Negyedik évfolyam, 1905    |   Ötödik szám    |    p. 291-295.
 

 


SZOCIÁLISTA MŰVÉSZET

Nem vallatjuk az olvasót, vajjon fölesküdtje vagy ellensége-e a szociálisták piros zászlajának. Csak azt szeretnők vele egyetemben megállapítani, hogy van ma észjárás, világnézet és érzés, amelyet a szociálisták nagyjában egyformán a magukénak vallanak s hogy ennek aránylag sok a híve a művészek közt. Ezek tények, amelyeket eltagadni, figyelmen kívül hagyni nem lehet, ha világos képet óhajtunk a dolgok állásáról. S ha megállapítottuk, hogy vannak szociálista érzelmű művészek, abból rögtön arra is következtethetünk, hogy ennek az érzésnek lecsapódásaival találkoznunk kell akár máris, akár a közel jövőben a művészetben. Ha késsel vágnák is le e plánta hajtásait: tízszer, százszor újra kihajt, még bokrosabban, küzdelemre még készebben, mint valaha.

Küzdelemre készen, - - mert kétségtelen, hogy a piros zászló hívei a propaganda eszközévé avatják a művészetet is. Ha ez nem folynék magából a dolog természetéből s ha akadna, aki ebben kételkednék: a szociálista hírlapok sietnek felvilágosítással szolgálni s bevallják, hogy a művészet is alkalmas médium a szociálista hitvallás sugalmazására. Egy ily hírlap múltkoriban expozét isáadott róla. Minden politikai szempontot mellőzve, tisztán művészeti vonatkozásai révén felette érdekelhet minket, hogy a szociálista propaganda mit kíván a művészettől s mily szerepet szán neki.

Az expozé az új hitvallás nyomait nyilván a festészetben látja leginkább és "szociálista művészét "-nek fogad el oly képeket, amelyek a szegény nép, a küzdő munkás nép sanyarú helyzetét, életének szívbe markoló drámáit mutatják be. Sőt, ha jól értettük, már a nép életének ábrázolása maga is közösséget rejt magában a piros zászló híveivel.

Bátorkodunk ennél az expozénál radikálisabbaknak lenni. Ha a művészetben az emberi érzelmeknek grandiózus megnyilatkozását, kikristályosodását látjuk: nem elégedhetünk meg e roppantul szerény körrel. Tartozzunk bár ennek vagy annak a világnézetnek hívei sorába: a művészetben emberi őszinteségek mezítelen vallomásait kérjük és kapjuk. Vannak festők, akik művészetükben tizen-hárompróbás arisztokraták, vannak, akik épp oly fokban anarkisták. Elfogadjuk ezeknek is, amazoknak is műveit, ha minden porcikájukban őszinték és ha genialitásuknál fogva képesek őszinteségükről teljesen meggyőző módon vallomást tenni. A fokmérő tehát: valamely érzelemnek művészi kifejezése. S nem törődünk azzal, hogy ez az érzelem esetleg valamely hozzánk közel vagy távol eső politikai hitvalláshoz tartozik-e.

Nem tartjuk tehát művésznek a tucatsorba való udvari festőt. De nem tartjuk annak a "nép- és nyomorfestőt" sem, ha művészete amaz udvari festőétől semmiben sem különbözik, csak éppen az előadott jelenetben, csak éppen abban, hogy a képen nem márkik udvarolnak, hanem egy gyármunkás teszi a szépet este a kapu aljában. Hisz a nép, az istenadta nép, gyakran tárgya volt a festői előadásoknak már oly időkben is, amikor még a polgári rend a proletárokkal egy sorban küzdött gazdasági zsarnokai ellen. Sőt felvonult ez a nép a polgárság hatalomra jutása után is, még pedig szaporábban, mint annakelőtte. A győzelmes bourgeoisie a napóleoni idők után bizonyos kellemes szórakozást látott abban, ha leereszkedett a néphez. A parvenű megszerette a faluzást, sőt földbirtokossá lett, kirándult s hatalmi magaslatáról kegyesen nézte a nép vasárnapi táncát, hímzéseit, etnográfiai kuriózumait. Ez az a hangulat, amely arra vitte a városi kereskedő fiát, hogy betyáros pózban, szegedi parasztruhában a la Rózsa Sándor fotografáltatta vagy festette le magát. A politikai hatalomra jutott polgárság felmondta a proletároknak a régi fegyverbarátságot, de bizarr perceiben, a romantika rohamaiban olykor leereszkedett a néphez. A polgárságnak köszönhető a sok népszínmű. És a polgárság termelte a népies tárgyú festményeket is.

