Első évfolyam, 1902    |    Hatodik szám    |    p. 374-385.    |    Facsimile
 

 

A MODERN TÁJKÉP

Korunk művészetének legsajátosabb és egyúttal legnépszerűbb kifejezése kétségen kívül a tájkép. A nagy művészi versenyeken már évtizedek óta alig látunk vallásos festményeket, történeti képeket, sőt újabban a genret sem művelik annyi szeretettel, mint művelték volt ezelőtt huszonöt, harminc évvel, midőn a nép életének tanulmányozását elsőrangú föladatul tekintették a képírók. Mondják, hogy a vallásos festmények alkotásához szükséges őszinte meghatottság épp úgy hiányzik korunkban, mint az az ideális föllángolás, mely nélkül históriai festészet el nem képzelhető. A genre-nek háttérbe kell szorulnia, hangoztatják mások, mert hiszen a nép is kivetkőzik eredetiségéből, elhagyja festői viseletét, poetikus szokásait. A természet iránt azonban erős vonzódást erezünk, s a nagyvárosok pora, kőszénfüstje és zaja elől jól esik elmenekülnünk a hegvek aljában meglapuló apró falvakba, a ligetek, berkek csendjébe, a honnan üde, éltető levegő árad felénk.

És manapság csakugyan szokatlan arányokban szaporodnak a tájképek. A sokáig elhanyagolt, úgyszólván, semmibe sem vett műfaj előtérbe lép, művelésére elsőrangú tehetségek vállalkoznak. A tájkép többé nem egyszerű dekoráció, hanem a művész lelki világának megnyilatkozása, nekünk, közönségnek pedig, az elmélyedés és meghatottság forrása.

Hogyan emelkedett erre a jelentőségre, fejlődésének melyek a főbb mozzanatai s minő irányban halad napjainkban? Ezekre a kérdésekre akarok röviden megfelelni most, midőn először nyílik alkalmam arra, hogy ebben a folyóiratban művészeti dolgokról egyet-mást elmondhassak.

A képírók eleinte nagyon kevés jelentőséget tulajdonítottak a tájképnek, s jóformán csakis akkor festették, ha az alakos kompozíciók vagy képmások hátterét változatosabbá kívánták tenni. A régi freskókon így látunk palotákat, tornyos városokat, erdőket és sziklás tengerpartokat, de mindezek csak fantasztikus ábrázolások s a természetnek vajmi kevés megfigyelésére mutatnak.

A távlat és rövidülés törvényeit is igazában csak Paolo Uccello kezdi kutatni s Massaccio az első, ki a légtávlatok jelentőségét fölismeri s apostolainak fenséges csoportját átlátszó levegőben vezeti elénk. Föltűnő vonzódást látunk a természet iránt még Andrea Mantegnánál, ki az Eremitani-kápolna freskóin az egyik jelenet hátteréül olasz vidéket választ lejtős dombokkal, olajfákkal, kanyargó utakkal és sugár tornyokkal.

A primitívekkel, ha meg nem szűnik is, de egyszerre hanyatlani kezd a természet kultusza. A cinquecento festői már nagyon kevésre becsülik a tájképet. Csak a meztelen emberi test hatalmas vagy kecses formái iránt mutatnak hódolatot s úgyszólván semmi érzékük sincsen a természet élete iránt. Még a velenceiek közül sem halad senki a tájkép szépségeit mélyen átérező Tiziano után, a későbbiek pedig egészen elzárkóznak az Isten szép ege s a szabad levegő elől. A nagy történeti jeleneteknek a paloták fényesen díszített termei s a hatalmas oszlopos csarnokok szolgálnak hátterül. Mintha csak egyszerre mindenki elveszítette volna érzékét a természet egyszerű bájai iránt: nem festik többé sem a fákat, sem a vizeket, sem a levegő ezerféle átalakulását mutató eget.

