Ötödik évfolyam, 1906    |   Ötödik szám    |    p. 291-302.   |   Facsimile
 

 

HAMISÍTOTT RÉGISÉGEK

Bevallom őszintén, hogy csak a kötelességérzet egy neme győzött bennem akkor, amikor elhatároztam, hogy előadásomat megtartom.1 Félek ugyanis, hogy megcsalatkozva fognak innen távozni, mondván, hogy előadásom és a bemutatandó tárgyak, egyenértékűek. Mert az nyilvánvaló, hogy e díszes közönséget az a remény vonzotta ide, hogy megtanulják, fáradság nélkül egy óra alatt, hogyan lehet a hamis régiségeket a valódi régiségektől megkülönböztetni s elérni aztm, hogy ezentúl csupán hiteles, régi műtárgyak boldog tulajdonosai legyenek, Pedig ép e tekintetben vannak kételyeim: egy rövid óra évek tapasztalatat alig pótolja.

Amily egyszerűnek látszik e kérdés, olyannyira bonyolulttá válik, a mint részleteibe behatolunk.

A hamisítvány fogalmához rögtön az a gondolat társul, hogy létezik egy tárgy és ennek minden tekintetben, de legalább is külső megjelenésre hajszálig hű mása. S itt a bonyodalom kezdete, mert mi különbség van másolat és hamisítvány között? Vajjon minden másolat hamisítvány-e, avagy a hamisítvány okvetlen másolat-e? Sem az egyik, sem a másik kérdésre nem lehet határozott igennel felelni. Sem a másolat nem feltétlenül hamisítvány, sem a hamisítvány nem mindig másolat. Továbbá, a hamisítványhoz szinte elválaszthatlanul hozzá tapad az újnak a fogalma és a megtévesztés szándéka. Az újnak a fogalma arra a következtetésre juttat, hogy van egy régibb eredeti és ennek egy újabb hasonmása, a megtévesztés szándéka pedig feltételezi, hogy az újabb hasonmás oly célból készült, hogy réginek lássék, mint ilyennek, értéke fokoztassék s még a tekintetben is hasonlít az eredetihez, hogy ennek az idő viszontagságai okozta sérüléseit és hiányait is híven feltüntesse. Pedig a hamisítványok sokszor önálló művészi kompozíciók, melyek az egykorúaktól csak abban különböznek, hogy letűnt korszakok eszmevilágát, felfogását, érzését varázsolják elénk, s gyakran egészen hibátlanok. Van olyasmi is, ami minden tekintetben hű mása valamely már létező tárgynak, ámde azért még sem sorolható a hamisítványok közé. Tehát az, hogy egy tárgy másolata egy másik tárgynak, sőt még a megtévesztés szándéka sem elegendő arra, hogy hamisítványnyá váljék. Mert például hova soroljuk azokat a tárgyakat, amelyeket a XVIII. században a bécsi császári gyár munkásai készítettek, titokban kifestve ugyanazt a fehér anyagot, amelyet a gyárból loptak, éjjel ugyanazon minták szerint, a minők után nappal dolgoztak? Ezek ugyebár nem hamisítványok, pedig nyilvánvalóan megtévesztésre készültek. Vannak régi, nagy művészi becscsel és forgalmi értékkel bíró emlékek, amelyeket minden múzeum, minden amatőr szívesen fogad be s amelyek mégis hamisítványok. Mi tehát a hamisítvány? A mi szempontunkból nézve hamisítvány minden műtárgy, amelyet valaki olyannak készít, hogy az egy más, régibb korban létrejöttnek lássék s e célból a megfelelő külső megjelenés hűségén felül az idő, használat s egyéb véletlen folytán előállott változásokat is tudatosan utánozza azért, hogy a vevőt megtévessze és az eladásból nagyobb hasznot húzzon, mint húzott volna akkor, ha saját készítménye gyanánt adja el.

Az a kérdés merül már most fel, hogy mióta hamisítanak az emberek? Azt hiszem, hogy időtlen idők óta. Sokkal korábban, mint gyűjtenek. És ez természetes is, mert a hamisítás a másolatnak ikertestvére lévén, keletkezésének pszichológiai magyarázata magában az emberi természetben van. Az embernek veleszületett ösztönei: a hiúság, kapzsiság, bírvágy, önzés, utánzás, viszik rá az embert, hogy más tulajdonában levő tárgyak birtoka után sóvárogjon. És mivel alig lehet találni olyat, amit más is ne óhajtana, a legrégibb idők óta akadtak olyanok, a kik hasznot húztak abból, hogy bizonyos tárgyaknak megcsinálták a hasonmásait, értéktelenebb utánzatokat, amiknek mindig akadt vevője. A legtöbb haszon kínálkozott azonban a megkötött tárgyak utánzásából és hamisításából.

