Negyedik évfolyam, 1905    |   Ötödik szám    |    p. 303-310.
 

 


LENBACH ÉS MENZEL

Vannak poszthumusz kiállítások, melyekhez nem illik a száradt, gyászfátyolos babér, oly életerő sugárzik belőlök. Évtizedekre kihatnak, míg céljukat elérték, míg a belőlük merülő tanulság maradék nélkül egyesül az utókor leikével. Az esetleges elhull, a lényeges marad: a nagy egyéniségek kvintesszenciája, szellemök legbensőbb magva, mely a jövő kultúráknak élesztője.

Mert a képesség: kisugárzás útján befolyásolni a kort és az utókort, a nagy szellemek legigazibb hatalma, legigazibb halhatatlansága. Csak látszólag fűződik az a sokszor emlegetett névhez, vagy akár a reális alkotáshoz is, melyet minden egyes szemlélet saját gyúpont-jából viszonylagosan láthat csak meg, mint kiröppenő értékek burokját.

E megismeréssel — mely mellesleg minden névhiúság meddőségét dokumentálja, találjuk meg legegyszerűbben az utat Lenbach és Men-zel művészi hagyatékának megértéséhez, melyet München jelenleg bemutat. Valóságos gigantomachia a két mester életének műve, mely hatalmas, nyugodt tömegű árnyék gyanánt válik el a nemzetközi kiállításnak messze mögéje vonuló mozaikhátterétől.

Fejlődésük tisztán fekszik előttünk, a tegnap és a tegnapelőtt alkotásai között nincs válaszfal. A habozó kísérlettől fordulaton, irányváltoztatáson át a végső diadalig szellemök érverésének minden lüktetése kiérezhető. S a művek impozáns sorozatában alig van egy, mely nem árulná el a "vestigia leonis"-t.

Mintha művészetök magas nívóján kívül nem volna közösségük. Már személyesen is mily ellentét a magas, hajlékony, Jupiter-fejű, lángszemű renaissance-ember, Lenbach és a mese kincsőrző gnómjaira emlékeztető, kalmárszakállas, ragadozómadárszemű Menzel között. Lenbach a maga élesen akcentuált föllépésével tipikus képviselője a született zsenialitásnak. A szenvedélyes, hevesbeszédű pártembernek álláspontja a művészi fejlődés kérdéseihez csupa szubjektivizmus. Mint a müncheni művészet generalisszimusa egy diplomata tapintatával vezette éveken keresztül annak ügyeit és részrehajlósága, meleg szivélyessége, majd páratlan gorombasága köztudomású. A propylaeumok közelében épült villája, Európa hírességeinek találkozó helye, korunk egy pompakedvelő Scaligerének pazar otthona, melyet a mai Lenbach-téren emelkedő művészházzal - - szintúgy az ő alkotásával — együtt ma múzeumok gyanánt belépti díj mellett tekinthetünk meg.

Az igénytelen, hallgatag Menzelt viszont zárkózottsága miatt már életében a legenda köde fogta körül. Félénk csodálat kisérte a "kis excellenciá"-t rendes esti sétájában a potsdami úton végig Josty vendéglőjébe, hol oly mondásan nagyokat vacsorázott. Berlin hivatalos művészetéhez alig állott vonatkozásban és a rozoga háznak, melyben puritán berendezésű műterme volt, kíméletes figyelemből csak a mester haláláig odázták lerombolását.

A német esztétika újabb időben Lenbachot Menzel mellé állítja, a délnémet művészet képviselőjét az északnémetéhez. Ha ez összeállításban koordináció, a két művész egyenrangú-sítása akar kifejeződni, a szándék nem egészen jogosult. Mert ha egymáson értékelhetjük is ez annyira eltérő művészegyéniségeket, mégsem felejthetjük el a köztük levő fokozatot. Lenbach, fiatalkorától eltekintve, speciálista volt a művészet egy határolt területén s mint ilyen természetesen zseniális. De míg mindinkább kitűnik, hogy Menzelt nem lehet egyhamar túlbecsülni, hogy állandó értékek alkotója, melyek gigantikus sziklatömbök gyanánt nyúlnak fel csúcsaikkal az időnkivüliségbe s csak alapjukat mossa a fejlődési áradat hulláma, addig ellentétben e nagy időszerűtlen-séghez Lenbach korának művésze, mely őt, miután lényegét megérté, már-már is túlbecsülte. Lenbach és Menzel, — a német esztétika ugyan örömmel idézheti újból a Goethe-Schiller-versengésnek közmondásos, büszke zárószavát.

