Ötödik évfolyam, 1906    |   Első szám    |    p. 19-34.   |   Facsimile
 

 


UHDE FRIGYES


Ha az ember Uhde műveit csak színtelen másolatokban is végig nézi, szinte képtelen megérteni, hogy kelthettek ezen vallásos képek olyan vihart egyházi körökben. A gyanútlan szemlélőnek feltétlenül arra a következtetésre kell jutni, hogy a szkepszisnek századában a vallás hivatalos emberei örömujjongással fogadták ezt a mélységesen vallásos festőt. De nem így történt. Akárcsak vaksággal lettek volna megverve, fékeveszett haraggal és tettlegességig menő indulatossággal támadtak a művészre és mint a vallásosság Herosztráteszét vagy aposztata Juliánját a kiátkozás villámaival sújtották. Luteránusok és katholikusok összeszövetkeztek, hogy Uhdét lehetetlenné tegyék, sőt egyik fanatikus emberük még arra is vállalkozott, hogy tomboló elkeseredésében Uhde egyik képét darabokra tépte. Ha lehetett, a luteránusok még a katholikusokon is túltettek ezen buzgalmukban. Mi ámulva állunk meg ezen tény előtt és kutatjuk ennek az elkeseredett gyűlöletnek és, megtévelyedés-nek okát és azt sem a luteránusok hagyományában., sem a katholikusok dogmatikájában, szóval nem hitelvi dologban, hanem művészeti járatlanságukban, tájékozatlanságukban, megcsontosodott művészeti konzervativizmusukban véljük fellelni. A napokban is azt kérdezte tőlem egy magasrangú, egyébként zseniális egyházi férfiú: igaz-e, hogy Uhde Krisztust frakkban festette? - - Ezen őszintén elképedtem. — Maszlaghy, esztergomi prelátus pedig elkeseredésében így fakadt ki a közelmúltban Uhde ellen: "Hárman becstelenítették meg a mi üdvözítő, katholikus hitünket: Zichy, Verescsagin, a harmadik szentségfertőztető a híres Uhde. Az ateizmusban ezé a pálma. Pellengérre tette az Úr Jézus Krisztust, a bold. Szüzet!" ("Esztergom"" 1905 október 15.)
Egyik vallásos érzelmű kritikus kimondta Uhde "Utolsó vacsorájáról, hogy "haramiák gyülekezete" és ezren meg ezren kórusban zengték utána: Istentelenség! sárba rántotta ideáljainkat, haramiává aljasította apostolainkat, megteremtette a negyedik rend Krisztusát (Christus des vierten Standes), proletárokká nyomorította szentjeinket. És nem akadt vallásos érzésű ember, aki önmaga megtekintésre méltatott volna egy Uhde-képet. Undorral fordultak el tőle és ha valamely tárlaton Uhde-kép volt kiállítva, az orthodox érzésű ember már ezért sem ment oda. Ha mégis betévedt, meglepetve állt meg a "szentségfertőztető" piktor képe előtt. Első érzése az volt, hogy őt mindkét felekezeti kritika elfogultságában kegyetlenül tévedésbe vitte. Hiszen amit szemei láttak, az az égből szállott naiv poézis volt! Krisztus, a végtelen jóság, a szenvedők lágyszívű vigasztalója észrevétlenül megigézte lelkét és áhítatos hangulattal töltötte el szívét. Ha nem restelkedik, talán letérdel a kép elé és az írással mondja: "Én Uram, én Istenem! - Maradj velünk Uram!" - - Ez a modern megtérés még minden ember lelkében lejátszódott, aki Uhde-képet eredetiben látott és a régi sematikus irányzattól ízlése nem volt romlott. Ahány teoretikus Uhde-ellenes egyházinak megmutattam Uhde képeinek másolatát, kérdően tekintett reám: Valóban ez annak az istentelen Uhdenek képe? Lehetetlen! Hiszen ezek valódi oltárképek! Hogy lehetséges, hogy ennyire félreismerték. Hogy lehet? Tájékozatlanságból, az újnak szokatlanságából.


De lássuk részletesen Uhde művészetét.

Uhde (Fritz von Uhde) nem mint deus ex machina toppan be a vallásos festészetbe: hatalmas tehetsége lassú, fokozatos kifejlés-nek eredménye. Éveken át folyó küzdelem kezdetben társadalmi állásával (1867—1877. szász gárdatiszt), majd bizony talán tapogatódzás művészeti ideálok után. Végre kifejlődik önálló művészi egyénisége, lerázza a műtermek hatását és saját lábára állva stílust teremt önmagának. Már családja mintegy prediszponálja őt a vallásos festészetre. Atyja magasrangú lute-ránus egyházi ember, akinek behatása alatt Uhde lelke megtelik az evangéliumok poézisé-vel. Leszámítva hosszas katonáskodását, mely alatt műkedvelősködik és bajtársainak gyönyörködtetésére festeget, Makart, Piloty, Lenbach futólagos behatása után, Parisban Munkácsynk műtermébe kerül. A vallásos-történelmi iskola ezen hatalmas szelleme, annak királyi diadalai elhatározó befolyással vannak Uhde művészeti kifejlésére. Munkácsy hatása alatt kezdetben csak mesterének modorában előkelő, XVII. századi zsánerképeket fest, később azonban egészen a vallásos festészetre adja magát és ezen pályán aratja vérző töviseit és hervad-hatlan babérjait. Munkácsyn kívül még Liebermann volt reá nagy hatással, aki Hollandiára utalta őt, ahol megnyíltak szemei a modern szín és fényhatások iránt. 1883-ban Münchenben telepszik le és számos modern zsánerkép után 1884-ben ott kezdi meg vallásos képeinek sorozatát.

Midőn Uhde vallásos képeivel fellép, a vallásos festészetben a realizmus már bevonult, a sematikus ábrázolás körül elméletben legalább szétfoszlott az érintetlenség dicsfénye, de gyalorlatban úgy az egyháziak mint a vallásos gondolkozású világiak még görcsösen ragaszkodnak a hagyományos sematikus szentképekhez. (L. Művészet 1905. 6. sz.) Ilyen tehát a harctér, midőn Uhde nemes realizmusával megjelenik a vallásos festészetben.