Ha keressük a hamisítvány és a másolat vonatkozását az emberiség történetében, azt találjuk, hogy a másolási ösztön alapösztöne az emberiségnek s tulajdonkép a legtöbb haladásnak is kiindulópontja. Tekintsünk csak vissza a múltba. A műtörténetben is azt látjuk, hogy a haladás rendesen a másolás, utánzás és meghamisítás eszméjével kapcsolatos. A régi görögök a hozzájuk importált keleti tárgyakról másoltak, illetőleg azokat igyekeztek utánozni. Ugyanezt állíthatjuk a reneszánszról is, amennyiben a reneszánsz és az ugyanebben a korban talált antik régiségek között nyilvánvaló és tagadhatatlan a vonatkozás. Az utánzás vágyának köszönjük, hogy Európa is megtanulta a legszebb mesterségesen előállítható anyagnak készítését a porcellánt. A modern műipar reneszánsza, vagy fejlődése szintén szoros kapcsolatban van a régiségek másolásával és utánzásával. És a midőn a művészeti áramlatok egymásra való hatásával foglalkozunk és ezeket említjük, tulajdonképen öntudatlanul az ember veleszületett másolási ösztönének legideálisabb vonatkozásait érintjük.

Mit hamisítanak leginkább? Erre nehéz felelni. Hamisítottak és hamisítanak mindent.

Mégis a hamisítás leginkább azokra a tárgyakra vetemedett, amelyeket egy bizonyos megkötöttség jellemez, azaz, amelyek állandó birtokban vannak, tehát gyűjteményekben foglaltak helyet. Azonkívül a hamisítványokat mindig az illető kor ízlése, a gyűjtőszenvedély határozta meg. A XIX. század elején, amikor a múzeumok keletkeztek és az antik görög és római tárgyakat kezdték gyűjteni, a hamisítók főleg ezekre adták magukat. Kesőbb aztán, amikor divatos lett az ötvösművek gyűjtése, az ötvösség, ékszerészet terén tűnnek ki a hamisítók. Majd különösen Franciaországban, zománcos edényekre, porcellánokra és legfőképp régi bútorokra fordítottak figyelmüket. Vagyis a gyűjtőszenvedély és a hamisító egy csapáson haladnak. Nem tudom, hogy e fejtegetések érdekelték-e önöket vagy sem? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Egyet azonban tudok, és ez az, hogy van egy hallgatag kérdés lelkűk mélyében, amely kezdettől fogva izgatja önöket és amelyre nagyon szeretnének választ kapni, nevezetesen, vajjon hogyan állunk mi, nyilvános gyűjtemények, hamisítványok dolgában; van-e nálunk sok, és hogy kivált minket, akik e gyűjtemények élén állunk, sokszor rászedtek-e már? Ezekre a kérdésekre őszintén és nyíltan fogok válaszolni. Ezt megelőzőleg azonban kimondom megdönthetlen tény gyanánt, hogy olyan gyűjtemény, legyen az nyilvános vagy magán, amelyben hamisítványok nincsenek, vagy nem voltak, nem létezik; olyan gyűjtő, vagy múzeumi tisztviselő, akit egyszer vagy többször életében rá ne szedtek volna, szintén nincsen, sőt azt lehet mondani, hogy mentől nevezetesebb az a gyűjtemény, mentől világhírűbb, mentől több pénzt fordítottak reája és mennél ismeretesebb a gyűjtemény, annál valószínűbb, hogy benne valóságos remekei a hamisítványoknak voltak és vannak. A hamisítások történetében három világhírű név van, amely két világhírű intézettel és egy ugyancsak világhírű gyűjtővel van összefüggésben.