Az antik tekintélyének kell megcsappannia, hogy a XVII. században, hosszas pihenés után, új életre ébredhessen a tájfestészet. De a heroikus tájképben még mindig uralkodnak a megelőző korszak hagyományai. A képírók legörömestebb a campagnát festik hatalmas épületeivel, komoly, egyhangú hegyeivel s úgy Poussin, mint a napfény első imádója : Claude Gelée abban a nézetben vannak, hogy a tájkép csak történeti események szintere, csak hősök és istenek lakóhelye lehet. Poussin nem is lát mást, csak formákat és vonalakat, azért az ő természete nem egyéb, mint tisztán plasztikus, minden lélek nélküli világ. Vonalainak beszéde azonban annyira fenséges, hogy már ezzel az egy tulajdonságával is komoly, ünnepélyes hangulatot ad festményeinek. Poussint megcsodáljuk, de művei bennünk erősebb érzelmeket nem keltenek. Ilyen bűvös erőt először a hollandusok tájképeiben találunk. Ők a hangulatkeltés első mesterei, a fákat, vizeket, hegyeket először megszólaltató bűvészek. Nekik nincs szükségük többé a figurális elemekre, ők már önálló művészi alkotássá teszik a tájképet. Nem érdektelen dolog s talán nem is egészen a véletlen műve, hogy a mikor Spinoza a mindenség isteni voltát kezdi hirdetni, a tájfestés is akkor aratja Hollandiában első diadalait. Mert tagadhatatlan, hogy a szó igazi értelmében vett tájkép megteremtője Ruysdael. Az életnek ez az egyedül álló, szomorú vándora már szoros intimitásban él a természettel és életviszonyai tolmácsává tudja tenni tájképeit, midőn a magányt, a temetőket, őserdőket s az áttörhetetlen bozótokat festi legörömestebb. És a mester mellett csakhamar egész csoportja támad a természeten szeretettel csüggő őszinte képíróknak.

A klasszikusnak nevezett művészet azonban alig egy század lefolyása alatt csodás átváltozást idéz elő a tájfestészetben. A festők nem keresik többé a szabad természetet, de elzárkóznak a műterem négy fala közé, a hová nem hatol be többé a napfény, a virágillat és a madárdal. Akad kritikus,* a ki már csak a történeti festészet jogosultságát ismeri el, s csak annyit hajlandó megengedni, hogy a históriai festő "teljesen nem ignorálhatja a tájképet". Maga Dávid sem azért készít Rómában természeti tanulmányokat, hogy a tájkép önállólétezésénekjogosultságát hirdesse, hanem hogy a korában divatos, kizárólag apró házakat mutató hátteret változatosabbá tegye. Jules Coignet, ki a festői tájképet többre becsüli a történelmi tájképnél, a múlt század elején épp úgy a ritka kivételek közé tartozik, mint Jean Louis de Marne, ki halálos ágyán arra kéri a nejét, hogy őt a kelő nap felé fordulva temettesse el és sírjára virágokat ültessen, mert a füvek növését s a madarak dalát még haló poraiban is hallani szeretné. Valenciennes a költők utánzását, a Homérosz, Vergilius és Theokritosz után való dolgozást ajánlja a tájképfestőknek s csak mintegy mellékesen jegyzi meg, hogy "néha a természetet is föl kell keresniök". Furcsán hangzik, de szent igaz, hogy még Fromentin is nagyon kevésre becsülte a természet tanulmányozását, mert azt mondja, hogy a plein air kutatása korában meg nem érdemelt fontosságra emelkedett ; s csodálkozik, hogy Ruysdael, a hollandiai művészetnek Rembrandt után legnagyobb alakja, hatalmas képíróvá lehetett, jóllehet csak" tájképeket készített.

Elképzelhetik önök, hogy a klasszikus iskola ilyen hitvallása mellett a mindig kész törvényekre esküvő képírók milyen alárendelt szerepet juttattak a természeti tünemények megfigyelésének. Elmondhatjuk, hogy a műterem jeges szelétől a legtöbb tájfestő megkövesedett.

