Második évfolyam, 1903    |   Hatodik szám    |    p. 404-412.
 

 

JANTYIK MÁTYÁS

A név, mely e sorok fölött áll, nem tartozik a divatos művésznevek közé. Pedig többször fölmerült a nyilvánosság előtt s mindig komoly művészi sikerekkel kapcsolatosan. Csakhogy ebből a nyilvános szereplésből hiányzott az állandóság, a névnek folytonos felszínen tartása, a sikerek pedig olyan természetűek voltak, a melyeketa figyelmes szemlélő és a művészettörténet is észrevesz ugyan, de a melyek nem vezetnek a népszerűség, a közismertség állomásai felé. De miért ezek a szünetek? S a sikerek nyomán miért maradt el az általános hatás?.. . . Az életrajz főbb adatai s az egyéniség egy pár elhatározó jelentőségű vonásának megfigyelése talán feleletet fognak nyújtani e kérdésekre is.


Jantyik Mátyás 1864 május 10-ikén született Békésen. A család, melyből származott, e tipikus alföldi város legrégibb és emlékezet óta köztiszteletben állott polgárcsaládai közé tartozik. Hasonnevű nagyatyját, az egyszerű gazdálkodó polgárembert, 1858-ban az arany érdemkereszttel tüntette ki a király, a művész édes atyja, Jantyik Mihály pedig ifjú korában építészeti tanulmányokkal is foglalkozott. Azonban élete főfoglalatossága ennek is a gazdaság vezetése és továbbfejlesztése volt. Hanem az építészeti és így rajzolási dolgokba való bepillantás nem egészen jelentéktelen körülmény művészünk pályája szempontjából. Ennek köszönhető az az érzék, melylyel az apa igen korán észrevette, hogy fiának gyermek-próbálkozásaiban van valami, a mit legalább is figyelemmel kell tartani. S így történt, hogy a későbbi művész első oktatója és bírálója: édes apja volt. Mindez a gimnáziumi évek alatt történt a szülői házban. A hatodik osztály elvégzése után azonban komoly döntésre került a dolog. Békésen akkor még csak hat osztályú gimnázium volt s így határozni kellett a hátralevő két évet illetőleg. Az ifjú azonnal hozzá akart fogni a művészeti tanulmányokhoz s kitartóan kérte szüleit, hogy a fővárosba küldjék a mintarajziskolába. Ezek viszont tudni sem akartak arról, hogy fiuk kizáróan művészi kiképzést nyerjen. Mert habár nem hiányzott belőlük a művészeti pálya értékét megbecsülni tudó intelligencia, egész gondolkozásuknak józan gyakorlatiassága biztosabb alapokra óhajtotta fektetni tehetséges gyermekük jövőjét. De hát sikerült megtalálni a mindkét félre nézve kielégítő megoldási módot. Ám menjen a fiú a mintarajziskolába, azonban magánúton végezze el a hiányzó két osztályt s az érettségi után majd megválik, mi fog történni. Jellemző azonban úgy a gyermek mohó lelkesedésére, mint az apa körültekintő lelkiismeretességére, hogy mindjárt a hatodik osztályra következő s így a mintarajziskolát megelőző nagy szünidőn megkezdődött a komoly előkészület a művészeti tanulmányokra. Az ifjú művésznövendék-jelöltet ugyanis atyja erre az időre Orlay Somához küldötte, hogy tőle az első rendszeres oktatásban részesüljön. Hogy mikép esett éppen Orlayra a választás, nem nehéz kitalálnunk. Jantyik Mihály ifjúságában az Orlay névnek igen jó hangzása volt, s most, midőn fia számára mestert keresett, talán legelőször is ez a név bukkant fel emlékezetében. Az oktatás és a tanulás tehát csakhamar meg is kezdődött, s hogy miként folyhatott, ahhoz egy igen megbízható forrás, maga a tanítómester szolgáltat adatokat. Egy levelet őrzött meg az édes anya szerető gondossága, melyet Orlay Soma 1879 július hó 18-iki kelettel írt Jantyik Mihályhoz. Ide iktatjuk, mert nemcsak Jantyik Mátyásra, hanem az élete alkonyán levő derék magyar művészre is jellemző.