A hatvanas évek nagy szenzációja volt a Bastianini-féle büszte. Egy hírneves francia gyűjtő és utazó Firenzében egy terracotta-szobrot vesz meg csekély 350 frankért. Parisban a kiállítás alkalmával 1867-ben közszemlére kiteszi. A kritika és a műértők el vannak ragadtatva a szobortól, mely Benivieni költőt ábrázolja. Azt írják: Mi nem ismertük Benivienit, Savonarola barátját, de esküszünk, hogy így kellett kinéznie. És a büsztöt a reneszánsz legnagyobb mestereivel hozták összefüggésbe. Rövid idő múlva árverés alá kerül, ott 10,000 frankot kínálnak érte szempillantás alatt. Mikor aztán látja a közönség, hogy a Louvre igazgatója is pályázik a darabra, hazafiasságból félre áll, lehetővé teszi, hogy az ország részére 13,600 frankért megszereztessék. A Louvreban a reneszánsz remekművei közé sorolták s még sok ideig bámulták. Egyszerre" hogy hogy nem, az a hír kezd elterjedni, hogy a Benivieni buszt hamisítvány. Lehetetlen. Nagy vitatkozás indul meg. A kritikusok bizonyítják, hogy okvetlenül régi; azt mondják, hogy a gáncs és kifogás az olaszok irigységéből fakad, akik boszankodnak, hogy e remeket fel nem ismerték. Végre, mikor a tollharcz tetőpontjára hágott, a Dirittóban egy cikk jelenik meg, amelyben valami Bastianini nevű szobrász jelentkezik, állítván, hogy a mellszobrot ő csinálta. Persze nem hittek neki. Ekkor Bastianini még egy cikket írt, amelyben kijelentette, hogy az anyag, amelyből a szobor készült, nála megtekinthető, az eredetije pedig él: dohánygyári munkás, szintén bármikor látható, mindenkit felhí, hogy győződjék meg saját szemeivel szavainak valóságáról. Erre természetesen elhallgatott a kritika. A Benivienit kitelepítették az előkelő környezetből és másutt, kevésbbé feltűnő helyen állították ki.

1876-ban a párisi Rothschild Alfons báró egy zománccal díszített oltárkát vett meg kerek egy millió frankért. Ámde rövid idő múlva kitűnt, hogy az oltár eredetije Ausztriában van a modenai herceg birtokában. Kiderült ugyanis, hogy az oltár egy Weiniger nevű bécsi ötvös műve, ki a restaurálás végett kapott műtárgyak nyomán kiváló utánzatokat készített s ezek közül való volt az oltár is. Eladta volt egy londoni kereskedőnek 254,000 osztrákértékű forintért. Ebből az összegből 60,000 forintot kellett adnia egy úrnak, aki szives volt váltóadósságai törlesztése fejében az eladásnál kijelenteni, hogy az oltár 1629 óta a család birtokában van. Innen és így került aztán az oltár Rothschild báróhoz, aki azonban rögtön visszaadta az eladónak. A milliót azonban szintén visszakapta.

A harmadik szenzáció volt a Saitafarnes-féle arany tiara, a melyet szintén a Louvre vett meg. A tiara Bécsben tűnt fel először 1896-ban, kis híja, hogy meg nem vették. Azonban drága volt. Bécsből Berlinbe vitték. Itt sem vették meg, mert szintén drágállották (40,000 frankot kértek érte), de meg, mert bizonyos gyanús jeleket vettek észre rajta. Majd Londonba került, végül Parisba. Itt a Louvre közadakozásból és Rothschild nagylelkűségéből 40,000 frankért megszerezte. Egyszerre híre járt, hogy a tiara hamis. A Louvre természetesen erősen küzdött e felfogás ellen, mígnem ezúttal is jelentkezett készítője, egy Razumovszky nevű odesszai ötvös, aki késznek nyilatkozott állítását bebizonyítani. Parisba ment s elvitte magával a rajzokat; de minthogy ez még mindig nem győzte meg a kételkedőket és kézzelfoghatóbb bizonyítékot kértek, azt ajánlotta, hogy az ő jelenlétükben fog egy hasonló ötvös-munkát elkészíteni.

Ez meg is történt. Egy bizottság jelenlétében megcsinálta a tiarának egy miniatűrjét.

Ilyen szenzációs hamisítványok a budapesti múzeumokban nem találhatók. Egyáltalában a budapesti múzeumok egész nyugodtan megszemlélhetők anélkül, hogy azokban hamisítványokat találnánk. Nálunk is vannak hamis régiségek, de ezek abból a korból származnak, amikor a múzeumok alakultak, amikor a közönség lelkesedése, hazafias felbuzdulása adott tárgyakat a múzeumoknak abban a naiv hitben, hogy azok értékes régiségek.

