Első évfolyam, 1902    |    Hatodik szám    |    p. 422-424.    |    Facsimile
 

 

ADLER MÓR

Hosszú, csöndes munkálkodás után örök pihenőre tért Adler Mór, a magyar festők nesztora. 1826-1902: ez a két dátum jelzi élete folyása elejét és végét. E hetvenhat esztendő közül 58-at töltött a festészet szolgálatában.


Magyar festő volt, a mi ma szép és dicső dolog, de mi volt az életének négy decenniumán át? Az elismerés és taps, a mely ma fölhangzik a művészi munka nyomán, mely buzdít, lelkesít, s erejének teljes kifejtésére ingerii a talentumokat, hol maradt akkor? Hol volt, a ki szive melegével magához ölelje a művészt, s finom leikével magához váltsa a művészkéz munkáját? A művészt ma szeretik, becsülik, érdeklődnek iránta s veszekednek fölötte. S akkor? Akkor a ki élt, s megvolt a mersze hozzá, hogy művész legyen, - egymagában élt nagy Magyarországban. S ez: az egyedülállás, élni elhagyottan: mindig keserves, különösen művésznek, a ki sikerből él. Az öreg Adler, ha még élne, sokat mesélhetne erről a nehéz múltról. Ő ott állt a bölcső előtt, s látta az új magyar művészet születését. Jó maga is pásztor volt s imádattal járult az újszülött elé. Látta, hogy a kis meztelen újszülött miként fázott, éhezett s élt hosszú éveken át nélkülözésben. S ugyancsak látta, hogy a meztelenséget mint váltotta fel díszes ruha, mint sokasodtak meg körülötte a hivők, a jólelkű gondozók. Csenevész kis fa volt a magyar művészet, rövid életűnek látszó. Ma már nagy árnyékvető, dús lombozatos fa. S míg a kis csenevészfa ekkorára megnőtt, ezt az érdekes, szinte regénybe illő fejlődési pro-cessust végigélte Adler. Az úttörés, a küzdés, a szikes talajnak megmunkálásában maga is részt vett. S bizonyára nagy, igen nagy volt az öröme, mikor látta, hogy virágosodik a talaj, melyen azelőtt csak tövises bo-gáncs termett. Mióta ő vette először kezébe az ecsetet, a magyar művészetben különböző irányok s ízlések ütköztek össze. Generációk tűntek föl szeme előtt. Jöttek a fiatalok, s ő örült a fiataloknak, mert ez mind a magyar művészet felszökkenését mutatta.

Született 1826 május 24-én Ó-Budán. Szülei gondos nevelésben részesítették s az elemi iskola után a pesti gimnáziumba küldték. A rajzoláshoz való hajlam, a pingálás szeretete már első gyermekéveiben megnyilatkozott. Korán feltűnt az akkor jóhírű Weiszenberg-féle rajziskolában. Bár szülei ellenezték, semmi áron nem akart más pályára lépni, csak a művészire. A mi szülei ellenzését és aggodalmát illeti, ezt könnyű megérteni. Ebben az időben a magyar festő a legkockázatosabb egzisztencia volt. Az író még megjárta. Már volt irodalmi tekintély, volt olvasó publikum. Főleg politikai szempont játszott közre, s emelte az irodalom súlyát. Az írók egyúttal jelezték a követendő magyar politika útját, s vízióikban, álmaikban előre megsejtették a jövőt. De a festő, a szobrász, az építész? Ki törődött vajjon velük, s ki vette őket művész számba?

A szobrászok kőfaragó munkát végeztek, a festők meg a fénykép-masina munkáját helyettesítették. Ez éppen csak azt biztosította számukra, hogy éhen nem haltak.

Az igazi tehetségeken azonban nem fogott a szülői ijedelem és ellenkezés. Adlernek sikerült legyőznie az aggodalmakat, szülői engedtek, s nagynehezen felküldték a bécsi akadémiára, 1842-ben. Bécsben Gsellhofer, Kupelwieser és Ender voltak tanárai. Három évig maradt itt, s a második évben az alakrajzból megnyerte a Gundel-féle díjat. Otthonról csak nagyon csekély havi pénzt kapott, nem mintha nem telt volna, hanem mert a fiatal festő szerényen, aszkéta módjára csakis festészetének akart élni s nem féltette magát a sors ridegségeitől. Kevés pénzzel, de a művészetért rajongó szeretettel folytatta szorgalmasan tanulmányait s közbe kapott is olykor olcsó megrendelést valamely arcképre. De különösen patológiai képeivel keresett bőven, ezeket dr. Jacobovics, a bécsi közkórház egyik orvosa számára készítette.