A múlt század két első tizedének tájfestészete csakugyan száraz, egyhangú és unalmas. És mik az alkotó elemei? Az előtérben dús lom-bozatú, hatalmas fák, bámulatos tisztaságú víz, hátrább klasszikus stílű épületek, de mindig a mester: Claude Lorrain aranyos napfénye nélkül. A képírók legszívesebben idegen földön kalandoznak, mintha csak az volna a föladatuk, hogy messze-országok látnivalóiról meséljenek. A tájkép nem hangulatának erejével, hanem archeológiái vagy ethnografiai érdekességével akar hatni a szemlélőre. Arra alig van eset, hogy a képíró örömeinek, szenvedéseinek hátterét: a hazai földet fesse, A régi hollandusok tanításáról megfeledkeznek s az édes ábrándozásba ringató, elmélyedésre késztő hangulatkép helyett divatossá lesz a történeti tájkép, ez a korcsszülött, melyet sajátságos megtévelyedéssel, hosszú időn át még kiváló elmék is a tájfestészet egyetlen jogosult megjelenési módjának hirdetnek. De végzete a történeti tájképet is utoléri: fárasztóan megszokottá, unalmassá válik. Nem azért, mint némelyek állítják, hogy kis alakjaiba nem lehetett sem kifejezést sem jellemet önteni, de azért, mert a képírók a helyi tanulmányok realizmusát sehogysem tudták a csupán könyvekből merített tényekkel összeegyeztetni, ezek földolgozásánál a képzelődés rabjává lett a többé-kevésbbé megbízható adatoknak, s a legjobb esetben is csak színpadi tableaukat alkothatott. A közönség azért vesztette el bizalmát a történeti tájképben, mert azt látta, hogy egy témát száz festő százféleképen festhetett meg a hűség egyenlő föltételével. Meggyőződött, hogy a történeti tájkép nem más, mint tetszetős művészeti hazugság.

Az egykor oktalanul dédelgetett műfaj kudarca volt a főfőindító ok arra, hogy az öntudatosabb festők az akadémiai tanokat megutálják s hosszas kalandozás után az anyatermészethez visszatérjenek. A művészet is egyszerűségre, igazságra kezdett törekedni, mint a költészet, mely kevéssel előbb rázta le magáról a mesterkéltség, a hamis pathosz nyűgeit. A festők újra fölfedezték a természetet s ürömest kerestek enyhülést, inspirációt annak kebelén. Az angol Constable nemcsak hazájában csinált iskolát a természet iránt mutatott őszinte hódolatával; hatása csakhamar Franciaországban is érezhető lett. A képírók a műterem dohos levegőjéből a szabad ég alá menekültek s az újság ingerével kezdték élvezni annak szépségeit. A hosszas elzárkózás azonban csaknem képtelenné tette a festőket az erősebb napfény elviselésére. A fontainebleauiak csoportja csakugyan erdős vidékekre menekül s a berkek tompított világításában erezi legjobban magát. Ezek a képírók a legegyszerűbb témákkal is megelégednek, elannyira, hogy valaki szemükre is veti: "Most már nincs más szép, csak a bokor meg a posvány. A pocsolya az ideál. Minél piszkosabb, annál szebb. A művészet abban áll, hogy azt lássuk, a mit a paraszt nem lát, hogy szépnek találjuk azt, a mit a paraszt rútnak talál, s hogy nagy bölcsen lefessük azt, a mit a közízlés nem tart megtekintésre érdemesnek". De a gáncs és kritika nem riasztja vissza őket; azt festik, a mit éreznek, s nem azt, a mit előzőiktől láttak. A természetben mindenütt hangulatot találnak, s a tájkép előttük nem jelenet, hanem lelki állapot. Szeretetüket, vágyakozásukat festik bele a dolgokba, s most már nem száraz vedutákat, leírásokat nyújtanak, hanem illatos költeményeket, melyekhez erdei sétáik alatt kapják a hangulatot. És mindenik művész saját énjét, saját lelki világát igyekszik megszólaltatni. A nagy barbizoni paraszt: Millet a biblia patriarchális stílusában beszél hozzánk ; Rousseau a heroikus vonásokat emeli ki faóriá-saiban; Dupré az elemek tobzódását, dühöngését ünnepeli; a búskomor Diaz az erdők mélyébe hatol, hol a fáknak feje felett összeboruló gallyai teljesen elzárják előle a külső életet. Ezek a képírók már nem másolják, hanem megszólaltatják, saját érzéseik és hangulataik tolmácsává teszik a természetet, s így lesznek szívesen látott újítókká a művészetben.