A hamisítványok és a múzeumok viszonya az utóbbi időben nagyon foglalkoztatja a szakköröket. A hamburgi múzeum igazgatója, Brinckmann, egy évtized előtt egyesületet alapított a hamisítványok ellen való védekezés céljából, amely egyesületnek körülbelül mindnyájan tagjai vagyunk. Evenként hol itt, hol ott kongresszusokat tartunk, ahol bevalljuk egymásnak tévedéseinket, elmondjuk tapasztalatainkat és okulunk valamennyien. Brinckmannak volt bátorsága fellépésének következményeit magamagára nézve levonni. Végig böngészte múzeumát, összegyűjtötte a hamisítványokat és ezeket külön szekrénybe rakva, kiállította, föléjük írta: hamisítványok. Példáját nemrég a hannoveri Kestner-Múzeum követte. Ha volna a kezelésem alatt álló múzeumban egy szekrényre való hamisítványy nem mondom kétszer, hogy nem tenném meg ezt ugyanúgy, de még így is valószínűleg azt a néhány hamisítványt, mely a fiókokban hever, ki fogom állítani, a közönség okulására minden egyes tárgynál megjelölve, hogy miért hamisítvány. Mi, nyilvános intézmények, letéteményesei vagyunk az egész ország és a közönség bizalmának. Ha tévedtünk, valljuk be. A közönség bizalmát csak fokozni fogja nyilt fellépésünk s elhárítjuk ekként a gyanút gyűjteményeink kifogástalan anyagáról s megtanítjuk a közönséget, hogyan kell a búzát a konkolytól megkülönböztetni.

Ami engem illet, ami önöket bizonyára szintén érdekelni fogja, engem is reászedtek egyszer és egyszer majdnem. 1885-ben merültek fel először a XV. századból való ú. n. sienai könyvtáblák, a minőkben a számadásokat őrizték. Fából váló tábláikon rendesen temperafestmények vannak. Ezek közül megvettem egyet. Mondhatom azonban, hogy velem együtt sok kollegám ment lépre, mielőtt kitudódott volna, hogy a táblák egytől-egyig hamisak. Másodszor egy római ezüstkanál ejtett majdnem tévedésbe. Nagyon szép volt. Egy hibája azonban mégis volt: a homok mely a mélyedésekben megmaradtnak látszott, enyvvel volt odaerősítve és az enyv a tapintás közben felolvadt.

Vajjon hogyan óvakodjunk a hamisítványoktól? Nehéz általános elveket megállapítani. Vannak mégis leszűrődött tapasztalatok, amelyeket leszek bátor előadni. A hamisítvány és az eredeti közt a leglényegesebb különbség az, hogy a régiek más szerszámmal dolgoztak, más viszonyok közt, mint mi, modern emberek. Annak az eszköznek, szerszámnak a nyoma látszik meg elsősorban a régiségeken. ugyanaz a tárgy vagy részlet más eszközzel elkészítve, más benyomást fog kelteni a nézőben, más hatást és ez a legfőbb magyarázata annak az érzésnek, ami a szemlélőt elfogja akkor, amikor egy hamisítványt megnéz s meg tudja különböztetni a régiségtől, mielőtt még számot adhatna az okáról. Egy további, némileg biztos jel az ár. Ha a régiség olcsóbb, mint amennyibe egy hamisított tárgy előállítása kerülne most, akkor meg van a valószínűség arra, hogy valódi. Ha azonban az ára akkora, mint amennyibe kerülne most vagy még nagyobb, akkor indokolt a gyanakvás. Soha tárgyat nem kell venni úgy, hogy azt a kézzel meg ne fognók. Ha nem lehetséges az egészet kézbe venni, legalább hozzá kell nyúlni, meg kell tapogatni, mert a tapintás érzékével megerősítjük a látást, illetőleg két érzéket viszünk parallel harcba, amikor a tárgyat megtekintjük. Soha este, mesterséges világításnál nem szabad régiséget venni. Módosul az aranyozás színe, a zománcé, szóval, számos olyan változásokat idéz elő a mesterséges világítás, amelyek könnyen megtévesztenek bennünket. Paradoxnak fog hangzani, de úgy van, hogy a tudomány, az illetőnek törtenettudós volta nem pajzsa tévedés ellen. Nemcsak hogy nem hozza az illetőt abba a helyzetbe, hogy könnyen felismerje a hamisítványokat, ellenkezőleg majdnem azt mondhatnám, hogy a nagy tudás, a kivételes műveltség, ellensége a hamisítványok felismerésének. Erre csak egy példát mondok.

