Első évfolyam, 1902    |    Ötödik szám    |    p. 297-318.    |    Facsimile
 

 

EGY S MÁS PAÁL LÁSZLÓRÓL

1879 március hetedikén, egyhangú tavaszi esős nap délelőttjén egy szomorú kis társaság gyűlt egybe a charentoni Maison de Santé bejárójában. Búcsúzni jöttek legjobb barátjuktól, a ki immár egy esztendő óta lakója volt ennek a szomorú háznak, míglen kiszenvedett. Ott feküdt a halott a violakoszorúkkal díszített koporsóban. A halál csókjától elsimultak homloka körül a nehéz gondokozta ráncok, szinte visszanyerte régi hires szépségét. Széles homloka tengersima lett, ajka körül mintha mosoly játszadoznék, lehunyt szempillája nyugalmat kölcsönzött vonásainak, a végső, sovárgva lesett nyugalmat. Nehéz életküzdelem után, nemes ideálokért nemesen folytatott versenyben, egy kegyetlen baleset kisodorta a pályatérről.

PAÁL LÁSZLÓ 1864-BEN<BR>FÉNYKÉP UTÁN
PAÁL LÁSZLÓ 1864-BEN
FÉNYKÉP UTÁN

Az alig harminchárom éves ifjú halott a legnagyobb magyar tájképfestő volt: Paál László. És a ki hangos szóval zokogott ravatala előtt, testi-lelki jó barátja: Munkácsy Mihály. De baráti részvét, igaz szeretet meg nem menthették: a St. Maurice-kápolnában bemutatott szentmise után, a pályatársak könyei között, letették a sirba, idegen földbe, közel a fontainebleaui erdőhöz, mely őt annyi halhatatlan munkára ihlette volt...

 

I
A MAROSMENTI ÉLET

Paál László 1846 július 30-án született Zámon, Hunyadmegyében. Atyja Paál József azidétt postakezelője volt a zárni földbirtokosnak, báró Nopcsa László főispánnak, s annak zámi kastélyában lakott. Székely származású nemes ember volt, azon gyergyó-csomafalvi Paál János leszármazottja, a ki az országos levéltárban levő Liber Regius szerint (XXVI. 580) 1655. június 28-án II. Rákóczi Györgytől nemeslevelet kapott. Paál Józsefet Petrisen jegyzősködő bátyja taníttatta, s középiskolái elvégzése után Pestre küldötte jogra. De mielőtt diplomát szerezhetett volna, bátyja hirtelen halállal kimúlt és ő ott maradt Zámon postakezelőnek. A zámi kastélyban megösmerkedett a báróné nevelt leányával az apátlan-anyátlan Fülöp Lujzával, a kit br. Nopcsáék örökbe fogadtak volt, s így leánykori éveit a báró család udvarában töltötte. Paál Józsefet nagyon megkedvelték a bárói családban és mikor megkérte Fülöp Lujza kezét, nagy örömmel adták neki. A házasság igen boldog volt, több gyermekük született, László 1840-ban, Gyula és Berta ikertestvérek 1848-ban szeptember hó 22-én.

TÁJKÉP TEHENEKKEL<BR>PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE

TÁJKÉP TEHENEKKEL
PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE

A szabadságharc esztendeje csekély híja, hogy végzetessé nem vált Paál József családjára. A marosmenti községekben Berger báró osztrák altábornagy dsidásai felbujtogatták az oláhokat a magyarok ellen, elhitették a pópákkal és a lakosokkal, hogy a magyarok a császár ellen szedik őket újoncoknak és hogy még az aradi várban levő katonákat is ki akarják irtani. Rövid idő alatt lángban állott az egész vidék. Az oláhok mindenütt fellázadtak a magyarok ellen, kegyetlen rablógyilkosságokat követtek el, sőt még Nopcsa báró, az. "oláhkirály" zárni kastélyában lakó magyar hivatalnokokat sem kímélték meg.

Paál József nem volt otthon azon a rémes éjszakán, mikor a mócok megtámadták a zárni kastélyt. Hazafias kötelességet teljesített honvédtiszti minőségben. Csak a feleségét találták meg három gyermekével. Apró kis csecsemőit eldugta az anyjuk az ágyba, Lacit pedig elbujtatta a pincébe. A rablók megtalálták az ágyban a gyermekeket, s mialatt anyjukat a szörnyű hidegben egy szál ingben kikötötték az udvarban az eperfa alá, aztán kegyetlenül megkinozták, a szerencsétlen asszonynak látnia kellett, apró gyermekeit mint dobálják, labda módjára egymáshoz, emberi voltukból kivetkőzött fenevadak. Csak másnap este felé mentette meg őket a hazatért tiszttartó, de Gyula nyomorék maradt féllábára, Laci pedig a pincében elaludt és majd megvette az Isten hidege. Menekültek Aradra. Mindenükből kifosztották őket, háziállataikat elhajtották, valóban kétségbeesett helyzetben voltak. De az életösztön győzött és anyjuk kenyérsütéssel, tejárulással mégis csak fentartotta magát mindaddig, míg férje visszaérkezett.

ESTI HANGULAT<BR>PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE
ESTI HANGULAT
PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE

Jöttek azután jobb napok. Hogy a világosi fegyverletétel után beállott a csönd, a halálos csönd, Paál József megkapta az odvosi postamesterséget s e vadregényes erdős vidéken élte át Paál László gyermek- és ifjúkorát. Az odvosi erdő ! Karcsú fenyők, komoly tölgyek, néma bükkfák: itt ismert meg, itt szeretett meg titeket az erdők festőköltője. A hegyek lankásain futkosva, az erdő beszédének titkait kilesve, élte át gyermekéveit. Az odvosi magas földszintes, öt szobás, kőből épült postamesteri ház ott terült el a község közepén, két oldalt melléképületekkel, kocsiszínnel, 24 lóra való istállóval, a tágas udvar alsó sarkán, a kapu közepén, nagy kerekes kúttal. Itt bizony elfértek, vendéget is láthattak, víg életet élhettek. Csak 1855-ben hagyta el a szülei házat, addig otthon tanult és csak évvégén ment be apjával Aradra vizsgálatra, sőt az első gimnáziumot is mint magántanuló végezte el. Még pedig igen jól. Az aradi minoriták hazafias szellemű iskolájában vizsgázott 1850 júniusában, minden tárgyból jelesen.

Iskoláztatása további folyamán azonban nem találjuk nagyon szorgalmasnak, kétszer osztályt ismételt, a mit részben betegeskedése, részben az a körülmény magyaráz meg, hogy minden esztendőben szállást cserélve, gondos felügyeletben nem részesült. A gimnáziumi évkönyvek egy érdekes jellemvonását is elárulják : tervet kovácsoló fantáziáját, ábrándokat hajszoló lelkét. Minden évben mástmást jelöl meg jövendő pályájának, egyszer a papi, majd a gazdászi, az ügyvédi, végre nyolcadik osztályos korában a festőit. Itt már tudatos elhatározása, noha rajztehetsége már 1858-ban bontogatta szárnyát, negyed osztályos korában. A sok elégséges közt szinte kiragyog a rajzból nyert dicséretese, a mely tárgyat csak ez évben tanult az iskolában.

De eljárt előbb a városi rajziskolába, később Böhm Pálhoz, a ki tanulásáról így emlékezett vissza:

- Paál László tehetségében én akkor őszintén szólva nem nagyon bíztam, inkább azt hittem, hogy nem annyira a művészet, mint inkább egyéb okok bírták rá, hogy nálam festeni tanuljon. Valamit rajzolni már tudott. Ha jól tudom, volt akkor Aradon városi rajziskola is, valami Nagy Péter vezetése alatt, ott tanulhatott ő is. Mikor én Nagyváradról Aradra jöttem, hol kitűnően fogadtak, úri házakban kisasszonyokat tanítottam rajzolni, a kik el-eljártak műtermembe is. Paál Laci is eljárt azokra a rajzórákra, s a szép, nyúlánk, bozontos hajú fiatal embert rámás csizmájában, testhez simuló attilájában, kihajlós galérral szívesen fogadták a kisasszonykák. Rajzolt ő is, főkép gipsz után, de a Maros partján festegetni kezdett tájképeket, melyekben én segítettem neki. Ő aztán gyerekes örömmel büszkélkedett a képekkel. De mondom, nem hittem, hogy komoly szándéka a festői pálya. Gyermekes kedvtelésnek hittem, meg hogy igyen alkalma nyílik udvarolgatni a kisasszonykáknak ... És ha hanyag iskoláztatását, szeszélyes pályaválasztását, kosztadó gazdájának gyakori változtatását, az öreg Böhm Pál ítéletét figyelembe veszszük, a kép, a melyet az ifjú Paál Lászlóról kapunk, nem a legkedvezőbb. Azonban az ő igazságos megítéléséhez még sok egyéb körülményt is figyelembe kell vennünk.

