SZENT ISTVÁN, SZENT LÁSZLÓ, SZENT IMRE
 
   Első évfolyam, 1902    |    Hatodik szám    |    p. 386-403.    |    Facsimile
 

 

AZ EPERJESI SZENT MIKLÓS TEMPLOM

Eperjes, Sáros vármegye fővárosa, a melyet Petőfi útirajzaiban szinte rajongó lelkesedéssel ír le, építészeti szempontból véve Magyarország legérdekesebb helyeinek egyike. Az erdős hegyek koszorújától övezett tágas völgy ölén elterülő város hosszú főutcáján még egész házsorok pompáznak a felsőmagyarországi renaissance stílusában, a melyet az emeletnyi magas, gazdagon tagozott s fantasztikusan csipkézett koronázat-tal ékes oromfalak jellemeznek. A csaknem kivétel nélkül nyolc méter széles, de rendkívül hosszú telkeken épült s az emeleti homlokzaton háromablakos házak belsejében léptennyomon találkozunk a sajátos elrendezésnek néha meglepő módon eredeti példáival, a díszítő művészet különböző technikáinak érdekesnél érdekesebb közép- és renaissancekori emlékeivel. A város határát szegélyező hegyek ormairól négy, romban heverő vár s barokk építészetünk egyik érdekes emléke, az eperjesi kálvária tekint alá. A várak közül a kúpalakú hegy tetején épült sárosi vár a főutcáról is szembeötlik. A főutcza az egész várost kettéhasítja s közepén hatalmas piaccá tágul. Itt áll a város hol dicső, hol szomorú, Rákóczy koráig azonban mindenkor mozgalmas történetének néma tanúja: a szent Miklósról elnevezett ősi plébánia-templom, a mely viharverte falaival s csonkán is közel félszáz méternyi magas zömök tornyával az összes házak fölött uralkodik. A templom a csúcsíves csarnoktemplomok legtökéletesebb példája Magyarországon. Egész hossza 54.70 méter, szélessége 34.45 méter, belsejének magassága pedig 16 méter s ígv méretei tekintetében is java székesegyházaink mellé sorakozik. Mint csarnoktemplomot hosz-szával csak a pozsonyi dóm múlja felül. Ez utóbbinál azonban az eperjesi templom úgy alaprajzában, mint fölépítésében jóval egyöntetűbb s így térhatása is jelentősebb. Technikai szempontból véve alig maradt ránk egy-két templom, a melyet a középkorban oly lelkiismeretes gonddal építettek volna, mint az eperjesiek a maguk plébánia-egyházát.

AZ. EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM DÉL FELŐL
AZ. EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM DÉL FELŐL

A templom múltjával, régészeti leírásával a szakirodalom már gyakran foglalkozott. Behatóbb építészeti méltatására s kellő szemléltető anyag kapcsán való bemutatására azonban eddigelé senki sem vállalkozott.

Miként műemlékeink zömét, úgy az eperjesi templomot is Henszlmann Imre méltatta először figyelemre, a ki többek közt az Archaeo-logiai Értesítő 1870-iki évfolyamában írt erről. Ugyanitt 1874-ben, majd az Archaeologiai Közlemények XII. kötetében Myskovszky Viktor ismertette, a Mérnök- és Építész-egylet Közlönyének XXXIII. kötetében Fröde restaurálási tervei kapcsán a nem régiben elhunyt jeles építőművész, Gaál Adorján. A templom és város múltjával az eperjesi királyi katolikus főgimnázium értesítőiben behatóbban még Lasz-tókay László, Ágoston Károly és Ruby József, a "Felsővidék" 1900. évfolyamában Tuhrinszky Károly foglalkozott.

AZ EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM ALAPRAJZA<BR>FRÖHDE FÖLVÉTELE NYOMÁN
AZ EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM ALAPRAJZA
FRÖHDE FÖLVÉTELE NYOMÁN

A templom építésére vonatkozó okmányok közül ma is alig ismeretes több, mint a mennyit 1780-ban Wagner Károly egyetemi könyvtáros, Sáros vármegye szülöttje, Diplomatáriu-mában közzétett. Eperjes levéltára egyike az ország leggazdagabb okmánygyűjteményeinek, de kiaknázva eddig alig van. A templomra vonatkozó okiratok és számadások a levéltár megfelelő cédulákkal jelzett polcain tíznél több fülkét töltöttek meg. Ezek a fülkék ma üresek, bizonyságául annak, hogy a levéltárat, a melyet alighanem még Wagner idejében rendeztek, a múlt század folyamán a "kutatók" alaposan fölforgatták.

Minthogy ilyformán a rendezetlen iratcsomók szerteheverő garmadáiból az egyes okmányokat és számadásokat csak a levéltár alapos rendezésével kapcsolatban lehetne kikutatni, a templomra vonatkozó irott adataink vajmi szegényesek. Ahhoz azonban elegendők, hogy építészeti formáival egybevetve, a templom történetét nagy vonásokban megállapíthassuk.

AZ EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM<BR>A SZENTÉLY
AZ EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM
A SZENTÉLY

A mint már a Fröde felvétele alapján s a XVII. és XVIII. századbeli toldások mellőzésével készült s a 388. lapon látható alaprajzból is nyilvánvaló, a templom mai alakjában a XV. században épült. Az okmányokon kívül azonban egyes részletei is arról tanúskodnak, hogy története a XIII. századba nyúlik vissza.