A fontainebleauiak s a velők egy időben szereplő Fontanesi után ma már nevetséges volna előhozakodni azzal a régi tannal, hogy a festészet nem egyéb, mint utánozó művészet. Falun esténkint gyakran látunk legelőről hazatérő teheneket s jóformán ügyet sem vetünk reájok, míg Mészöly Géza apró deszkáin ezek a tehenek elbájolnak. Talán az utánzás szabatosságát csodáljuk rajtuk? Épenséggel nem. Teljes illúziót még a legigazabb festmények sem keltenek, s az illúzió-keltés nem is lehet föladata a művészetnek A műalkotás ilyen fölfogás mellett szemfényvesztés volna, a szemfényvesztést pedig bizonyos fokig még a legközönségesebb festők is mathematikai biztonsággal űzhetik. A valódi művész, mint a mi Mészölyünk, nem azért fest tájképet, hogy ilyen vagy olyan fákat, cserjéket, sziklákat, vizet vagy égboltot másoljon ; hanem, hogy a mezei nyugalom után érzett vágyakozásnak, a szivet betöltő melancholiának, a nyugodt összhangnak, az ideális szépségnek adjon kifejezést a maga sajátos nyelvén. A művésznek nem másolni, hanem tolmácsolnia kell a természetet, s ha van benne igazi tehetség, ha jártas a művészetében, akkor az eredetit az ő sok mindent módosító ábrázolásában jobban látom, mint a hogy addig láttam, sőt az ő ábrázolásában látom csak igazán. Némely festmény általunk már jól ismert vidéket mutat be, s mégis úgy érezzük, hogy meglep az újdonságával. Ismeretlen részleteket fedezünk fel rajta; ismeretlen érzéseket kelt bennünk. Csaknem azt hiszszük, hogy most látjuk először s a bennünk támadt érzések teljesen újak. Mi okozza ezt a csalódást? Az, hogy maga a művész jelölte meg, hogy mit és hogyan lássunk. A természet ugyanis mindenben bőkezű, míg az igazi művész a lényegesre szorítkozik, a fölösleges, mellékes dolgokat mellőzi, szűkít, kurtít, nyeseget. Tud válogatni, tud föláldozni is, ha kell, mert erezi, hogy a fölösleg az a szú, mely a nagy műveket meg szokta őrleni. És ezzel az adományával gyakran még a legkritikusabb szellemeket is hatalmába ejti. Goethe .beszéli a Wahrheit und Dichtung-ban, hogy miután a drezdai képtárban Van Ostade képeit hosz-szabb ideig szemlélte, a mikor hazament szállására, a varga házába, a műhely olyan hatással volt reá, mintha csak Van Ostade valamelyik festményét látta volna. A nagy német teljesen a festő hatalmába került: annak szemeivel látta a természetet. Ez a tünemény nagyon érthető. Ha ugyanis valamely festményt hosz-szasabban vizsgálunk, s már meg tudjuk magyarázni magunknak a színek és tónusok vonatkozásait, a fény és árny játékait, a művész által használt fogásokat, jóllehet a festmény nincs már előttünk, ezeket a fogásokat a természetre is alkalmazzuk. Ha az előttünk levő részlet csak valamilyes hasonlatosságot mutat is a látott képpel, önkénytelenül követjük azt az eljárást, melyet a művész a kép készítésekor követett.