BERZOVAI TÁJKÉP<BR>PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE
BERZOVAI TÁJKÉP
PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE

Első sorban apja házának szellemét, azt a hét megyére szóló hires marosmenti víg-életet, melyet az odvosi, később a berzovai postamesteri házban folytattak. Mikor apja az ötvenes évek közepén a berzovai postamesteri állást is megnyeri, egyszerre nagyot lendült anyagi felvirágzásuk. A berzovai postamesteri állás nagy jövedelemmel járt, különösen a vasút megnyílta előtt. A község végén keletnek fekvő hosszas faépület volt, három nagy szo'bával, egy külön kőből épült irodai helyiséggel, a hegy tövében pedig 24 lóra való istálló és kocsiszín, mögötte nagy sertésól, melyben mindég volt vagy 80-100 darab kocasertés.

Édes apja igen sokat tartott a szép lovakra, postalovai egytől-egyig díszfogatba is beillettek volna, az utasok már előre örültek, hogy érinteni fogják az odvos-berzovai állomásokat. - Víg, kedélyes élet folyt a Paál-házban, a jövővel nem törődve éltek a jelennek. Még most is felcsillan a szeme Paál László régi barátainak, ha erre a pompás marosmenti életre gondolnak. Minden alkalom, névnap, ünnepnap, farsang utoljának temetése s a húsvéti öntözés, persze cseberrel, szüret vagy lakodalom vendéglátás nélkül soha el nem múlt. Berzovára való költözésük, tehát a vasút megnyílta előtt a fiatalság Lippáról, sőt Aradról is zeneszóval, tiz-tizenöt kocsival rándult ki Odvosra, különösen az úrnapi búcsút és József napját ünnepelték hangos szóval. Édes apja Laci iskolatársait Aradról ilyen alkalmakkor négyes fogatú társzekereken vitte ki, s lőn nagy táncvigalom, víg muzsikaszóval, színjátékkal, labdázással, hegyi kirándulásokkal és napokig tartó mulatozással. A vendégek kocsijából kiszedték a kereket, eldugták a lószerszámot, akarva nem akarva maradni kellett a szíves vendéglátó házban.

Laciban tehát ebben a környezetben a kötelesség szigorú teljesítésének tudata gyökeret nem verhetett. Gondtalan ifjúsága volt, nem törődött a jövővel. Élt a napnak, kedvteléseinek, ifjonti lelkesedéseinek, lovagolt, vadászott, táncolt, - - de a komoly stúdiumokra nem igen adta a fejét. Ezzel szemben lassanként két érzés kezdett lelkében uralkodni, melyek egymást táplálták, kiegészítették és szenvedélyes vágygyá nevekedtek: természetszeretete s hajlama a festészethez.

NAPLEMENTE<BR>PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE
NAPLEMENTE
PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE

A leggyönyörűbb vidéken élte át ragyogó ifjúságát, gondtalan jó kedvben, egészen érzéseinek élve. A csodaszép hegyek közt fenyves erdők és zöld színszimfoniában játszó enyhe völgyek váltakoznak, a legmeglepőbb vonalhatásokat keltve. A természet szeszélyes képzeletének játéka teremtette az előtte elterülő vidék csodás színhatásait, az alkonyi pírban égő fenyves koronákat, a napfeljötte bájos mosolyát, s a délutáni hosszú árnyékokat. Laciban elementáris erővel fejlett ki a természetrajongás, melybe egész lelki világát öntötte. Atérezte annak minden változását, beszélt a virágokkal, melyek nélkül el se lehetett, egy szál vadvirágért képes volt éhen-szomjan a legfárasztóbb hegyi utakat megtenni. Együtt kelt a pacsirtával, zokogni tudott a holdvilág mellett. Kora reggel bebarangolta a rétet, hogy rajongásig szeretett húgának vadvirág-csokorral kedveskedjék. Nagy gyalogutakat tett meg barátaival egész Erdély szivéig, 1862-ben Loninger Mihály unokabátyjával a Majura-hegyre, 1864-ben az érettségi után Déva vidékére rándult ki, a következő évben a székelyföldet, nevezetesen Gyergyócsomafalvát, honnét családja eredett, Borszéket, Tordát, a Retyezát vidékét látogatták meg, mindig gyalogszerrel nagy fáradságok között, miközben a kecskepásztoroktól vett tejjel és máléval táplálkoztak, és csak hegyi aklokban hálhattak. Mi az, a mi Paál Lászlót-a gyalogutazás fáradalmaiért kárpótolta? Rajzoló szenvedélye. Megállhatott kényekedve szerint és vázlatkönyvébe örökíthette a természeti csodákat, melyek lelkét megihlették. Ez időben, tehát tizenhét, tizennyolc éves korában lázas szenvedélylyel vágyott a festőművész dicsőségére. Erezte, hogy lelkében dallamok zúgnak, melyeket csak ecsetével tud kifejezni. A színek és vonalak nyelvén tudott csak beszélni, ha egyelőre dadogva is, de a tökélesbülés vágya kiapadhatlan volt lelkében. Ez időből (1864 máj. 1.) való egy Marosparti naplementét ábrázoló képe (br. Kemény Elekné tulajdona, Déva), melynek gyönge rajzáért a tizennyolc éves ifjú erőteljes színérzékének felcsillámlása kárpótol. Az alkonyat mindent elmosó és egybeolvasztó rezgése, ha bátortalan kézzel odavetve, de már ott lebeg a képen. Igaz, hibás még a perspektívája, az előtér szinte süppedez, a pásztortüzet élesztgető két pásztorember is csak oda van egyelőre érezve, a kanyargó Maros fénypontjai hibásak: de mit tesz az, ha ott a képen az esti ég zöldes-kék színárnyalata, melybe lágyan beleolvad a háttér? Böhm Pál segítette? Lehet, de e kép festőjében a tónusszépségek iránt él az eleven érzék.

És ezt érezte meg ő is. Láttuk, hogy már nyolcad-osztályos deák korában, bizonyára apja tudta nélkül, azt vallotta osztályfőnökének, hogy a festői pályára készül és ezt a vágyát nem győzhették le apja érvei, a ki féltette fiát a kalandos hajlandóságoktól.

Talán táplálta ezt az érzését az is, hogy megismerkedett egy fiatal festővel, a ki épp ez időben, 186'2-ben, a mikor lelkében mind határozottabb formát öltött ábrándképe, Aradon tartózkodott, mint egy idősebb festő, Szamossy tanítványa. A fiatal festő Munkácsy Mihály volt, a kivel Paál László pajtásai révén került össze, s tehetségét már ekkor bámulta. Munkácsy ezidőben apró genre-képeket festett és Bettelheim könyvkereskedőnél helyezte el, a ki azokat három-négy forintjával adogatta el. így csak megélt, sokszor vígan. "A hosszú téli estéken, négytől hétig - írja emlékirataiban - egyszer az egyik, másszor a másik pajtásnál találkoztunk ; a három méteres kis szobában öten, néha hatan is voltunk, hogy együtt dolgozzunk. A nagy füstfelhőkben micsoda gondtalan és bolond órákat töltöttünk mi el! Kezdtük a tanulással, végeztük a testgyakorlással vagy másfajta csintalankodással ..."

DÉL<BR>PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE
DÉL
PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE

Munkácsy a következő évben aztán elhagyta Aradot, Pestre, majd később Bécsbe ment, a hol újból összetalálkoztak, hogy aztán soha többé el ne hagyják egymást. Annyi bizonyos, hogy Paál László elhatározására, hogy festő lesz, Munkácsy apró aradi sikerei is befolyással lehettek. Mindez: természetrajongása, feltörő vágyakozása a művészi babérok után, hajlamának erőteljes megszólalása - - egybeolvadtak egy erős elhatározássá. Apja hallani se akart tervéről, így tehát ahhoz a módhoz fordult vele szemben most is, a mi oly gyakran sikerhez juttatta az apai házban. Kitér haragja elől, látszólag belenyugszik akaratába, de titokban a maga hajlamait követi. Beiratkozik ugyan a jogra, de tulajdonkép az akadémián a festészetben képezi ki magát. Megtették ezt előtte és utána sokan, többek közt Liebermann is, igen sokszor sikerhez is vezetett. Ezzel a titkos tervvel ment hát 1864-ben Bécsbe.