Uhde teljesen népének fia; hatalmas, ős germán, imponáló gárdakapitány-alak még most is. Katonai nyíltsággal és becsületességgel kimondja, hogy másokat utánozni, majmolni, nemcsak tehetetlenség, hanem becstelenség is. Akinek nincs önmagából való mondanivalója, hallgasson el és ne ismételgesse mások gondolatát. A "Rembrandt als Erzieher" című mű ismeretlen zseniális szerzője szívbeli örömmel szemlélheti Uhdet, aki programmja szerint germán mert lenni akkor, midőn minden festő olasz művészi adoptálásért sóvárgott. Neki nem kellett az olaszok idealizált Krisztusa. Becsületes, egyenes és német szívvel érzi meg eszményét és lelke szerint teremti meg. Előtte a konvencionális egyházi festészet Krisztusa hazugságnak tetszik. Az íráshoz ragaszkodik: "És az Ige testté lön . . . (Jan. l. 14) szolgai alakot vévén föl, hasonlóvá lett az emberekhez és külsejében úgy találtátólt, mint ember", (Pál Filip. 2. 7.) Azért megvádoltak Uhdet, hogy keresi a rútat, az aljast, a köznapit. Krisztust szocialista agitátorra alacsonyítja le, proletárra nyomorítja. Tegyük fel, hogy Uhde valóban formailag rút alakot állított volna be Krisztusnak, a zelótak egy szót sem szólhatnának ellene, mert Uhde paizsul szt. Justinus (Diai. c. Tryph.), alex. Kelemen (Strom.), Origenes (C. Cels.), Tertullián (Adv. Ind.) egyház-atyák iratait tarthatná oda, akik Krisztust egyenest rútnak mondták, mert alázatában a legrútabb emberi formát vette fel. De Uhde távol áll attól, hogy Krisztushoz keresett célzatossággal rút modellt használt volna. Csupán megcsömörlött az olasz vallásos cukrászdafestészettől és az életben tekintve szét, környezetében keresett megfelelő modellt. Uhde Krisztusa felette hasonlít az oberammergaui Mayer-Krisztushoz, akiért a legbuzgóbbak is lelkesedtek, csak fiatalabb és a díszelőadásra nem keni-feni ki haját és szakálát.

Uhde Krisztusa öntudatlanul ugyanazon fejlődési meneten ment át mint a keresztény ikonográfia Krisztusa. Az ó-keresztény művészetben a IV. század közepétől a gyengeszakálú, ifjú Krisztuskép uralkodik; az V. században meg-férfiasodik; a reneszánszban átideálozódik és végre hanyatlásnak indul. Uhde kezdetben fiatal harmincasnak ábrázolja. Első bájos bibliai képén "Engedjétek a kisdedeket hozzám jönni" szelídlelkű, szőke, fiatal, germán típust állított be. Magas nyílt homloka; enyhe metszésű, kissé hajlott sasorra; szőke, mesterkéletlen bajusza és szakála; hosszúnövésű, de pomá-dézatlan haja, a végtelen egyszerűség és bensőség kifejezését keltik. Uhde Krisztusa nem a reneszánsz ideális szépségű embere hanem a szegények és nyomorultak Üdvözítője, aki azért nem is jelenik meg prófétai fönségben és csodatevő hatalommal, hanem mint vigasztalójuk, segítőjük, jóbarátjuk. Gyengéd szeretet és bensőséges részvét sugárzik Krisztus alakjáról. Az emberszeretet eszményi megtestesülése. Az Istenember, aki szeretetet, könyö-rületet és részvétet tanít, gyakorol és meghal érte. Azért Uhde Krisztus életéből nem azokat a jeleneteket festi meg, amelyek iránta részvétet keltenének — a szenvedés története teljesen hiányzik Uhde művészetéből — hanem azokat, amelyekben Krisztusnak az emberek iránt való részvéte, szeretete mutatkozik. Ennek a Krisztusnak nincsen udvari szabója vagy udvari fodrásza; kezét, lábat, körmeit manicu-reök és pedicureök nem ápolják, de azért kusza hajzattal és szakállal sem tüntet, nem burkolózik rongyokba, nem mutogat munkától feltört, érdes kezeket. Szocialista allűröknek nyoma sincs rajta.

ENGEDJÉTEK HOZZÁM A KISDEDEKET UHDE FRIGYES OLAJFESTMÉNYE PHOTOGRAPHISCHE UNION MÜNCHEN JOGOSÍTÁSÁVAL
ENGEDJÉTEK HOZZÁM A KISDEDEKET
UHDE FRIGYES OLAJFESTMÉNYE
PHOTOGRAPHISCHE UNION MÜNCHEN JOGOSÍTÁSÁVAL

Mindjárt első megindító bensőségű képe "Engedjétek a kisdedeket hozzám jönni" alaphang tekintetében egyúttal programm az egész Uhde-művészethez. Valóságos apoteozisa a gyermeki lelkületnek és Krisztusnak a kicsinyek iránt való szeretetének. Krisztus betér egy egyszerű parasztházba és letelepszik egy székre. A gyermekek raja mesterkéletlen áhítattal csoportosul a jóságos tanító köré, aki kifejezhetetlenül megindító atyai jósággal tekint a seregre. Az egyik gyermeki pszihológiával megérezte a jó ember szeretetét és már odatámaszkodott Krisztus térdére, lehajtotta fejét ölébe és a Mester gyengéden magához szorítja a kicsikét. A másiknak kezecskéjét fogja és az, elragadó gyermeki ártatlansággal néz a Szeretet jóságos szemébe. A többi is mind érzi, hogy ez az ember csak szeretni képes őket. A gyermekek arcán és szemén tükröződik le Krisztusnak irántuk való bensőséges szeretete. "Az emmauszi tanítványok" című képen ugyanaz a fiatal Krisztus ül két tanítványával a kenyérszegésnél, de a lelkiállapotnak újabb változatával gazdagítva. Krisztus megdicsőül-ten ül a szeretet titkának ünneplésénél; teste átszellemült, bár teljes életerős plaszticitásban látjuk. Az ember szinte várja azt a pillanatot, midőn Krisztus el fog tűnni az álmélkodó tanítványok köréből. Bensőség és vallásos érzés tekintetében még magasabb fokon áll az előbbinél; nemesség, fönség, jóság, gyengédség tekintetében pedig alig találunk párjára az egész Krisztus ikonográfiában. Valóban a természetfölöttiség festői himnusza. Dicsfény nem övezi az Üdvözítő fejét; Uhdenek nincs szüksége ezen konvencionális eszközre, hogy az istenséget kifejezze. Krisztus isteni méltósága, világot átölelő szeretete, részvevő jó szíve önmagától kisugárzik Uhde remekéből. De ha kellett, a gloriolát sem tagadta meg az Emberfiától, főként ha modern környezetbe helyezi. "Jöjj Uram Jézus, légy vendégünk" című képén az első változatban a fiatal típusú Krisztus jelenik meg, a másodikon már az erőteljesebb, férfiasabb, pregnánsabb arcú Mestert szemléljük. Azonban ezen férfiasabb, hatá-rozotabb fellépése által sokat veszít a kifejezés gyengédségéből, lélektani mélységéből, vonzó személyiségéből. Az "Utolsó Vacsorán" ismét az első típus tér vissza. Krisztus arcát megdicsőíti a szeretet, az előre megsejtett fájdalom, a búcsúzás keserve és az ablakon át beáramló alkonyi fény. Lehet, hogy formai szépség tekintetében nem ér fel Lionardo képével, de bensőséges érzés szempontjából habozás nélkül föléje helyezem az olasz mester alkotásának. A "Hegyibeszéd" Krisztusára a zelóták ráfogták, hogy Landprediger, mintha ezzel Krisztust lekicsinyelhették volna. Pedig a Biblia Mestere sem egyéb Landpredigernél, aki azonban nem üres pátosszal hirdeti a nyolc boldogságot. Megrendítő fönséget, porba-sujtó tekintélyt, bizánci merevséget, reneszánsz kellemet ne keressünk rajta. Ez a Krisztus a XIX. század Mestere, aki a jóakaratú embereknek sebzett szívét evangéliumi fuvalattal simogatja, enyhíti, balzsamozza. Bebeli, hauptmanni stílusban ágálni és mennydörögni képtelen. Meg is látszik ez a megnyugtató, kiengesztelő, elsimító, elméláztató hatás a környezeten. Uhde ebben nagy mester a romantikus iskola parasztillendősége nélkül. A "Tó melletti beszéd" már hanyatlást jelent Krisztus - típusaiban. Talán kimerült önálló vénája vagy talán az ellenkező tábor bírta őt rá öntudatlanul, hogy hűtlen legyen önmagához és engedményt téve a közfelfogásnak, átbarokkizálja Krisztusát. De még így is nemes felfogás tekintetében messze felülmúlja a Hoffmannok táborát, sőt őszinteség tekintetében még H. Thoma hasonló tárgyú képével is eredményesen vetekszik; de ez a lágy, szép, előkelő gesztussal beszélő Mester már nem tőről metszett Uhde-alko-tás. Ez az ellágyulás fokozódik a "Noli m e tangere" és a "Mennybemenetel" képen. A "Sírbatételen" ismét monumentálisán markáns Krisztus fejet látunk.