"Pár nap előtt kapott levelére - - így szól az érdekes levél - - van szerencsém válaszolni, hogy kedves fia egész szorgalommal rajzol, ugyannyira, hogy gyakran kell intenem, miként mozgásra is fordítson időt, nehogy az egészsége megromoljék. Feljövetelekora helyes és értelmes rajzról fogalma sem volt, most azonban legalább ítéletet bír hozni a felett, tudja, hogy a rajz nem puszta érzésen alapul, hanem például az emberi fej alkotásánál bizonyos szabályok vannak, miket a rajzolásnál szem előtt kell tartani. És ezt ő felfogja s örül, ha valamiben felvilágosodik. A művészet technikájához van tehetsége, hogy szellemibb részéhez, az önálló alkotáshoz lesz-e, az későbben válik meg, mert addig, míg a rajzot jobban nem bírja, ha vannak is eszméi, nem tudja őket kifejezni. A rajz a művész nyelve, gondolatait ezen teszi másnak megérthetővé. Várjuk meg tehát, míg oda jut. Én úgy technikai, mint szellemi fejlődésére gondot viselek és mindkettőben tanácscsal látom el. Ha majd a mintarajztanodába jut, ott kollégáivali eszmecsere által is fejlődhetik, mert hasonló törekvésű pályatársak buzdítólag hatnak egymásra. Ezek mellett azonban azt is kötelességemnek tartom Jantyik úrnak megírni, hogy a művészet pályája igen küzdelmes, gyakran jelesség mellett is terhes, sok nagy művész élete szenvedéssel teli, más kisebb tehetségé fényes. Sokat tesz az egyéni alkalmazás is, szóval koczka, mely vethet jót, de rosszat is. Adja isten, hogy fiából ne csak derék, de szerencsés művész is váljék."

Íme, a leáldozó nap, a mint utolsó sugaraival bevilágít a templomba, melybe az ifjú pályakezdő be akar lépni. Nagyobbrészt általánosságokat mond, az igaz - - mert hát mit is lehet legtöbb esetben egy tizenöt éves gyermek művészi jövőjéről mondani - - de egy pár szava erősebben fülünkbe cseng, így, midőn a gyermek nagy szorgalmáról beszél. Meg azután, mikor az "egyéni alkalmazás" -- értsd: alkalmazkodás fontosságát hangsúlyozza az érvényesülés szempontjából. Mintha csodálatos sejtelmei lettek volna, hogy az előtte rajzolgató gyermek éppen e nevezetes tulajdonság hiányát sokszor meg fogja érezni.