Ezzel a munkával kényelmes megélhetést biztosíthatott volna magának, de Adler, mihelyt tehette, Münchenbe sietett az akadémiára, a hol csaknem egy éven át Zimmermann és Schnorr von Carolsfeld útmutatása mellett dolgozott.

1846-ban már Parisban van, a hol szorgalmasan tanul az akadémián Horace Vernet és Paul Delaroche osztályában, majd Drolling tanár magániskolájában. Rövid négy hónap alatt elnyeri a műterem-díjat s egész sor arckép-megrendelést kap, a mi mindjobban megerősiti helyzetét s szép jövővel bíztatja. Egy magyar barátja tanácsára azonban nehéz szívvel otthagyja Parist és 1848 júniusában hazajön szülővárosába. Pesten az 1851-ben megnyílt kiállításon tűnt fel "Toilette-csendélet" című kepével, a mely Bécsbe került, Galvani lovag tulajdonába.

Azóta itthon élt s nagyobbára arcképet és csendéletet festett, közbe-közbe tanulmányútra indulva Olasz-, Német-, Franciaországba. A közönség figyelme korán ráterelődött. 1852-ben kiállította "Memento mori" című festményét, a mely az eredendő bűnnek a megváltás által történt megszűnését allegorizálja. Ez feltűnést keltett s a műegylet megvásárolta. Sorsolás útján gróf Saint-Genois tulajdonába került, Bécsbe. Egy harmadik művét, báró Eötvös József apotheózisát, a Nemzeti Múzeum vette meg, a hol az ma is látható. Az utóbbi időben, a midőn a magyar művészek gárdája megizmosodott, szerényen visszavonult és béla-utcai lakásán dolgozgatott, de műveit ritkán állította ki.

Az l896-iki millennáris kiállításon kilenc festett és rajzolt művel vett részt, - azóta csak egvszer jelent meg a Műcsarnokban: édes anyja arcképét állította ki, a melyet mi is reprodukálunk. Ez a nagy szeretettel megfestett, intim kép helyes fogalmat ad Adler Mór szelíd, magába mélyedt művészetéről. Rajongással szerette a festést, neki az lelki szükségesség volt, azzal töltötte el élete napjait. Hagyatékában egy sor képet láttunk, csendéletet és arcképet : valamennyi a legnagyobb gondossággal van kidolgozva, majdnem azt mondhatnók, hogy az utolsó pórusig. A természet minden csöpp rejtelmét kifürkészni s a vászonra rögzíteni: ez lelkesítette. S bámulatos szorgalommal tanulmányozta a legszerényebb csendéletet is: a festés öröme fölemelte őt a tárgy esetleges prózája fölé. El lehet mondani róla, hogy igazán csak a maga gyönyörűségére festett. Szerette képeit az apa szivével; a mi nagyon tetszett neki s vevője akadt, azt később nem egyszer visszavásárolta.

S mindenekfelett szorgalmas munkása volt ennek a kitartó, bátor, idealista gárdának, a mely nálunk respektust szerzett a festészetnek. Ő is azok közül való volt, a kik az úttörés nehéz munkájára sorakoztak. A régi gárda őszhajú tagjai lassankint elhulltak melőle. Új emberek, fiatal festők töltötték be a helyüket. Negyven-ötven év pergett le, új irányok támadtak, meg is szűntek s jöttek még újabbak. Adler Mór azonban fáradhatatlanul festegetett tovább kis lakásán, nagy szorgalommal, nagy lelkesedéssel és hittel s mindenekfelett nagy gyönyörűséggel. Ha a fiatalság művészete el is tért az övétől: szeretet övezte az öreg urat mindhalálig, így halt meg, fiatal szívvel, hetvenhat esztendős korában.

DONATELLO

ARCKÉP<BR>ADLER MÓR FESTMÉNYE
ARCKÉP
ADLER MÓR FESTMÉNYE

CSENDÉLET<BR>ADLER MÓR FESTMÉNYE
CSENDÉLET
ADLER MÓR FESTMÉNYE

ARCKÉP<BR>ADLER MÓR FESTMÉNYE
ARCKÉP
ADLER MÓR FESTMÉNYE

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002