JÉZUS URUNK LÉGY VENDÉGÜNK UHDE FRIGYES OLAJFESTMÉNYE AZ
JÉZUS URUNK LÉGY VENDÉGÜNK
UHDE FRIGYES OLAJFESTMÉNYE
AZ "UNIVERSUM" JOGOSÍTÁSÁVAL

Ezen nemes realizmussal mintázott Krisztusát hasonló apostolok környezik. A jóakaratú kritika ugyan éppen ezekre mondta ki lesújtó ítéletét, hogy banditák, haramiabanda. Az ember szinte megilletődik a zelota kritika választékos nyelvezete és esztétikai méltatása fölött. És kétszeresen megütközik rajta, midőn Uhde apostolait és tanítványait különösen eredetiben szemléli. Én legalább akkor értettem át egyes esztétikusok elkeseredését mindenfajta reprodukció ellen, midőn Uhde "Emmauszi tanítványait" és különösen "Utolsó Vacsoráját" eredetiben és reprodukcióban összevetettem.

Hiába az eredeti mű színe, illata, költészete elillant; csak herbáriumi virágokban gyönyörködünk. De még így is szellemi vaksággal van az megverve, aki az emmauszi tanítványok arcán nem tudja felismerni az egyszerű emberek minden költői leírást csúffá tevő, közvetlen meglepetését, áhítatát, csodálatát, örömét és imádását. Igaz, hogy az egyik tanítvány ámulásában nem teszi oly illendően össze kezét, mint Führich és Dóré receptje előírja, de ha igaz Goethe mondása, hogy Lionardo Utolsó Vacsoráján a lelkiélet tizenkét momentuma a tizenkét pár kézben fejeződik ki, úgy Uhde tanítványának kézkulcsolása egymaga befejezett pszihologiai remekmű. Ezen kéz-nyelvezet Uhde Utolsó Vacsoráján apokaliptikus magaslatra emelkedik. Sehol egy ismétlés. Kevésben végtelenül pazar változatosság. Az apostolok ismét nem oly illedelmesek, mint Lionardoéi; megfeledkeznek Knigge társalgási szabályairól. Hol is tanulták volna? A Genezáret partján egyszerű erkölcsök dívtak és Krisztusnak egyéb dolga is akadt, mint Anstandsstunde-kat tartani. Teszem például apostolainak lelkét szeretetével, jóságával, szentségével annyira lebilincselni, hogy úgy mondjam, hipnotizálni, hogy ezek a bárdo-latlan mozdulatú, de romlatlan lelkű halászok szívvel-lélekkel csüngjenek rajta. Lelkük és szemük rátapadjon a Mester arcára, midőn búcsúbeszédét tartja és szeretetének emlékét hagyja. A modern festészetet azzal vádolják, hogy csak a külsőn csüng, a lelkiéletet elhanyagolja; realizmusában csak a színhatások értékelésével bíbelődik, a tónusok és valeurök bravúrjával kápráztat el. Azt hiszem, a modernség iszonyában szenvedők Uhde ezen képe előtt kigyógyulhatnának, mert a kudarcnak félelme nélkül szembe merném állítani Uhde képeit a klasszikusok bármelyikével: ezt a lelki mélységet felülmúlni nem képesek. Nem tudnám megállapítani, hogy az apostolok mely nemzetnek fiai. Hogy germánok, valószínűnek tartom, bár Uhde realizmusában is fölötte óvatos a kirívó pointirozásban. Munka és időviselte, becsületes, viharverte emberek, akik feltétlen hittel és bizalommal, nyilt tekintettel, színházi póztól ment áhítattal tapadnak mesterükhöz. A képből nem kandikálnak ki, a nézőközönséggel nem kacérkodnak. Krisztus magnetikus erővel vonzza magára tekintetüket és szivüket. A szenvedés sejtelme még csak Krisztus arczán ül; a tanítványok nyugodt áhítattal, katakombái mélységű hittel és egyszerűséggel csüngnek Krisztus ajakán. Ez a bensőséges hit, egyszerű áhítat, odaadó figyelem, gyermeki önfeledettség dicsőíti meg -vagy ha úgy tetszik, idealizálja — ezen "haramiabanda" egyszerű naturalizmusát. Az igaz, őszinte, emberi érzés, a szívből fakadó szeretet, a gyermekded hit oly fönséges érzelmek, hogy azokat sem dicssugarakkal, sem rézkarikákkal körülvenni nem kell. Ragyognak, sugároznak önmaguktól, még ha ráncos arcon, borotválatlan ajkon, szögletes koponyán is kell átlövelniök.