Hogy az istenadta nép milyen formában szerepelt e látványosságokon, azt a mi régibb Népszínházunk deszkáin ágáló Jancsik és Rúzsik révén ösmerjük. Hogy milyen kiadásban kellett a nép a polgárságnak a festészetben, arról a negyvenes-ötvenes évek német festészete ad hűséges felvilágosítást. A nép e színdarabokban és e képeken meg van fürösztve, ki van kenve, ruhái vadonat újak, a csikós száz-ráncú gatyája most került ki a vasalógép fodrozó kerekei közül, csizmája tegnapi készítmény és finom lakk. A nép illedelmes, engedelmes s arra van hivatva, hogy boldogságra derítse a jó polgár kedélyét. Falun ugyan s a gyárban is — mi tagadás - - lejátszódnak olyan jelenetek is, amelyek nem illenek a művelt polgár parketes szalonjába: ám a "népfestő" urak, maguk is e bourgeoisie neveltjei, gondoskodtak róla, hogy neveletlenségek ne kerüljenek az aranyos rámába. Megfestették tehát az "Első lépést", a "Névnapi gratulánsokat", a menyasszonyt, amint esküvőre cico-mázzák és egyéb mosolygó ártatlanságokat, holdvilággal és anélkül. De a nép, amely a képeken e jelenetek főszereplője vala, mindig kifogástalan, mindig lojálisán illedelmes, mindig tisztességtudó, sőt előzékeny és főképp boldog, nincs semmi, de semmi ok a panaszra. A nép itt olyan, pontosan olyan, amilyennek a jó fejedelmek látni szeretnék.

Röviden: a parasztruhába bújtatott alakok itt voltaképpen derék polgáremberek, akik a maguk rendes életét élik, csakhogy most pár órára maskarát öltöttek. És amint egészen a polgárság szerepel ezeken a képeken falusi vendégruhában, oly annyira polgárias e képek művészi előadása is. Minden nyugodalmas. Nem csak a simára kent kék ég, hanem minden egyes ecsetvonás is. A jól nevelt polgár szalonjában tilos a rikoltó hang: e képeken is csöndesen, lesimítva, tompítva és átlagosítva vonulnak fel a színek. A polgári közösség kompromisszumokon épült, van társadalmi rend és pontos, mindenre kiszabott erkölcsi kódex: mindez híven megtalálható — s most inkább, mint valaha - - a festészetben is: a kompromisszumokat, a rendet, a kódexet megadták az akadémiák az ő festési, árnyalási, komponáló recipéikben. E recipék tekintélyeken épülnek föl, akár csak a XIX. század polgári rendje. Hasonlítani valakihez akkor általában inkább érdem volt, mint bűn. Viszont a rakoncátlankodók gyehennára vettetének. Hogy a piktor mégis csak más legény, mint a többi polgár, azt úgyis módjában volt hosszú hajával, nagykarimás kalapjával, karbonáriköpönyegével a világnak tudomásul adnia. Egyebekben pedig, nevezetesen a festés dolgában, ama sorompók keretén belül marasztalták, amelyeket a polgárság a szabadság nevében egyszer lerombolt, de azután hatalmi érdekből titokban ismét fölépített. Hány jeles tehetség járt pórul, mert az akadémiák tekintélye ellen támadt! Ilyen forradalmat nem tűrt a forradalomban született bourgeoisie. A képen nem volt szabad semmi önfejűségnek, semmi hirtelenkedésnek, semmi olyasnak látszania, ami nem volt előírva. A képnek hasonlítania kellett a katonai egyenruhához, amelyen a rézgomb minden porcikáját kínos körültekintéssel kell tisztogatni. Ha e kor jó festőinek eladásra szánt képeit azokkal a vázlatokkal és tanulmányokkal vetjük egybe, amelyeket a kép megfestése előtt készítettek, menten tisztába jövünk azzal, hogy mily pusztítást vitt végbe ez a köz-esztétika. A szabadon sáfárkodó, semmi külső tekintetre nem ügyelő festő-temperamentum egészen közel férkőzött a természethez és önmagához a tanulmányokon, de ijedten visszavonult azoktól a kép végleges megalkotásánál. Ölt, pusztított a megalkuvás itt is.

E hézagos, rövid rajzzal csak arra akartunk utalni, hogy a "népfestés "-nek volt is, részben van is akárhány olyan fajtája, amely semmiképpen sem illeszthető a piros zászló propagandájának keretébe. Az, amit röviden szociálista művészetnek szoktak mondani, az efajta festészettel nem tart semmi közösséget. A tizenhárompróbás bourgeois művész, aki minden érzésével a polgári rend világnézleté-hez tapad, megfestheti a legszörnyűbb bányakatasztrófát, a legszomorúbb gyári intérieurt, anélkül, hogy művészetét kiszakíthatnék abból a polgári érzelmi miliőből, amely ezt a művészt nevelte és magáénak mondja.