A természetnek művészi szemmel való vizsgálása azonban egyéni adomány, mely mindenkivel külön születik. És külön születik a művész érzésmódja is, a miből aztán az következik, hogy nincs olyan tájkép vagy természeti tünemény, a melyről legalább húsz különböző képet ne lehetne festeni, a nélkül, hogy határozottan eldönthető volna : melyik az igazi. A műalkotás igazsága ugyanis nem más, mint az érzés igazsága, mely mindig egyéni, mindig különálló, de a melybe könnyen beleélhetjük magunkat, mihelyt meggyőző tud lenni. Ezért aztán bátran elmondhatjuk, hogy minden művészi alkotás annyit ér, mint a benne megnyilatkozó lélek.

Talán nem lesz felesleges, ha ezt a tételt a C. Boito példájával illusztrálom. Három festő útra kél, hogy a szabad természetben tanulmányokat csináljon. Az egyik vidám kedélyű, a másik inkább komoly, a harmadik se nem víg, se nem komoly, legtalálóbban talán száraz lelkületűnek volna mondható. A festők, rövid séta után, vadvirágokkal behintett térségre bukkannak. A nap teljes fényében ragyog a fejük fölött, de a közelgő felhő már árnyékot vet a szél fuvallatától rengő vetésre. Az előtérben virágzó fa áll, míg a háttérben a gabnaföldet apró dombok láncolata választja el az égbolttól. A vidám kedélyű meg a komoly festő nagy buzgalommal keresik a helyet, a honnan jól láthatják a lefestendő részletet, míg a harmadik már régen letelepedett és hozzá is fogott a munkához. A víg cimbora a virágos rét előtt foglalt helyet, a hol a vetésre eső árnyék még nem okoz semmi zavart; a virággal rakott fának domináló szerepet juttat, s a mindinkább közeledő felhőből csakis egyetlen foszlányt visz át a vásznára. A komolyabb piktor egy kis dombra ül, a vetést, az árnyat, a felhőt szemeli ki, s még csak észre sem veszi a virágzó fát.

Pár óra múlva felállanak s megmutatják egymásnak a vázlatokat. A vidám kedélyű festő képén minden napfényben úszik ; a szellő szelíden simogatja a növényeket, s a felhő csak ellebben a tájék felett. Ennek a tanulmánynak a láttára a természet gazdagságára s arra a nyugodt és kellemes életre gondolunk, mely a falvak és puszták lakosainak jut osztályrészül. A komoly művész képén ellenkezőleg valami szomorúság ömlik el, a kalászok nem hajlonganak jobban, mint a természetben, az ég nem sötétebb, nem terhesebb, mint a valóságban ; de a felhő s az a széles árnyék, mely a vetés felett elterül, a közelgő vihar felé terelik képzelődésünket, s az ég szürkéskék színe, a távoli halmok elmosódó körvonalai mind közreműködnél-:, hogy kedélyünkön valami búskomorság, a bekövetkezhető veszély érzete vegyen erőt. A harmadik művész vázlatán jó rajzot, szép színeket, gondos távlatot találunk, de más tulajdonságával aztán nem is hat reánk. Hogyan? A rajz, a szín nem felel meg talán az ábrázolt dolgok mivoltának? Megfelel; de a festő az élő jelenetből csak a materialis részt látta, s azt, mi abban ideális vagy a mi ezzel egy : költői elem volt - nem vette észre. Ez a festő ügyesen kezeli az ecsetet, de nem művész, csak festő-gép.

Némely képírók így teszik materialissá az ideálist, míg mások ellenben - s ezek a választottak - még a legközönségesebb tárgyakban is megtalálják a költészetet, mert a tárgyak láttára a költői érzés öntudatlanul, mintegy természetszerűleg támad keblükben.

