Negyedik évfolyam, 1905    |   Ötödik szám    |    p. 298-302.
 

 


MŰTÖRTÉNETI TENNIVALÓK

Magyarország műtörténeti emlékeinek fentartása régi ügy. Talán már unalmas is a sok panasz-kodás műemlékeink pusztulása miatt. Ideje hát, hogy lássuk, mit kellene tenni? Szemrehányásokkal s mulasztások emlegetésével keveset érünk el, ha előbb nem szerzünk áttekintést a teendőkre nézve, s ha tényleg meg nem tesszük azt, amit kiki a maga helyén s a maga idejében hazafias és törvényszabta kötelességénél fogva megtenni köteles. A műemlékek nem egyesek tulajdonai s nem a kormány sajátjai. Minden mű- és történelmi emlék a nemzeti lélek egyes megnyilatkozásának élő jele és az egész nemzet múltja, jelene és jövőjének egy-egy biztosítéka. Nem kizáróan az egyesek, vagy a kormány felelős tehát azok fen-tartásáért, hanem az egész nemzet, annak apraja-nagyja egyaránt.

Nem akarom sem a kormány, sem egyesek érdemét letagadni a műemlékek fentar-tásában és gondozásában, az általános közönyösség, érzéketlenség miatti panaszokat sem akarom felújítani, hanem ezek és általában az emelhető panaszok okaira, magokra a teendőkre és módokra szeretnék rámutatni, melyekkel e panaszokat meg lehetne szüntetni. Nem az örökös lamentálásnak van itt helye, hanem beszéljünk azokról az eszközökről s az eszközök előteremtéséről, melyek által az emlékek pusztulása az egész vonalon föltartóztatható.

De ez nem olyan könnyű dolog. Ezeknek az eszközöknek végiggondolása, bizonyos tervszerű megállapodás, a múlhatatlannak mutatkozó eszközök megszerzése, a kellő intézkedések végrehajtása, a társadalom, a kormány és egyesek munkálkodásának öntudatossá tevése égetően szükségesek. De erre nem igen gondol senki.

Hiszen még a legelső lépésig, a nagybecsű közös nemzeti kincsek összefoglaló áttekintéséig sem juthattunk el: hát még ha e nagy kincset mint egy új megszületendő magyar tudományágnak, a magyar művészettörténelemnek bázisát kívánjuk figyelembe vétetni! Hol állunk még attól, hogy műemlékeinket csak megközelítőleg is ismerhetnek? Sőt azon kezdem, hogy magának a mű- és történelmi emléknek közkeletű fogalma, úgy amint a nagyközönség és a műemlékek sorsa fölött döntő szakemberek agyában él, máig sem elég szabatos, máig sem felel meg annak a nagy érdeknek, amelyet a nemzet és a nemzet műtörténelme szükségképpen megkiván. Hiszen a festők mindent csak a festői oldalról, az építők a technikai álláspontról, az esztétikusok elvont tantételeikről, az oknyomozó történettudósok az okmányok álláspontjáról, az archeológusok pusztán a saját maguk által ismert korra való tekintetből tartanak figyelemreméltónak. Hol van azonban nálunk tudományos vagy hivatalos fórum, amely minden mű- és történelmi emléknek annyi oldalú védelmet biztosítana, mint ahányféle nemzeti érdek hozta azokat létre, vagy mint ahány oldalról nyilatkozhatik meg azokban a nemzeti múlt szelleme?

Nem tartanám tehát hiábavaló dolognak még magáról a mű- és történelmi emlék fogalmáról is tiszta, világos, minél kimerítőbb és a legszélesebb művészi és tudományos körök bevonásával megállapítandó definíciók felállítását, esetleg a törvényes intézkedésekben ilyen megállapodásoknak kötelező kihirdetését. Hiszen hányszor vagyunk mi tanúi annak, hogy a művészeti tárgyak körül dolgozó szakemberek egyrésze hihetetlen hidegvérrel ront el olyan régi tárgyat, amelyet a másik szentségtörésnek tart érinteni is.