A nép a képen teljesen mellékes. Mert nem az adja meg a kép igazi jellemét, amit a kép ábrázol. Mindenképpen a művész a fontos. Minden művészi kép, legyen tárgya bárminő, tulajdonképpen a művész arcképe. Ezt az önarcképet megfestheti őszintén, kendőzés nélkül, mit sem hederítve mellékes tekintetekre, vagy megfestheti a közízléshez simulva, a többségnek engedve, megalkudva, a külső siker szempontjait latolgatva. Figyelmünket állandóan csak az első esetben kötheti le.

Ha tehát van vagy lesz szociálista művészet, úgy az nem tapadhat szolgamódra az ábrázolandó tárgyhoz. Mint ahogy a bourgeoisie művészete is minden képzelhető tárgyat feldolgozott. Művészi értelemben egyenest merénylet volna a még oly szociálista festőtől azt kívánni, hogy csakis a munkás nép életét mutassa be. Ellenkezőleg: a szabadság, a művészi szabadság még nagyobb fokát kell juttatni számára, tehát olyasmit, amiben meglehetősen szűkkeblű volt a XIX. század bourgeoisieja. Ha ma is regulákat és tekintélyekre alapított recipéket juttatnának a műtermekbe — szóljanak ezek akár az ábrázolandó tárgyakról, akár más elemről - - úgy a piros zászló hívei egyszerűen utánoznák a bourgeoisiet és ugyanazt a bűnt követnék el a művészi lelkiismeret ellen, amely miatt az élet egyéb nyilvánulásaiban oly elkeseredetten küzdenek a polgári rend ellen.

Itt is; ha igazi művészetről akarunk beszélni, az őszinteség, függetlenség, szabadság az első követelmény. De korántsem egy oly alárendelt dolog, mint amilyen a sujet. Művészetellenesnek tartanok tehát azt a programmot, amely már eleve bilincseket rakna a festő kezére.

Az a kérdés vethető itt fel, hogy tehát voltaképpen miben nyilvánulhat a szociálista érzés a művészet terén? Mi által ösmerjük fel ezt a "szociálista művészetet"?

Bevalljuk, hogy erre a kérdésre pontos, exakt választ nem adhatunk. S azt hiszszük, hogy matematikai pontossággal ezt meghatározni ma senki sem tudja. Majd egyszer, ha nemzedékek múltak, ha korszakok változtak, visszatekintve a múltba, nem lesz nehéz megállapítani azokat a jellemvonásokat, amelyek a "szociálista művészetet" a többitől elválasztják. Feltéve, persze, hogy korunk megszüli ezt a programmba vett művészetet. Mert csak az előtte elmúlt s utána következő művészet másmineműsége folytán kaphat az eltérő, feltűnő, különálló jellemvonást. Ha ez a jellemvonás hiányzani fog, akkor senki sem beszélhet majd oly művészetről, amelyet szociálistának lehet nevezni.

Ha nem is lehet egy ily alakulófélben levő művészetet pontosan meghatározni: az mégis megállapítható, hogy finom szimatú helyeken éreznek olyasmit, ami közel eshetik a tárgyalt fogalomhoz. Aki nagyon kíváncsi s látni szeretné első zsengéit ama "szociálista művészet"-nek, az megpillanthatja homályos körvonalait, ha figyelemmel kiséri, hogy nagy tehetségű festők mely képei nem tetszenek a régibb rendeknek, a fejedelemtől le a bourgeoisie-ig. Németországban nem ok nélkül beszélnek a "csatornák művészetéről" oly képek előtt is, amelyeken sem csatornát, de meg proletárt sem látni. A gyakorlott szimat, amely a bőrüket féltő emberek elsőrangú talentuma, az egyszerű csendéletben is kifürkészi azt a rejtett elemet, amely ezt a jelentéktelennek látszó képet a piros zászlóval összeköti. Ez persze csak érzés dolga, definíciót nem lehet belőle kihámozni.

Olykor e kérdéssel kapcsolatban olyasmit is hallunk, hogy vége a nemzeti művészetnek, mihelyst hódítani kezd a piros zászló. Mivelhogy szapora közhelyek szerint a szocializmus csak "nemzetköziséget" ösmer. Ezt a véleményt egyszerű fogalomzavarnak tartjuk. Amíg a havason más növény terem, mint az Alföld szikesén, amíg a folyópart más életmódra szorítja az embereket, mint dombvidék, amíg édesvízű a kontinens tava és sós az óceán, míg négy évszak lesz Európában s kettő a trópusok vidékén, a művészet uniformizálásáról szó nem eshetik. Mint ahogy növény, állat, ember tükrözi a maga lakóföldjét s eltér más vidékek formáitól, úgy fog különbözni a föld egyik tájának művészete a másikétól. Azt, ami e különbséget kiteszi s ami beláthatatlan időkig állandó faktor, nemzeti elemnek nevezzük.

LYKA KÁROLY


 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002-2003