*

Most nézzük azt a sokat meghurcolt "proletárpárt", a bold. Szüzet és szt. Józsefet. A Bibliának egész poézise ehhez az igénytelen, eszményi Szűzhöz fűződik. Én azt hiszem, hogy a Bibliának egyszerű kiadású Szüze ezerszer költőibb, mint a troubadourok Notre Dameja, a Cinquecento Madonnája vagy akár a magyarok Nagyasszonya. A fönség rendszerint elkoptatja a gyengédség zománcát, Uhdet is az alázatos, szegény Szűz és a názáreti ács illette meg. Hiszen annyiszor látta ugyanazt a jelenetet lejátszódni modern életünkben! Szegény embereket, akik hajléktalanul róják a nagy városok utcáit, munkát, kenyeret és hajlékot kyesve. Látta az anyaság szent pillanata előtt fedél nélkül ődöngeni a megtört teremtéseket; látta a deszkakunyhókban nyomor között beköszöntő kisdedeket. És a "bibliás piktor", forgatva a Szentírást, megtalálja a modern kép pendantját a szentkönyvben. A holt betű megelevenedik, a múlt és jelen összekapcsolódik, plasztikusan kidomborodik és az ige testté lesz. A "Szent estén" gyér-fás, hóborította vidéken, egy kerítéshez támaszkodik a kimerült Szűz, míg jegyese az esti szürkületben alig kivehetően közeledik a faluvégi házhoz szállást keresve. A Szűz profilban mutatkozó arcán kimerültség, az anyaság aggodalmas sejtelme, de egyúttal végtelen megadás, szendeség, szűzi tartózkodás, ártatlan báj, elragadó hit és bizalom nyilatkozik.

A quattrocento állapotszerű fönségéből, hieratikus ünnepélyességéből, a Theotokos magasztosságáhól nincs benne egy vonásnyi sem. Oltárra tájképi jellegénél fogva nem helyeznők, de a vallásos zsánernek eddig utól nem ért mintájául feltétlenül elismerjük. Végre találnak szállást egy deszkázott félszerfélében és beköszönt a "Szent Éj", melyet Uhde szintén kétsyer festett meg, de a művészet örök kárára csak a másodikat bírjuk", az első az átfestés folytán a másodiknak festékrétege alatt rejtőzik. Az elsőt a müertö közönség ismét megbotránkoztatónak találta, mert Mária nem nyerte el Paris aranyalmáját, a padlón egy pár fapapucs feküdt és szt. József a háttérben a padlasravezető lépcsőn gondolatokban elmélyedve ült, akiről a szakkritikusok azt állitották, hogy egyéb foglalkozás híján "körmeit rágja". Ax ember szinte nevetni tudna ezen az üresfejű szellemeskedésen, mellyel a gyanútlan közönség előtt egy világraszóló remekművet rövidesen nevetségessé tettek és agyonütöttek, ha a dolog nem volna annyira szomorú és felháborító. De végre is a nyárspolgárok jót mulattak a körmétrágó szt. Józsefen, a jámborok pedig irtózva kerülték el a tárlat tájékát is. Az első képen a bold. Szűz nem oly behizelgö, mint az átfestésen, de az utóbbin kevesebb is a természetesség. Az elsőn élő valóság, a másodikon a fej gondosabb fésülésről tanúskodik és némileg hatásra vadászik. A kép mögött ott sejtjük a karácsonyi pásztorjátékok toilletteszobáját. Közeledik a francia gyártmányokhoz és eltávolodik Holbein szellemétől. De az egész beállítás, a fényjátéka, a két szárny költészete elfeledtetik velünk Uhde ezen gyenge pillanatát. Az "Egyiptomba való menekülés" nyomán nem keletkezett Uhde-skandál, mert a félhomályban haladó menekülőkre ráborul az esti szürkület és így az alakokon nem érvényesül láthatólag Uhde modernizmusa. A "Keleti bölcsek" Máriájából hiányzik a megszokott áhítatos tekintet, de arcán visszatükröződik a hányattatás, a szenvedés fájdalmas lehelete, amit nem tud eloszlatni a sajátszerű, előkelő idegenek megjelenése fölött érzett meglepetés sem. Olyan bensőséggel tekint a keleti bölcsekre, mintha mondani akarná: jó emberek, ti drága kincseket hoztok a gyermeknek, pedig mi azt sem tudjuk, hova hajtsuk le fejünket. Ugyanaz a fájdalmas hangulat tükröződik le, de egészen más változatban, a menekülés közben pihenő Madonnán. Nem olyan szalonképes, mint a XVII. századi nápolyi Betlehemek Istenanyja, nem olyan akadémiai pózba vágott, mint Bouguereau "consolatrix afflictoruma." Asszony ő, bár áldott az asz-szonyok között.

Ugyanilyen merészen elütők Uhde angyalai is. A hagyományos hermafrodita angyalok, a "papa kedvence" stílben teremtett aranyos angyalkák, ijedten rebbennek el Uhde új szárnyas-világátol. Feltétlenül megtagadnák rokonságukat ezekkel a proletár angyalokkal. A hagyományos kritika sikongott is ellenük. De akadt egy magyar püspök, aki nem botrán-kozott meg a szellemi világnak ezen profani-zálása felett, hanem örömmel vásárolta meg és gyönyörködik benne. "Az angyal hirdeti Krisztus születését" című képén jelenik meg Uhde első angyala. Meglátszik rajta, hogy nem fantom, nem vetített kép, nem spiritiszta fenome-non, hanem élő valóság. Emberi formát öltött szellemi lény. De ez az emberi test mégis éteri, átszellemült, megdicsőült, amit fokoz a felülről reá áradó mennyei fény. Sőt Uhde Rossettinél is konciliánsabb: szárnyakat ad angyalainak, ha szorosan természetfeletti jelleget akar adni képének. A szárnyak pedig nem a színházak szertárából kerülnek elő, hanem az angyalokból nőnek ki. Ezt Uhdenek el is hisszük, olyan természetesek. Legszebb angyalait a "Szent Éj" hármaskép jobb oldali szárnyán festette meg. Különösen az első változaton a kis angyalokban mutatkozik a század legnagyobb gyermekfestőjének pazar tehetsége. Uhde lágy, gyengéd lelkületét mindig megragadta a gyermekek mesterkéletlen egyszerűségében rejlő báj és költészet. Knausz és Kaulbach Dorfprinzeinek babéraira sohasem áhítozott, anekdotázásra nem adta magát. A mamák és nénik nem is sóhajtoztak Uhde gyermekképei előtt, hogy milyen aranyosak, illedelmesek és csókolni valók. Uhde nem adhatott mindenik mellé bonnet és pesztonkat, hogy arcukat gondosan simogassa, talán rizsporozza, ruhájukat illegessc. Uhdenek a külsőség nem imponál. Mélységesen pszihologiai természet, aki belát a gyermek leikébe és az Isten teremtette benső szépséget hozza napvilágra. Nincs az egész művészettörténelemben olyan gyermekkép, mely el ne homályo-sulna Uhde "Engedjétek a kisdedeket hozzám jönni" című képe mellett, amelyen különösen az előtérben álló gyermeken az igazi gyermek-leiek ártatlan tartózkodása, félénksége és ébredező bizalma utolérhetetlen természetességgel, megindító bensőséggel és feltétlen igazsággal van megfestve. Nem akadhat olyan morózus mizantróp, aki el nem lágyulna ezen apróság láttára. És ennek az édes egyszerűségnek tejtestvérei ott énekelnek a "Szent Éj" oldalszárnyán. Az első változatban egészen édestestvérei, csakhogy szárnyaik vannak. Alig tudunk betelni nézésükkel, annyira hipnotizálnak természetes kedvességükkel. A születési pajta mellékkamrájába egy tetőnyíláson özönlenek be a mennyország kis dalosai és úgy telepednek le a kamra időviselte gerendáira, mint a madarak a fák ágaira. A kisdedóvónők talán hüledeznének fesztelenségükön, tetszés szerinti elhelyezkedésükön. Nincs rend, se szimmetria. A gruppok is hiányzanak. Igazi meny-nyei szabadság, csicsergő boldogság. És énekelnek, mint a fa ágain a madarak, amint kis szivecskéjükből és torkukból kifér. Egyik-másik kottát is hozott magával, de a karmestert otthon hagyták, mert ma nincs díszelőadás, hanem az ártatlanság, a gyermeki kedély ünnepe van. A második változaton Uhde ismét engedményeket tett. Meglátszik, hogy a karmester ott rejtőzik valahol a háttérben, az angyalkák már jobban rendbe szedték magukat. A kottákat igen buzgón nézik, mert egy félhangot sem szabad elhibázni. A csoportok is jobban összebújtak. Egy részük pedig nem találja elegendőnek a tetőn beszűremlő holdvilágot, odabújik a kamra réséhez és a lámpából átsu-gárzó fénynél olvassa kottáját. De így is még mindig Uhde családjából valók, a művészet haut-voléját képezik. Ha arcukról le tudnók venni tekintetünket, látnók, hogy most a mennyországban is egyszerűbb erkölcsök uralkodhatnak, mint a XVI. században. A brokát selyem, drágakövek kifogytak vagy talán a genti oltárkép drága köntösű angyalai a mennyekben udvarolnak, nem jöhettek le a földre.