Nem sürgethetjük eleget, hogy minden mű- és történelmi emlékünk lehetőleg minél előbb s minél részletesebben a modern rajzoló és sokszorosító technika összes eszközeivel megörökíttessék s közzététessék. Csakhogy könnyű ám ezt így jámbor óhajtásként vagy szigorú kategorikus imperativussal kimondani. Magának a munkának számos előfeltétele van, s mi még csak addig sem jutottunk, hogy bár általános eszméket adhattunk volna azoknak, akik a végrehajtás iránt intézkedhetnének. A műemlékek tudományos és nem tudományos leírása nálunk is már csaknem egész könyvtárt tesz ki; a legbuzgóbb, legszélesebb látókörű embereinknek egész csapata áldozta életét a műemlékek leírásának, s mégis minden túlzás nélkül kimondhatjuk, hogy műemlékeink rendszeres leírásától még igen messze vagyunk. Mű- és történelmi emlékeink tudományos megismerése tekintetéből egyetlen komoly s végrehajtott lépés nem történt. Azonban a rendszertelenség, a kapkodás, a sokat fogni akarás ezen a téren egyáltalán nem a magyar műtörténelem úttörőinek hibája, hanem általában minden kezdődő, vagy új tudományágnak úgyszólván belső kényszerűsége. Henszlmann felállít négytornyos magyar építési rendszert, megállapít magyar kronológiai törvényeket stb., holott még ma is nagyon kevés magyar műtörténelmi anyagot ismerünk, amelyből e végérvényes indukciókat levonhatnók. Az a dolog természetében rejlik, s nem is vehetjük rossz néven, hogy azok a jeles úttörők az anyagnak legkimagaslóbb, helyesebben az általuk legkönnyebben megismerhető részét nagy mohósággal, sebtében megismerték s mindjárt igyekeztek azt tudományos rendszer anyagává gyúrni; igyekeztek a jól-rosszul, de mindenesetre csak kevés részében megismert anyagot áttekinteni, azokról tudományos elveket megállapítani. Talán maguk sem vették észre, hogy a tudományos rendszer megállapítása érdekében nem mindig ragaszkodnak szorosan az induktív módszerhez, hanem deduktive járnak el, azaz előre fölvett tételekből indulnak ki s a kedvenc ideáik megbizonyítására példákat keresnek, ahelyett, hogy előbb csupán a nyers anyag teljes megismerésére szorítkoztak volna s a tudományos tételek levonását engedték volna át annak a korszaknak, mely valamennyi műemlékünk ismeretével rendelkezhetik. Ma már a magyar művészettörténelem "csinálásának" első lázas és mégis vajmi kevéssé sikeres évei után elég nyugodtak lehetnénk arra, hogy rendszeres és alapos munkához fogjunk. De ezt nem engedi első sorban kényelemszeretetünk, azután pedig a helyes munkaprogramul hiánya. Előbb vegyük számba, amit az úttörők mint nyers anyagot összehoztak s vállvetett munkával fogjunk hozzá a még szerte heverő s rohamosan pusztuló műemlékek nagy tömegének megismerése és megmentéséhez. Mi azonban még arra sem gondolunk, mint kellene ezt megkezdeni. Itt már maga a munka rendje és módjának megállapítása rendkívül szükséges és fontos ; mert a magyar művészettörténelem az egyetlen ág, amelyet éppen mint a botanikát, zoológiát, geológiát, egy lépéssel sem Viheti előbbre az, aki négy fal közé zárkózik.

Két-három külföldi munkából, néhány száz poros aktából, de mindig jó meleg szobában dolgozva, szokás nálunk számos tudományágban "nemzeti" tudományt produkálni; de a magyar művészettörténelem terén újat mondani csak az merhet, aki előbb minden egyes ingó és ingatlan műemléket vagy a helyszínén, vagy a leggondosabb ábrázolások útján készült részletes leírások alapján tüzetesen megismert. Ennek, az ilyen munkának, az összes műemlékekre vonatkozólag, feltétlenül meg kell előznie a tulajdonképpeni spekulativ tudományos munkát. Anélkül légvárakat építünk, sőt tudományos leírás nélkül a műemlékek megmentésére irányuló minden reményünk is légvárakká foszlik. Ez a tudományos anyagszállítás azonban a tudomány arisztokratái szemében igen alárendelt értékű, vagy legalább is nagyon hálátlan, mindenekfölött kényelmetlen munka. Ilyesmire nálunk pl. egyetemi tanár nem vállalkozik, ami magában még hagyján, de az már méltán megrovást érdemel, hogy egyetemeink évtizedek alatt sem voltak képesek a tudománynak erre az ágára elég kutató erőt nevelni. Műtörténelemmel foglalkozó embereink nagyrésze az egyetemes művészettörténelem terén működik, vagy úgynevezett műkritikát gyakorol. Innen van, hogy gyakorló művészeink kilenctized része is alig ismer valamit a Magyarország területén létrejött műalkotásokból. Ellenben a XI—XII. századbelinek szánt restaurálási, vagy új épület- és szobor-műveink ornamentális részletei német és francia kézikönyvekből vannak másolva. Bezzeg a magunk, százával szerteheverő hasonlókorú emlékeinkkel senki sem törődik'. Magyar művészet ! Nemzeti művészet! Jöjjön el a te országod ! De hogyan? Ha volt, ki támaszsza fel? Ha nem volt, ki teremtse meg? Magyar építőművészetet bármily jeles műszaki képzettségű, de minden nemzeti históriai érzék nélkül szűkölködő művésznemzedék sem fog teremteni. Valamint magyar festőművészetet sem várhatunk azoktól, akik mindig Münchenben, Parisban pingálnak s akik az építés és szobrászat műveit csak külföldi műveken tanulták ismerni, így ha a magyar műemlékeket históriai érzés nélküli kezekre bízzák, ezek finyás művészi gőggel addig válogatnak a "falusi ízlés" termékei közt, míg a nag)' részt pusztulni engedik.

Amíg tehát műemlékeinket gondosan számba nem veszszük, le nem írjuk s megmentésükre radikális intézkedéseket nem teszünk: sem magyar művészettörténelemről, sem igazi magyar nemzeti művészetalkotásokról, sőt általában a műemlékek radikális védelméről sem beszélhetünk.

Z



 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003