 

II
BÉCSI TANULÓÉVEK

A csel egyelőre sikerült is. Bécsben beiratkozott az egyetemre, de valójában a képzőművészeti akadémia előkészítő tanfolyamát látogatta. Ez 1864 őszén volt, s mikor a nyár folyamán hazament Berzovára, a család nem is sejtette, hogy mit mívelt. Még Berta nővérét sem avatta titkába, félt, hogyha csínja kiderül, magára vonja apja komoly haragját, pedig benne gyöngéd fiúi szeretet élt, s tudta azt is, hogy apja mily erősen csügg a gondolaton, hogy fiából megyei tisztviselőt csináljon.

Bécsből hazajövet Aradon rokonainál megpihen és Berta nővérével is ott találkozik. De vágyik a szülei házba, az erdősvölgyes szép vidékre és rokonaitól bucsútlanul szökik haza. Otthon már nagy mulatság várja, a mi igen jól sikerült, - - írja nővérének, - - a kit menten megkér, hogy küldje ki holmiját postafordultával, "benne van a rajzkönyvem s óh Egek! tudod, hogy ez gyöngém!"

Az örökös dáridó, mely náluk járja, most már szeget üt az ő fejébe is. "Apának volt egy csomó eszemiszom vendége, a kik egy pár óra alatt 16 itce borától és ennek az árától fosztották meg, - nagyon kétlem, ha e bormennyiség egy odvosi pataki malmot el nem hajtana? No de ez nem az én dolgom -." Ez az egyetlen komoly akkord, mely ezidőből kelt leveleiből kicseng. Egyébként derült, fiatalos jókedve sugárzik felénk, az ifjúság derűje, mely rózsaszínben látja a jövőt, ábrándokat ápol és kerget.

Hogy ősz lett, siet fel ismét Bécsbe, még mindég azzal biztatva szüleit, hogy járja a jogot. Mikor nővérének újévi üdvözletet ír, azzal kezdi, hogy "még egy pillanattal előbb a pogány magyarok vallásával foglalkoztam", de azért egy pár sorral odébb a Kahlenbergre tett kirándulásáról szólva, egyebet nem is említ, csakhogy egy pompás naplementét látott. A természetrajongó festőt mi más érdekelhetné a bécsi palotasorok közt is?

1866 nyarán, hazaérkezte után, érdekes ismeretséget kötött, melyből benső igaz barátság fejlődött ki. Erről az új ösmerős, Goldscheider Béla (az írói neve után ösmert német regényíró, Balduin Groller) beszéli, hogy az érettségi vizsgálat fáradalmait kipihenendő, útra kelt, de Berzován kocsija elakadt, s ott találkozott Paál Lászlóval. "Remekember volt, magas és nyúlánk, nagyobb, semhogy meg-hajlás nélkül léphette volna át a szoba küszöbét. Leírhatatlan szeretetreméltóság sugárzott arcáról, szemei szivet megnyerő barátságosan ragyogtak. Soha sem tett reám ember első pillanatra ily elhatározó benyomást!"

FÜZES<BR>PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE
FÜZES
PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE

Paál Lászlót rajzolás közben találta, s a két ifjú, kik közül egyik művészetrajongó, a másik művész-ember volt, csodálatos gyorsan összebarátkozott. A nyarat aztán együtt töltötték, egyszer Paálék, Berzován, máskor Goldscheiderék, Aradon. Őszkor válniok kellett. Paál ment Bécsbe folytatni jogi tanulmányait - a képzőművészeti akadémián, Goldscheider beiratkozott a pesti egyetemre jogásznak. De írói hajlamai nem engedték nyugodni, egy pár hónap múlva Bécsbe ment ő is, a filozófiai fakultásra.

Paált már Zimmermann Albert mesteriskolájában találta, elvégezvén az előkészítő tanfolyamot. Alikor Goldscheider Bécsbe jött, eljárt vele az egyetemre is, de nem a jogi kollégiumokra, hanem a művészettörténeti előadásokra, egyébként egész napját a mesteriskolában töltötte. Társai ez időben nem tartottak sokat a tehetségéről. Szorgalmasan rajzolt, de formaérzéke nehezen bontakozott ki. Mestere egyébként is a rajzra szorította. Ez időből nem ösme-rünk tőle semmit, de társai - - többek közt Ribarz - - beszélik, hogy már ekkor kezdett nagy kartonokat rajzolni, rendkívül pontos részletezéssel, bámulatosán lelkes elmerülessel.

Hogy, hogy nem, édes apja egyszer csak megtudta a valót, ijedtében felsietett a császárvárosba, magával vivén leányát is, kikérdezte az öreg Zimmermannt, hogy mi a véleménye a fiáról, festőtársait, hogy bíznak-e Laci művészi jövőjében? Azok, noha nem nagy őszinteséggel, nagy elösmeréssel beszéltek. Nagyon szerették őt, különösen Jettel, Ribarz, a kik egyre segítették, példával, jó szóval, mert nagyon gyenge volt a mesterségi részben. Művészi felfogása azonban annál erősebb. Szelleme rendkívül gyorsan fejlett. Életfelfogása korához képest meglepően nemes, tiszta és határozott. Nővéréhez írt egyik levelében írja: "Kérlek édesem mindenekelőtt ismerkedj meg a magyar nyelv- és irodalommal, megjegyezvén magadnak, hogy idegen nyelvet nem tudni nem szégyen, de a magunkét gyalázat, már ennél csúnyább dolog nincs".

Mikor tehát a nyárra hazaérkezett, szülei már megnyugodtak abban a gondolatban, hogy fiúk festőművész lesz. Nem sokáig marad otthon, siet vissza mesteréhez, a ki iskolájával a nyarat egy szép bajor faluban, Ramsau-ban töltötte, melynek vidéke elragadta. "Sehol oly nagy rendet és tisztaságot nem találhatsz, mint ott, - írja nővérének, -- a házak mind fából és egy vagy kétemeletre vannak építve, külről megmeszelve, csinos faragványokkal ellátva, minden ragyog a tisztaságtól, mintha a földből a mennybe érkeztem volna, úgy éreztem magam!" Kivéve egy heti kirándulását a hegyek között, ősz beálltáig ott marad, egészen művészi gyakorlásnak adva magát. Természetrajongása rendkívüli tápot nyert, lelke egész hevével éli át a hegyi vidék változó szépségét, melyről szinte ittasult gyönyörrel ír nővérének. "Kimondhatatlan, menynyire műveli az embert a sok szép látása, hiszem, hogy a leggonoszabb ember is a természet magasztos templomában megtud, bárha csak pillanatokra is, szelídülni."

Ramsauból Münchenen keresztül megy Bécsbe; Münchenben ismét találkozik Munkácsyval, a kinek haladását látva, az őt jellemző lelkes elragadtatással üdvözölte. Itt nyilt meg Munkácsy szive, s e találkozás óta mely és benső szeretettel csüggtek egymáson. Bécsbe visszatérve Paál szorgalmasan dolgozni kezd újra, de megbetegszik és az egész őszön gyógyíttatja magát. Január felé jobban van és ekkor az Aradi Lapoknak egypár bécsi levelet ír, a miből kiderül, hogy vigan éli világát, eljár álarcos és házi bálokba, színházba, koncertekbe, műkiállításokba, s a társaság kedvence lett. "Képzeld, írja nővérének, úgy táncoltam a walzert, mintha táncmester lettem volna egész életemen át (ne hidd el egészen !)" Bécsi tárcacikkei egyikében Munkácsyról is megemlékezik, a ki - írja - egy kitűnő népéleti képben mutatá be bécsi barátainak haladását. "Nem kételkedünk benne, hogy oly kitűnő mester keze alatt, mint Adan, s ernyedetlen szorgalommal, nemsokára hazai művészetünk egyik disze leend." (Aradi Lapok, 1808. 47. sz.)