Ezek az édes apróságok még a mennyekben is nagyobb szabadságot élveznek: egy eléggé egyszerű ingecskében tipegnek, de annál kedvesebbek.

"Tóbiás búcsúzásában" Uhde angyala nem esik ki szerepéből, megőrzi inkognitóját és azért egyszerű utasként állít be.

Ezzel Uhde festményeinek természetfölötti világát kimerítettük, most a vallásos képek milieuje van még hátra. Ez képezte mindenkor az Uhde-botrányok főrúgóját. És csodálatos, ez esetben nemcsak az elfogult közönség és kritikusok, de még Uhde jóakaró ismertetői is félreértették őt. A műtörténelmi ismereteken képzett esztétikusokat megtévesztette a külső hasonlóság, mely első, felületes pillanatra Uhde és a renaissance mesterei között felötlik. Ha Uhde Krisztust modern környezetbe állította, a művészettörténészek nyomban Paolo Veronesere, Dürerre, Wohlgemuthra, Rembrandtra, Rubensre gondoltak és azzal védték őt, hogy quod uni iustum, alteri aequum, ami az egyiknek megengedett, az a másiknál sem lehet hiba. Pedig a kettő között tátongó űr van, mely így át nem hidalható. Már Gebhardtnál hibáztattuk (1. Művészet 1905. 6. sz.), hogy a naivitást mímelte és a bibliai jeleneteket a középkori német festők módszere szerint német környezetbe, XIV—XV. századi milieube helyezte. Ha Veronese a Kánai mennyegzőt vagy Lévi lakomáját olasz patrícius palotában rendezi; ha Dürer és Wohlgemuth a keresztrefeszítéshez saját korabeli embereket helyez; ha Rembrandt Krisztusát Lázár feltámasztásánál holland sereg övezi; ha Rubens szentjei duzzadó selyemben pompázó udvari hölgyek és méltóságok: mindez természetes. Koruk felfogásának adnak kifejezést, midőn helyes történelmi ismeretek nélkül saját világukon át nézik a multat. És bár mi a költői képzeletet a művészetben többre becsüljük a tudomány összes eredményeinél és a költői felfogás szabadságát a legfőbb törvényként tiszteljük, mégis el kell ismernünk, hogy az akkori felfogás naivitása őszinte, míg a modern művészé tettetett. A művészetben pedig az őszinte érzés életkérdés. Uhde nem ezen az úton haladt. Láttuk, hogy az emberi típusokat lehetőleg a környezetből veszi. Megokoltuk ennek jogosultságát a sematikus ábrázolás ürességével és a keleti típusok lehetetlenségével. Egyébként Uhde modernizmusa nem a régi naivitáson, sem egyes modernek művészettörténeti fogásán alapul. Ilyen külső eszközök felhasználására Uhde sokkal bensőségesebb, tartalmasabb egyéniség. Nála minden belülről alakul ki.

Uhde fülében visszhangzanak Krisztus szavai: "Én veletek vagyok a világ végéig. Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, én köztük vagyok". Ezek a szavak Uhde előtt nem frázisok, hanem élő valóságok. Nem alakít ki belőlük swedenborgiánus miszticizmust, mint Exter. Ez a hatalmas germán a XIX. században költőien naiv tud lenni. Szaván fogja az Üdvözítőt, aki azt mondta : "Engedjétek hozzam jönni a kisdedeket". Nem az ő szobrához, nem képéhez, nem szelleméhez. Mindez hideg vagy magas. A valóságban engedjétek a kisdedeket hozzám jönni. És pedig nemcsak a húsz szazad előtti kisdedeket, hanem a mostaniakat is. Miért lenne ezekhez mostoha szivű? Megjelenik köztük, leül körükben és édesen simogatja, gyengéden ölelgeti, szívvel tanítgatja a kicsinyeket.

Majd megszólal az egyszerű emberek hajlékában az asztali ima:

Komm, Herr Jesu, sei unser Gast Und segne, was du bescheret hast!