Más dolog, sőt éppen az ellentéte ennek az a skolasztikus és akadémikus ideál, a melyről egyidőben annyit beszéltek. Ez teljesen átalakítja a természetet, s az a nevetséges ambíciója van, hogy javítsa és megszépítse az Isten által alkotott dolgokat. A tájfestőnek nincs szüksége ilyen korrigáló munkára; hivatása csak az, hogy mindenki számára világossá tegve azt, a mit, a természetet vizsgálva, csak kevesen tudnak meglátni, fölfogni és megcsodálni. Igy történik, hogy azok a helyek, melyek előtt a természetben szórakozottan megyünk el és nem érzünk semmi meghatottságot, a jó képen elbűvölnek, mert a művésznek megvolt az az ereje, hogy át tudta önteni belénk a szivét eltöltő érzéseket. Ezért teljesen igaza van Théophile Gautiernak, ki azt állítja, hogy a festmény nem más, mint alakra fordított, színre váltott érzés s hogv valódi becse mindig az érzés erejével arányos. Tehát alakra fordított, színre váltott érzés. Állapodjunk meg ennél a meghatározásnál s idézzük vissza emlékezetünkbe a svájci kritikus : Amiel mondását: a tájkép lelki állapot. Mit jelent mindez, ha nem azt, hogy minden igazi tájfestő lírikus s a tájkép nem más, mint a festőművészet lírája. És csakugyan, mint a lirai költemény, a tájkép is a szivünkhöz, kedélyünkhöz szól első sorban. Mondania kell valamit, hogy létezésének jogosultságát elismerjem. Hogy mit mond és miként mondja el: abban nyilatkozik meg a művész egyénisége. Bármily színezetű legyen azonban ez a művészi egyéniség: a műfaj alapvonásai ugyanazok maradnak. A tájkép épp úgy mint a lirai vers, előadásának őszinteségével, igazságával hat, de azért bizonyos fokig mégis sejtelmes marad. Munkát, foglalkozást ad a néző fantáziájának. A tájfestő, ki minden aprólékosságot egyenlő szeretettel gondoz, épp oly unalmassá válik, mint a költő, ki mindent elmond. Ezért van aztán, hogy a legtöbb tájfestő munkája vázlatos állapotában erősebb, mélyebb hatást tesz reánk, mint teljes bevégzettségében. A művész nagy föladata ugyanis sohasem valamely motívum részletes visszaadásában, hanem annak ötletes ábrázolásában rejlik. Az az igazi művész a ki befejezett munkájában is meg tudja őrizni a vázlat ötletességét. A barbizoni mesterek közt ez a titka Daubigny erejének s ezért nagyobb a mi Mészölyünk az inspiráció első hevében fára vagy vászonra vetett kisebb tanulmányaiban, mint többször átdolgozott és gondosan simitgatott nagyobb képein.

Minthogy az igazi tájfestő mindig a maga lelkére formálja, úgyszólván a saját lelkének színeivel festi ki a maga képeit, az egyhangúság neki is, mint a legtöbb lírikusnak, ismertető jele. Berghemet a mosolygó bokrok vonzották ; Ruysdael a sötéteket, mélabúsakat kedvelte; Cuyp a Meuse boldog partvidékét a négy órai nap enyhe fényében szerette látni; Claude Lorrain s a mi Markó Káro-lyunk ünnepélyes, vasárnapi díszben ábrázolták csöndes berkeiket; Van der Neer a hollandi falvakat a hold enyhe világítása mellett festette ; Corot az estszürkületért rajongott (Lorsque le soleil est couché, le soleil de l'art se léve); Paál László az erdők mélyét bújta s Mészöly Géza a kora reggeli és késő esti órák misztikus világítását vitte át legszívesebben apró deszkáira. Festőink közül ez a szeretetreméltó tehetség állt legközelebb a fontai-nebleaui mesterekhez; nálunk ő a paletta legőszintébb, legnagyobb lírikusa. Mészöly is, mint a francia mesterek, a természettel való állandó és szoros érintkezésből merítette a szent hevületet, a teremtés fáradhatatlan vágyát s az ihlet üdeségét. Ama nagy tájfestők közé tartozott, kik szivükön át látták a természetet.

