, ami nincs meg bennük. Messze, messze tartanak még attól, hogy az élettapasztalatok bennük egyéniséget nevelnének. Messze vannak még attól, hogy egyáltalán bizton ki tudjanak fejezni bármit is. Olykor még azt sem tudják kifejezni, hogy a fül a koponya mely táján ül. S már egyéniségről ábrándoznak. Elveszett emberek, szerencsétlen álmadozók, akik elől az energikus teremtő erő birodalmai örökre el vannak zárva.

A józan ész tehát arra int minket, hogy a legjobb tanulmány a természet jelenségeinek lehető hű utánzása. Röviden s egyszóval naturalizmusnak hívjuk ezt. Aki életének nem csekély részét e tanulmánynak szenteli, az nemcsak hogy megismerkedik a színek és formák dúsgazdag változataival, hanem annyi készségre is tesz szert, hogy ecsetjével minden érzékelhető színt és formát ki is tud fejezni. Szuverén urává válik a szerszámainak.

Ha már idáig jutott, úgy tetszése szerint hallgathat egyénisége sugallatára. Megalakul a saját stílusa. Talál új kifejezési módokat. Festői mondanivalói meggyarapodtak. Stilizálhat, sommázhat, szintetikusan festhet, ahogy kedve tartja. De ezt a nagy szabadságot csakis és kizárólag annak köszöni, hogy naturalista tanulmányai révén minden akadályt le tud győzni. Mert eleget tud.

Mit szóljunk most ahhoz, ha valaki járatlan ifjú korában azzal igyekszik talentumát aláfalazni, hogy ott kezdi, ahol más, nagyra. fejlett művész abbahagyta? Mit szóljunk ahhoz, ha valaki a rajz ábécéjét úgy akarja elsajátítani, hogy Gauguin módjára igyekszik naiv-raffináltan a formák ezreit egyetlen vonalba sűríteni?

Kétségtelen, hogy el van veszve. Pedig sűrűn láttunk rajzolni éppen nem tudó ifjaknál oly stúdiumokat, amelyeken ujjnyi vastag vonalakba szorul a modell természetadta sok formája. S akik azt hiszik, hogy immár elérkeztek tehát a Gauguin-magaslatokra.

E rajzok láttára több dolog válik nekünk nyilvánvalóvá. Először kisül, hogy az illetőnek még fogalma sincs a rajz legelemibb sajátságairól. Azután kilátszik e munkákból az a turpisság, hogy a néző egészséges szemére bízzák: hámozza ki az az ujjnyi vastag vonalból a benne titkon lappangó igazi kontúrt. Harmadszor az, hogy itt szimpla Gauguinutánzóval van dolgunk.

Ha ezek a Gauguin-imádók kissé jobban szemügyre vennék e mester művészetét, akkor bizonyára ettől nagyon eltérő művészi programmot formálnának maguknak.

Akkor azt látnák, hogy ez a stilizáló művészet, mint minden egyéni stílus, csak az illető egyén beható tanulmányainak végső produktuma. S hogy az csak hosszas természettanulmányokból alakulhat ki.

Ha most valaki a maga járatlanságában ott akarná tanulmányait kezdeni, ahol azokat Gauguin hosszas munka után abbahagyta, akkor éppen azokat a kincseket vetné el magától, amelyek révén Gauguin és minden más művész is a maga stílusához eljutott. Csak rengeteg természetfestéssel lehet a stílus oly leszűrődéséig fejlődni, amilyenre ifjaink vágynak. Sajnos, ezt kevesen hiszik el, s aztán keservesen megfizetik az árát.

Azt mondhatná valaki, hogy nem vagyunk következetesek, midőn Gauguin festői látását nem ajánljuk követendő példa gyanánt, holott épp mi kívántuk, hogy művészeink mentül kitartóbban kövessék például Bastien-Lepage útjait. S a magyar festők jórésze a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején csakugyan behatóan foglalkozott e francia mester problémáival.

Az ellentmondás azonban csak látszólagos.

Mert hiszen éppen Bastien-Lepage művészete volt a leghangosabb prédikációja a naturalizmusnak, a természet körömszakadtig való tanulmányozásának. A példa, amelyet ő mutatott, egyenest a természethez terelte a festőket. Gauguin egyéni stilizálása azonban minden egyéb, csak nem a naturalizmusra való buzdítás.

Aki azokon az utakon jár, amelyeken Bastien-Lepage járt, az előtt nyitva áll minden tér: tudással megrakodtan, szabadon, szuverénen térhet át a legintenzívebb egyéni stílusra.

Aki azonban most ott kezdi, ahol Gauguin abbahagyta, az csak egyet tanult meg: Gauguin stílusának utánzását.

Mindezekből még egy elvi jelentőségű következtetést vonhatunk le.

Az egyéni stílusok vagy bármely stilizáló művészet utánzásából az származik, amit akadémiának nevezünk. Holt sablonok gyűjteménye. S ha ideérkezett a művész vagy a művészet, máris befagyott. Életét veszti.

Minden időben megesett, hogy e holt akadémiával szemben tehetséges festők a természetre appelláltak. Minden akadémikus korszak végén s annak elveivel tudatosan szembe-szállva, naturalista művészet kezdődik. Ez azután egyéni stilizáláshoz vezet, amelynek holt utánzásából ismét merev akadémia lesz.

Így változik a művészi korszakok jelleme.

Ha most egy pillantást vetünk a festőműhelybe, meglepő analógiára találunk.

A fiatal festő is naturalisztikus tanulmányokon kezdi s kedvező körülmények közt eljut az egyéni stílusig. Ha azután később alkotó ereje megcsappan, önmagát, a rég megszerzett egyéni stílust utánozza, aminek akadémia a neve.

Önkéntelenül is a modern fejlődéstörténet elvei jutnak eszünkbe e jelenség láttára. Emlékszünk a természettudomány filogenetikus törvényére, amelynek értelmében ember-állat embrió-korától a kifejlettség koráig analóg fejlődési úton halad, mint az a törzs, amelyhez tartozik. Az egyes művész normális fejlődési menete is analog a művészet egymásra következő korszakainak fejlődési menetével. Világosan meglátszik ez a képzőművészetekben mindenütt, ahol azoknak alkalom kínálkozott az egyhelyt való hosszabb fejlődésre.

Ez az általános, törvényszerű jelenség meghökkentheti azokat, akik ma Gauguin jegyében igyekeznek pályafutásukat megkezdeni. Maga lábán járó művész nem lesz belőlük.

LYKA KÁROLY



 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003