*

Lenbach megjegyzése, hogy a "mai mű-kiállítások első- vagy másodrangú köztemetések", rajta bizonyosodott be legkevésbbé. Ő maga a Glaspalastban évek óta rendelkezett egy hangulatos teremmel, melyet érett ízlése kidíszítelt gobelinekkel, florenci nászládákkal és préseitbőr falzisztóriumokkal. E Lenbach-szoba emléke lebeghetett a hagyatékkiállítás rendezőinek szeme előtt. Mintha az arany Velence valami nábobjának képtárában volnánk, mindenfelé az olasz újraszületés nemes formáira vetődik tekintetünk. Drága selyem-damaszszal vonták be a falat, sávolt pirossal, palmettás rezedával, biborviolával, melyen az arcképek sora majd márványhűvösen hat, majd vértől duzzadón és életmelegen.

Lenbach jellemző nyilatkozatának : "Minden tehetség tüzelőanyag, mely egy művésznek, vagy a műremekeknek hatása alatt lobban lángra", e kiállítás fényes dokumentuma. Menynyire tüzelték őt magát a nagy velenceiek s a spanyolok, Rubens, Rembrandt, Frans Hals, sőt utóbb Reynolds s Gainsborough. Minden egyes művéhez valamelyikük kolorizmusa adja meg a mély, meleg melódiát, melyet az egybenőtt, áttetsző színrétegeknek, a nemes, érett ver-nis borostyánsárgájának mellékzöngése kisér. Híres próbatábláin, melyekből egynéhányat bevontak, a kiállítás keretébe, a zománcnak tüzé-vel, a kagylónak opalizálásával vetekedik a szín. Az oldott temperával, melyből szerinte hiányzik az olajfesték legaljasabb tulajdonsága, a "földes nehézkesség", érte el e bámulatos hatásokat, legtöbbször sajátságos, raffinált módon, folyékony színeknek szellemes össze-csurgatásával, megalvóknak egybeforrasztásá-val, ahogyan csak valaki merheti, ki úgy ismeri a színek orkesztrumát, mint ő, a Schack-kép-tár páratlan másolatainak szerzője.

E kolorisztikus érdeket különösen női arcképeiben koncentrálta. Az optikus inger kedvéért festette az asszonyt, a hősök játszó; társát, az élet ornamentjét, melyből a szfinx-szerű hiányzik. Az öreg Auguszta császárnénak, Koburg Klementinának s a Lenbach-ház kedves infansnőjének, a kis Marionnak arcképein kívül asszonyai többnyire csak egy átlagos szépségtipus képviselői. Belőlük egy spekulativ kiadó elég árulóan egy "híres szépségek albuma"-t állított össze. Bár Lenbach-nak itt is sikerült néha szemet festenie, melyben a lélek ege tükrözik, mely álmodoz a mesz-szeségbe vagy tágra nyíltan révedez az űrbe.

Férfiarcképeiben ismerjük meg a nagy epikust, a "férfiéneklő"-t. Lenbach korának Plu-tarchusa. Fölösleges neveket felsorolnunk, az utolsó évtizedek szellemhőseit mind megtaláljuk e kiállításban.

Míg a régi művészet nagy férfifestői tisztelték az ábrázolandóban belvilágának titokzatosságát s talán egy emblémával, körzővel, foliánssal utaltak rá mellékesen; Lenbach eldobva a mellékletet, impulziv erőszakkal közellép modelljéhez és arcára borítja a zsenialitásnak stereotip álarcát. Testtel, ruhával nem sokat törődik, annak a háttérbe olvadó maszszája csak hordozza és izolálja a fejet. A fej érdekli őt, az agy edénye, a fejben is főleg a szem, ez a legelőbb élet, a szellemiség fényszórója.

