Második évfolyam, 1903    |   Negyedik szám    |    p. 236-240.
 

 

STILIZÁLÓ MŰVÉSZET

Az ujabb műtárlatokon a közönség sokszor akad olyan képekre, amelyek már előadásuknál fogva is messze elütnek a képek legnagyobb részétől, amennyiben a legjáratlanabb szem is azonnal észreveszi rajtuk, hogy itt a művész korántsem akarta a természetet híven utánozni. Egy-egy emberalak megnyúltabb, vagy szögletesebb, mint a valóságban ; egy fa koronája kerekded vagy csipkés vonal, amelyet egyetlen szín tölt be, minden változatosság nélkül; a fény és árnyék játékai hiányzanak: minden tompa és szürke, csak a temérdek vonal hajladozása, lengése, kanyargása ad életet a vászonra; vagy szőnyegszerűen egymás mellé rakvák a legkülönfélébb színek s meglátszik, hogy a festő készakarva kerüli a plasztikai hatást. „Stilizált képek" - - szokás mondani - - s ebben a kifejezésben van bizonyos igazság. Akik így festenek, csakugyan erőteljesebben kívánják a stílus általános elveit érvényre juttatni, mint a többi festő, aki inkább a valóság látszatához ragaszkodik.

A dolgok e fordulata nem jött váratlanul. Sőt voltak prófétái, akik előre megjósolták bekövetkezését. Nem is volt ez oly nehéz, mert ugyanez a jelenség hasonló körülmények közt már többször ismétlődött a múltban, még pedig mindig olyan időkben, amikor a festők szinte felolvadtak a természet-kultuszban, amidőn naturalista világ járta, amidőn alapos természettanulmányok után mindenki megszerezte a jó rajz, majdnem objektív festés és az összes technikai mesterfogások ismeretét. A múlt század közepetájában virult egy ilyen korszak, hol kissé korábban, hol kissé későbben. E naturalista korszak erős természet-stúdiuma megélesítette a festők összes fegyvereit: derekasan megerősödtek rajzban, színben, bensőséges felfogásban, sok új fogást tanultak meg, sok ismeretlen szempont lett világossá előttük. Az erőtől duzzadó ember aztán nem elégszik meg a hétköznapi rendes munkával, hanem valami rendkívüli feladat megoldásával könnyít magán. Gladstone fát vágott, Böcklin a talentuma fölöslegét azzal csapolta ie, hogy a kormányozható léghajó problémájával bíbelődött, Stuck, a festő, szobrok mintázásához fogott, mások a műipar, az építészet, a politika, az irodalom és a tudomány kemény dióit törik, hogy túladjanak erejük fölöslegén. Más festők a készségnek ama tömegét, amelyeket beható természettanulmányokkal szereztek meg, a festői előadás új módjának keresésére fordítják. A ki hosszú éveken át detektívje volt a finom formáknak, a változatos körvonalnak, az ezerféle változatban komplikált színnek, az most megpróbálkozott az egyszerűsítés, összevonás, sommázás nehéz feladatával. Csak aki maga is sokat és komolyan rajzolt, érti meg, minő győzelmi érzés szállja meg a festőt, a midőn egyetlen vonalban, szinte egy húzásra oda tudja teremteni a vászonra azt az arcélt, vagy hátvonalat, amely voltaképpen sok száz enyhén töredezett vonalkából áll. Csak aki maga is festett, érti meg az örömöt, amit a festő érez, midőn végre egyetlen ecsetvo-nasba tudja tömöríteni azt a temérdek színt, amit a természetben egy orcán vagy egy homlokcsonton százféle változatban lát. Ha egyszer megízlelte a győzelemnek ezt az érzését, tovább fog haladni a megkezdett úton és azon lesz, hogy még egyszerűbbre sűrítse, még tömörebben sommázza a természetben látható vonalakat, tónusokat, színeket, formákat, sőt az egész, képhatást.

Így támadnak ezek a kivonatolt, sűrített, stilizállt képek. Kialakulásukhoz természetesen még sok egyéb is járul, így pl. az olyan művészeket, akik freskót festenek, vagy mozaikot készítenek, vagy szőnyeget terveinek, már maga a rendelkezésükre adott anyag helyes kezelése is ide juttatja. Az igazi freskó festékanyagából például hiányzik a piros festék: a freskófestőnek tehát már jó eleve úgy kell alakítania képét, hogy e hiány fel ne tűnjék s e célból egészen át kell hangolnia képének szinskáláját. A többi anyag is sokféleképpen megköti a művész kezét. De mint ahogy a költő nem panaszkodik amiatt, hogy a rím vagy a ritmus megköti a kezét, oly kevéssé panaszkodhatik a festő az anyagának terme-szele miatt. Nem egyszer esik meg, hogy versírás közben egy-egy rím új forma- vagy gondolat-ötletet ad, sőt sokszor egy rím izgatja meglepő fordulatra a költőt. Épp így ad magának az anyagnak korlátja új formális vagy színötletet a művésznek s aki ezt igazán ki tudja használni, sőt fokozni tudja jelentőségét, az az igazi stilizáló művész.