II. Endre királyunk 1233-ban az eperjesi plébánosnak 3000 darab kősót utalványozott. Ebből valószínű, hogy Eperjes ekkor már rendezett község volt, mely templom nélkül sem szűkölködhetett. A monda szerint a várost II. Béla királyunk alapította. Valószínű, hogy vidékét, a melyet a rajta dúsan termő eper után Eperjesnek neveztek el, a magvarság már az ő korában kezdte megszállani. A vidék és a környékbeli falvak ősrégi magyar neve vall erre. Az elszórtan már lakott vidéken azonban magát Eperjes városát alighanem a II. Géza korában bevándorolt flandriai telepesek alapították, a kik hazájokból szent Miklósnak tiszteletét is magukkal hozták. Miként Erdélyben, úgy a felvidéken is a II. Endre és IV. Béla korában egyre tömegesebben bevándorló szászok olvasztották magukba a flandriai telepeseket. S ez utóbbiak emlékét mindkét vidéken jóformán csak a szent Miklósról elnevezett templomok őrizték meg, a kit, mint a hajósok és kereskedők védőszentjét, Németalföldön különösen tiszteltek.

AZ EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM<BR>GYÁMKŐ AZ ÉSZAKI  HAJÓBAN
AZ EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM
GYÁMKŐ AZ ÉSZAKI HAJÓBAN

Ha Eperjest a XII. században alapították, akkor bizonyos, hogy templomának története is ekkor kezdődik. Városaink első épülete mindenkor a templom volt s e körül fejlődött ki a piac házsoraival. XIII. századbeli okmányaink nem egy városunk lakosságáról emlékeznek meg, mint olyan községről, a mely egy-egy magyar elnevezésű vidéken épült templom körül keletkezett.

V. István 1261-ben Sárospatak lakosairól mint "hospites de Potok"-ról emlékezik meg, a kik szent Miklós temploma mellett laknak. A midőn az eperjesiek: "Theutonici deEppuries" Bártfa határait háborgatják, ez utóbbinak birtokosait 1247-ben az okmány így írja körül: "a cisztercita-rendű testvérek Kaproncáról, a kik közel Sároshoz, a bártfai szent Egyed temploma mellett laknak".

AZ EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM<BR>A HAJÓ KÖZÉPSŐ SZAKASZÁNAK BOLTRENDSZERE
AZ EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM
A HAJÓ KÖZÉPSŐ SZAKASZÁNAK BOLTRENDSZERE

Abból, hogy az eperjesiek alig pár évvel a tatárjárás után határsértésre vetemedtek, az következik, hogy telepük már népes volt s fejlődését a mongolok dúlása nem akasztotta meg. Hogy a XIII. században Eperjesen már monumentális templom is volt, ezt a szent Miklós-templom legrégibb részletei is bizonyítják. Az északi hajó kelet felé eső két boltszakasza alatt kripta van, a melyből a koporsókat magába záró falazás ugyan csupán egy keskeny sikátort hagyott szabadon, a melyről azonban boltgerincei alapján már Henszlmann is kimutatta, hogy a XIII. századból maradt ránk. Az oszlopok, a melyek a koporsókat magában foglaló tömör falazásból kiszögelnek, arra engednek következtetni, hogy a kripta háromhajós volt; maguk a sírfeliratok arra, hogy az altemplomban csak később kezdtek temetkezni, miután az alatta levő s a templom fő- és déli hajójának a szentélyében a XVII. században falazott kripták már megteltek. Az északi kriptában, a mely fölött a hajó padozata vagy másfél műtérrel magasabb, mint a templom többi részeinek' a szintája, az itt levő föliratok szerint még a múlt század első felében is temetkeztek.

XIII. századbelinek s a kassai szent Mihálv-kápolnával körülbelül egykorúnak kell tartanunk a templom északi falának azt a részét, a mely az északi hajó már említett, de később csillagboltozatossá tett két szakaszát körülzárja. Az ablakok mértani műve vall erre, míg viszont az északi támasztó-pillérek közül az ötödiknek ferde állása s a falon észlelhető más sajátosságok arra engednek következtetni, hogy az egész északi fal alsó része még a XIII. századból való, mikor is a templom a mai északi hajó nagyságában épült egyhajós templom lehetett, a melynek szentélyét: az északi hajó mai csillagboltozatos két szakaszát, később sem emelték magasabbra, hanem csak átalakították. Igaz, hogy ez az északi fal nyugat felé eső részében két ízben is gyökeres átalakításon esett át s vastag vakolatréteg borítja. Ezen a talán négyszeres vakolatrétegen keresztül mindazonáltal világosan szembetűnik az északi fal XIII. századbeli talapzati párkányának a nyoma, a mely a toronytól északra eső homlokzati falra is átnyúlik, ennek harmadában azonban megszakadt, valószínű jeléül annak, hogy az eredetileg egyhajós templomnak itt volt a főkapuja, a melyet a templom kibővítésekor befalaztak. 1347-ben Erzsébet királyné, Nagy Lajos anyja, Sáros vármegye összes nemeseinek és birtokosainak meghagyja, hogy mivel plébánia-templomuk építéséhez igen sok kőre van szükségük, bárhol találnának is az eperjesiek a megye területén alkalmas követ, ebből annyit, a mennyire szükségük van, a templom építésére átengedni kötelesek. Egészben véve a kibővített templom Bertóth környékén fejtett keményebb fajta homokkőből épült. Magáról a kibővítés történetéről irott adat nem tájékoztat s így ismét csak a falakon észlelhető nyomok után igazodhatunk.