1879 őszén került Jantyik Mátyás a budapesti mintarajziskolába, a hol három évet töltött. Állandóan a legkitűnőbb növendékek közé tartozott, többször részesült iskolai jutalmakban, sőt kiváló rajzolási tehetségének híre az iskola falain kívül is terjedni kezdett. Szana Tamás még most is emlékezik Jantyik Mátyás néhány feltűnő akt-tanulmányára ebből az időből. De bizonyára legelőbb vette észre a nem mindennapi tehetséget .Székely Bertalan, a ki első mestere volt Jantyiknak a festészetben. Ugyancsak egy vizsgálati kiállításon tűntek fel Jantyik rajzai Munkácsy Mihálynak is, s az akkor pályája zenitjén levő mester nem is hallgatta el, hogy nagy reményeket köt Jantyik jövőjéhez s meghívta magához Parisba. De még a mintarajziskolai évek alatt megtörtént az első nyilvános fellépés is. Szabó Endre közölte Jantyik Mátyás első rajzát az "Üstökös" huszonötéves jubileuma alkalmához 1882. évf. 1. számában a címlapon. Jantyik évek múlva állandó munkatársa lett a kedvelt élclapnak. Most már a szülők bizalma is nőni kezdett, s mikor a tizennyolc éves ifjú az eddigi eredményekre s különösen Munkácsy biztatására hivatkozva, azzal állott elő, hogy Parisba akar menni, már kevesebb ellenállásra talált. S 1883-ban, pár hetes római kirándulás után, csakugyan benne van a nagy metropolis forgatagában, a hol egy újszerű és sok színű élet és a nem is sejtett változatosságú művészet ezer és ezer benyomását kellett magában elrendezni és feldolgozni. S ez komoly, de nem eléggé edzett egyéniségeknél - - a kiknél minden benyomásra megfeszülnek az érzés húrjai, s minduntalan ráncokat vet a homlok, s a kiknél, mint mondani szokás, kis dolgok is mély barázdákat vágnak a lélekben — sokszor kisebb-nagyobb belső forrongással, sőt meghasonlás-sal is jár. Ilyesmitől Jantyikot sem kímélte meg egészen a sors. A nagy művészet impozáns látványa előtt komoly ambíciója mellékterménye gyanánt, az önmaga iránt való bizalmatlanság jelentkezik nála, a mi energiáját minduntalan lenyűgözi. Csak igazi művész akar lenni. Nem olyan, a ki eltanult fogásokkal ámítja önmagát és másokat, a ki a gyorsan változó művészi divatok és jelszavak valamelyikébe fogódzva, lohol kétes értékű koszorúja után. De vajjon lesz-e ő ilyen? Sikerülni fog lelke őszinte tartalmát, komoly tanulmányok alapján bár, de mégis egyéni módon kifejezésre juttatni? De nem amolyan magába erőszakolt érzéseket és gondolatokat, melyek révén oly sok üres lélek legalább a "modern" jelző dicsőségét kicsikarja magának...!

Semmi mást, csak a maga lelkét a maga eszközeivel ... És az élet külső viszonyait is megfelelő módon alakítani.

De e komoly kérdések közepette némelykor viszont kis dolgok is nagy örömöt okoznak neki. Egyáltalában kedélye folytonosan hullámzásban van, mely azonban egyenletesnek látszó derült külső alá rejtőzik. Hanem az élesszemű megfigyelő jól láthatta, hogy itt az életnek annyira túlkomoly és túlérzé-keny felfogásával állunk szemben, mely az energiát komoly próbára teszi. Úgy látszik, ilyen volt az a száműzött orosz herceg is, a ki Parisban Jantyikkal egy házban lakott s a ki "a Jantyik külsőleg derült kedélyének rejtekében lakozó mély melancholiában szláv tulajdonságokat vélt felfedezhetni". Ezt az adatot a művész előkelő ifjúkori barátjától, gróf Z. M.-tói tudom, a ki lekötelező szívességgel bocsátott rendelkezésemre több becses adatot Jantyik fiatal éveiről s a ki annak idején, mint ezt maga Jantyik sokszor emlegette, finom életfelfogásával és buzdító szavaival igen nagy és kedvező hatással volt az "oly köny-nyen csüggedő lélek "-re.

A párisi négy év egyébként kellemesen folyt le. A Julián-féle iskolában különösen Jules Lefébre volt Jantyik mestere, de főleg az első két évben sokat dolgozott Munkácsy műtermében is. A honfitársak közül Karlovszky-val és Greguss Imrével érintkezett sűrűbben. A "magyar egylet "-be azonban nem igen szeretett járni, "igen lármás" volt neki. De volt egy pár finom lelkű francia barátja is, a kiknek révén egy pár intimebb párisi szalonba is bepillantott. És erre mindig a legkedvesebben emlékezett vissza. Mert a mennyire gyűlölte az üres hivalgást és mesterkélt pózolást, ép annyira jól érezte magát a lelkűkben is disztingváltak előkelő légkörében. Ilyen helyeken az ő szerény hangjának is megvolt a maga kellő rezonanciája.

De mind e kedélyhullámzások között szakadatlanul folyt a művészi munka. Nemcsak a befogadó: a tanulás, hanem az alkotás is. Gróf Z. M. írja, hogy már akkor nagy kompoziciókon törte fejét, így többek közt a "walesi bárdok"-ról készített egy vázlatot, "melylyel aztán hónapokig foglalkozott, tíz-szer-húszszor is megváltoztatván és máskép helyezvén el a kép alakjait".