Miért hagyná Krisztus az imát meghallgatatlanul? Hiszen "gyönyörűsége az emberek fiaival lenni". Az ajtó megnyílik és belép Krisztus. Az egyszerű emberek meg sem lepődnek, színházi jelenetet nem rendeznek a magas vendég tiszteletére. Nekik az olyan természetes, hogy Istenük elfogadja meghívásukat, mint egykor az emmauszi tanítványokét. De bensőséges hódolatuk az egyszerű hitnek monumentális kifejezése. Ismételten hangsúlyozom, hogy a vallásos érzésnek ilyen pózmentes és természetes kifejezését Uhde előtt nem ismertük. Mert még a klasszikusok alkotásaiban is mindig van valami begyakorolt, kitanult áhítat; a primitívekben őszintén kiabáló jámborság. A második változatban megfestett családanya oly őszinte szívből fakadó áhítattal és egyszerűséggel néz Krisztusra, hogy lelkimélység tekintetében csak Fra Angelico helyezhető vele egy sorba, de természetességben még ezt is felülmúlja. Majd megindul Krisztus szive a szegényeken, akik ott izzadnak az aratás hevében; könnyíteni akar ter-hükön, hiszen annyira sovárognak a Mester után. Leül tehát egy domb tetejére; a munkások abba hagyják az aratást, köréje gyűlnek és alázattal hallgatják a "Hegyibeszédet". Máskor még a Starenbergi-tó partján leül egy csónakba és a hajóhídon ülő, meg a parton álló kis csoportnak ismétli meg a "Tó melletti beszédet". Az emberi szótár szűknek bizonyul, midőn le akarja írni azt a bámulatos változatosságot, melylyel Uhde az emberek arcán elomló áhítatot, összeszedettséget, figyelmet, érdeklődést, természetességet, hitet és bizalmat tudja megrögzítem. E tekintetben Uhde fantáziája kifogyhatatlan; mint a mithoszbeli bőségszaru szakadatlan ontja kincseit. Sohasem ismétel, de még csak az ismétlés gyanújába sem keveredik. Minden újabb alkotása valóban új. "Tóbiás búcsúja" sem akar a bibliai jelenetnek egyszerű modernizálása lenni. Most is útnak indul nem egy gyermekifjú, akit a szülők szeretete aggódó félelemmel bocsát a nagyvilágba. A szülők áldásukat rebegik a fiú feje felett: "legyen kísérőd az Úr angyala." Uhdenek pedig nincsenek üres szavai. Megjelenik az angyal és oltalmába veszi a modern kis Tóbiást. A modern "bibliás ember" pedig tovább szövi bibliai álmait. Addig-addig olvasgatja a Szentírást, míg végre valósággá lesz előtte. Az élet és képzelet összeolvad, a határok térben és időben elmosódnak. Ki akarna határt szabni a művész képzeletének, ki akarná felállítani előtte a logikus való sorompóit? A művész prófétai szemlélődésben él. Lát egy szegény nőt kimerültén támolyogni, hajléktalanul tévelyegni. Ki ez a nő? Egy szerencsétlen teremtés. Jó; legyen tehát címe: "Winterabend". De amint a Bibliát olvassa, ismét feltűnik egy ilyen ingadozó léptekkel haladó hajléktalan nő. Ki ő? Az Üdvözítő anyja? Lehet. Nem tudjuk. De arcáról lesugárzik a tiszta lélek és az anyaság szentsége. A művész már látja is feje fölött a glorio-lát. Miért onnét letörölni? Istennek anyja ő vagy Istennek teremtménye? Lehet mindkettő. Mi legyen tehát a kép címe? "Der heilige Abend?" Jó! Nem a cím a fő, mondta Boeck-lin, aki maga nagy ritkán adott címet képeinek. Érzed szíveddel és emberi lelkeddel, hogy milyen szent érzelemmel festette a művész e képet? Ha igen: érezz vele. Ha nem, menj és végezz kettős könyvvitelt. Számodra a művészet temploma zárva van.

Uhde tehát nem modernizálta a bibliai történeteket, hanem Krisztust állította bele a modern életbe. Igen ám, de hogy is vagyunk azzal a bizonyos frakkba öltözött Krisztussal? Hogy oldotta meg Uhde a ruhakérdést a vallásos festményeken? A legnagyobb tapintattal és ügyességgel. Itt is kerülte a túlzó modernizálást, az éles pointirozást, a tettetett naivitást, az anachronizmust. Őszinte és egyenes, mint mindenben. A renaissance tógái és plu-viáléi, a barokk plundrái és Stuart-gallérai nem találnak helyet Uhde művészetében. Vernet bő burnusai szintén túlságosan festőiek neki. Egyszerűsít és megközelíti a valóságot. A bibliai alakok soha modern ruhát nem öltenek, hanem bizonyos egyszerű inghez hasonló hosszú öltözetben jelennek meg, amelyen nem ütközhetnek meg a legkritikusabb természetűek sem. Nem sematikus ruha ez, a kérdésnek nem elodázása, elfestése. Új forma, mely azonban régi lehet, sőt az eddigi bibliai ruházatok között a legvalóbbszerű. Krisztus mindig hosszú, sötétkék, bokáig érő, bőujjú talárisban jelenik meg, mely szabásával nem vall sem a velencei vázlatkönyvre, sem Van Eyckék drapériáira, de a zsibvásárok rongyaira sem. Egyszerű taláris mesterkedés nélkül. Színe pedig sötétbe hajló, lágytörésű, viseltes kék. Nem oly ünnepélyesen mély, mint Dolceé, Stucke vagy Boeckliné. Az "emmauszi tanítványok "-ön még kísérletezett; a "Noli me tangere" Magdolnájának ruháját futólagos tekintetre modernnek tart-hatnók. Az elsőn valami átmeneti ruhát szabott a tanítványokra, amely nem modern, de nem - is bibliai. Az "Utolsó vacsorán" azonban már megtalálja a helyes utat, mely a valószerűséghez vezet és feltűnő újdonságával nem hívja fel magára a figyelmet. Krisztuséhoz hasonló hosszú ruhában, bő köpenyekben, pelerinfélékben, plaidszerű kendőkben, barátos csuhákban ülnek az apostolok. Semmi sem bizonyos, minden inkább csak sejtelmes, de nem is törődünk vele. A modern festészet kontúrokat nélkülöző felfogásában alárendelt szerepűek. Sőt Uhde hasonló szellemben jár el, mint Lenbach, de egészen eredetien, teljesen uhdeista módon. Lenbachnál szintén sokszor nehéz volna meghatározni, hogy micsoda szabású ruha van alakjain; csak nagy vonásokban festi meg, teljesen mellékes, majdnem neutrális. Kgész figyelmünket hipnotikus vonzóerővel oda központosítja a szemre, melyből az alakok lelkiélete sugárzik. Előtte Rembrandt szakasztott ilyen felfogással járt el: a figyelmet öntudatlanul az ajkjátékára irányította; a száj metszésén, végtelenül finom valtozatosságú alakitásán tükröztette vissza a kedélyállapotot és így a ruháról elvonta a tekintetet Uhde az arcokra kiülő bensőséggel, áhítattal, egyszerűséggel köti le figyelmünket, azért olyan könnyű neki a ruházatot hanyagahbul kezelni és ezen előkelő nonchalance-szal ezt a nehéz kérdést megoldani. Modern ruhát csakis modern alakokra szab, akik között Krisztus megjelenik és ezeket nem szabad bibliai alakoknak nézni, mint már előbb kifejtettem. A harmadik csoport alakjain, modern allegorikus jellegüknél fogva, nem szabad megütköznünk. Ezekben Uhde új zsánert teremtett a jelen és múlt költői összeolvasztása által. Ha pedig a bibliai történetekben nem az eszmei tartalmat akarja kidomborítani, hanem annak naiv poézisét megjeleníteni, mint a "Napkeleti bölcsek útja "-ban, akkor egészen a néplélekből, képzeletéből alakítja ki a ruházatot. Prémes menték, csillogó selymek, ragyogó koronák. A kép már nem annyira vallásos festmény, mint betlehemes gyermekek álma, a népmese üde megjelenítése, amit az alakok naiv magatartása, arca, a táj poézise is sejtet. "Krisztus köpenyegéért" sorsot vető katonákról is felette nehéz volna meghatározni, hogy melyik arzenálból kapták ruházatukat. Egy bizonyos, hogy nem a müncheni Hofteaterből. Mantegna katonái barbároknak néznék őket ruházatukkal együtt s "Caesar diadalmeneté "-be nem fogadnák be. A régészek a XII. század körül szag-lálnának. De ki tudja, vajjon a festői szép nem ér-e fel egy régészeti tévedéssel? Mommsen legalább kiesett szerepéből a kép előtt és csak azt mondotta róla: "Wunderschön!" Ez a művészet diadala a tudás fölött.