A stilizálás azonban nemcsak az anyag korlátaiban, természetében gyökerezik. Mert hisz igen sok művészi becsű stilizált képet láttunk, amelyeket olajfestékkel festettek, mint a legigazibb naturalista képeket. A stilizálásra való hajlam benn gyökerezhetik a festő lelkében s egyéniségének jellemvonásához tar-lozhatik. Az ő előadási eszközei közt ez olyas szerepet kaphat, mint amilyen a mesemondó előadása az irodalomban. Szó eshetik egy nem e világból való karcsú kifálykisasszonyról: lenge, megnyúlt formát adhat neki, növelve benne a karcsúságot, mint kiváló jellemvonást. Tegyük fel, hogy témájában egy ilyen alak szerepel: a többi formának, a fának, fűnek, a felhőnek, háznak, mindennek át kell alakulnia a mese előadásának követelményei szerint. Nem állíthatja ezt a lenge mese-alakot reális dolgok közé: minden más, egyszerűbb, naivabb formát ölt tehát, hogy a kép minden része összecsendüljön. De a művész, akiben ilyen hajlandóságok lakoznak, nem csak akkor alakítja át ily módon összes formáit és színeit, amidőn a mesemondó szerepét ölti magára. Megmaradhat ez nála állandó alaphangnak is, amely sokféle változatban ismétlődhetik minden művén. Ne csodálkozzunk tehát azon, ha egy ilyen lelkületű festő az arcképet is stilizálja, hisz stilizálnia kell, ha őszinte akar maradni önmagához, ha nem alakoskodik s nem tudja egyéniségét máról holnapra változtatni.

De egyéb okok is ide terelhetik a művészt. Gondoljuk el, hogy szép sík vagy lankás vidéken heverészünk és végigtekintünk azokon a barna és zöld sávokon, amiket az ugar és a vetés váltakozó színei adnak. Itt-ott talán egy darab rét zöldéi, egy-egy csoport színes virággal. Eszünkbe jut, mily szép szőnyeggel teregeti be a természet a föld hátát. Csakugyan, a költők is gyakran észrevették ezt és sokszor szólnak verseikben tarka vagy virágos szőnyegről, amely végigheveri a föjdet. Csak a festőt ne érintse ez a festői hasonlat? Csak neki volna-e tilalmas ezt a szőnyegszerű hatást észrevennie? És ha már így hatott rá, bizonyára szabadságában áll ezt a hatást a rajzolás és festés eszközeivel ki is fejezni. Akadt tehát igen sok festő, aki habozás nélkül úgy fogta fel és festette meg az ilyen tájrészleteket, mintha csakugyan szőnyegről, a szabad természet szőtte szőnyegről volna szó. És természetes, hogy ha egyszer megragadta ezt a formális eszmét, azt a lehető legteljesebben, zavartalanul és harmonikusan igyekszik kifejezni. Nem alkuszik meg, hanem a kép minden ízében fokozza, kiemeli, hangsúlyozza ezt a szőnyegszerű hatást. De hát miképpen éri el ezt? Úgy, hogy először kivet a képből mindent, a mi azon úgy hatna, hogy nincs szőnyegszerű síkkal dolgunk, hanem hogy itt plasztikus testek- is vannak. Kerüli tehát a plasztikus elemet és azt, ami plasztikát ad: a fény és árny vállakózásait, a domborodást mutató árnyék átmeneteket. Ha ezeket is odafestené, úgy nem érné el a síkhatást. Nos, ha most minden lényt és árnyat elkerül, a színek bizonyos tompa foltokat adnak, a melyek foltszerűen, tehát bizonyos vonalhatárok közt hevernek egymás mellett. Bemutatván e sző-nyegszerűn jelentkező természetrészletet, azon lesz, hogy lehetőleg nagy foltokba sommázza ezeket a színes foltokat, azaz egyszerű, jel-lemzetesen rajzolt körvonalakba foglalja az egyforma színfoltokat. Ezek a leírt procesz-szusok a stilizálás processzusai. Csak egy példát ragadtunk ki a sok közül, de majdnem minden jól stilizált kép ilyen módon vezethető vissza az eredetére.