Ismeretes, hogy ezeket a mélyen erező festő poétákat a nyolcvanas évek elején az impresszionisták követik a modern tájkép történetében. Ők már nem a föld, hanem az ég felé fordítják tekintetüket, s a világosságot, a napfényt festik különös előszeretettel. Mesterök Turner, kit korában kevesen értettek meg, de a kire aztán, mikor a plein air festése divatossá lett, annál többen esküdtek.

Az impresszionisták előtt fődolog az ég s a fellegtenger, mely maga az örök mozgás. Az erdő mélyét, a lombos tájakat nem keresik : előttük kedvesebbek a tiszta égboltozatról élesen kiemelkedő, nyurga, száraz gallyak. S minthogy rendesen minden újabb iskola arra fekteti a súlyt, a mire a régibb keveset vagy éppen semmit sem gondolt: az impresz-szionisták már búcsút mondanak az ábrándozásra késztő poetikus magánynak s mindkét lábukkal a város zajában, a modern életben állanak. Fölfedezik a nagy városok költészetét s különös buzgólkodással azokat a témákat : választják, melyeket előzőik megvetettek vagy éppen észre sem vettek. Festik a munkások zajától hangos gyárakat s a tengeri kikötőket, hol a szurtos matrózok vállukon ponyvákat, zsákokat cipelnek vagy festik a nagy gonddal ápolt parkokat, a hol fiatal leánykák a legmodernebb ruhábanlawn-tennis-t játszanak s az udvarlók bókolását fogadják. Az erdők rejtélyes mélye helyett a napfényben fürdő utcákat és tereket keresik fel, mert a világítás újabb és újabb megjelenési módjaival akarnak kelteni hatásokat. És csakugyan a mit az impresszionisták, élükön Manet-val, a világosság analízisében nyújtanak : magasan felette áll mindannak, a mit a fontainebleauiak ezen a téren valaha mutattak. Az ő birodalmuk már a végtelen égboltozat, melynek örökké változó színjátéka alatt színeit a föld is örökké változtatja.

Önök bizonyára ismerik Claude Monet festményeit. A XIX. század végének tájképfestői tagadhatatlanul ezt a bizarr, de nagyon érdekes képírót vallják mesterüknek. Claude Monet a napfény legszenvedélyesebb imádója s azt hiszem, hogy nincs a világosságnak olyan problémája, melyet ez a merész kutató el ne könyvelt volna. Álmélkodva állunk meg újabb és újabb képei előtt s a stíl mesterei gyanánt ismert műhirák mondják, hogy nyelvük szegény arra, hogy Monet színértékeit szavakban kifejezhessék. És valljuk be, ezek a bámulatosán festett képek távolról sem tesznek reánk olyan nagy és igaz hatást, mint tettek volt a század közepének poetikus tájképei. Mi az oka ennek a tüneménynek? Egyszerűen az, hogy ama képek festői költők voltak, kik szivük sugallata után dolgoztak és szivünkhöz szólottak, míg a luministák már nem mint álmodozók, hanem mint kutatók tekintenek a természetbe s midőn napfényes képeket festenek, nem kedélyünket akarják a boldogság derűjével bearanyozni, hanem csak arra törekesznek, hogy a világosságnak adjak minél szabatosabb, minél tudósabb analízisét. És csakugyan, a mint Degas előtt valóságos geometriai alak a női test a maga hegyes és tompa szögleteivel: úgy Claude Monet is mindent a tudományos értékre vezet vissza s nem a költő, hanem a tudós szemüvegén át nézi a nagy mindenség életének megnyilatkozásait.

A luministák ezt az "eljárást" követik kivétel nélkül. Mintha csak az volna a föladatuk, hogy a napsugarakat alkotó elemeikre bontsák: egész érdeklődésükkel a fény és világosság kérdései felé fordulnak, így lesznek a tájképfestés kémikusaivá, a helyett, hogy a természet szépségeiről adnának őszinte érzésektől sugárzó festett dalokat.

