Első évfolyam, 1902    |    Negyedik szám    |    p. 284-289.    |    Facsimile
 

 

HAZAI KRÓNIKA

A MAGYAR FESTŐK MJNDIG SZÍVESEN JÁRTÁK BE hazánkat hosszú bolyongásaik közepette temérdek szép vidéket festettek le s rajzolhatták a feltűnőbb néptipusokat is. De művészetük - kevésnek kivételével - még sem volt tősgyökeresen magyar. Egyrészt mert művészetük gyökere Bécs, München, Düsseldorf, Róma talajába mélyedt. másrészt mert magyarországi vándorlásaik nem tisztán művészi vágyaknak voltak folyományai. Központ híján szertenéztek az országban s a kúriákon és plébániákon, vagy esetleg egy-egy városban kerestek munkát. Mielőtt a fényképet és olajnyomatot kitalálták, nagy volt az ország képszükséglete : családi és arcképek kellettek a jobb-módúaknak, madonnák. Megváltók, szentképek -egész serege a templomoknak és magánosoknak. A festők mindenütt kaptak annyi munkát, hogy az akkori viszonyok közt tisztességesen megélhettek. Mi sem természetesebb, mint hogy a jobb művészek e megszokott munka mellett kissé érdeklődtek a vidék természeti szépségei, esetleg a nép változatos típusai iránt is. De inkább csak mellékesen. Szinte a turista és etnográfus szemével nézték az eléjük kerülő újdonságokat s nagy ritkaság volt köztük egy Mészöly, a ki a művészetének gyökereit ebbe a hazai talajba mélyítette volna. Nagyobbára nem érezték a hazai föld delejét, legalább nem annyira, hogy egészen erre az érzésre építsék művészetüket. A magyar típusok, a melyeket régibb idők képein látunk, kevésbbé megérzett, mint inkább pontosan lemásolt, ünneplő-ruhás alakok. Érdekes az is, hogy mi kedves nekik a magyarországi típusok közt: a pipázó, kártyavető cigányasszony, a menyasszonyi ruhába öltözködött oláh leány, egy-egy színpadias szegénylegény, vagy a juhai mellett ábrándozó tót parasztfiú. Szóval inkább az etnográfiai érdekességeknek voltak gyűjtői, semmint művészi Kolumbusai a mi népünknek. A nemzeti művészet szempontjából ezek a művek csak oly értékűek, mint a kósza német festők savovai, ciocciaro, spanyol, görög lányképei. Utiemlékek, nem szívből alkotott művészi nyilatkozatok.

A mi szempontunkból ez a művészet terméketlen vala. S örülünk, hogy azok az idők elmultak. Ama régi festők minden érdemei mellett is kívánnunk kellett a mai kort. a mely intenzivebben, sőt tudatosan törekszik nemzeti zamatú művészetre. Ha az elért eredmény még nincs is arányban a törekvéssel : mégis fokozott bizalommal tekinthetünk művészetünk ily irányú fejlődése elé. S örömmel állapíthatjuk meg, hogy a mai festők mélyebb intenciókkal keresik tel ma a magyar vidékeket és a magyar faj reprezentánsait, mint valaha. Nem ritkaságokat keresnek többé, hanem a húsból, vérből való,. e földön kiformálódott magyart, vagy azt a földet és levegőt, a mely e típust formálta. Feltűnt ez a tudatosan kövelett cél a közönségnek is, felkapta ezt a gondolatot a magyar művészeti kritika is s miután ily intenzive jelentkezett: most már elősegíti a maga eszközeivel erkölcsileg, anyagilag egy-két magyar város és a kormány is.

A kor társadalmának irányához képest rendezettebb formát öltött a festőknek a magyar vidékékre való kitelepülése. Akadtak művésztársaságok, iskolák, a melyek- egy-egy szép magyarországi helységet választottak ki maguknak állandó nyári tartózkodásra. Az első, teljesen szervezett ilyfajta exodus tudomásunk szerint a nagybányai. Öt évvel ezelőtt néhány nagybányai származású festő Hollósy festőiskolájával szövetkezve, előkészítette a letelepedést. Nagybánya város műtermet épített számukra, a kormány anyagi támogatást juttatott az iskolának s vasúti ingyenjegyet a külföldről odatelepülő társaságnak. Ez aztán évenként ismétlődött.

Hasonló tervek merültek fel másutt is. A "Liptó" című hirlap 1898. október 28-iki számában olvastuk, hogy Stróbl Alajos szobrásztanár azzal a tervvel foglalkozott, hogy a liptómegyei hradeki vár romja művésztanyává alakíttassák át. "Arról van szó - - írja az idézett lap a vezércikkéhen, - hogy megyénk egyik legrégibb és legérdekesebb várának, a katona és költő gyarmathi báró Balassa Bálintnak utolsó lakhelyéül szolgált hradeki várnak romjai ne csak az időjárás viszontagságai okozta megsemmisüléstől óvassanak meg, de sőt azok segélyével és felhasználásával festőművészek részére egy az egész országban egyedül álló, páratlanul szép és műtermékül alkalmas helyiség alkottassék. E szép és életrevaló, s esetleg egész művésztelep, új festőiskola megteremtésére vezethető terv kivitelének szemlélhetőbbé tételére Stróbl a rom gipsz-modelljét a terv szerint megkonstruálva, kicsinyben elkészítette."