VÍZPARTJA<BR>PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE
VÍZPARTJA
PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE

A nyarat Radványban tölti a gróf Károlyicsaládnál, a hol a grófkisasszonyokat rajzolni tanította, a mi napi 2-3 óráját foglalta el, a többi időben szorgalmasan dolgozott. Augusztusban a grófi család .Svájcba utazott, ő azalatt Tátrafüredre ment és onnét egy új ösmerőse Máriássy Kálmán meghívására a dobsinai jégbarlang megszemlélésére indult. Nem tud betelni a vidék szépségével, "ha egy könyvet írnék, sem tudnám visszaadni egészen a benyomást, mit rám tett," írja nővérének. Közben azonban egyre gyöngélkedik, az egész utat lázas állapotban teszi meg, szeptemberben visszamegy a grófi családhoz, s csak késő őszszel utazik ismét Bécsbe. Az 1869-ik évben Munkácsy Mihály kezdi hívni Düsseldorfba, azonban ez évben nagy csapás érte, a mi annál súlyosabban érintette, mert teljesen előkészületlenül találta. Az első erdélyi vasút megnyíltával (1869) beszüntették az odvosi postamesteri állást, illetve áthelyezték Konopra, s így az ezreket érő ház teljesen értéktelenné vált, ettől kezdve szülei csak a berzovai postamesteri állással egybekötött lefogyott jövedelemre voltak utalva. Egyszerre vége volt a dáridónak, elült a víg muzsikaszó, Paál Laci arra ébredett, hogy szegény ember fia, a kinek magának kell megkeresnie a kenyerét. Vége a havipénznek, a szalonna és kolbász, a csizmák, ruhák és nyakkendők küldésének, - tessék kenyér után látni, most, a mikor úgy szeretne gondtalanul tanulmányainak élni, a fiatalságát élvezni, a régi, vidám, gondtalan életkedvvel!

Kedve szegetten indul hát Bécsbe, de ott jóbarátai segélyére sietnek, összeköltözik Goldscheider Bélával, a kinek künn, a Gizella-utcán tágas lakása volt, s a mi a tied az az enyém kommunisztikus felfogás mellett derült jókedvben élnek, dolgoznak tovább. Csakhogy Paál László alaptermészetén a váratlan csapás nem sokat változtatott. A pénz értékét csak akkor ösmerte, ha nem volt. Egyébként hihetetlen könnyelműséggel szórta, nagyúri eleganciával, szeretetreméltó léhaság-gal. Car il aimait l'élegance, - írja róla Munkácsy Mihályné halála után nővérének, de ez benne volt lelkében, apjától örökölte, a szülei házban szívta be magába, ebből csírázott ki élete tragédiája. Mert mindaz a szép és nemes, a láng, a tűz, a szenvedély, mely lelkében forrongott, elveszett meddő küzdelemben ; soha senkit sem égetett úgy a szegénység, soha senkit nem vert le úgy a pénz hiányának érzete. . . .

Most megkezdte az ösztöndíjakért való folyamodást. 1868-ban és 1869-ben 600-600 frtot kap, sőt ez időben már kiállít a pesti tárlatokon is, 1869-ben két képet: Radványi parkrészlet, és egy Tájképet (kér az előbbiért 80, az utóbbiért 250 frtot), az előbbi esztendőben kartonokat, gondos ceruzarajzokat, de nem tudja őket eladni. Tehetsége figyelmet kelt; mikor Ligeti Antal tudatja véle, hogy megkapta ismét az ösztöndíjat, elismerő hangon szerényen megjegyzi, "ha ön önnönmagát kézzelfoghatólag nem ajánlja, hiába ajánlgatta volna önt üres szavakkal más".

ERDŐ BELSEJE<BR>PAÁL  LÁSZLÓ  OI.AJFESTÉNYE
ERDŐ BELSEJE
PAÁL LÁSZLÓ OI.AJFESTÉNYE

Ebben a helyzetben persze nem is gondolhatott arra, hogy eleget tegyen Munkácsy hívásának, s Düsseldorfba menjen. Az 1870-ik telet is Bécsben töltötte, s a míg a 600 frtos ösztöndíjból tartott, csak megvolt valahogy. De tavasz felé tarthatatlan volt az állapota és folyamodott a képzőművészeti társulathoz előlegért, mert helyzete oly nyomasztó, -írja hogy az előleget nem nélkülözheti. Május 2-án meg is kapja és ez évben ismét két képet állít ki, egy "Berzova" és egy "Tájkép juhokkal" címűt. Ez utóbbit a jury sorsolásra megveszi (250 frt helyett 180 frtért), újra megkapja ösztöndiját, melyet augusztus 27-én fölvesz (azt ígérve, hogy magát Nürnbergben rajztanárnak kiképezteti, s 1870. őszén Jettel barátjával Hollandiába utazik, Beilenben hosszasabban tartózkodik, hogy aztán Düsseldorfban telepedjék le Munkácsy Mihálynál.

E korszakban készült festményei közül ezideig csak kettőt ösmerünk, az egyik a "Mocsaras táj," a másik "Tájkép tehenekkel". Azonkívül két kartonját (az egyik az Orsz. Képtárban.)

Egyik bécsi levelében, Matejkoról szólván, ezt írja: "Korunk művészi törekvéseinek főjel-lemvonását a naturalismus képezi, az idea-listikus irány- és a romanticismusnak már óriásiak kinövései, a nagy művelt közönség szellemi szükségletévé vált az embert nemcsak mindég mint félistent úgy erényeiben mint bűneiben látni maga előtt, hanem látni akarja már egyszer a szenvedélyeket is egész lep-lezetlenségökben. ... A mennyiben ez a szép, igaz fogalmával a művészetben és feladatával nem jön összeütközésbe, igaza van. Az olasz iskola koszorúsai voltak a legnagyobb naturalisták." (Aradi Lapok, 18(18. 47. sz.)

Akadémikus felfogás árad felénk ebből a courbetszerű hangból. A bécsi akadémia és a bécsi egyetem felfogása. Már kezdték elös-merni, hogy a művésznek a való életből kell ihletet merítenie, de mindjárt ott volt a kerékkötő : "a mennyiben az igaz és szép fogalmával" és a "művészet feladatával" nem jő összeütközésbe. Az egyszerű, közvetlen, cico-manélküli természetfelfogás azonban menten összeütközésbe jött "fogalmaikkal," "feladatmeghatározásaikkal," a melyeken festői eljárásuk is alapult. Zimmermann Albert - Paál László mestere - szigorúan utasította tanítványait a természet aprólékos tanulmányozására. Erre valók voltak a kirándulások, vázlatok, tanulmányok, természet-részletek följegyzése. Azonban a természet intim szépségeivel nem érhették be. A kompoziciós iskolának azért voltak növendékei, hogy szép tájakat komponáljanak, előbb kartonra, majd vászonra, melyet aztán kiszínezhetnek. Ez volt Zimmermann saját eljárása, erre oktatta növendékeit is.

A ki iskolájából kimenekülhetett, abból művész lett, a ki bennerekedt, megmaradt annak, mi mestere: rajzok szinezője. A bécsi múzeumban látható nagy méretű stilizált tájképe részletekben fuldokló kompozíciójával, nagy szenvedélyt utánzó hangos szavával, sem harmonikus színhatással, sem nyelvének őszinteségével meg nem hat. Noha az utolsó korhadt fadarab, az előtérben csakúgy, mint a háttérben, éppen olyan kínos pontossággal van megrajzolva, akár a vihartól megkínzott bükkfa és fenyő, nem menekülhetünk az egésznek kínos hatása elől.

SZÉNABOGLYÁK<BR>PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE
SZÉNABOGLYÁK
PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE

Paál László kartonjai is fuldokolnak a nagy részletrajzban, a levegő hiányában, a vonalak szabályos vezetésében, sehol sem téve a szemlélőre a közvetlen megfigyelés hatását, hanem, mint mestere, vagy annak mestere a düsseldorfi Achenbach, a sok apró részlet egymásmellé állítása által megkapni, meglepni, megdöbbenteni akart. Az előtér sziklás, moszatos, páfrányokkal benőtt mohos hegyi földjén minden fűszál, gondos botanikus módjára, száraz elmével, oda van rakva. Sehol napfény, sehol ég, tehát sehol szín, a fényvezetés a műterem-világítással esik egybe, szinte meg lehet olvasni az előtér bükkfájának" minden levelét, a háttér fenyvesének minden tűszálát.

Iskolának ez még sem megvetendő, megtanulta a részletmegfigyelést, azt, hogy a természetben minden fa egy-egy egyéniség, egy-egy élő szervezet, a kinek leikébe nézni a művészi intuíció feladata.