A régiségkereskedők ritkán tudósok, sőt ritkán bírnak mélyebbreható műtörténeti műveltséggel, mégis ők ritkábban tévednek, mint a tudósok. Ennek a sajátságos ténynek megpróbáltam a magyarázatát adni és azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a tudományosan képzett agy annyi részleteket ismer, hogy lehetőnek tart olyan dolgokat is, amelyeket mások rögtön elutasítanak maguktól. Az a gyönyörűség, amit valamely eddig ismeretlen vonatkozás, részlet földerítése okoz, gyakran útvesztővé válik és arra viszi a tudóst, hogy magyarázatot keressen és adjon oly körülménynek, amelynek egyetlen magyarázata az illető hamisítók ügyetlensége, vagy tájékozatlansága.

Igyekeztek külföldön a hamisítók ellen törvényes intézkedéseket életbeléptetni a közönség védelmére. De ennek a kérdésnek is két oldala van. Mikor a kereskedő a vevőt megtéveszti és ez tévedését észreveszi, visszaadja a régiséget és visszaköveteli a pénzt. De hogyha véletlenül potom áron nagy műkincset szerez meg az illető, vajjon vissza fog-e menni a kereskedőhöz és kifizeti-e neki azt, amennyivel a vett tárgy többet ér? Vagyis ha egyrészt a régiségkereskedő a vevőközönséget megkárosítani igyekszik és annak megtévesztését célozza, a vevőközönség is igyekszik hasznot húzni az eladó tájékozatlanságából. Ő sem fog lelkifurdalást érezni, hogyha jó vásárt csinált. S itt ismét előtérbe tolul a nyilvános gyűjteménynek, mint vevőnek álláspontja. Az eladóközönségnek, amely nem mindig kereskedő, e tekintetben is teljes bizalommal kell átlépnie ez intézetek küszöbét. Úgy kell átlépnie, hogy biztos legyen abban, hogy neki őszintén meg fogják mondani, hogy az illető tárgy értéket képvisel-e vagy sem. Nem tartom helyesnek, hogy a nyilvános intézetek tapasztalataikat és tudományukat arra használják fel, hogy a közönségen illetéktelen hasznot vegyenek, noha ez az államnak, illetőleg az országnak a haszna.

Most még csak azt akarnám tisztázni, hogy miért értéktelenebb a hamisítvány bizonyos szempontból az eredetinél, még akkor is, ha esetleg éppen olyan szép. Azért, mert a hamisítvány nem alkalmas más kor ízlésének illusztrálására, nem alkalmas a régi technikák tanulmányozására, nem alkalmas mindazoknak a vonásoknak a felderítésére, amelyek egy régibb korban készített tárgyat jellemeznek.

*


Ezen bevezető szavak után át fogok térni az egyes itten kiállított eredeti tárgyak és hamisítványok ismertetésére, illetőleg egymással való összehasonlítására. Kezdem a fémek csoportjánál, mert az arany és az ezüst szoktak a legalkalmasabb anyagok lenni a hamisításra, már csak azért is, mert ha a hamisítás nem sikerül, még mindig megmarad a nemes fém értéke. Tudom, hogy a közönség körében a galvanoplasztikái másolatok bizonyos félelmet gerjesztenek, mint olyanok, amelyek kiválóan alkalmasok a megtévesztésre. A galvanoplasztikái másolatokkal tulajdonképpen nagyon röviden végezhetnék: aki galvanoplasztikát vesz eredeti helyett, nem érdemel jobb sorsot.

A galvano annyira magán hordja sajátságos jellegét, hogy azt lehetetlen fel nem ismerni. A villamos áram a réz telített oldatából a fémet lecsapja. De amig az egyik oldalon oly finoman rakódik le, hogy a mintának összes a hajszálig való mélyedéseit is kitölti és ennek folytán az eredetit tökéletesen visszaadja, addig hátul a csapadék apró granuláció formában jön létre és erről mindig megismerhető. A kerek tárgyaknál ismertető jel a varrat. Minthogy egy darabban nem lehet csinálni efféle másolatot, a forrasztás okvetlenül meglátszik. És ha nem vagyunk képesek a hátát látni az illető tárgynak, vagy a granulációt, vagy a varrat nem vehető észre, mert egy más fémmel van elrejtve, akkor még mindig egy csalhatatlan eszköz áll rendelkezésünkre: megnézni a felületet. Megnézzük, hogy vajjon az ott látható díszítményen vagy bármiféle motívumon megvan-e az eszköz, a szerszám nyoma? Ha a tárgy öntve volna, akkor a fém felülete egészen más, ha pedig vésett, akkor a kéz nyorna látható stb. Ellenben a galvanón az összes részletek mind egyenletesek a felületben, ott sem kéznek, sem szerszámnak a nyoma nem ismerhető fel.