Minthogy a város főutcája a XIV. században mai terjedelmében minden bizonynyal már kiépült, a templomot hosszában kibővíteni nem lehetett. Ez az oka annak, hogy a kassaihoz hasonlóan az eperjesi templom is hosszához képest szinte aránytalanul széles lett. Miként a kassaiak, úgy az eperjesiek a maguk templomát eredetileg szintén egyformán széles és kétoldalt alacsonyabb három hajóval tervezték. Az építés, illetve kibővítés a szentélylyel s a torony építésével kezdődött; de nem igen valószínű, hogy az eredeti tervet egész teljességében megvalósították. Ha ugyanis bazi-likális alakjában fölépítik vala a templomot, későbbi csarnoktemplommá való átalakításával nem sokat nyertek volna. A templom ugyanis alapterületében nem gyarapodott volna s így több embert sem fogadhatott volna be, mint addig. Inkább valószínű az, hogy ha a régi templom szentélye mellé a fő- és déli hajó szentélyét bazilikális elrendezéssel a XIV. század dereka táján föl is építették, a hármas hajóban már építése közben tértek el a bazilikális elrendezéstől.

Hogy a mai főhajó szentélyének boltozata nem az eredeti, ezt a diadalív északi pillérének keleti oldalán, a sarokban megmaradt boltgerinc-végződés bizonyítja, a mely a régi szentélyből fönmaradt árkádívek elseje mellett, az itt elhelyezett kis orgona karzatán csonkán most is látható. Hatalmas pilléreinek belső oldalán szintén látható két üres gyámkő, a melv az eredeti diadalív magasságát jelzi. Ugyanezeknek a pilléreknek a nyugati oldalán levő két díszes gyámkövet a szentek építése közben még bazilikálisnak tervezett hármas hajó árkádíveinek a hordozására szánták. Ezekre azonban épp úgy, mint a hajó északi oldalfalán ma is meglevő köteges pillérsorra, valószínűleg sohasem nehezedtek boltozatok.

AZ EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM<BR>A FŐHAJÓ
AZ EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM
A FŐHAJÓ

A hajó szabadon álló nyolcszögletes pilléreinek az egyöntetűsége is azt bizonyítja, hogy a midőn a bazilikális szentélyt befejezték s a régi templom déli falának lebontásával kapcsolatban az északit újjáépítették, ennek a befejezésekor eltértek az eredeti tervtől. A már meglevő fal bazilikális elrendezéséhez szabott alacsony ablakait s a belsejét tagozó köteges félpilléreket változatlanul meghagyták, de ezek fölött a falat, megfelelően az ezzel párhuzamosan emelkedő pillérsoroknak s az alapjától újonnan épült déli falnak, magasabbra emelték. A bazilikálisnak tervezett templom tago-zása jóval díszesebbnek ígérkezett, mint a minővé a csarnoktemplom tagozása lett. A három fél-, illetve negyedhengerből összerótt köteges félpillérek díszesen faragott fejezetekkel ékesek s a főhajó diadalívén megmaradt üres gyámkövekhez hasonlóan gyöngén stilizált levél-ékítményekkel bírnak. Az egyik félpillér fejezetén, a melyet a 399. lapon levő képünk ábrázol, szinte naturalisztikus szőlőlombot és gerezdeket látunk, a melyek csak gyakori bemeszelésük miatt tűnnek föl kissé formátlanoknak. Az északi hajónak a diadalív sarkában levő s a félpillérek fejezeteivel egyforma magasságú gyámkövét nagy vonásokkal jellemzett szakállas emberfej díszíti (l. az idecsatolt képet). Ez alighanem az építőmester arc-képe, a ki templomunkat bazilikálisnak tervezte, a kinek műve azonban félben maradt.

Bármily puritán egyszerűséggel építették tovább csarnoktemplom alakjában a hármas hajót, hatalmas arányaival, jelentős térhatásával ez sokkal kiválóbb építészeti alkotás lett, mint ha bazilikálisan fejezik be. Az egyszerű talapzatból kiinduló nyolcszögletes pilléreknek csak déli és északi oldalán látunk sokszögű gerinc-hordozókat, a melyek a pillér talpából indulnak ki s a melyekből minden átmenet nélkül a hálósboltozatok három-három gerince hajt ki. A hármas hajó boltozatait egymástól elválasztó hosszanti hevederívek tagozása szintén szigorú, még pedig annyira, hogy szinte a XIII. századra emlékeztetnek. A hajó középső szakaszának boltrendszerét a 391. lapon látható kép ábrázolja, a főhajót pedig a következő kép. Kereszt-hevederívek a hajó három szakaszának boltozatait nem választják el egymástól, ezek helyén a gerincek csokrokat formálva ütköznek egymásba. Ugyan csak kereszt-hevederívek nélkül szükölködnek, de jóval bonyolultabb szerkezetűek és díszesebbek a szentély - helyesebben a templom keleti felének boltozatai, a melyek arra vallanak, hogy az általuk betetőzött rész a XV. században kapta mai alakját. A főhajó szentélyének boltozatai szintén hálós boltozatok, csakhogy az egymást keresztező gerincek száma kettővel nagyobb s találkozásuk pontjain címerpajzsa-alakú zárókövek vannak. Az északi hajó szentélyét eredeti magasságában csillagboltozattal fedték. Diadalívének és árkádíveinek nyilasát elfalazták s a XVIII. századig itt a kripta fölött volt a templom sekrestyéje. A diadalív nyílásába rakott falat csak a múlt század hetvenes éveiben hordatta le Pletényi Endre apátplébános, a ki itt a szentsír oltárát állíttatta föl. A déli hajó szentélye az északinál jóval díszesebb csillagboltozatokkal bír. Ezek záróköveit félkörívekből formált keretben a négy evangélista domborművű képe díszíti. A csillagboltozat bordái egymást szeszélyes módon keresztezve, az az északi oldalon a pillérek gerinchordozóinak mesteri technikával faragott, de meszeléssel eléktelenített lombdíszű fejezetein nyugosznak. E pillérsor képe a 395. lapon látható. A déli oldalon a gerincek fejezet nélkül a falba vesznek, keresztezésük alatt azonban baldachin-szerűen a három szent király: szent István, László és Imre herceg színezett domborművű mellképét foglalják magukban. Szent Imre liliomok helyett háromgerezdes ágat tart s ez olybá tűnik föl, mintha a mester e motívumot Eperjesnek úgy látszik legrégibb címeréből merítette volna, mely három szál epret tartó kezet ábrázolt. A déli szentély díszítő jellegű dombor-műveinek képeit a Műemlékek Országos Bizottságának szívességéből Myskovszky Viktor rajzai nyomán a 386-ik lapon mutatom be.