A lakások kialakításában Uhde valóságos szecesszionistának bizonyul. Régi nótákat újra dúdolni nem akar és azt tartja, hogy a közepes újdonság többet ér a remek másolatnál. De az ő újdonságai semmiesetre sem közepesek. Hollandi tanulmányai megtanították őt egyszerűségre, az egyszerűségnek szépségére és költészetére. Azt jól tudta, hogy a zsidó emlékek mind elpusztultak és minden rekonstrukció építészeti fantazmagória. Keze tehát szabad. Képeinek bensőségéhez, érzelmi tartalmához, melegéhez oly jól illenek az egyszerű hollandi halászok faházai. Azon is alakítani kell, szóval udeizálni, vagy, ha úgy tetszik, szecesszionálni, átegyéníteni, eredetivé tenni. Fzt oly sikerrel tette meg, hogy ellenségeit is megvesztegette; nem vették észre a modernizálást. Az "Utolsó vacsorán" eltűnt Lionardo ünnepélyes díszterme és alacsony, hollandi ablakú szoba nyert helyet. A születésnél hiába keressük a hagyományos barlangot vagy istállót: pajtaszerű félszerben születik a Megváltó. A napkeleti bölcsek szerény szobácskában lelik a szent családot. Az emmauszi tanítványok favázas-deszkás lakásban fogadják Krisztust. A modern környezetű vallásos jeleneteket rendszerint ilyen holland jellegű szobákba helyezi. Oly intimek, egyszerűek, áhítatra, bensőségre hangolok, hogy megfelelőbb keretet alig találhatnánk.

JÉZUS SZÜLETÉSE UHDE FRIGYES OLAJFESTMÉNYE ILLUSTRIRTE ZEITUNG, BERLIN, JOGOSÍTÁSÁVAL
JÉZUS SZÜLETÉSE
UHDE FRIGYES OLAJFESTMÉNYE
ILLUSTRIRTE ZEITUNG, BERLIN, JOGOSÍTÁSÁVAL

A vidékek megfestésében egy lépéssel még közelebb ment a modernséghez, mert itt kockázat nélkül inkább megtehette. A paysage intimé minden finomsága, hangulat-könnyed-ségűárnyalata, lebilincselő színharmóniája mesterien érvényesül Uhde táj képes vallásos festményein. Önálló tájképet eddig még nem festett, de úgy vallásos, mint világi képeinek hátterében feltüntetett tájak arról tanúskodnak, hogy ha Uhde tájfestésre adná magát, a legkiválóbbak között foglalna helyet. Míg világi tárgyú képein majd Menzellel és Liebermannal vetekszik a napfénynek a fákon való beszüremlésében, a napfoltoknak széles, foltos széthintésében, villogó csillogásában; majd egészen önállóan ragyogó plein-airbe állítja be alakjait: a vallásos képeken kevesebb erővel és merészséggel, több lágysággal, finomsággal, gyengédséggel festi tájait. Itt érvényesül leheletszerű finomságában a paysage intimé előkelő választékossága. A tárgy hangulata átáramlik a tájra és így a tájkép a tárgy alanyi hangulatának hordozója, kifejezője lesz. Hogy ezt elérje, nem indulhat a hagyományos bibliai festészet nyomdokain; pálmákat, kaktuszokat, aloekat nem komponálhat össze régi sémák szerint. Ligeti-féle fantasztikus délvidékeket kulisszaszerűeknek tartja és felette fényeseknek, ragyogóknak, semhogy a germán faj kedélyi mélységét beléjük lehelhesse. Ehhez a hazai, északi táj páratelt, színes vidéke, sejtelmes, suttogó erdei, csillogó hómezei kellettek. Különösen remek a "Szent este" hangulatos tája, mely a mi karácsonyainknak ábrándos, költői, meleg varázsát, csillogó, ezüstös havát és tündéri villogású, alkonyati kékesszürkeségét rögzíti meg. Az "Egyiptomba való menekülés" alkonyatba boruló erdőben mutatja a szent családot, a "Noli me tangere" pedig meleg-párás, harmatdús hajnali órában jelenteti meg a feltámadt Krisztust és állítja vele szembe a legáhítatosabb, elragadtatásban imázó Magdolnát, melyet eddig a festőművészet produkált. Az emberek lelkihangulata és a tájak festői tartalma andalító zenébe folynak össze. Édes színmelódiák, ábrándozásra, elandalgásra késztető moll-szimfoniák.