A reprezentáció szokásos eszközeit, az oszlopok körül redősen omló bársonyfüggönyt, selyempárnán nyugovó koronát, a kosztümbábkirályságnak üres pompát és hűvös megközelítheti enséget árasztó összes színházrekvi-zitumait joggal nélkülözhette Lenbach művészete. Az öreg Vilmos császár és különösen Luitpold regensherceg mintaszerű arcképeinek nemes, egyszerű emberiessége rokonszenvesen érint, felfogásuk festőisége, a fejben tömörülő formagazdagság feledtet minden külsőséget.

Bismarck, " a villogószemű szörnyeteg", ahogy Lenbach nevezte, húsz éven át ihlette művészetét. Festette számtalanszor a hivatalos Bismarckot s a varzini háziurat. Öregedése minden fázisában festette ezt a sziklabálványt, kinek hatalmas termete, gömbölyödő fejformája tökéletes erőakkumulátor. A bozontos szemöldök árnyékából kidűlő véredényes szemek nyugodt önbizalomnak, dacos, nem tágító büszkeségnek szikráit szórják. A lipcsei múzeumban levő Bismarck-arckép talán legfokozottabb megszemélyesítője ez óriásnak, ki a kép keletkezésekor, a berlini kongressus idejében, Európa sorsát tartotta kezében.

Megdöbbentő jellemző erővel festette Döl-linger száraz, szikár fejét is, ezt a sajátságos, megkövesedett agyhüvelyt, a dogmatika furfangjaiba mélyedő szemek lidércfényét, a vékony ajkakat, éles argumentumok hirdetőit. Ijesztő életteljességben áll előttünk különösen azon arcképen, hol fején az anathéma súlyaként sötétlik a papi birétum és a zöld háttér, a fakó hús, a fekete köntös mély egységéből kísértetiesen felénk lobog szúró tekintete.

Különös charme-ja Lenbach arcképeinek a szem e lázas, démoni élete. Ha Allmersnek, a ditmari poétának, Linggnek, a komor pesszimistának,Böcklinnek, Mommsen, Helmholtz, Nansen, Virchownak arcképeibe elmerülünk, mintha illumináltak, szent őrületben égők társaságában volnánk. Ez életfokozásban fekszik az arcképfestő Lenbach ereje és gyöngesége. Mert néha elfog az érzés, mintha elementáris alkotó képességének heve túlragadta volna az esztétikus kultúrának neki juttatott körén. Művészetének harsonaszava túlzengi a bensőbb, gyöngédebb hangokat, szenvedélyes ecsetje sokszor elűzi azokat az alig felszínre kerülő, sejtelmes árnyalatokat, melyekből az arcnak rejtélyes szövete szövődik.

A kiállítás meglepetést is hozott. Bemutatja a fiatal Lenbachot, ki még nem volt "híres", de ki igényteleneknek látszó tájképekben, interiőrökben, fenomenális parasztfejtanulmányokban tanúságot tesz arról, hogy egyike volt azon hivatottaknak és választottaknak, kik előtt a festői forma lényege megnyilatkozott. A hatvanas évekből valók e művek, abból a nagy időből, melynek emléke most éled a német művészet körében. Lenbach akkor közelebb állott Leiblhoz, mintsem sejtettük volna, a Schack-képtárban lógó, sokszor csodált "Pásztorfiú" dacára. Akkoriban, mint maga beszéli, erdőszéleket festett "hatalmas, a nyugvó naptól megvilágított fenyőtörzseket, furcsa állatcsoportokat, szalmakalapos, vörös mellényes, kéknadrágos parasztokat". Kisméretű művek, néha tenyérnyiek, melyek a rajtuk nyugvó szemmel csodálatos harmóniákat közvetítenek. És ha megláttuk őket, akkor veszszük észre, hogy a híres Lenbach is akkor volt legnagyobb, ha ifjúságának napsugara keresztültört a képei felett borongó régimesteri barna föllegen.

Ha élte végén sokszor hevesen kikelt a művészi áramlat ellen, mely minden médiumnak mellőzésével keresi a természettel való kapcsolatot, csak úgy volt vele, mint Tolsztoj, ki szintén minél vénebb lesz, annál szenvedélyesebben követeli az érzékiségtől való szabadulást.