AZ EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM<BR>A XV. SZÁZADBELI FŐOLTÁR SZEKRÉNYE ÉS SZOBRAI<BR>A MAI  BAROKK  FOGLALATBAN
AZ EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM
A XV. SZÁZADBELI FŐOLTÁR SZEKRÉNYE ÉS SZOBRAI
A MAI BAROKK FOGLALATBAN

A déli hajó diadalíve északon minden átmenet nélkül olvad a szabadon álló pillérbe, déli vége azonban konzolon nyugszik, a melyet egy szakállas férfi domborművű mellképe, nyilván a templom e részén tevékeny mester arcképe díszít, a kinek címerpajzsba foglal s cikkem végén bemutatott jegyével a diadalív zárókövén találkozunk. Egy másik arcképszerű fölfogással készült emberfej, önkényesen a falba illesztve, a templom déli hajójának utolsó szakaszában az ablak fölött látható.

A főhajó apszisa a nyolcszög három oldalával záródik. Ugyanígy záródott az északi hajó helyén állott templom, a melynek apszisából egy oldalt a templom kibővítésekor lebontottak. Az így csonkán maradt apszis mintájára zárták el a déli hajót, a melyet azonban minden valószínűség szerint csak a XV. században nyújtottak meg, a midőn a templom keleti felét is csarnoktemplommá alakították át.

AZ EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM<BR>BOLTOZATI ZÁRÓKÖVEK A NÉGY EVANGÉLISTA JELVÉNYÉVEL,<BR>A DÉLI HAJÓ SZENTÉLYÉBEN
AZ EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM
BOLTOZATI ZÁRÓKÖVEK A NÉGY EVANGÉLISTA JELVÉNYÉVEL,
A DÉLI HAJÓ SZENTÉLYÉBEN

A templom mai alaprajzából még az is nyilvánvaló, hogy elrendezését a legrégibb egyhajós templom alaprajzi elrendezése szabta meg. Az egyhajós templom szentélye valamivel keskenyebb volt, mint hajója. Minthogy a három hajóssá bővített templom szentélyének északi pillérsorát, a régi szentély déli falának alapjára, a főhajó északi pillérsorát pedig az egyhajós templom hajójának déli alapfalára emelték, az északi s az ezzel szimetrikusan emelt déli pillérsor nem áll egy vonalban. A szentély ilyformán szélesebb mint a főhajó, mely utóbbinál s a mellékszentélyeknél a két oldalhajó szintén szélesebb. Az ellentétet, a mely a háromhajóssá bővített templom keleti és nyugati részének alaprajzi elrendezésében nyilvánul, a diadalív pilléreinek szélesebbre való falazásával oly ügyesen egyenlítették ki, hogy észre sem vesszük s így ez a templom egységes térhatását távolból sem zavarja meg.

AZ EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM<BR>A SZENTÉLY PILLÉRSORA ÉS ÁRKÁDIVEI
AZ EPERJESI SZENT MIKLÓS-TEMPLOM
A SZENTÉLY PILLÉRSORA ÉS ÁRKÁDIVEI

Hogy mikor történt mindez, évszámnyi pontossággal csak akkor lehet majd kimutatnunk, ha a templom számadáskönyvei napfényre kerülnek. Annyi bizonyos, hogy templomunk nem épült rohamos gyorsasággal. Nem is volt erre szükség, mivel szent Miklós templomán kívül a városban a XIV. század folyamán már két más templom is épült. Az egyik a karmelitáknak a karmelhegyi szűz Máriáról elnevezett temploma, a másik a városi ispotály egyháza volt. Az előbbiből, a melynek kolostora a mohácsi vész után elenyészik, kő sem maradt kövön, az utóbbinak helyén ma a görög katolikus székesegyház áll.