Ezeknél a világítási problémákkal foglalkozó művészeknél minden a csillogó fényben oldódik föl: a tárgyak elvesztik körvonalaikat s a színek eredeti tisztaságukat. S miután műveikben a matematikai szellemé a domináló szerep : a művészi leieknek és érzésnek jóformán nem is nyílik alkalma a megnyilatkozásra. Az impresszionisták és luministák műveiben csaknem teljesen hiányoznak az élesen megkülönböztető, individuális vonások. Annyira hasonlítanak egymáshoz, mintha meg-annyian ikertestvérek volnának. Monet, Pis-sarro és Sisley képeit nagyon sokszor kell látnunk, hogy közöttük hamarosan eligazodhassunk. Vagy nézzék meg önök az újabb magyar műkiállításokat s vegyék szemügyre a magyar tájfestők legújabb nemzedékének alkotásait. Ha minduntalan a katalógusba nem pillantanak, igen könnyen megtörténik, hogy X képét Y-nak vagy Z-nek ajándékozzák. Tegyenek kísérletet.

Ez az impresszionista művészet a vonalak teljes megtagadásával s a hangulat bájának egyoldalú hangoztatásával kezd unalmassá válni minden vonalon. Miután már csaknem egy hosszú emberöltő óta minduntalan csak azt kell látnunk, hogy a tájfestők a világosságnak rajzot és színt egyaránt föláldoztak: önkénytelenül is vágyakozást erezünk a nemes vonalak s a világítás befolyása által szét nem bontott tiszta színek birodalma után.

Szemeinket kifárasztotta a nagy világosság, szeretnénk megpihenni s keresve keressük az esti szürkület miszticizmusát, az éjszaka csöndjét, nyugalmát. S ezt a vágyódást nem csak mi, közönség érezzük, hanem érzik magok a művészek is. Cazin már nem festi sem a nappalt, sem a kék eget: az ő csillagzata a szelíd világosságot árasztó hold; a mi Mednyánszkynk pedig akkor van elemében, ha az éj titokzatos sötétségével és csöndjével tolmácsolhatja érzelmeit. Mily éles az ellentét köztük s a tisztán világítási problémákat kutató impresszionisták között! Mintha csak elkeseredett ellenfelek gyanánt állanának szemközt egymással: az egyik csoport teljes megtagadása a másiknak. Ismétlem, a mit előbb mondottam: a művészetben minden túlzásnak támad reakciója s az újabb irányzat rendesen arra a pontra veti csapatait, a hol az előzők állása leggyöngébb volt. És aztán mondják meg önök, nem a luministák' ellen támadnak-e a stilizálok is, a szép vonalak és színes foltok erős hangsúlyozásával? Az ő mozgolódásukban már érezhető a vágyakozás ama nagy, több század kultúrája által megteremtett szépség után, mely a régi mesterek műveiből sugárzik felénk. A modern tájkép nekik is köszönhet valamit, ha mást nem : a szép formáknak újra ébredező ritmusát. Csak aztán ez a stilizáló iskola is ne essék túlzásokba, a nemes vonalak és szép formák kultuszát ne űzze a természetesség rovására. A tájképet, mely végre is csak az életre keltett természet ábrázolása, ne tegye hideg, életnélküli dekorációvá. Mert félni lehet, hogy a formák túlságos dédelge-tése a benső tartalom kicsinylését, elhanyagolását vonja maga után.

André Chenier mondja valahol: L'art ne fait que des vers, le coeur seul est poéte. A művészet csak verseket csinál, költő a szív csupán. Ez a szép mondás a tájfestésre is alkalmazható. Az igazi tájképet sem az előadás külső eszközei teremtik meg, hanem megteremti a művész erező szive. Ez a fő tényező minden időben: ettől függ a tájfestészet hanyatlása és emelkedése. Nem a tudós, hanem a poéta piktorok voltak és lesznek is mindenkor a tájkép valódi mesterei.

SZANA TAMÁS

* Valenciennes (1750-1819).

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002