Festményein is az apró részletek uralkodnak, tehát első sorban a rajz, míg vékonyán felrakott, remegő kézzel lazurozott kolo-ritja kemény, nélkülözi a féltonusok gyöngédségét, melyet az átmenetek megkövetelnének. Mocsaras tája egyhangú színben. A gyékénynyel szegett holt. érben teher őszi liliom serlegek csillognak, talpas leveleik végig feküsznek a víz színén, keresve az árnyékot. Hajlós fűzfák, árnyéktermő jávorfák virágzanak a part szélén, hullámos, lefelé futó vonalat alkotva balról, kecses ívet jobbról. A hináros víz titokzatosan nyugszik, a tiszta égből ráesik egypár fénysáv, ezüst lappal vonva be felületét. S mindezen a helyi színek uralkodnak, a botanikus gondosságával megfigyelve, a miért harmoniátlan is a hatása. Másik kisebb képe színben erősebb, a sárgászöld tónus egységesen végig van vezetve rajta, tölgybokrai éppen olyan gondosan tanulmányozvák az előtérben, mint a háttérben, a levegő átszikrázása a fa-lombok közt hihetetlen odaadással megfigyelve, az előtér rétjén minden fűszál a maga helyén, oly odaadó igazsággal kirajzolva, mint a prerafaelista festők művein. Kevésbbé túlhalmozottak festményei, mint kartonjai, de behunyt szemmel haladva el a tónusszépségek mellett, ezidő-ben készült műveinek még csak iskolás értékük van.

 

III
A FIATAL MESTER

Hollandiában egyszerre csodás igazságokat fedezett fel. A tiszta hegyi levegőből a párás, rezgő, mindent ellágyító, puha folthatásokat keltő hollandi levegőbe kerülve, egyszerre megértette Hobbema, Van Goyen művészetét: vonal helyett folthatások keresését, melyeket nem rajzzal, hanem színekkel, nem kiszinezett rajzzal, hanem tónusban tartott, biztos színértékekkel megfigyelt és visszaadott kolorittal, nagy harmóniákba öntve lehet csak kifejezni. Ebben pedig a legnagyobb mester Hals, a ki széles folthatásokkal az elérhető elevenséget, mozgást, életigazságot bámulatosán egyszerű eszközökkel fejezte ki.

A FONTAINEBLEAUI ÚT<BR>PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE

A FONTAINEBLEAUI ÚT
PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE

Düsseldorfba megérkezve, lángoló lelkesedéssel fogott a munkához, megerősítette felfogásában Munkácsy Mihály is, a ki az aprólékos rajznak sohasem volt barátja és a ki megértette, a mikor fénybenyomások visszaadásáról ábrándozott. Kétségtelen, hogy hollandi útjában, vagy Münchenben, esetleg már Bécsben, látnia kellett a francia bar-bizoni mestereket, nevezetesen Daubignyt, a kivel egy pontban különösen is megegyezik : a tónus változatosságában, mely mindég a tárgyhoz simuló, tehát az érzéshez, a mely lelkét a megfestett kép láttán elfogja. Érzéseket sem az a táj kelt fel most benne, amelynek szépségeire Zimmermann oktatta. Abbahagyja a komponálást egyazon időben, a mikor nem aprólékoskodik többé. A fáknak nem rajzában, hanem színében kutatja a lelkét hangoló elemet. Nem keresi tehát régi mestere ujjmutatása szerint a hangosan beszélő tájakat, hanem a csön-des színharmoniákat. Művészi ideálja a természet benyomásának visszaadása az atmoszféra szülte tónusokkal; a levegő festése, a mint rávetődik a tájra ; a mint megváltoztatja a dolgok színét; a mint nagy tömegekben végig ömlik, végig rezeg, nem törődve a helyi színekkel, csak a nagy egységes harmóniákkal; s mindezt pontos színértékekben, nehogy megzavarodjanak a tónusok egymáshoz való viszonyai.

Ez volt Paál László művészi felfogása, a melyre nevezetes hollandi útja vezette, s düsseldorfi fellépése éppen ezért valóságos forradalmat okozott.

Mert Düsseldorfban virágzott éppen ezidőben egy oly tájfestőiskola, mely a kor lármás szellemének megfelelően tárgyban a természet ünnepélyes, tobzódó, haragos jeleneteit, színben a rikító, tűzi-játékszerű színhatásokat kereste, mindezt aprólékosan megmunkáló modorban. Az Achenbachoknak nem tetszhetett Paál, a mint a Bürger-Thoréknak nem tetszettek az Achenbachok. "Devant ces froides images, le spectateur n'est pas plus ému que ne lá été le peintre qui les a combinées". Pedig meghatni, a lélekhez szólani: íme az új tájképfestő feladata, ezt pedig csak egy költői lélek intim, benső közvetlen megnyilatkozása idézheti elő. A düsseldorfi tájképfestők egy-része Paál képeit lenéző mosolylyal szemlélte, maga Achenbaeh mondotta volt: Pahlen ist noch lange nicht mahlen. Egyébként párisi sikere előtt Munkácsyról is az járta : Munkatum non est pictum. De a fiatalabb művészek megértették őket, maga Paál írja nővérének: "Sokan nem barátkoznak ugyan meg az iránynyal, a melyet mint festő követek, de a jobb része részemen van, és ez bátorít a törekvésre". Erős technikai tanulmányokba, nevezetesen a színhatások megfigyelésébe mélyed el, az iránynyal, melyet követni fog, tisztában van, -"lelke minden költészetét akarja kifejezni" -nincs tehát más hátra, minthogy "az erőt sajátunkká tenni, a mi által homályos álomképünket, mely a kebelben határozatlan alakban él, világosan, mindenkire nézve érthetően fejezhetjük ki." Düsseldorf jelentősége művészi fejlődésében tehát abban rejlik, hogy itt ébred egyénisége tudatára és kezdi megközelíteni életcélját: eredeti érzései kifejezéséhez egy eredeti nyelv megteremtését.

ERDŐRÉSZLET<BR>PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE
ERDŐRÉSZLET
PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE

E perctől kezdve ehhez az ideálhoz sohasem lesz hűtelen, az akadályokkal herkulesi küzdelmeket folytat, noha ez akadályok épp jellemében rejlettek. Düsseldorfban mihamar belesodródik az ott folyó víg társadalmi életbe, s ez nagyban akadályozza őt abban, hogy egészen tehetsége kifejtésének élhessen.

Hogy szerette pedig a művészetet, s azt, a mi őt inspirálta: a természetet! Levelei telve vannak faluravágyódással, hogy természetmegfigyelésekkel gazdagíthassa emlékképeit. Düsseldorfban Munkácsyhoz költözik, a ki rajongó szeretettel fogadja és az együttlét ez érzést egyre csak fokozza. Ez időben Munkácsy már a párisi aranyérem nyertese, a düsseldorfi úri társaság kényeztetett kedvence, s Paál László előkelő megjelenésével, friss szellemével és sajátos művészetével méltó társa. Valósággal lázba hozták ezen a télen a düsseldorfi társaságot, a hol éppen akkor igen víg élet folyt. Ennek az emléke még ma is ép és eleven. Hogy a nyáron Düsseldorfban jártam, igen sokkal beszélhettem azok közül, a kikkel Munkácsy és Paál ezidőben sok kellemes órát töltött együtt. Elválaszthatatlanok voltak. Az egyik a munkásművész, a másik a gentilhomme-művész. Paál László, az elegáns megjelenésű fiatal nemes ember, hamar összebarátkozott a katonatisztekkel, a kik csakhamar megszerették eredeti fellépéseért, szeretetreméltó modoráért. Különösségei is érdekelték őket. Műterme, melyben két festőállványon, egy kopott díványon, egy rozoga széken kívül semmi se volt, telten teli volt verebekkel, varjakkal és egyéb madarakkal. Minek neki a műterem? Ő már ekkor a természetért rajong, ha teheti, megy ki a szabadba a természetet tanulmányozni, "ez az én iskolám, ez mindenem!" - írja nővérének ezidétt. Ezt a felfogást is a holland és az ezen alapuló francia művészet hatása alatt sajátította el. Düsseldorfban művésztársai ezt egyenesen őrültségnek tartották, de Paál László ezzel nem törődött. Ő műtermét csak madártenyésztőnek és baráti mulatozására alkalmas tanyának nézte, a hol bizony sok víg órát töltöttek el, kedélyes borozgatás közben, a miről a régi szomszédok még most is hátborzonga-tások közt emlékeznek meg. Ezen a télen karácsony napján ismerkedik meg De-Marches bárónővel, a ki későb Munkácsy felesége lett, a Brutenbacher-Hofhan, a hová Paál és Munkácsy egy ezredes ösmerősük révén kaptak meghívót. A bárónő az asztalnál épp Paál mellé került, a ki bemutatta később Munkácsyt is, a Monsieur Dernier jour-t, névleg persze már ösmerték és így este a Mahlkastenben pompásan mulattak együtt.