Valószínű, hogy a XV. század első felében templomunk- mai alakjában elkészült s az eperjesiek büszkén kérkedhettek versenytársaik: a kassaiak előtt, a kiknek templomával térhatás dolgában az eperjesi bízvást versenyezhet. Bármennyire eléktelenítették is s teletömték korcs művészi alkotásokkal később az eperjesi templomot, belsejének hatása, merészen a magasban lebegő boltozataival, karcsú oszlopaival most is nagyszerű. S alig van templom hazánkban, a melyben a külföld óriási csúcsíves székesegyházainak szinte félelmetesen fenséges hatásából annyit éreznénk, mint az eperjesi templomban. Faragott díszítés tekintetében s külsejének faltömegével a kassai nagyban fölülmúlja, belsejének térhatásában azonban leg-kevésbbé sem. Míg a kassaiak templomuk díszítése kedvéért ennek szerkezetét elhanyagolták, a bártfai templom mesterei pláne e tekintetben valósággal kontárkodtak: addig az eperjesi templom technikailag véve remekmű. Ennek köszönhetjük, hogy míg a szomszéd városok templomainak története nyomban befejezésük után szinte szakadatlan tatarozásból áll, az eperjesi templomon tetején kívül alig változtattak valamit; jóllehet talán még több csapás érte, mint a szomszéd városok templomait. 1441-ben a várossal egyetemben tűzvész pusztítja el a templom fedelét és tornyát. Belsejében ekkor nem esett kár, nyilvánvaló bizonvságául annak, hogy a templom építését akkor már teljesen befejezték; mert ellenkező esetben a tűz a templom építéséhez szolgáló állványok révén az ablakokon át ide is betört volna. A torony azonban a tűzvész alkalmával alighanem belsejében is megrongálódott. Földszinti csarnokának boltozata, zárókövén az Eperjesnek 1455-ben adományozott címerrel, a XV. század második feléből való. A déli főkapu előcsarnoka s a fölötte levő oratórium szintén kései mű. Az oratórium boltsüvegei nincsenek a hálót formáló gerincek közé iktatva, hanem ezek tetején nyugosznak. A hajdanában délfclől nyílt előcsarnok csillagboltozatának a zárókövét szintén címer díszíti, a mely hosszában két mezőre oszlik. A jobb oldalon az Eperjes címeréből vett s kék alapon vízszintesen elterülő két pólya, a baloldalon vörös alapon egy balra dőlt haránt pólya látható.

Hogy a tornyot a XIV. században kezdték építeni s a XV.-nek vége felé gyökeresen átalakították, erre még több jel vall. Földszinti csarnokának boltozata fölött, a nagy orgona szélzsákjának helyiségében, a régi s akkoriban magasabb boltozat üres gyámkövei még ma is megvannak. A torony ablakai a három emeleten szintén későbbiek, mint a templom ablakai s mértani műveikkel fölfelé fokozatosan jelzik a csúcsíves építészet végső, formai el-korcsosulását. A torony XV. századbeli átalakításakor törhették át az északi falat a hajó középső szakaszában kapuval. A kapu elé később formátlan előcsarnokot ragasztottak, a mely az eredeti kapufeleket is elenyésztette. Az északi kapu ormának formás ívmezője napjainkig fönmaradt s két egymásba fonódó, levélcsomókkal díszített szamárhát-alakú ív tölti ki, a melynek mindegyike ismét hármas karélyokkal kitöltött kisebb kettős ívet foglal magában. Az északi kapu ránk maradt faragott díszítésének a technikája jóval tökéletesebb, mint a kettős nyílású s tagozásában is nagyobb hanyatlást mutató déli kapué.

MÁRIA BEMUTATÁSA, MÁRIA ELJEGYZÉSE<BR>A XV. SZÁZADBELI FŐLTÁR MENNYEZETÉBŐL
MÁRIA BEMUTATÁSA, MÁRIA ELJEGYZÉSE
A XV. SZÁZADBELI FŐLTÁR MENNYEZETÉBŐL

AZ ANGYALI ÜDVÖZLET, MÁRIA LÁTOGATÁSA<BR>A XV. SZÁZADBELI FŐLTÁR MENNYEZETÉBŐL
AZ ANGYALI ÜDVÖZLET, MÁRIA LÁTOGATÁSA
A XV. SZÁZADBELI FŐLTÁR MENNYEZETÉBŐL

A templom építésével egy időben erősítették meg az eperjesiek körfalakkal városukat s nyerték el egymás után szabadalmaikat, a melyeknél fogva a város a XV. század elején Magyarország hét elsőrangú szabad királyi városának sorába jutott. A város megerősítése 1378-ban kezdődött, mikor is ennek ügyében Nagy Lajos királyunk Diós-Győrről Ambrus építőmestert küldi Eperjesre. 1411-ben a város erődítését befejezik, csakhamar azonban szűknek bizonyul az ez által körülzárt terület és Zsigmond király 1435-ben megengedi, hogy a nyugati sáncárok helyén utcát nyissanak, a mai árok-utczát, a falakat pedig kijebb tolják. A város területe így körülbelül egy harmadnyival gyarapodott s profán építészete újabb lendületet nyert. Erzsébet királyné 1440-ben megengedi az eperjesieknek, hogy lakóházaik építéséhez nagy-sárosi birtokán követ fejtsenek. Ily természetű okmány a templomra vonatkozólag ez időből nem maradt ránk. Az utolsó kettő még a XIV. századból való. Az l 389-ben elhunyt Stir Miklós eperjesi plébános végrendeletében jelentős összeget hagyományoz a templom helyreállítására: pro restauratione Domus. 1391-ben Zsigmond király Eperjesre küldte István egri püspököt, hogy a templom kibővítése dolgában s káplánjai számának gyarapítása ügyében intézkedjék.

Azt hiszem bízvást hozhatom az utóbbi két okmányt a XIV. század dereka táján épült szentély átalakításával kapcsolatba s így még inkább valószínűvé válik, hogy templomunk a XV. század első felében mai alakjában készen volt s a déli oratóriumon és tornyon kívül ezután már csak templomunk belső fölszerelése foglalkoztatta a város különböző mestereit.