1884 nyarán pár hónapot otthon Békésen töltött s ekkor festette "Délben" czímű képét, melylyel 1885-ben a képzőművészeti társulat kiállításán a nagyobb nyilvánosság előtt is fellépett s mely déli pihenésre készülő alföldi parasztokat ábrázol. A Bastien Lepage-féle realizmus egy eleven művésztemperamentum egyéni tolmácsolásában jelenik meg e képen előttünk s a minden cicoma nélkül való egyszerűség, mely a vaskosabb akcentusoktól sem vonakodik, nem kerülte el a műértők figyelmét. Egyik szigorúbb kritikusunk állította ki ekkor Jantyikról azt a bizonyítványt, mely szerint, "ha a részletek nem is elégítenek ki mindenütt, a fiatal művész már is meglepő helyesen látja az életet és a természetet". Parisból küldötte az 1886-iki budapesti tárlatra "Laokoon'" című kisebb festményét.

Az 1887-ik év meghozta végre azt a dicsőséget is, hogy a párisi Salon-ban is észrevették egy kis képét. "Une téte de mendiant" volt a kép hivatalos címe s ebben is az erőteljes, de művészileg indokolt és helyénvaló reálizmus lehetett.a döntő kiválóság. Ezt olvasom ki legalább egy akkori francia kritika következő soraiból: " ... Le Mendiant de M. Jantyik est brutal. Ce Mendiant - la, Spectre terrorisant devant qui l'on recirle, Regardé de travers quand vient le crepuscule, doit avoir été tout au moins braconnier. C'est une béllé téte non seulement de viellard, mais de déclassé". Még néhány arckép kerül ki a párisi évek alatt műterméből s ezzel vége. De mennyi maradt benn. Tanulmányok, érdekes kompozíciók vázlatai papírra, vászonra vetve, de fájdalom, már csirájukban halálra ítélve a folytonos intellektuális fejlődés következtében és mind mélyebbreható önbirálat túl-szigorú ítélőszéke által. Jellemzők egy 1886-iki levelének következő sorai: "Nagy gyönyörűséggel most olvasom Madame Bovaryt, a mi nagyon fárasztó, mert izgat is, de figyelmemet is leköti az a sok geniális kompozíció, a mi majdnem minden lapján található. De azt látom, hogy az írónak könnyebb megértetni, hogy mit akar, a nélkül, hogy közönséges eszközökhöz kelljen fordulnia. Közelebbről Rouenba megyek, megnézni a regény staffa-geának egy részét."

Az 1888-ik évet Jantyik otthon töltötte, főleg a Paris után való csöndes nostalgia hangulatai között. Az ez évi képzőművészeti tárlaton egy tanulmányfejet és egy férfiarcképet mely a "békési-bank" tulajdona -állított ki. Még néhány tájképet is ismerünk ebből az évből, melyek közül egy pár az akkori békési árvíz pusztításainak benyomásait tolmácsolja komoly, első tekintetre majdnem rideg egyszerűséggel színekben, úgy mint kompozícióban. Ebben az időben készült a Geist Gáspár birtokában levő "Mária Magdolna" is.