PAÁL LÁSZLÓ<BR>MUNKÁCSY MIHÁLY OLAJFESTMÉNYE
PAÁL LÁSZLÓ
MUNKÁCSY MIHÁLY OLAJFESTMÉNYE

Ez volt aztán a víg karácsony, de éppen ilyen víg volt az egész farsang, melyet a legjobb kedélyhangulatban töltött el. Ez időben még nem tudja, hogy odahaza mily vészfelhők tornyosulnak az apai ház fölé. Még bízik abban, hogy egypár évig csak összetartják a kis gazdaságot, noha apró pénzküldeményekkel már ekkor kezdi szüleit segitgetni. A tavaszt tiszt barátai társaságában tölti, lovaglással, kölni kirándulásokkal, vígan. Művészi haladása is szemmel látható, érzi ezt ő maga is, többször kifejezi nővéréhez írt levelében önmagába vetett bizalmát, noha azt is tudja, hogy mily sokat kell még tanulnia. Megerősíti hitében első nagy sikere. Forbes angol műbarát 1871 tavaszán Düsseldorfba jő, Munkácsynál képet rendel és megveszi jó áron Paálnak nagy tájképét, ugyanazt, a melyről a düsseldorfi idősebb kollegák, de a düsseldorfi kritika is ugyancsak csekély elösmeréssel beszéltek. A műbarát rendkívül megszereti az embert is a művészben, meghívja magához Londonba és ez év tavaszán csakugyan hozzá is utazik, Munkácsyval, s a düsseldorfi angol konzullal. Munkácsy hamar visszamegy, de Paál két hétig marad nála, a hol a londoni múzeumokban újra erős művészi tanulmányokat tesz. Visszatérte után egészen munkába merül s újabb képeket küld angol barátjának, ezeknek az árából Groller Balduinnal Hollandián át Belgiumba utazik egészen Ostendeig, hol a tenger látása rendkívül elragadja és visszajövet az őszi két hónapot (szeptember-október) megint Beilenben tölti, egészen természettanulmányokba mélyedve. Csak november közepén tér vissza Düsseldorfba, hol ismét Munkácsyval él együtt, megkapva időközben újra ösztöndíját, s víg, gondtalan, de munkás életet él, művésztársai és a nagy világ körében. Részt vesz a kölni dalünnepélyeken, a Mahlkasten jelmezestélyein, nem egyszer búsul az odavetődött cigány zenéje mellett Munkácsyval hajnal hasadtáig, míg egyszer csak vége a vigalomnak, - Munkácsy 1872 januárjának végén Parisba költözik. De nem tud ellenni Paál nélkül, a tavaszi hónapokban gyakorta elutazik hozzá, hívja magához Párisba, de Paál nyakig úszik ismét az adósságban, - csak virágokért száz talléron felül volt a tartozása, - tehát nem mozdulhatott. Márciusban aztán azt írja nővérének: "Meggyőződtem ismét, hogy a barátság nem üres szó, valaki értem olyan áldozatot hozott, a mire mai nap csak igen ritkán vállalkoznak". Ez a valaki Munkácsy volt. És így 1872 májusában nála van Paál László Parisban.

Ez időből tizenöt-húsz művét ösmerjük, melyek művészi fejlődésének egész történetét szemléltetik. Beletekinthetünk dolgozási modorába, láthatjuk, mint igyekezik az érzését megragadni, a melyet benne mindig a természet színjátéka ébreszt fel. "Titáni erőt" érez ekkor magában, s csakugyan az atmoszféra erőteljesebb megnyilatkozásai vonzzák: a délutáni árnyéklatok, az esti szürkületek, a hó-olvadásos -táj reggeli pirkadása, a lombokon átszűrődő fény, a déli fénysugárzás, az esti pír, az ég színjátéka: a kékes ragyogástól a szürke esőfelhőkig, a borongástól a virradat fehéres rezgéséig. Csak szín, sehol egyedül álló, külön életet élő részlet, hanem a nagy mindenség, gazdag levegő-lepelben, fény- és árnyékjátékban, csupa intim részlet, patak partja, erdőmélye, szomorú füzes, vidám gyertyános, komor platánok, rezgő levelű nyíres, illatos akácfasor, szálas tölgyek, - mindég fa és fa, melyeknek titkos életrendjébe belelesett.

Hazulról hozott tanulmányait sem dolgozza fel többé a bécsi modorban, igyekszik újra átélni a régi emlékeket és kolorisztikus felfogását érvényesíteni. Átmenetet alkot egy gyertyános erdőrészlete, a melynek részletező rajza már pompás valeurjeivel tűnik ki. Különösen biztos színértékeért igen becses egy nyárfa erdőszélről felvett stúdiuma, a hol a bárányfelhős kék ég fényértékéből kiindulva keresi a többi részlet szélesen odavetett tömegeihez a színértékeket. Nagy, egyszerű és mély tónushatásával megkapó alkotása a berzovai falurészlet, a melynek ezüstös koratavaszi levegőjébe finoman olvad bele az előtér néhány friss zöld hajtással teli vadgesztenye és bokrétafája, egy-két oláh parasztházzal, az előtérben álló parasztasszonynyal, a beomlott kút körül tipegő baromfival. Nem ijedt meg a zöld színtől sem, de harmóniába hozta a környező levegővel s fűzfával szegélyezett patakpartjainak lágy, meleg, zöld tónusa tavaszi hangulatokat ébreszt.

Főműve egy nyári esti hangulat költői kifejezése. Nyírfák, jegenyefák és tölgyfasor közt haladó út fölött vöröses színakkordokban bukik le a nap. A tölgyfák koronái egybeborulnak, közöttük alig-alig rezzen át a vörös fénysugár, míg a rét zöldje sárgásbarna árnyalatba omlik. Az esti gőz illanó aranysávju végighull, mint a patyolatfátyol, a göröngyös országúira, az úton haza haladó munkásokra, minden vonal erős folttá válik, melyből alig-alig emelkedik ki egy-egy részlet. Valami meseszerű áhítat kél szárnyra. A zöld, barna, aranysárga har-moniájalágy összhang-zatot ébreszt.

Éppen ilyen mélyen szuggesztív erejű csöndes ér partján hajlongó fűzfás tája, az ingó-ringó cserjéssel, finom rajzú facsaládjával. Itt is a nagy, nyugodt, bárányfelhős ég az uralkodó, jól tudván, hogy az ég a tájkép éltető lelke, mely minden formát átölel, magához vonz, idomít, s adja meg a táj egészének hatását. S ő erre törekszik első sorban. Innét. finom levegő-fokozati tanulmányai, melyeket aztán nagyobb műveiben alkalmaz. A platánfák közt kisugárzó esti fény rőtje, a mint végigfut a törzsökön, egyre hullajtva erejét a háttér felé, hogy aztán tüzet vesztve eltűnjön az erdőmélye sötétjében ; a vízpartjára kinyúló jegenyefaerdő, melyre rászállott már a homály, végig futván nagy zikzagos vonalain és eljutott a víz tükrére, melyen ezüstlepelként egy végsőt nyújtózkodik: mind csupa színértéktanulmány, finom harmóniák, a legmegkapóbb hatásokat keltve.

Ilyen ragyogó technikai készséggel felfegyverkezve érkezett meg Paál László Parisba.

 

IV
VÉGSŐ KÜZDELMEK

Egészen elragadta a friss életnek pezsdült Paris. A boulevardokon új fákat ültettek, a conmune alatt lerombolt házak helyén paloták épültek, újra tavaszi hangulatban élt a nagy város. A múzeumok, az akkor megnyílt Szalon lekötötték Paál érdeklődését. Daubigny, Troyon, Corot, Chintreuil művészetétől megittasultan, lelkében vágyak és erőérzetek ébredeztek. "Látva a nagyszerű műveket, átérzem magamban is a képességet, - írja nővérének - egykor megközelítőleg legalább, méltóan megállani mellettök . . . Persze hogy sokat, nagyon sokat kell még dolgoznom, de kedvem van rá s a jövő ha nem is ragyogó, de mégis szép képe erőt ad a küzdésre".

A nyarat De Marches báró meghívására Munkácsyval Colpachon tölti, a hol édes semmittevésbe merülve éli ifjúságát. Ekkor még nen gondol a végleges Parisba telcpe-désre, de Munkácsy kérésére lemond a Düsseldorfba való visszatérés gondolatáról s Parisban marad. Itt fejezi be az "Erdei út" című képét, melyet Bécsbe küld az 1873-iki világkiállításra, a hol érmet is nyer; Forbes, londoni hű barátja meg is veszi, s ilyen kedvező hangulatok között telepedik ki Barbizonba, a fontai-nebleaui erdőbe.

