EPA - Hamis paloták, Művészet, 1903
 
 
   Második évfolyam, 1903    |   Első szám    |    p. 33-37.
 

 

HAMIS PALOTÁK

Egy-két esztendeje, hogy a városliget kőszépségét: a történelmi épületcsoportot bontogatni kezdték. Jött a tót munkások csákányos hada s rövid idő alatt nagy halom tégla és mészpor jelezte a bontogató munkát. Mindnyájan sajnálkoztunk fölötte, hogy íme szegényebbek lettünk egy kőbe formált illúzióval. Mint. mikor a nagyapó meséit hallgatja az aprónép, s mikor az öreg mesélő elhallgat, felsóhajt a naiv hallgatóság: de kár, hogy vége van! Azt hiszem, sokszor sóhajtoztak úgy, mikor eltűnt a föld színéről ez a mese-illusztráció: a történelmi épületcsoport. Mert ha az ember ott járt, falai között, könnyen gerjedtek benne poétái hangulatok. Egész kis külön világot, régi daliás magyar idők emlékeit támasztotta bennünk ez az architektúra. Jóleső gyönyörűsége volt szemünknek, látni ezt a felidézett romantikát a gyárkéményes Budapest falai között. Ám egyszerre hír kapott szárnyra, s jött az első szűkszavú kommüniké: bontják a történelmi épületcsoportot. Nem csoda, ez az épület gyenge szervezettel született, .s rövid életűnek volt szabva. Csak azért volt, hogy megmutassuk idegenek kíváncsi szemének. A millenniumzaj elcsendesült, s ezzel együtt betelt az épületcsoport hivatása. Roskadozott, repedezett, elhagyta életereje, mint a halálos beteget. S egy szép napon csákánycsapások alatt kimúlt. Csak a szemnek szólt, mint a cukrosbolt kirakatában a cukorból készült fellegvárak. Kártyavár volt, minőt a kis gyerek épít az asztalra, s még a fuvallatra is ügyel, nehogy összeomoljon.

Bár ez a Potemkin-vár összedőlt, a szépség iránt fogékony, művészlelkű emberek nem hagyták annyiban. Jeles férfiak nyilatkoztak s egy hangú követelésük volt, hogy a lebontott épületcsoportot építsék föl, de szilárd, állandó anyagból. Ez egyértelmű követelésnél különböző szempontokra hivatkoztak. Az épületcsoport elsőben is artisztikus látnivaló, a mi nagyban emeli a hely szépségét, a hol áll. Az a terület, melyen szép sorjában helyezkednek el: a Műcsarnok, a Szépművészeti Múzeum, a millenniumi emlékmű s a történelmi épületcsoport, - ily módon egyik legérdekesebb része lesz a fővárosnak, építészeti szempontból. E díszítő, szépségterjesztő hatáson kívül még másra történt utalás. Arra, hogy ez az épületcsoport a művészi nevelés szolgálatában áll. Több stíluselem vegyül benne össze, a román, a gót, a renaissance. Nos, a midőn a tanár az iskolában a három stílust magyarázza, ez az épületcsoport kézzelfogható illusztráció hozzá. Csak ki kell menniök a növendékeknek s szép példákon megértik e letűnt stílusok formanyelvét. A városligetben a magyarázó bemutathatja a növendékeknek, hogy a román stílusnak milyen gyönyörű példája a jaki templom. És hogy ez a mi földünkön készült. Ilyen és hasonló argumentumok szóltak tehát a mellett, hogy a történelmi épületcsoport támadjon fel poraiból. Annak idején egy kis bőkezűséggel megakadályozhatták volna ezt a Potemkin-architekturát, a ráfordított budgetnek megtoldásával felépíthették volna időtálló anyagból is. Nem tették, a Potemkin-falak bedőltek, s velők veszett a millió is. Ez öreg hiba volt, s csak, úgy tehetjük jóvá, ha a dolgot újra kezdjük, - mondták a felépítését sürgetők. S e sürgetéshez a közönség szívesen volt kórus. Hisz utóvégre is, mint mindig, úgy itt is ő jön számításba. Ha az épületcsoport újraépül, ez nem egy-két álmodozó lélek számára történik, hanem azért, hogy a nagyközönségnek legyen mindennapi gyönyörűsége.

S a kiáltó szó nem hiába hangzott el. Nyomában újra jöttek a kőmívesek, a mészégető tótok, a festőmunkások, hogy visszavarázsolják a lebontott kő-elbeszélést. Szóval: a történelmi épületcsoport épül. S a kinek ez a szivéhez nőtt, az bizonyára örömmel veszi tudomásul. Már nincs messze az újrakeresztelés aktusa. - Mielőtt azonban odáig érnénk, felemlíthetünk egyet-mást, a minek megbeszélését mi elkerülhetetlenül fontosnak tartjuk.