Nehezebb a kézzel készített ötvösmunkák közül a hamisítványokat az eredetiektől megkülönböztetni. Itt már bizonyos gyakorlatra van szükség. Meg kell néznünk az aranyozásnak színét, amely a régi tárgyakon más, mint a moderneken, valamivel zöldesebb és valamivel, ha ugy mondhatnám: átlátszóbb, mert noha azt mondják, hogy az arany az idő összes viszontagságainak ellenáll, mégis az a teljesen érzéketlen anyag is magán viseli a két, három vagy négy évszázadnak nyomait; bizonyos elváltozások jönnek rajta létre,amelyeket leírni, megmagyarázni nem, látni azonban lehet. Egy másik ismertető jele ezeknek a hamisított ötvösmunkáknak az, hogy vagy túlságosan rendesek és szépek, vagy túlságosan hanyagok. A modern kéz máskép van iskolázva, mint a regi kéz. Aki egyszer összehasonlított egy új ötvösmunkát egy régivel, az a régi kéznek közvetlenségét, érzését, azt a bizonyos báját nem fogja soha feltalálni egy modem hamisítványnál, amely pedig sokkal rendesebb, keményebb és élesebb.

Ennél sokkal nehezebb a régi arany ékszereket az ujaktól megkülönböztetni. Vannak arany ékszerek, amelyek évszázadok óta tokban voltak s amelyek éppoly érintetlenek, mintha most készültek volna.

A megboldogult báró Pichonhoz évekkel ezelőtt egy spanyolországi ember a hóna alatt egy bőrtokba rejtve egy zománcozott színaray serleget hozott. Vadonat újnak látszott: az arany felülete fényes, mintha most csiszolták volna, a zománci szintén és mivel aránylag igen csekély összeget, 45,000 frankot kértek érte, Pichon nem merte megvenni és elküldte a kereskedői. A kereskedői egy másik híres gyűjtőhöz, Spitzerhez megy. Ennél sem ért célt, visszautasította, mert újnak tartotta. Pichont azonban mégis bántotta a dolog, elhatározta, hogy megkeresi az embert és megveszi a műtárgyat. Elképzelhető, hogy mit jelent az, egy embert, akit egyszer láttunk, Párisban megtalálni; ámde csodálatosképp, a harmadik utca sarkán találkozik vele, hóna alatt a tárggyal, melyet akkor már azonnal megvett. Jelenleg a British .Museumnak egyik gyöngye s a legszebb XIV. századbeli zománcos arany serlegnek van elismerve.

Az arany ékszereknél szinten van egy bizonyos elv, amely minket vezérelhet, jelesül a zománc színe. A régi zománc sohasem piszkos, mindig fényes és átlátszó és van a zománcnak néhány színe, így elsősorban a rubinvörös, amelyet csak a renaissance korban, a XVI. században tudtak oly tüzesre, oly mélyre, olyan melegre égetni, azóta sem. És ha a többi színek felett kétség merülhet fel, a rubinvörösnél kétségtelenül meg lehet ismerni, hogy régi-e avagy új.

Szükségesnek tartom, hogy a minálunk divatos hamisításokra felhívjam a figyelmüket. A magyar ékszerekről van szó. A 80-as években divatosak voltak és igen sok került forgalomba. Ezeknek ismertető jele a zománc színe és az a körülmény, hogy a régi zománc nem oly merev, nem oly repedezett és nem törik oly könnyen, mint ezeké a modern zománcoké. Jellemző az ezüstnek színe is ezeknél a hamisítványoknál, amelyeket különösen Pesten készítettek és amelyekkel számos díszruhát díszítettek abban a hitben, hogy régiek.

Hamar fogok végezni a textil-dolgokkal. Szöveteket általában nem hamisítanak. Először, mert nem érdemes, másodszor, mert nem is igen lehet. A régi selyem teljesen másként néz ki, mint az új, mert régente, mikor a selymet legombolyították a gumóról más eljárásnak vetették alá, mint most. A mostani eljárásnál, a megtisztítás után hajlékonyabb lesz és elveszti hamvát.