Hanem ezek a képek már nem kerültek a nyilvánosság elé s évek telnek el, míg Jantyik nevével ismét találkozunk képzőművészeti tárlaton. Sokan azt is hitték, hogy a művész elpártolt a festészettől. S e hiedelem, legalább bizonyos időre, nem is volt egészen alaptalan. Itt azonban egy külső körülményről sem szabad megfeledkeznünk. Jantyik ugyanis 1888/89-ben, mint önkéntes, Bécsben katonai kötelezettségének tett eleget s érthető, hogy ez idő alatt a művészi tevékenység szünetelt. De mi történt azután? és éveken át? Semmi más, minthogy Jantyik az illusztrálásra adta magát és pedig egyéniségére nézve igen jellemző okokból. Rendkívül erős vágy fogta el, hogy a magában érzett komponáló tehetségnek szárnyat adjon. Az életjelenségei: ünnepélyesek és mindennapiak egyaránt, folyton képekké alakultak lelkében s a képek külső megrögzítése nagy megnyugvással töltötte el. Csakhogy a festészet bonyolódottabb progresszusával ezt a művészi szükségletét nem tudta kielégíteni Energiája minduntalan cserbehagyta s azalatt az idő alatt, mely az eszme művészi meg-fogamzásától a végleges kivitelig eltelt, az egyéniségétől elválaszthatlan habozásnak, töprengésnek keserves állomásain kellett végigmennie, legtöbbször el sem jutva a célponthoz. Ez már így volt. Egy kissé így volt egész pályáján, de ekkor ezekben az években (1888—1894) különösen. Mindezt könnyebben ki lehetet kerülni a kevésbbé körülményes és sokszor kiszabott időhöz kötött illusztrálás! munkában. S így valóban belső okok vezették őt a Vasárnapi Újság kötelékébe, melynek 1888-tól állandó művészmunkatársa maradt. Természetes ezek után, hogy Jantyik illusztrációi a legtöbb esetben, nem napi érdekű és efemer értékű dolgok. Különösen magyar népéleti rajzaira gondolunk itt, melyekben a megfigyelésnek ritka finomságai s a logikus kompozíció biztossága sokszor oly meglepő szerencsével egyesülnek. S nemzeti művészetünknek mily nagy szüksége van ilyenfajta tehetségekre ! Mert vannak, akik a magyar népet, hogy úgy mondjuk, a maga festőiségében több-kevesebb szerencsével bemutatják nekünk, nem hiányzanak a drámai, vagy legalább novellisztikus feldolgozások sem, azonban a pszichológiai mélységeket kutatók, a népléleknek úgynevezett analistái vajmi ritkán akadnak. S ő ilyen lehetett volna sokkal nagyobb mértékben, mint amennyire lett, ha belső képességeivel állandóan megfelelő kiviteli erő párosult volna. Szép feladat kínálkozott részére azonban így is a boldogult trónörökösnek az osztrák-magyar monarchiát ismertető nagy vállalatában, ahol egyes vidékek népéletét szigorú jellegzetességgel kellett feltüntetni. Néhány nagyon becses rajzát őrzik ezek a kötetek. De az aktuális élet is izgatta rajzónját. Nagy ünnepélyességek, a nemzeti élet kimagaslóbb mozzanatai mindig felköltötték érdeklődését s boldog volt, ha - - mint mondani szokta sikerült "az események eszmei jelentőségét" a kompozíció segélyével kifejezésre juttatni.

Ennek a magas szempontnak sokszor esett ugyan áldozatul a részletek kellő kidolgozása és a tetszetős előadás, de ez őt kevéssé bántotta.

És mintha mindez csak előkészület lett volna. Váratlan fordulatként, élete utolsó decenniumában Jantyik Mátyás a nagystílű festészet terén lép elénk s a lehetőségig legyőzve egyéniségének minden gátló elemét, nagy feladatok megoldására vállalkozik. Majdnem pontosan tíz év adatait kell még feljegyeznünk. Mert a millenniumi előkészületek idejével esik össze ennek az új, fokozott tevékenységnek kezdete.

SZABADKÁNAK SZABAD KIRÁLYI VÁROSSÁ NYILVÁNÍTÁSA JANTYIK MÁTYÁS OLAJFESTMÉNYE
SZABADKÁNAK SZABAD KIRÁLYI VÁROSSÁ NYILVÁNÍTÁSA
JANTYIK MÁTYÁS OLAJFESTMÉNYE