Az első kérdést így formálhatjuk: tulajdonképen mért is építik föl újra azt, a mit a föld színéig lebontottak? Erre azt hiszem általában azt válaszolják: azért, mert az épületcsoport szép és élvezetes néznivaló. Hogy szép, ezt mi is szivesen nyugtázzuk. De rögtön utána szerény ellenvetést teszünk. Ez a fenti válasz nekünk nem elég. Epületet emelni azért, mert az külsőleg, formális szempontból, s ezt erősen hangsúlyozzuk: csak formális szempontból szép, - ez kevés argumentum. A formális, a diszítő szempont nem födözi teljesen egy épület szükségességét. Nagyon egyszerű annak a megértése, hogy a festők mért óhajtják az újraépítést. Ők festő-szemmel nézik a dolgot, s csak a formanyelv szépségeit látják, a harmonikus arányokat, a plasztikus és figurális díszt. De az igazi építő szemének egyéb követelései vannak. Az építő azt keresi, hogy a külső ruhával, az architektúra külső arculatjával minő viszonyban áll a a belső téralakítás. Az még kevés, ha az épület a maga nagyvonalúságával, arányos részeivel, s minden egyéb diszítő járulékaival esztétikai hatást kelt. Ha a külső ruha, a belső konstrukcióval nincs szoros szervi összefüggésben, ez szépséghiba, vagy esztétikai hamisság. Minden igazi stílszerűségnek ez az első parancsolatja: a formális kiképzés és a belső téralakítás egymást magyarázza. Az épületnek itt is kifejezett célja van s rendeltetése. A szerint, a mint a célnak megfelel, az épület jó vagy rossz. Kórháznak kórházalakítás kell, múzeumnak múzeumszerkezet. Merő stílszerűtlenség, ha a kórháznak' olyan a külső képe, hogy bátran rászabhatjuk egy múzeumra vagy kórházra is. A külső mögött rögtön meg kell sejtenünk a bensőt, s kiéreznünk a térbeosztást. Az épület nem kulissza, hogy csak dísznek álljon a nap alatt. Rendeltetése van, s mindennek ehhez kell simulnia: a bejárónak, a folyosóknak, az ablakoknak, udvarnak stb. Nem a homlokzatra szabjuk az alaprajzot, hanem megfordítva. Ha az alaprajz múzeum számára készül, úgy a külső forma, az esztétikai burok szintén múzeumnak vallja magát s ne például várkastélynak.

Azonban nehogy félreértessünk: e teoretikus beszéddel nem azt mondjuk, hogy a történelmi épületcsoport, úgy a mint van, hát elhibázott architektúra. Egy percig se állítjuk, hogy a belső kiképzés, a térbeosztás, a külsőnek tiszta ellentétje. De egészen más alakot ölt a dolog, ha ismételjük a fent leírt kérdést: mi a rendeltetése a történelmi épületcsoportnak? Mért építjük fel: azért-e, hogy díszítse a városligetet kulissza gyanánt, vagy pedig egy praktikus célt akarunk vele szolgálni? Igen, az egészet nem parádénak építjük föl, nem kell félnünk, hogy üresen marad, mert múzeum lesz belőle - mondhatná közbe valaki, a ki tud róla. Szóval a rendeltetése az, hogy múzeum legyen, még pedig mezőgazdasági múzeum.

Nos, itt van az akhilleuszi sarok.