TANULMÁNY<BR>PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE
TANULMÁNY
PAÁL LÁSZLÓ OLAJFESTMÉNYE

Barbizonban ebben az időben a nagy mesterek közül már csak az öreg Millet élt, az is meghalt másfél év múlva (1875 jan. 20-án). Egy új festőkolonia keletkezett, többnyire idegen festőkkel, a kik között Paál bécsi társai közül ott találta Ribarz-ot és Jettel-t, s ezek révén ő is, Munkácsy is egyszerre megismerhették az egész kolóniát: Kari Heffnert, Liebermannt, Encke-t stb., de igen sok fiatal francia festőt is, a kik között Paál Lászlónak mihamar elösmert neve lesz. Ez az esztendő vidám munka közt telt el, derült jó kedvben, friss baráti érzés közt, Munkácsyval együtt élve. A következő évben (1874) Munkácsy megházasodik és így természetesen vége a nagy életközösségnek. Paál tavasz beálltával Barbizonba megy, szorgalmasan dolgozik, s az ez évi Szalonban debütál: "Eső után, őszi hangulat" című művével. Ez az év diadaltjelentett Daubigny-nek, de a kritika panaszkodik, hogy a tájképfestők nagy tömege a nagy mesterek utánzásával éri be "sans se préoccuper des beautés nouvelles et originales qui chacun d'eux on pourrait tirer encore" (Castagnary). Paálnak nem volt szerencséje: a százakra menő tájképfestők közt nem vették észre. De festő társai méltányolták és ez megnyugtatta.

Dolgozott tovább. A következő évben "Hóldfeljötte" című képével már némi figyelemben részesült. Paul Leroi (L'Art 1875 II. 274.) nagy elösmeréssel ír róla, ő maga is kezd megelégedni sorsával, "ha így fog menni -írja nővérének - elmondhatom, hogy ha nem is csurog, de cseppen". Telve van munkatervvel, a Bretagne-ba készül, hogy természettanulmányait folytassa, aztán ismét Barbizonba, hogy őszszel műtermet nyisson Parisban.

E hangulatból keservesen kizökkentik őt a hazulról vett szomorúbbnál szomorúbb hírek. Otthon minden pusztulásnak indult. A remény, hogy atyjuk valahogy még összetartja a gazdaságot, füstbe ment. Egyik elemi csapás a másikat követte, s mert atyja a postakezelést személyesen nem teljesítette, hanem azt idegen, néha megbízhatatlan egyénekre bízta, kik közül egyik aztán visszaélt bizalmával, 1875-ben ezt az utolsó menedéket is elveszítette, beköltözött Aradra, a hol felesége még ez évben elhalt, s ekkor Berta leánya leckeóráiból éldegélt 1876 szept. 8-án bekövetkezett haláláig. Lászlóra rendkívül lesujtó-lag hatottak e hírek. Hogy szerette volna őket támogatni, minden levele a kétségbeesés hangján felhangzó panasz helyzete nyomorú-ságáról, noha úgy vágyott volna segíteni szülein, nyomorék testvérén és drága nővérén. A mit tehetett, megtette. De folyton bántotta, hogy nem tehet többet. Minden csöpp vérét nekik áldozta volna. Nyugtalanságban élt, ha nem kapott híreket, s lelki állapotára sötét teherként nehezedett szegénysége.

Az 1876-iki Szalonban aratja első nevezetesebb sikerét: "A békák mocsara; fontainebleaui erdő," melyet Leroi (a L'Art-ban) nemcsak megdicsért, de az eredeti ceruzarajzot közölte is. Színérzékét észreveszik, de az erkölcsi sikerrel nem áll arányban az anyagi. .Sokat dolgozik, de mintha fátum üldözné, éppen akkor, a mikor nemcsak magáról, de hozzátartozóiról is gondoskodni szeretne, elhagyja szerencséje, londoni mecénása már régen nem hallat magáról, a párisi műkereskedők is elfordulnak tőle, a legsötétebb gondolatokba kergetve a szegényt. Úgy látszik titkolta ezt Munkácsy előtt, avagy talán Munkácsy megváltozott helyzete nem adott alkalmat neki az őszinte panaszra, önérzete is visszatarthatta, de ezidőben igen nyomasztó a helyzete. "Olyan nyomasztó viszonyokban élek, a minőben még soha életemben". Hónapokon át nem tud semmit eladni, noha az 1877-iki esztendőt munkában tölti, a Szalonban is megjelenik: "Párisi út a fontainebleaui erdőben" és "Fák alatt" című képeivel.

Ebben az időben már valósággal kétségbeesett s barátai is megrémültek. A régi vidám bohémből keservesen panaszkodó, elégedetlen ember lett. A várt nagy elösmerés elmaradt, nem kapott egy mention honorable-t sem, képeit rossz helyre akasztották a Szalonban, a kritika nem akarta észrevenni, a műkereskedők zsarolni kezdték, s ő nem tudott a pénzzel bánni, a legnagyobb anyagi kellemetlenségek között élt, küzdött, viaskodott a mindennapi kenyérért. Ezenközben egyre pusztuló lelkesedéssel dolgozott tovább barbizoni fái közt, szenvedélyes lelkének egész erejét beletéve erdő-részleteibe, a napfény játékaiba, s kimerültén tért este haza rozoga szállójába, a hol egyszer szerencsétlenség éri. Ez 1877 nyarán történhetett, beleütötte fejét a mosdója fölött álló gázcsőbe és ájultan terül végig a padlón, így marad egész éjjel. Csak reggel, hogy takarítónője bejött a szobába, vették észre, hogy véresen fekszik a földön. Ekkor ugyan jobban lett, de agybántalma nem szűnt meg többé soha. Legutolsó levele 1877 deczember 28-ról van keltezve. Zavaros, összefüggés nélküli panaszlevél, melyben egy kis nyugodtságért eped. De nővére sorsa nem javult, a szomorúság nem költözött ki házukból, s őt rendkívül izgatta a maga tehetetlenségének a tudata. Ez csak elősegitette bajának kifejlődését, s 1878 tavaszán már szanatóriumba kellett szállítani.

Betegsége nagyon sokáig tartott. Közben az 1878-iki párisi világkiállításon látható volt "Fontainebleaui erdeje" 3-ik érmet kapott, de ezt ő már nem értette meg. Munkácsy Mihály időről-időre értesítette barátja szomorú állapotáról nővérét, de mind nagyobb reménye vesztett szívvel. 1879 március 3-ának éjszakáján a halál megváltotta szenvedéseitől. Halála után egy évre (1880 április 20-án) elárverezték 65 képét, a melynek 25 ezer frank lett a bevétele, a Nemzeti Múzeumnak egy megbízottja itt vette meg két képét, melyek most is díszei képgyűjteményünknek. A vevők közt volt Dumas fils, Aurelien Scholl, de a legtöbbet kis képkereskedők vették össze, különösen egy Meyer nevű, a ki különben az egész árverést is rendezte. Ezzel úgy lászott végleg meghalt Paál László. De talán mégis csak neki lesz igaza, s "ha későn, de egyszer csak" mégis elösmeréshez jut.

Mert Paál Lászlónak ez időből való művei már a nagy tájképfestő mestert revelálják, eredeti vízióval és eredeti kifejező eszközökkel. Hogy Barbizonba került, a fontainebleaui erdőbe, egyszerre megtalálta a maga világát, visszaképzelve magát a berzovai erdőbe, s az ifjúkori emlékek körülrajzották.

"Egy nagy művész alkotása minden állapotában kész." Goethe e szavát alkalmazhatjuk Paál vázlataira, melyek megőrizték számunkra szerzőjük nyugtalan lelkét, lelkének kifejezésére szolgáló sokfajta technikai kísérletezésének emlékeit. Bécsi kiállítási képe, melyet Parisban fest meg, még színfelfogásának düsseldorfi korszakára emlékeztet. Micsoda eszme foglalkoztatta a művészt, micsoda érzés hatotta át? Az őszi reggel csöndes áhítata, a jegenyefák közt felszálló derengés és a munkába menő szerelmes pár édes egymásba omlása. Lágy, puha, egyszerű harmóniák egybezen-gése, a szürkésbarna tónusok bugása, valami br. Eötvös Józsefi merengő hangulat, az őszi néma bánat szívhez szóló költészete. Valamivel merészebb, vonalvezetésében szigorúbb, hangulatában erőteljesebb Mesdag tulajdonában levő beileni faluvége, melyet szintén ezidétt dolgozott ki Parisban. Csupán foltokba verődve látja a nagy hollandi háztetőket, a mint finom zigzagos vízszintes vonalban vágják át a látóhatárt, széles ecsetvezetésével elárulva, mily jókedvű hangulatba hozta őt ennek a vízszintes vonalnak megfigyelése, melybe szerető gondoskodással merül el. Elül fehérneműt szárító asszonyának vörös kendőjével eleven, pikáns színfoltot ad a barnászöldkék harmóniának. Derűt és nyugalmat sugároz a színhatásával.