Itt csak arról volt szó, hogy valaki a természetben föllelt összes hatást bizonyos festői ötlet értelmében kiemelt, erőteljesen hangsúlyozott, alája rendelte a rajzot, a plasztikát, a színt. De megeshetik az is, hogy egy festőt a természet valamely jelenségében éppen egy hatalmasan uralkodó szín vagy színtónus ragad meg. Tegyük fel, hogy a tengerparton sétál kevéssel napnyugta után, amidőn már az utolsó piros csík is eltűnt a felhőről. A víz, az ég s a felhők bizonyos estéken egyetlen színt öltenek magukra: párás és enyhe kékes-violát, ez az uralkodó színakkord. A festőt megragadhatja a sugártörés e finom játéka s kifejezheti azt képén. De hogy a nézővel mentül bensőségesebben, mentül meggyőzőbben közölhesse ezt a megfigyelését: e párás és enyhe kékes-viola értelmében alakítja "át képének egész színskáláját. Minden ezt a színt sugározza, minden ebben olvad föl. Minden át van stilizálva ennek az egyetlen színnek szellemében. Máskor láthat olyan jelenségeket, amelyeknél azonnal tisztában van, hogy a szín teljesen alárendelt, sőt jelentéktelen szerepet játszik. Jókor reggel a külváros házai közt munkája után megy egy pár ember. Fakó és szürke minden, csak a házikók ablakai, zsindelyei, sötét eresze, a munkások csizmái, kalapja, arcéle, ruhája ad sötét és világos formákat. Ha ez az ötlet megkapja, úgy képén mellőzheti a semmi lényegest nem mondó színt s minden erej ét arra vetheti, hogy e nagy szürkeség közepette az árnyékadta sötét vonalak, élek, szögletek érvényesüljenek minden egyébnek rovására. Övék itt a szó, mert ők a főjellemvonások. A nagy szürkeségbe tehát belerajzolja ezeket a vonalakat, szinte egyenletes, grafikus vonalakkal, vagy pedig csak a halványabb és sötétebb foltokat tünteti föl. Itt is alakított, stilizált, még pedig a folt, a valőr értelmében. És ily módon ezerféle jelenség adhat más és más ötletet vagy biztatást a stilizálásra. Látni való ebből, hogy nemcsak a művészi technika anyaga, nemcsak a naivságra törekvő, mesemondó kedv vezethet a stilizálásra, hanem maga az ezerformájú természet is, ha olyan ember nézi, aki kiváltképpen a nagy, széles jellemvonásokat igyekszik magába szívni és képén új életre kelteni.

LYKA KÁROLY

A MÁSODIK ERZSÉBET-EMLÉKMŰ PÁLYÁZAT MARGÓ EDE ÉS POPPER D. SZIGFRIED KIRÁLYNÉJA ELSŐ KATEGÓRIÁBA OSZTOTT PÁLYAMŰ
A MÁSODIK ERZSÉBET-EMLÉKMŰ PÁLYÁZAT
MARGÓ EDE ÉS POPPER D. SZIGFRIED KIRÁLYNÉJA
ELSŐ KATEGÓRIÁBA OSZTOTT PÁLYAMŰ

A MÁSODIK ERZSÉBET-EMLÉKMŰ PÁLYÁZAT TELCS EDE KIRÁLYNÉJA ELSŐ KATEGÓRIÁBA OSZTOTT PÁLYAMŰ
A MÁSODIK ERZSÉBET-EMLÉKMŰ PÁLYÁZAT
TELCS EDE KIRÁLYNÉJA
ELSŐ KATEGÓRIÁBA OSZTOTT PÁLYAMŰ

A MÁSODIK ERZSÉBET-EMLÉKMŰ PÁLYÁZAT MARGÓ EDE,  POPPER D. SZIGFRID, SCHEER IZIDOR ÉS FISCHER JÓZSEF MŰVE ELSŐ KATEGÓRIÁBA OSZTOTT PÁLYAMŰ
A MÁSODIK ERZSÉBET-EMLÉKMŰ PÁLYÁZAT
MARGÓ EDE, POPPER D. SZIGFRID, SCHEER IZIDOR ÉS FISCHER JÓZSEF MŰVE
ELSŐ KATEGÓRIÁBA OSZTOTT PÁLYAMŰ

GLATZ OSZKÁR VÁZLATKÖNYVÉBŐL
GLATZ OSZKÁR VÁZLATKÖNYVÉBŐL

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002