*

A Menzel-kiállítás váratlanul jött. A műegye-sület helyiségeiben helyezték el úgy — ahogy, raktárszerűen. Talán maga is így akarta volna. Képviselni egy a mai felfogással teljesen heterogént : hogy a műremeknek nincs szüksége hangolt környezetre, drága lim-lomra, úgy is beragyogja azt. Persze olyan abszolút becsűnek kell lennie, mint ezeknek a felerészben a múlt század közepéről való, régi divatú keretekbe foglalt műveknek.

Úgy tudjuk, hogy a művészetben a "készek" elmaradnak és aki kívánni valót nem hagy vissza, nem elégít ki semmi vágyódást. Mert a művészet célja: vágykeltés, életfejlesztés.

De ha Menzel művészetében vágy volt és küzdés, olyan volt az, melynek eleve teljesülés és győzelem volt zászlajára írva. Hisz benne minden le van igázva és a diadal minden lehetősége kimerítve. A mi "új" művészetünk ott lappang az ötvenes, hatvanas évek Menzel-műveiben, a mi új értékeink és felfedezéseink, és csak úgy mellesleg.

Menzel művészetének regulativje más, mint a mienké. Menzel kollektív művészi lény. Megismerésének mindent átölelő körében bárhol tömörülhet az érzés. Művészetében nincsenek olyan kimondott, egy oldalú princípiumok letéve, melyeken túl nem fejlődhetett volna már ő maga. Csirát fejlesztő képessége végtelen s azért hat néha ránk oly szárazon és ridegen mint a gyökér.

Ez különben korántsem bizonyítja tehetségének bátortalanságát. De bizonyítja felfogó képességének oly széleskörűségét, melyet a mai nemzedékben hiába keresünk, rá vall egy vagyon birtokára, mely a művészetben teljességgel nélkülözhetetlen : fejlett esztétikus kultúrájára.

Meg kell fontolnunk azt, hogy Menzel első föllépése - - harminc év múlva egy százada lesz annak - - abba a korba esik, melynek művészete még Lessing és Winckelmann hellén világnézetével telített és az "eszme"-ben való hit törhetetlen volt. Cornelius és társai az üres egeket ostromolták ideálért. Akkoriban Menzel volt az első, ki megérezte maga alatt az anyaföldet, ki nem rajongott mámoros fővel, de tárgyilagos megfigyeléssel kereste a művészet reális forrásait. Aiikor tizennyolc éves korában "Brandenburg és Poroszország történeti nevezetességei''-vei rajzónja megszabadította a történeti felfogást patetikus szépségességétől és a nagy gesztusoktól, fejcsóválva fogadták. Tudatos, finom iróniával konstatálja : "a kor még nem engedélyezi, hogy az ember necsak cselekedjék, de külsőleg is látható legyen'".

De a kor mégis meghajolt a kényszerítő szuggesztív erő, a divinatorikus biztosság előtt, mely megjelenítette előtte a XVIÍI. századbeli Poroszország történetét. De Menzelnek a múlt ködében fürkésző szeme bármily valószínűséggel eleveníti is meg előttünk Hochkirch lázas éjjelét, Leuthen sáros havát és szomorú egét, a Frigyeskor egész napos nagyságát. Sanssouci csillárjainak világát s a taxuszboszkettes Rheinsberg idilljeit, a "történész" Menzelnél jobban leköt minket a nagy, szabad, egyetlen Menzel, kinek művészete Constable kapcsán érintkezik a nagy tradíciókkal. Az a Menzel, ki a negyvenes években megfesti a "Szögletszobá"-t a szélben lobogó függönynyel, "Albrecht herceg kertjé"-t, a "Házépítők"-et s a "Berlin-Potsdami vasút "-át, az ötvenesekben az " Atelierfar-at és a "Théatre Gymnase"-t, a hatvanasokban a,.Párisi utcá"-t s a "Tuileriák kertjé''-t, az impresszionizmus e diadalait, a "Prédikáció"-t a köseni napos bükkök alatt és későbbi években a "Vashámor" -t, a ..Gyermekalbum" lapjait, a "Gasteini körmenet "-ét s a kissingeni képeket.