Egyszerre csak megdöbbenünk színharmóniájának megváltozott képei láttán. Palettát cserélt, tónusban és érzésben sötétebb, ecsete szilajon száguldozik vásznán, tompulnak színei, erős színérték-ellentétek kerülnek elénk, fény és árnyjátékok kisértenek. Itt van előttünk 1876-iki képének: "A békák mocsarának" vázlata. A fontainebleaui erdőnek ez a részlete Rousseaut, Duprét és Diazt is megihlette. Paál ezekkel vette fel a versenyt. És nem hasonlít egyikhez sem, tudott újat találni a régi motívumban, sajátossá, egyénivé tette.

Rousseaunál a mocsár vizének rezgése ellentétben állott a talaj egyhangú zöldjével, kitűnő dekoratív hatást keltve. A háttér kereklombu, nagykoronájú facsoportjában gyöngén pislog az esti fény, a nagy gomolygós égboltozat pedig komoran terpeszkedik fölötte. Duprénél a nyári este éles árnyalatai uralkodnak, a mocsár vize él, remeg, szikrázik, a part füzese hajladoz, az ég hatalmas felhőzete komoran lebeg, a természet valami ünnepélyes megnyilatkozásra készül, csak két tehén gázol át a vizén, baromi nyugalommal. Diaz a napfeljötte csöndes, rezgő fényében leste meg a helyet, a mikor gyöngéd fény suhan át a mocsár tükörén, ezt szemléli a parton egy odatévedt női alak, a kit a feljövő nap tündéri szine mámorba ringat.

Paál László friss szemmel nézte meg a helyet, egyszerűnek, elhagyatottnak, fönséges-nek találta, mert olyan volt, mint messze földre, idegenbe vetett lelke, állva társtalan, egymagán. Az erdőszéle elfogta a látóhatárt, nagy lombos fája, széteső, dús koronájával állott a középen egymagán, tükröződve a csöndes vízben, állt fényellentétekkel kiemelve. Vázlatában már ezt az érzést kereste, de kissé eltolta balra a facsoportot, a mi megkövetelte a jobboldalnak cserjéssel való kiépítését. A színellentéteket már itt kiérezte, de a kompozíción változtatnia kellett, oda tette a középre a lombos fát, eszméje hordozóját, elhagyta a fölösleges cserjéket, s ezzel új érzés kifejezőjévé tette a régi motívumot.

Ettől kezdve mind szubjektivebb lett és lelkének komor hangulatai mind erőteljesebben tükröződnek vissza műveiben. A szénát behordó szekér esti kontúrjait, a faluvég zöld pázsitját figyelje bár meg, a részletek helyett csak a nagy színfoltokat, a komor színellentéteket, a haragvó, tépelődő, önmagával küzdő ember bánatos hangulatait elemzi. Ez időből való az arcképe, melyet Munkácsy Mihály festett róla. Mivé lett a düsseldorfi gavallér? Szakálla megeresztve, szeme beesve, arca megnyúlt, a megtört, előrehajló beteg ember fejét látjuk, finom vonalaival, hirtelen, szélesen, merész foltokban vászonra vetve. Mint egy villámfénytől bevilágított kisértet áll előttünk. Szinte kiolvassuk magába mélyedt tekintetéből a

kínos gondolatokat, az álmaitól megfosztott embert, egy megbomlott agyvelő lázas képkapcsolódásaitól kínzott álmodozót. Mostantól fogva csak a természet szenvedélyes megnyilatkozásai érdeklik. Liheg, haragszik, gyűlöl vagy szeret az ő erdeje. Fái közt hangos fényben hull alá a nap. Szürke hajnalfény ingerkedik koronájával. Gyászos naplementék zokognak a fatörzsek között. Komor munkában görnyedeznek benne az emberek. A lágy és gyönge színharmóniák örökre eltünedeznek. Erős zöld, haragos vörös, komor fekete, gyilkos rőt a kedvenc szinei. A napfény viaskodik a lombozattal, át-átszakítja réseit, raja hull, foltokat vet, oda terpeszkedik a mohos pázsitra, az erdei út pocsogóira, melyek belé remegnek. Nagy szenvedélyeihez nem elegendő a szín, keresi a rajz hatását is, hogy vonalakkal zokoghassa el bánatát. Csak a nagy egészet kereste, háborgó lelke nem adott nyugalmat neki a részletekbe elmerü-léshez, neki mélybe futó erdőméivé, egymásba omló gallyak, ki-kicsillanó ég, remegve haladó fénysugár kellett. Vagy széles, száguldó, magasba nyúló lombos nyírfák, a mint hatalmas tisztást fogva körül, erdei utat alkotnak, a melyek titkos, útvesztő rengeteget lepleznek komor némaságban, kísértetiesen meredve a világló esti levegőbe. Ha eljött az ősz, leszedte a lombokat, komor orgonahangok búgtak feléje, látván a díszétől megfosztott, rőtbe játszó törzseket, a mint remegve terpeszked-nek, kiaszott ágaikkal egymás felé kapaszkodva. Erőt, fenséget, haragot, zokogó bánatot akart kifejezni. Lelke néma haragját, a magába fojtott szenvedélyt, a lelkét tépő keserveket, tehetetlenségének szivet tépő bánatos tudatát nagy természetképekbe olvasta bele. Hogy ezeket a hatásokat kifejezhesse, kereste az ennek megfelelő eszközöket. Széles, bátor, merész ecsettel dolgozott, kevés színnel, de pasztózusan, szinte semmit sem lazurozva, egymás fölé rakva a színeket, éles ellentélekkel, vakarva, simítva, karcolva, kenve, -ecsettel, késsel, kézzel, - a vernis-vel higított bitűmalapot jól preparálva, száradás után grisaille-ben felrajzolva, hogy vízióját megértesse, csak azután rakva fel a lokális színeket. Plasztikai hatásra törekedve a fényellentéteket aprólékos gonddal tanulmányozta, éppen ebben rejlik ereje. Diaz-tól tanul legtöbbet a kezelésben, Rousseau-hoz áll legközelebb természetfelfogásban. Előbbitől tanulja meg a pasztó-zus kezelést, a festéknek egymásra rakását, melylyel csodás fényfolthatásaikat hozzák ki, az árnyékok lecsiszolását, melylyel a levegő vibrációjának illúzióját keltik fel. Utóbbi szereti az egyszerűséget, a természet széles felfogását, a nagy érzéseket, melyek önmagukért beszélnek, azt a mély költői érzést, mely természetképeikből felénk árad. De azért Paál sem Diaz, sem Dupré, sem Rousseau.

Szenvedélyes, tüzes, sírvavigadó magyar lelkét fejezte ki a fontaineblaui erdőből vett motívumaiban is. Az aradmegyei víziók emléke él e képekben. Igaza van Ruskinnek: "Minden nagy festő csak abban nagy, a mikor azt fejezi ki, a mit kora ifjúságában látott és erezett". (Modern Painters. 1. 215.) Ez vonzotta Paál-t a fontainebleaui erdőhöz, beleérezte szive csalódásait, végtelen bánatát, vesztett reményeit, mély, fönségre törő költészetét. És kifejezte ezt eredeti eszközökkel, az ecsetkezelés mesteri használatával.

És mért nem volt életében sikere? Mert a hetvenes években idegen művésznek, különösen Parisban, s első sorban tájképfestőnek nem lehetett még sikere. A franciák az ötvenes és hatvanas évek nagy tájképfestő mestereit csak akkor kezdték méltányolni, mellettük még nem érvényesülhetett az idegen. És ilykép Paálunknak meddő küzdelemben volt része. Ma -- ha élne - egyike volna a világ legnagyobb mestereinek, de így is a mi legnagyobb tájképfestőnk.

LÁZÁR BÉLA


 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002