GÁBOR ARKANGYAL XV. SZÁZADBELI FASZOBRA
GÁBOR ARKANGYAL XV. SZÁZADBELI FASZOBRA

A templom mai belső fölszerelésének és díszítésének zöme a XVIII. század ízléstelen barokk alkotásaiból áll. Ezek sorában, gyakran ezek keretébe foglalva azonban a figyelmes szem a XV. és XVI. századbeli szobrászat, festészet és iparművészet oly jelentős emlékeivel találkozik, a melyek nem egyszer szinte káprázatos fényt vetnek a templom hajdani művészi díszére. A templomot a XVIII. század folyamán kétszer, könnyebben hozzáférhető részein többször is bemeszelték s így freskóknak nyoma sem látszik. Mindazonáltal hihetetlennek tűnt föl, hogy a hatalmas falterületeket be nem festették volna, holott XV. századbeli falusi templomaink között is vajmi kevés van, a mely ne tanúskodnék arról, hogy falait hajdanában véges-végig freskók lepték el.

S csakugyan, a midőn a hajó északi oldalfalán egy helyen szinte találomra a mészréteg lehámozásához fogtam, élénk színfoltok tűntek elő. A lehámozást Holénia József eperjesi műkedvelő régész segítségével folytatva, egy freskó felső részét szabadítottuk föl, a mely nyilván Krisztust az olajfák hegyén ábrázoló kompozíciónak a maradványa. A sárgásbarna, vörös és zöld uralkodó színekkel s széles kezeléssel festett kép alsó felét a XVII. században épült s az északi fal hosszában végig nyúló oszlopos karzattal elfalazták s így az amúgy is nagyon megrongált képen csak három sisakos, kopjás katona feje látszik. A freskó színhelye csipkézett deszkakerítéssel elzárt kertet ábrázol, a mely mögött hegyek emelkednek, jobbfelől kétereszű tetővel fedett és elég ügyes távlattal rajzolt kapu láthatő. Ez utóbbi mögött a még künn levő katonák lobogós kopjáinak s alabárdjainak erdeje mered az égnek. A már bennlevő katonák előtt, magasabban állva egy igen megrongált alak látható, a mely papi ruhához hasonló vörös palástot visel s alighanem Judást ábrázolta, a mint a katonák élén halad a hegyen fölfelé. A falkép stilusa a XIV. századra vall; a vakolat-réteg alatt, a melyre festették, úgy látszik- még egy régibb falkép lappang. A mészréteg alól kihámozott freskó fölött ugyanis a rozoga fal már erősen behajlott s felső részén a vakolatréteg is lemállott. A vakolat megmaradt részének széle fölött egymással párhuzamos vörös és kék csík fut végig, a mely alighanem egy régibb freskó kerete.

A templomot diszítő kőszobrokból semmi sem maradt ránk, a torony támasztó pilléreiben levő fülkék jórészt márszétmállott apró alakjain kívül. A nyugati homlokzat északi falában az ablak mellett, korai jellegű csúcsíves fülkében egy másfel méter magas faszobor áll, a mely fafaragásunk legérdekesebb emlékeinek egyike s mint ilyent Henszlmann l873-ban a bécsi világkiállításra is elküldte. A szobor képe ezen a lapon látható. A fülke, a melv az északi sarokpillér és a homlokzat ablaka között áll, s a melyet hármas karélyú lóhereív tetőz be, talán még a XIII. századbeli templom maradványa. Párja, a mely az itt befalazott kapu másik oldalán állott, alighanem a torony építésekor pusztult el. Valószínű azonban, hogy a homlokzat mai déli falán szintén falaztak ilyen fülkét, a mely a vakolat alatt talán még most is ott lappang. Az egymásnak megfelelő fülkékben a XV. században délfelől Mária, északfelől az őt üdvözlő Gábor arkangyal szobrát helyeztek el. Henszlmann szent János evangélista alakját ismerte föl a ránk maradt szoborban. A szobor fejét övező drágaköves és gyöngyökkel átszőtt párta azonban Gáborr arkangyalra vall, mozdulata pedig arra, hogy a szobornak párja is volt. A színezett szobrot hársfából faragták, tunikája zöld, a föléje boruló palást vörösesbarna, aranyozott szegélylyel. Az enyhén színezett arc tipikus, vonásai harmonikusak, de kevéssé kifejezők; a széles redőkbcn aláomló ruha kezelése még kőjellemű, s elég ügyesen motivált. A ruha lenn föltűrt s kihajló ráncával, a valójában nyulánk alak kissé görnyedt tartásával mesterünk azt a helvzetet akarta bátortalanul föltüntetni, amint az angyal a magasból alászállva a földre ér.

KERESZTELŐ MEDENCE A XVI. SZÁZAD ELSŐ FELÉBŐL
KERESZTELŐ MEDENCE A XVI. SZÁZAD ELSŐ FELÉBŐL

Bár valószínű, hogy ez a szobor, a melyről az eperjesi nép hímes legendát szőtt, s a melyet ifjú korában Benczúr Gyula festőművészünk is lerajzolt, a XV. század dereka táján készült, korát pontosan meg nem határozhatjuk. Fafaragásunk történetében e szobor mindenesetre a legérdekesebb láncszemek egyike; a kutatás, mai állásában azonban még sok kapocs ösmeretlen, a melylyel a XV. század második felében és a következő században készült fafaragványaink rendkívül gazdag sorozatához fűzhetnők. A fafaragás a XV. század második felében egész Magyarországon páratlanul föllendült. Emlékeiből Eperjesen a templom belsejében csak az 1490-ben készült díszes főoltár három nagy arányú szobra maradt fönn, a melyeket a XVII. század végén szekrénvestül az akkor készült óriási barokk oltár faarchitekturájába foglaltak.