De mindez a sok bensőséges hangulat, elbájoló zenei tónus, megilletődést elővarázsoló érzelmi mélység lehetetlen lett volna a modern szín- és fényköltészet nélkül Már Rembrandt és a németalföldiek, sőt Tiziano alkotásaiban is az omlós színek, aranyos és ezüstös tónusok adják meg azt a bensőséget és lágy érzelmi vonást, amely a szimmetriára és vonalritmusra alapított olasz festészetből hiányzik. Ezt a tisztán kolorista hatásokat kutató irányt a modern festészet gourmetes választékossággal a legmagasabb színvonalra fokozta. Nem mintha a tartalmat elhanyagolta volna és tisztán a technikában vizenyősödnék el, bár a filozófiát, okoskodást, tanítást feltétlenül száműzte. Az alakokat, tárgyakat, tájakat folyton változó, északi, színdús levegőnkbe helyezte, amelyben a színek hol vígan kacagnak, édesen mosolyognak, hol lágyan álmodoznak, komoran gyászolnak. Uhde elsőrendű kolorista, aki a színekben rejlő fényhatásokat szuggesztív, erővel vonja ki. Nem olyan mély, mint Boecklin, nem olyan ünnepélyes, mint Klinger, nem olyan démoni, mint Stuck. Uhde a lágyságnak, az enyhén tört, misztikusan párázó, vagy a vakítóan kápráztató, majd az olajosán nehéz színek mestere. Bár látja Parisban Bastien-Lepage plein-air képeit, azok nincsenek reá hatással. Csak Hollandiában nyílnak meg szemei a modern színezés iránt; addig Makart — Piloty — Munkácsy színkeverésében dolgozik. Uhde germán lélek és hangulatos lelkületéből egészen érthető, hogy a francia modern színezés vakmerő nyíltsága, kezdetben még sokszor darabos, kemény volta nem vonzotta. Azonban Hollandiának enyhébb, színdúsabb, levegősebb tónusa megragadta lírikus képzeletét és önállóan kísérelte meg Hollandia légkörében azt, amit Parisban vásznakon látott: a szabad világítási! színezést. Még erősebben fejlett ki ez a modern színérzéke, midőn Münchenben telepedett le. Első képein meglátszik a fénynyel való küzdés, a fehér és lila színek-egyenlőtlen küzdelme, aminek folytán képei lisztesek, krétásak, de hamar ura lesz a technikának és megkezdi a modern szabad világítású festést, amely az ő révén lett általánossá a német festészetben. Szereti a hideg tavaszi napfényt vagy a derült alkonyi szürkületet ablakokon át sugároztatni a szobákba. Az alakok a fény ellenében állnak, amiáltal életteljes plaszticitásban domborodnak ki, a helyiséget pedig fény és levegő tölti be. Ezüstös lila tónusban foglalja össze a nappali fényben ragyogó alakokat és így minden megdicsőül, otthonias nyugalmat és kedvességet nyer. Ez a fény nemesíti meg bibliai alakjait, idealizálja a darabos apostolokat és szenteket. Mert a fénynek költészete fiziológiai szükségességgel ragadja meg a nézőt, ha egyáltalán van érzéke a művészi hatások iránt. Nem annyira a színnek, mint a színekből kialakuló fénynek poézise, a valőrök mesteri kezelése, a tónus összefoglaló, kiegyenlítő ereje adja meg a képek hangulatát. Csupán a "Hegyi beszéd "-én kevés a levegő, amit azonban a színek csendes össze-csendülésével kárpótol és feledtet. A színeket diszkréten olvasztja bele a fénybe; nem szereti a rikító, kiabáló színeket, még plein-air képein is finom mérséklés, lefokozás uralkodik. Különösen ahol a lelkihangulat nyomottabb, fájdalmasabb, neutrális színeket alkalmaz és azoknak pazar változataival hoz életet a képbe. Néha a kettős világítás érdekes küzdelme izgatja őt, mint a "Szent Éj "-én, ahol a hold ezüstös fénye birkózik a lámpássárga, sőt a dicsfény rózsaszín világításával finom, alig érzékelhető levegőhullámokban. A "Sírbatétel" a fáklya meleg fénye által emelkedik a. bevégzettség bámulatos magaslatára. "A Világosság a sötétségben tündöklik" című Krisztus-képén a clair-obscurerel birkózik meg diadalmasan. Mindezekben Uhde főérdeme és művészi zsenialitása abban csúcsosodik ki, hogy a technikának ezen bravúros kezelése közben sohasem tévesztette szem elől a lelkiélet, a művészi tartalom mélységes kifejezését. De azért ne gondoljunk német szentimentalizmusra. Uhde érzelmi mélysége őszinte és fenékig színigaz. Nem a külsőn csüng, nem tisztán szinhatá-sokra törekszik. Művészlélek, aki nem eszével, hanem szivével akar minket megközelíteni. Művészi hatásokra törekszik és a technikának bűbájos zománcával esztétikai gyönyörökre akar hangolni, költői harmóniával lelkünket betölteni.

Vagyis inkább Uhde kifelé semmit sem akar. Ő önmagáért fest. Alkot, mert az alkotás neki gyönyör, élvezet, boldogító elragadtatás, édes trance, mámorító álom. Hogy mi lesz munkájának eredménye? azzal édes-keveset törődik, a legkevesebbet pedig a közönséggel. Megrendelésekre nem kapható. Csak ami szivéből nő ki, azt festi meg, csak ami visszhangot kelt lelkében, azt veti vásznára. Mióta bibliai képeivel felhagyott, nagy előszeretettel festi leányait, jóbarátait, cselédjeit és szivéből fakadó zsanéreit. És ezekben is éppen olyan nagy mesternek mutatkozik, mint vallásos képeiben. Bár ez utóbbiak annyira összenőttek Uhde nevével, hogy Uhde fogalommá- vált a vallásos festészetben.

Most pedig, midőn a "bibliás ember" már elnémult, midőn a sok harc és támadás keserűsége között művészi szivének vallásos húrjai már szétszakadoztak vagy elnémultak, most kezdik őt megérteni a vallásos körök is. Ostini Uhde életrajzában azt írja, hogy az orthodox lutheránusok elvből visszautasítják Uhde képeit; nekik az isteninek ábrázolása bálványkép. "Ami a katholikus papságot illeti, az öregek sohasem értették meg Uhdet és mert a haladás elvét képviseli, elzárkóztak előle. De a képzettebb ifjú papság között szép számmal akadnak, akik szeretik Uhdet. Vajjon ki merik-e ezt hangosan mondani; az más kérdés!" Most már nyugodtan kimondhatják, bántódásuk nem eshetik. Akadt egy finom érzékű és modern gondolkozású jezsuita páter, Arndt Ágoston, aki sajtó alatt levő munkájába, "Die Bibel in der Kunst", hat Uhde-képet vett fel, sőt cím-képül is Uhde-képet választott. A mű megjelenéséhez a mainzi érsek adott egyházi engedélyt, Rampolla bíboros írt ajánló sorokat, X. Pius pedig külön brevével tüntette ki.

Vajjon ezen legfelsőbb egyházi helybenhagyás után mit fognak Uhde elkeseredett ellenségei mondani? Tovább is "szentségfertőztetőnek" fogják nevezni? Mivel fogják védeni álláspontjukat?

És vajjon Uhde lelkében megjön-e a másodvirágzás ezen elégtétel után?

Aligha!

A szívnek megszakadt húrjait összefoltozni nem lehet.


FIEBER HENRIK


KASSELIK TERVE A SZENT ISTVÁN TEMPLOMHOZ
KASSELIK TERVE A SZENT ISTVÁN TEMPLOMHOZ

A SZENT ISTVÁN TEMPLOM, HILD TERVE SZERINT 1863-BÓL VALÓ KŐNYOMAT UTÁN
A SZENT ISTVÁN TEMPLOM, HILD TERVE SZERINT 1863-BÓL VALÓ KŐNYOMAT UTÁN

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003