Az ezredéves nemzeti ünnep történeti hangulatai, különösen a sok pálya-feladat következtében az utóbbi időben kissé elhanyagolt történeti festészet terén is egy kis élénkséget idéztek elő. S az egyik pályázaton, melyet Szabadka város hirdetett, Jantyik Mátyás is megjelent, pályázatával koszorút és megbízatást nyerve. Műve: "Szabadkának szab. kir. várossá nyilvánítása 1779-ben" a millenniumi műtárlat egyik becsesebb darabja volt. Komponáló ereje teljes diadalt aratott. A jelenet, midőn Szabadka népe, élén a város hivatalos személyiségével, a királyi küldöttséget fogadja, a minden túlzástól ment nemes, ünnepi pát-hosz hangján van megörökítve. Komoly öröm minden arcon s szinpadiasság nélküli ünnepélyesség az egyes csoportokban. Ám meglehet, hogy a színezésben érezhető a sokáig nem használt palettára szállt finom porréteg. Azonban a kissé fakó tónusban van valami tudatosság is. Jantyik szándékosan kerülte a túlélénk színeket, aminthogy színezésében is épp úgy, mint kompozícióiban mindig bizonyos puritán egyszerűségre törekedett. A fődolog nála az egységes hangulat volt. És itt helyénvaló megemlítenünk - ámbár minden messzebre menő következtetések nélkül - hogy Jantyik különösen ebben az időben nagy előszeretettel tanulmányozta Whistler bámulatosán finom színelemzéseit. Ez a kiváló mester volt, aki meglepő ellentét gyanánt, Menzel Adolffal együtt, korunk festőnagyságai között legjobban imponált neki. Az egyik sejtelmes színköltészete, a másik szerkesztési módjának pozitív biztossága miatt. 1896-ban készült a békési községházában levő Kossuth-arckép is. Úgy ezt, mint a szabadkai képet, melynél némi nehézséget okozott, hogy a pályázati feltételek értelmében a főalakokban élő szabadkai vezéremberek portrait-it kellett megörökíteni, már abban a műteremben festette meg, melyet 1895-ben békési birtokán építtetett.

És ebben a műteremben, melybe szántóvető vagy arató alföldi parasztok énekét vitte be a szellő, évek hosszú során nagy kedvvel dolgozott a művész. A tárlatokon, az igaz, most is ritkábban vett részt, így 1897-ben "Az eke mellett" és 1899-ben a "Napszámos" és a "Bosporus mellől" című képeivel. Ez utóbbit több más keleti tárgyú képpel együtt, minők "Tököly sírja", "Konstantinápolyi utcarészlet", "Hannibál sírja" stb. még 1897-ben tett hosszabb törökországi és kisázsiai utazása alatt a helyszínén festette. De mindezek kisebb dolgok, a mi csak fokozta a meglepetést, amit ugyancsak 1899-ben kiállított impozánsan nagy képével, a "Búzaszentelés"-sel keltett. Évekig tartó tanulmányok eredménye volt ez az alkotás, melyen - mint monda, -egyszerű esemény keretében "a magyar paraszt monumentalitását" akarta bemutatni. Voltak, akik e kép némely részeit "kemény"-nek találták, mások a tájképi részlet hatásosabb kiaknázását szerették volna, azonban a nagyszabású kompozíció kiválóságait s az alföldi típusok változatos feltüntetésében megnyilatkozó finom megfigyelő erőt mindenkinek el kellett ismerni. Egy szavazat híján múlt, hogy nem került a nemzeti képgyűjteménybe. Valóban ott volna méltó helye.

És most pár évig megint eltűnik a nyilvánosság elől Jantyik neve. De szerencsére, ezek már nem meddő évek.

1898-ban ugyanis Jantyik két vázlatával díjat nyert az új országház főrendi ülésterme részére hirdetett pályázaton: "Az arany-bulla kihirdetéséivel és a "Moriamur"-ral. A történeti felfogás mélységét tekintve, mindkét pályaműve magasan kiemelkedett a versenytársak közül s a pályakoszorút a kivitellel való megbízatás követte. A tanulmányok, előkészületek, mint Jantyiknál mindig, úgy ezúttal is sok időt vettek igénybe. S ha bepillantunk e tanulmányokba, érdekes, de jellemző vonásként most is a lényeg érdekében történő egyszerűsítés törekvéseivel fogunk találkozni. És ennek a törekvésnek a történeti festészet sok sallangja esett áldozatul. Az a pragmatikus egyszerűség, mely az 1901 óta rendeltetési helyén készen álló két festményen elénk tűnik s mely többekre a ridegség hatását gyakorolja, az eszme keresetlen kifejezését célozza. Ez pedig nem más, mint a nemzeti erő diadala. .... Szegény könnyelmű király, mintha nem is értené egészen, hogy mi történik körülötte, mintha csak most kezdené sejteni, hogy még sem volt helyes oly kevésbe venni egy nemzetet, amely ily politikai józansággal tud jogai védelmére kelni. S a gyászruhás királynő szavára föllelkesülő magyarság lovagiassága mily előkelő páthoszszal van megörökítve. Nincs ezeken a képeken semmi tendencia, hogy úgy mondjuk, aláhúzva, nem kiabál bennök a "magyar virtus" s mégis alig jut eszünkbe újabb magyar festmény, amely történelmünk szellemét tisztábban és nemesebb lendülettel illusztrálná. Lotz Károly, a nagy mester, őszinte örömmel juttatta a nevéről nevezett jutalomdíjat 1902-ben Jantyik Mátyásnak.