Gobelineket sem hamisítanak, mert nem érdemes. Legfeljebb csak felfrissítik a színeket. Tanácsos, hogy aki ilyen tárgyat vesz, előbb nedvesítse meg a zsebkendőjét és próbálja vele dörzsölni a vöröset, azután a zöldet és ha ez sem enged, akkor van még egy mód, amelyet alkalmazhat: vegyen elő egy gombostűt és távolítson el egymástól két szálat és megfogja látni, hogy más a színe a szálnak kívül, mint belül, ahova a szín nem hatolt be. A kereskedésben számtalanszor kerülnek elénk keleti szőnyegek, amelyek meg vannak festve. Amely szőnyeg nagyon kopott, de a színe élénk, azt ajánlatos közelebbről megnézni. Mindenekelőtt meg kell nézni a fekete körvonalat, továbbá azt, hogy a lánca olyan színű, amint aminő az a motívum, amely felette van. Vagyis, hogyha el van kopva a szőr, akkor alatta annak a láncnak fehérnek kell lennie, ha nincsen szőr és a lánc színes, akkor meg van festve és ha tovább haladunk ezen a nyomon, akkor látjuk, hogy a színezés nem mindig tartja be a körvonalat, hanem néha túl megy azon.

Nehezebb az agyagneműek és kivált a por-cellánok hamisításainak felismerése. Vannak ezek közt kevert hamisítványok. Ezek különösen olyan tárgyak, amelyeknél maga a porcellán régi, authentikus, a festés azonban új vagy a festés is régi, de az aranyozás új. Ehhez hozzájárult a három legnagyobb gyárnak: Sévres, Meissen és Bécs felületessége, amennyiben a múlt század elején az összes nem sikerült fehér, diszítetlen tárgyakat eladták, így került forgalomba sok fehér porcellán, amelyet utóbb kifestettek. Az agyag művészetének egyik remeke a sévresi pate tendre. Gyakran összetévesztik a pate tendre-t, a pate dure-el. Erre vonatkozólag tanácscsal óhajtok szolgálni. Ha megnéznek egy pate tendre edényt és megfigyelik, hogy a fénysugár hogyan világítja meg, azt fogják látni, hogy az alapon és az összes díszítésén egyaránt végig siklik anélkül, hogy a különféle színeken vagy azok határán megakadna. A szín benne van a mázban, annak anyagával összeolvad és azáltal bizonyos átlátszóságot, bizonyos melegséget kap, a mit a kemény porcellánnál nem lehet elérni. Az aranyozás is más, mert régebben az aranyozást vasszögekkel végezték, azzal cizelliroztak és véstek, újabban pedig acháttal dolgoznak, miáltal a vonások lágyabbak lesznek. 1802-től 1862-ig rézzöldet használtak, amely a krómzöldtől annyiban különbözött, hogy sokkal rikítóbb, élénkebb volt. Ismertető jelként felemlíthető, hogy soha olyan sévresi tárgy nem került a forgalomba, amelyen ne lett volna rajta a XIV. Lajos-féle monogrammon felül annak a művésznek a monogrammja, aki festette. Ha mindez meg is van a tárgyon, amelyet vizsgálunk, még mindig tanácsos lesz kikeresni, hogy az az évszám, amely a készítés évét jelzi megfelel annak az évnek, amelyben a jelzett művész élt. Meg kell nézni továbbá, hogy a festő tényleg olyan tárgyakat festett-e, amilyenen monogrammja található, mert vannak festők, kik a csak tájképet, mások, akik csak virágot festenek.

Ezek után még csak azt a kérdést vetném fel, hogy van-e a hamisítványoknak mégis valamelyes haszna és azoknak, akik vele foglalkoznak, van-e reménységük arra, hogy hasznos munkát is végeznek? Azt hiszem, hogy igen. A hamisítványoknak a tanulmányozása és megismerése a valódi szépnek a megismerésére vezet; abba a helyzetbe hoz minket, hogy a valódi szépet élvezni tudjuk, megszeressük az igazi művészetet, annak ápolói közé álljunk és ezáltal a kultúrához egy porszemmel hozzájáruljunk.

RADISICS JENŐ

<BR>

1 A szerző szabad előadása az Iparm. Múzeumban.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003