Stróbl e gipszmodelljét képben is bemutatta az "Új Idők" 1898 december l8-iki száma. Tudtunk-kal a szép terv nem került kivitelre.

1899. márciusában ismét újabb művésztelepről közöltek hirt a fővárosi lapok. "Nagybecskereken - így szól a tudósítás - - valóságos művészélet kezd kifejlődni. Vágó Pál odament megfesteni a torontáli bandériumot és a szegedi árvíz képét. Nemsokára követte őt Edvi Illés Aladár, később pedig Németh Lajos, így aztán fölmerült az az ötlet, hogy nem lehetne-e a művésztelepet állandósítani Nagybecskereken? Vágó Pál figyelmébe is ajánlotta ezt a kultuszminiszternek, a ki megígérte, hogy pártfogásába veszi ezt az ügyet. Kadocsa Lippich Elek legközelebb lemegy Nagybecskerekre személyesen tanulmányozni a viszonyokat."

Tudtunkkal ez a terv is dugába dőlt.

Több rendszeresített és szervezett művésztelepről nincs tudomásunk. A kérdés ez adatszerű rövid történetéből az világlik ki, hogy az ily rendszeresített művésztelepek teremtésére sokakban megvolt a hajlandóság és hogy az ilyes intézményeket szükségesnek tartották a művészek, a sajtó és a kormány. Hogy e rövid vázlatot kikerekítsük, még szólnunk kell arról, hogy mily állást foglalt el ebben s a hozzáfűződő kérdésekben a vidék.

Azt már megírtuk, hogy Nagybánya és Liptó közvéleménye mily lelkesen fogadta az eszmét. Másutt megesett, hogy szkeptikusan fogták fel a dolgot. A midőn arról volt szó, hogy a vidéki városokban műtárlatokat fog rendezni a Nemzeti Szalon s a fővárosi lapok hivatkoztak a több magyar városban tapasztalt szíves fogadtatásra, a "Borsod-Miskolci Közlöny"-ben 1899 február 5-én valaki a következőket írta a vezércikkben :

"Fővárosi laptársaink kegyesek és leereszkedők. Szívesek konstatálni, hogy a képzőművészet fejlesztése érdekében Szeged, Arad, Kassa stb. s utána a többi városok, szóval a ,vidék' is megmozdult." "Most, vagy olykor-olykor, midőn valami magas-röptű idea propagálása kedvéért a fővárosi urak lefáradnak a vidékre, kijut nekünk a dicséretből is." "Most a képzőművészet fellendítése érdekében tervbe vettek egy országra kiható akciót. Ilyesmi is évtizedenként egyszer jut eszükbe a fővárosi uraknak, de akkor nyomban azt kívánják, hogy a Csimborasszóig ható lelkesedési láng nyilvánuljon." Kétségtelenül sok helyen így fogták fel a "pesti uraktól" származó terveket, a mire aktáink közt van még nem egy bizonyíték. De ennek az ingerült kesergésnek nem a művészet ellen érzett averzió az oka, hanem sok vidéki embernek az a kiirt-hatatlan vélekedése, hogy a "pesti urak" lenézik őket.

Sokkal értékesebbek nekünk egy kiváló írónak e tárgyban tett nyilatkozatai, a ki éppen nem rös-telli, hogy a pátriája tárlatáról úgy ír, mint "vidéki képtárlat"-ról. Ez a Szegeden élő Tömörkény István, a magyar nép kitűnő ismerője. Tőle legbiztosabban tudjuk meg, hogy miként vélekedik művészetünkről a szegedvidéki magyar s milyfajta művészet volna neki kedves. "Vidéki képtárlatok" cím alatt 1899 áprilisában Tömörkény tárcát közölt a Pesti Naplóban, melyben a többi közt a következőket mondja:

"A vidék nem kozmopolita, itt a legtöbb ember az erős magyar nemzeti irányzatot tartja helyesnek és jónak és a művészetben, így a festőművészetben is azt szeretné, ha benne itt-ott erősebben érvényesülne a magyarság. Nem azt, hogy minden tulipánon három vitézkötés és egy sarkantyús csizma legyen, de valami nemzeti karaktere csak lehetne itt-ott egy-egy képnek azok között." "A népéletben annyi derűs, apró mozzanat van, az még ma is kiaknázatlan bánya, a nélkül, hogy rusztikus túlzásokat, az örök csárda-jeleneteket ismételni kellene."

íme, megtudjuk, mit kíván művészeitől a magyar nép s láttuk az imént, hogy a festőknek a vidékre való kitelepülése valóságos közóhaj. Ettől a kitelepüléstől várják sokan azt, a mit Tömörkény az idézett sorokban a magyar nép óhajtásaként tolmácsol.