Ez a több stílusból összekombinált épületcsoport nem való mezőgazdasági múzeumnak. Nincs semmi, a mi ily múzeummá avathatja. Sem a több formanyelvből szőtt külső ruhája, sem a belső szerkezete. Hiányzik belőle annak minden előfeltétele. Eltekintve ettől, úgy a mint van, szép és jó. De ha arról van szó, hogy múzeummá legyen, erre teljesen alkalmatlan. Képzeljük el, hogy egy idegen ember kimegy a városligetbe, megnézni a történelmi épületcsoportot. Megáll, s elsétálván előtte, gyönyörködik benne. De bárhogy is töri a fejét rajta, nem hiszszük, hogy ki tudná találni azt a célt, melyet szolgálnia kell. Eszébe sem jut, hogy a jáki templomrészben vagy a Vajda-Hunyad várkastélyszerű fala és gót ablakai mögött mezőgazdasági múzeum leledzik. A hogy belép a boltíves kapuzaton s feljut a szűk, megtört világítású folyosókra, bizonyára meglepődik, hogy üvegszekrényekben mezőgazdasági tárgyakat talál, muzeális elrendezésben. Mert nincs semmi, a mi őt erre már kint figyelmeztetné. Egy jel sem mutat arra, hogy íme: múzeummal állunk szemközt. Pedig az kellene, hogy az épület maga így mutatkozzék be : mezőgazdasági múzeum vagyok. S mikor ezt mondja, ne füllentsen, hanem tényleg stílszerü múzeum legyen, a tér belső elosztásában is. Ez az épületcsoport egy szóval sem utal arra, hogy e múzeumszerepet tölti be. S ha belépünk, a belső architektúra szintén nem mezőgazdasági múzeumszerű egy csöppet se. Mintha várkastélyban volnánk, szinte várjuk, hogy mikor toppan elibénk valamelyik fordulónál egy daliás, sisakos lovag. A stílszerű múzeum egészen más szempontok szerint épül. Csak úgy hamarjában írunk ide egy párat: nyugodt, nagy vonalú homlokzat, bő bejárattal, nagy ablakokkal, hogy minél több fény áradjon be, tágas csarnokkal, egyszerű folyosókkal, s egyenletes tiszta világítású termekkel. Ez a szó: múzeum, a falaknak, a térnek egészen más elosztását, más formálását követeli, mint pl. a templom vagy iskola. S a külső képnek tisztára ebből, a belső szerkezetből kell kinőnie.

Szó sincs róla: a történelmi épületcsoportban, ha fölépült, el lehet helyezni üvegszekrényeket múzeumi tárgyakkal. De nevezzék bármennyire mezőgazdasági múzeumnak, ez a név nála csak álnév. Épp ily joggal lehetne más névre is elkeresztelni. Hogy most mezőgazdasági múzeumnak kereszteltük, legyünk őszinték s valljuk be, hogy ez tévedés. Nincs módunkban, hogy az újraépítést megakadályozzuk. Nem is célunk. Ez az épületcsoport festői szempontból szép, s ha fölépítik, ám jól van, építsék zavartalanul. De azért minden elkeresztelés dacára, az architektúrája nem való erre a célra. S így marad a mi tulajdonképen volt: több stílus formanyelvéből összeillesztett szemelvény. A kinek kedve van hozzá, tanulhat rajta stílustörténelmet.

Kétségtelen, hogy ezzel még nem mondhattuk ki az utolsó szót e pittoreszk és tanulságos épületcsoport felett. - Tudnánk számára oly rendeltetést is, a mely éppenséggel nem sértené az építőművészet legszentebb alapelveit. El is mondjuk, de mindjár megjegyezzük, hogy nem mi találtuk ki és nem is utólag, mert ez az eljárás szintén építészetellenes volna. Ha már áll ez az épületcsoport: adjuk át annak őseredeti, igazi rendeltetésének, a melynek szemmeltartásával a régi derék architektusok ezeket az épületeket építették. Semmi egyebet se kellene tennünk, mint kikutatnunk, mi célra alakították a régi építőművészek ezt a folyosót, termet, szobát, tornyot. Ha megtaláltuk, a mi igazán nem nehéz: ám rendezzük be arra az eredeti célra. A kápolna kapjon oltárt, a lovagterem fegyvereket, az ebédlő asztalt, pohárszéket, teljes felszerelést és így tovább. Olyasmi alakulna iít ki minden furfangos tervelgetés nélkül, a mire úgy is égető szükségünk van: a magyar kultúra múzeuma. A román kortól Mária Terézia koráig, sőt azon túl is lássuk kultúránk jellemző képét: a magyar ember lakását, eszközeit, otthona teljes felszerelését. Még pedig nem technikai vagy tárgyi sorrendben, megszámozva, hanem a maga teljes kerekségében restaurálva. Mintha még ma is lakná a gazdája.

A mezőgazdasági célokat szolgálja más, erre való, külön e célra tervezett palota. De ezek a paloták itt mívelődési dokumentumok. Szolgálják tehát erdeti céljukat.

Most pedig, mint az erkölcsi mesék végén szokás, az egészből egy jó példázatot vonhatunk le: a jövőben óvakodjunk ilyen tévedéstől. Mert ez csak megzavarja a közönség építészeti fogalmait. Mert valaki meg esetleg elhiszi, hogy a múzeum épp oly architektúrát kivan, mint a gót várkastély, vagy a viztoronv.

DÖMÖTÖR ISTVÁN

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002