Más XV. századbeli főoltáraink laza kompozícióihoz hasonlóan itt is három alakot látunk egymás mellett, áttört művű mennyezetes fülkékben. A középső alak Mária, karján a gyermek Jézussal, dús redőkben leomló ruhában áll a hold sarlóján, miközben két apró angyal palástját fogja föl. A fején oda nem illő, későbbi koronával díszített alak arca, mint fafaragásunk női alakjaié rendszerint, tipikus, és kevésbbé kifejező, mint a két mellékalaké. Ez utóbbiak egyike : a jobb oldali, szent Miklóst, a templom védő szentjét, a baloldali szent Ágostont, mások szerint szent Adalbert püspököt ábrázolja. A 210 cm. magas borromeusi szabású miseruhát viselő püspök-szobrokat arcképszerű felfogás jellemzi, a kifejezés elevensége tekintetében a baloldali sikerültebb. Helyes arányaiknál, a fafaragás technikájának megfelelő széles erőteljes kezelésüknél fogva ezek a szobrok a későbbi motiválatlan, gyűrött formáktól ment ruharedőzésükkel, változatlanul megmaradt finom színezésükkel, fafaragásunk legjobb emlékei közé tartoznak. Egész mivoltában az oltár, a melynek szintén megmaradt predelláját a Mátyás-korabeli magyar címer díszíti, a kassai dóm és a lőcsei templom főoltáránál nem kisebb értékű nagyszabású alkotás lehetett. Templomunk többi szárnyas oltára, a minő itt hajdanában aligha volt kevesebb mint a napjainkig 12 szárnyas oltárral dicsekedő bártfai templomban, a fafaragás egyéb önálló emlékeivel egyetemben elenyészett. A midőn a protestánsok Thököly! korában másodszor jutottak a szent Miklós-templom birtokába, az összes mellékoltárokat kidobatták s a mint a hagyomány még ma is regéli, a sörfőzőben a katlanok fűtésénél használták föl. E vandalizmus azoknak a hallatlan vallási villongásoknak volt a következménye, a melyeket itt az akkor többségben levő protestáns lakosság az 1673-ban Eperjesre került jezsuitákkal folytatott. Hogy e vandalizmuson a szintén protestáns felvidéki városok még a szomszéd vármegyékben is megbotránkoztak, annak élénk jele a késmárkiak esete. II. Rákóczy Ferenc korában történt, hogy a mikor a fejedelem biztosai a katolikusoktól elvett templomot a protestánsoknak adták át, ez utóbbiaknak lelkére kötötték, hogy az oltárokat ne pusztítsák el. A késmárkiak e felszólításra büszkén azzal feleltek: fölösleges figyelmeztetés, nem vagyunk olyanok, mint az eperjesiek!

KŐFARAGÓ JEL  A DÉLI   HAJÓ DIADALÍVÉN
KŐFARAGÓ JEL A DÉLI HAJÓ DIADALÍVÉN

A XVII. században pusztult el a szentély diadalívében felállított kálvária, a melynek gerendájára a XVIII. században állították föl a ma is ottlevő ízléstelen formájú feszületet és Mária és szent János kétfelől álló alakját. Valószínű, hogy a diadalív pilléreinek üresen maradt gyámkövein is voltak szobrok, valamint a két nyílású déli kapu bélleté-nek a fülkéiben. Ez utóbbiakban épp úgy mint a főoltár szekrényének homorú keretében az elenyészett szobrocskákat későbbi munkákkal pótolták. Néhány XV. és XVI. századbeli oltárnak szárnyfestményei szintén elkerülték a pusztulást. A főoltár 12 képe, két, más oltárokról való, de hasonló nagyságú képpel együtt ma a szentély hosszában elnyúló padok támláit díszíti. A kisdedek meggyilkolását s Mózest a csipkebokor előtt ábrázoló képeken kívül, ezek sorában hatnak a tárgyát Mária életéből, a másik hatét, szent Miklós legendájából mentették. Az utóbbi képek rajz és színezés tekintetében sikerültebbek, de kompozíciójuk kissé esetlen. Kivétel csak a szent Miklós hajóra szállását ábrázoló kép, a mely már tárgyánál fogva is csupán idegen minta fölhasználásával készülhetett. A Máriaciklust ábrázoló temperaképek ellenben kompozíciójukban sikerültebbek s nyilván német vagy németalföldi metszetek nyomán készültek. A Mária-ciklusból négy képet mutatok be a 397-ik lapon: lent az angyali üdvözletet és Mária látogatását, fent pedig a kettős kép Mária bemutatását ábrázolja a templomban s eljegyzését szent Józseffel. A szobrokhoz képest az oltárszárnyak festményei másodrendűek, s jóllehet egészben véve összhangzatos élénk színezésükkel a főoltár hatását nagyban emelték, eredeti fölfogás, művészi tartalom és előadás tekintetében messze mögötte állanak a kassai főoltár híres szent Erzsébet ciklusának. Egv kisebb oltár szárnyaiból valók lehetnek a jóval fejlettebb stílű festmények, a melyek Jézus gyermekségéből ábrázolnak egyes jeleneteket s a melyek a XVIII. századból való kis orgona karzatának deszkaarchitekturájába foglalvák.