Menzel festészete a rajz fundamentumán épül fel. Ő, ki a grafikából indult ki, mindvégig megtartotta annak a végletekig analizáló vonaljátékát, a merész rövidülések kombinációit, a tömör, kemény gerincet, melyet a szín ruhájából nála mindig kiérezünk. Még a "Vashámor"-ban is, hol pedig a színnek önnön-magáért, mint hangulati tényezőnek is van jogosultsága, hol a kohóból előtörő forró fény a lázas munka izgalmának közvetítője, még ott is a kortörténet hatalmas rajzolója marad. Nála a szín sohasem oldja fel a formát. A bizonytalan színes melódiáját, a parenthézis ingerét, a lehetőségek sejtelmességét hiába keressük művészetében, melynek a kíméletlen valóság szabta meg törvényeit.

Sajátságos az az "impassibilité", melylyel Menzel az életvásár kalejdoszkopját nézte. Úgy nézte, mint egy folyton mozgó, folyton készülő képet, mintha festőállványán látná, három lépésnyi távolságról. És "ahol megmarkolta, ott lett érdekes''. Ha az objektiv, külső szemlélettől, melyet ő képvisel, ma általánosan egy szubjektív, belső szemlélethez jutottunk, az "adat"-tól a "lélekállapot"-hoz, ne felejtsük el, hogy a külvilágnak lelki értelmezéséhez az ő pozitivizmusán keresztül vezetett az út és annak legegyszerűbb konzekvenciája.

Ma, mikor feminista művészeink, mivel könnyelműségből vagy gyávaságból "szenzibilis" idegekhez jutottak, a szerelem "rejtélyességé"-t kutatják unos-úntalan, mikor szimbolista művészeink régóta ismert metaforákat és díszítő jelzőket személyesítenek meg szószerint, mikor minden vértelen érzéske felszínre kerül, s a "meg nem értettek" önmaguk előtt gyújtják meg a tömjénfüstölőket, lehet művészetük nagyon finom, nagyon nüanszirozott, merész, őrületes vagy tragikus, de lényegében negatív marad. S igazi napfürdő lelkűnknek a nagy mester művészete, ki Musset értelmében "egyensúlyt tart az arany tengelyen''. Ki túl az időn, túl önnönmagán belevilágít az általános emberibe.

Számtalan apróbb rnűvei közül emlékünkben maradt egy kicsi kép. Barátságos tornácba betoppant egy siető vándor, az örökös kaszás és csontkezével türelmetlenül rángatja meg a csengőt. Szignálva: "Plusquamperfectum. - - Adolf Menzel".

A német esztétika mezején újabban áldatlan háborúság folyik. Meyer-Graefe Böcklin vállairól rángatja le a bibortógát, viszont Thode támadja a naturalizmust és az impressziót. E véleményharc érdekes eszmecserét teremt ugyan, de könnyen zavarba hozza a művészettől távolabb álló, önállótlan rétegeket. Pedig a kérdés nagyon egyszerű: a festészetben a prózának épp oly létjogosultsága van, mint a kötött beszédnek s nem a tárgynak mivolta, de annak mikéntje a döntő szempont. Egy művészet, mely Menzelt, Leiblt hozza létre, törvényszerű szükségességgel teremti meg ellenértéköket, Böcklint és Thomát. Carlyle szavait idézzük: "A nagy szellemek, inkább mint a kolosszeumok, az igazi világcsodák, kiket akkor értünk meg legmélyebben, ha magasságukat csodáljuk".

OLGYAI VIKTOR

HÁZÉPÍTŐK MENZEL ADOLF FESTMÉNYE
HÁZÉPÍTŐK
MENZEL ADOLF FESTMÉNYE

GASTEINI KÖRMENET MENZEL ADOLF FESTMÉNYE
GASTEINI KÖRMENET
MENZEL ADOLF FESTMÉNYE

A TUILLERIÁK KERTJE VASÁRNAP MENZEL ADOLF FESTMÉNYE
A TUILLERIÁK KERTJE VASÁRNAP
MENZEL ADOLF FESTMÉNYE

A BAJOR REGENSHERCEG LENBACH FESTMÉNYE
A BAJOR REGENSHERCEG
LENBACH FESTMÉNYE

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003