E festmények végleges kivitele végett Jantyik 1900-ban ismét a fővárosba költözött. S itt maradt azok elkészülte után is, meggyarapodva önbizalommal és eltelve munkakedvvel. 1902-ben művészi impressziókban gazdag utazást tett Angliában. Élénken foglalkoztatta az iskolai történeti faliképekre a kormány által hirdetett pályázat s egy témát: a honfoglalást fel is dolgozott. Ez a békési közművelődési egylet javára sokszorosítva, már több mint hatezer példányban terjedt el eddig. Elkészült a Budavár bevételét ábrázoló s a főváros által kitűzött pályázatra is egy igen érdekes vázlattal, míg egy másik vázlata "Martinuzzi megöletésé"-vel foglalkozik. Hátrahagyott művei kiállításán nem fognak észrevétlenül maradni a múlt évi operai bálról készített eleven színvázlat, a japáni tra-gika Szada Jakko arcképei és még sok más, a legkülönbözőbb területekről vett és a legellen-tétesebb hangulatokban fogamzott terv és ötlet.

Hanem az 1903-ik év tavaszán ez a művészi lobogás egyszerre szűnni kezd s a hangulatok hullámzásából a felszínen különösen egy marad: a balsejtelemé. A művész betegnek érzi magát, alighanem nagy betegnek s így fog hozzá utolsó képéhez, mely Krisztust ábrázolja a keresztfán. Hanyatló erejéhez mérten, nagyon is nagyra szabta képét s csak fáradtan tudta befejezni. Az 1903-ik évi tavaszi tárlaton volt kiállítva, de nagyobb hatást csak azokra tett, akik tudták, hogy a megadó, fájdalmas Krisztusarcban egy szenvedő ember keres titokban vigasztalást . . . Április hó végén még kivette a gellérthegyi művész-bérház egyik műtermét, azonban ennek küszöbét csak egyetlenegyszer lépte át. Májusban hazament Békésre, de sem édes atyjának és testvéreinek önfeláldozó ápolása, sem az orvosi tudomány nem bírták megmenteni. Alighanem régebb idő óta lappangott

vesebaja, több, mint félévi szenvedés után, október hó 16-án - - 39 éves korában kioltotta életét. Utolsó útján a családi sírboltig a mélyen sújtott család tagjain s néhány jóbaráton kívül elkísérte a megye és a város egész intelligenciája. De ott volt festője temetésén ezrekre menően a békési nép is. Bizony, korán történt ez a temetés. Akkor, midőn a művész pályájának legtöbbet ígérő fordulójához ért.

ESZTEGÁR LÁSZLÓ


ARATÓ LEGÉNY JANTYIK MÁTYÁS OLAJFESTMÉNYE
ARATÓ LEGÉNY
JANTYIK MÁTYÁS OLAJFESTMÉNYE

JANTYIK MÁTYÁS VÁZLATKÖNYVÉBŐL
JANTYIK MÁTYÁS VÁZLATKÖNYVÉBŐL

TANULMÁNY A
TANULMÁNY A "MORIAMUR"-HOZ
JANTYIK MÁTYÁS RAJZA

JANTYIK MÁTYÁS VÁZLATKÖNYVÉBŐL
JANTYIK MÁTYÁS VÁZLATKÖNYVÉBŐL

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002