Miként Felsőmagyarország többi városaiban, úgy Eperjesen is a XVI. század elején kezd érvényesülni a renaissance művészet. Legszebb emléke ez időből tagadhatatlanul a szent Miklós templom keresztkutja, a melyhez képest a Nagyváradon őrzött menyői keresztkút, az irodalmunkban gyakran emlegetett Firenzei János műve, csak másodrendű kőfaragómunka. Az eperjesi keresztkutat, a mikor nem használják, vászonlepel fedi, kutatóink nyilván azért nem vették eddigclé észre. Az arányaiban nemes, fehéren erezett vörös márványból faragott mű kehelyformájú; gyűrűk közé foglalt talpán lapos, medencéjén domború hólyagos ékítmény díszíti. Enyhén kidomborodó hengerded szárán négy-felől bájos kerub-fejek láthatók, a melyeket leheletszerűén könnyed szalagok fűznek össze. Ez utóbbiak kezelése s a gyermekfejek formái a Mátyás király udvarában tevékeny Traui János iskolájára emlékeztetnek, a kinek működésére azonban a kutatás mai állásában - 1490-től 1508-ig,a midőn Anconában bukkan föl, még áthatatlan homály esik.

A 398. lapon bemutatott keresztkút fedele újabban bemázolt s a medencéhez hasonlóan alakított vert rézbádogból késxült s csúcsán kovácsolt vas diszítménynyel bír, a melynél fogva a diadalív pilléréből kinyuló kovácsolt vaskonzol csigáján húzzák fölfelé.

A keresztkút kovácsolt vasdiszítményeinek motívumai azonosak a pompás művű renais-sance stilű vasrácscsal, a mely a templom fő-és déli hajójában a diadal-ív nyilasában a szentélyt a hajótól elzárja. Ez a vasrács szintén a XVI. században készült; képét Edvi Illés Aladár mutatta be a "Mintalapok"-ban. A hajó nyugati falához, s a hajóba benyúló torony falaihoz tölgyfából faragott, hatalmas arányú stallumok simulnak, a melyek támláját és térdeplőjét egyszerű léckeretbe foglalt s fantasztikus tornyokat ábrázoló intarzia-ékítmények díszítik.

FÉLPILLÉR FEJEZETE AZ ÉSZAKI HAJÓBÓL
FÉLPILLÉR FEJEZETE AZ ÉSZAKI HAJÓBÓL

A midőn a templom 171l-ben ismét a katolikusoké lett, sajátságos vita merült föl az eperjesiek között a fölött, hogy a templomot a katolikusok avagy pedig a protestánsok épitették-e? A jezsuiták, a kiknek sorából akkoriban a város plébánosai is kikerültek, összegyűjtötték a templomban elszórt feliratokat s hogv a katolikusok régibb jussát kimutassák, a hajó északi falára babérlombokból font festett koszorúba iratták ezeket, a mely a 391. lapon levő képünkön látható. Az egyik fölirat szerint a szentélyben levő stallumok l508-ban készültek. Valószínű, hogy a templom nyugati falaihoz simuló intarziás padsor azonos a szentélybelivel s csak később került ide. Fölirat azonban e stallu-mokon már nem látható, valamint a templom szentélyének boltozatain sem, a melyeket 1724-ben bemeszeltek s a melyekről a jezsuiták az évszámokat alighanem tévesen olvasták le. Tévedés, hogy a szentély boltozatán azt olvasták, hogv Ulászló magyar és cseh király idejében fejeztetett be, a minthogy a templom keleti és déli falán is alighanem tévesen olvastak 1405 és 1411 helvett, a 4-es szám régies, hurokalakú formáját nem ösmervén, l505, illetve 1511-et.

1780-ban a nemzeti harcaink folyamán több izhen leégett templom megrongált falait kitatarozták s újból véges végig meszelték, l 788-ban a templom ismét leégett s akkor támadt repedéseit azóta sem tüntették el. 1886-ban a templomot villámcsapás érte, a mely felgyújtotta. Mai vasbádog fedelét akkor kapta. Bármily formátlan is a tető, 1887-ben, a mikor az egész varost tűzvész pusztította el, ez védte meg a körülötte tomboló lángtengerben az újabb katasztrófától, a mely most már alighanem végzetessé vált volna, ha bekövetkezik. Templomunk azóta is állta az időt s bár túlzás volna azt állítani, hogy restaurálásra nem szorul, falai még néhány évtizedig nem igen fenyegetnek összedőléssel. Mindazonáltal kívánatos volna, ha illetékes köreink már most gondoskodnának restaurálásáról; mert minél tovább halogatják ezt, annál költségesebb lesz a helyreállítás. A templom csonka tornyát a Műemlékek Országos Bizottsága megbízásából Schulek Frigyes terve alapján most egészítik ki. Bízvást remélhetjük, hogy ennek befejezése után a templom helyreállítására is rákerül a sor.

Most, midőn az egész vonalon a művészi ízlés fejlesztése körül buzgólkodunk, művészetünk legsivárabb korszakának korcs emlékeivel megtömve nem hagyhatjuk. Annál kevésbbé, mivel templomunk építészeti szempontból véve legjelentősebb emlékeink egyike s régi belső fölszereléséből, ennek többszöri kifosztása ellenére is, mint láttuk, számos becses művészi alkotást őrzött meg.

Ezek a műtárgyak mindenképpen méltók arra, hogy ízléstelen környezetüktől megszabadíttassanak s ez által kellő érvényesüléshez jussanak. A templom mai fölszerelésének megrostálására kilátásunk csak a restaurálás kapcsán lehet, a mely a templomot eredeti stílszerű alakjába visszavarázsolva, művészi hatás tekintetében még jóval jelentősebbé tenné, mint a minő most. Az eperjesi szent Miklóstemplom, a melynek föntartását a város művelt közönsége valláskülömbség nélkül kívánja, így a közízlés fejlesztésének is oly hathatós eszközévé válnék, hogy e tekintetben semmiféle vidéki múzeum nem lesz képes versenyezni c monumentális műemlékünkkel.

DIVALD KORNÉL

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002