A vidékre való kitelepedés föntebb vázolt rövid története nevezetes epizódhoz érkezett június 29-én, midőn ünnepélyesen fölavatták a szolnoki művésztelepet. Ide igtatjuk e telep szervezésének rövid történetét, a hivatalos adatok alapján :

Az 1899. év második felében Bihari Sándor, Boruth Andor, Fényes Adolf, Hegedűs László, Kernstock Károly, báró Mednyánszky László, Mi-halik Dániel, Pongrácz Károly, Szlányi Lajos, Vaszary János és Katona Nándor festőművészek a vallás- és közoktatásügyi minisztertől azt kérték, hogy Szolnokon, a magyarság egyik jellemzetes központjában való letelepedésüket elősegítse. A miniszter október havában Lippich Gusztáv főispánhoz intézett leiratában kijelentette, hogy a hozzá folyamodó művészek kérését szeretettel karolja föl s reméli, hogy ha ezt az ügyet a vármegye főispánjának kezeibe teszi le, a hozzá folyamodó művészek óhajtását a biztos megvalósulás föltételei közé helyezte el. A miniszter és a főispán között azonnal megindultak a tárgyalások. 1900 elején 3000 korona évi hozzájárulást ajánlott meg a miniszter, s ugyancsak ez időtájt, a Tisza és Zagyva folyók találkozásánál fekvő fensíkon, a szolnoki régi vár helyén, egy 1787 négyszög-öl területű ingatlant ajánlott föl a művészházak építésére Szolnok város közönsége. A főispán ezután megalakította a szolnoki művészegyesületet, melynek 50 alapító, 170 rendes, s 12 művésztagja van. A művészházak fölépítése céljából a közoktatásügyi miniszter Gyalus László építészt a tervek elkészítésével bízta meg s a művészeti egyesület építő-bizottsága a két művészház fölépítését nyilvános árlejtés útján 65,000 korona építési összegért vállalatba adta. Az építkezés a múlt év őszén vette kezdetét. Tizenkét műtermével s ugyanannyi lakosztályával most már készen áll a két művészház, hogy művész-lakóit falai közé befogadja.

A telep tizenkét művészt fogadhat magába, a kik évi csekély bér ellenében műtermet és lakószobát kapnak. Rendkívül meg van könnyítve a művészeknek a Szolnokra való kitelepedés. Úgy halljuk, hogy a műtermek egy részének már is akadt gazdája.

A szép vállalkozás önmagát dicséri. Egy megjegyzésünket azonban nem hallgatjuk el s ajánljuk a telep sorsával törődök figyelmébe.

Nézetünk szerint hasznos volna ezt az intézményt nemcsak a maguk lábán járó festők, hanem művészeti intézeteink jelesebb növendékei javára is értékesíteni. Gondoljuk meg: mennyire elősegítené a fiatal talentumokat, ha az év egy részét egy oly művésztelepen tölthetnék, a hol nemcsak jó műtermet kapnának, hanem egyúttal meglett művészek társaságában dolgozhatnának, velük tölthetnék idejüket. Nagyon jól tudjuk, hogy a fiatal kezdő- sokkalta többet tanul azzal, ha érettebb kollegái munkájának menetét figyelemmel kisérheti, mintha éppen csak ledolgozza az iskolában szemesztereit. Véleményünk szerint nagyot lendítene szomorú művészeti iskoláinkon, ha legalább a legtehetségesebb növendékek hosszabb-rövidebb időt tölthetnének odakünn, a szolnoki művésztelepen. A szokásos apróka állami segélyezéseket oly módon lehetne kiadni, hogy a jutalomra méltó, előrehaladottabb növendékek néhánya az állam által megváltott műtermet és ellátást kaphatna a szolnoki telepen. Ez is egy fajtája lehetne a segélyezésnek, az ösztöndíjnak, még pedig sokkalta hasznosabb annál, a midőn a fiatal kezdő 6 - 800 koronát kap a kezébe s aztán nekivág Münchennek, Parisnak. A csekélyke összeg rég elfogyott, mielőtt a fiatal festő csak némileg is beletalálja magát idegen környezetébe. Innen a sok kiábrándulás, nyomor, félbenmaradt pálya, az ösztöndíj-kérés sűrű ismételgetése. S még valami. A fiatal festő nem kénytelen éppen legfogékonyabb élete szakában cégéres müncheni és párisi modellekkel vesződni, hanem már pályája kezdetén beleszokik a magyar psziché, a magyar tipus megismerésébe. Azt hisszük, hogy ezt a tervet minden nehézség nélkül lehetne végrehajtani. A szolnoki telep ebben az esetben nemcsak a jelent szolgálná, hanem a jövőt is.

 

ÚJ MŰVÉSZETI ARANYÉRMEKET alapított a közoktatásügyi kormány a budapesti nemzetközi mű-tárlatokon résztvevő jeles külföldi művészek kitüntetésére. Eddig a kormány ily célra egyetlen állami aranyérmet bocsátott a Képzőművészeti Társulat rendelkezésére. Ezentúl két nagy és három kis aranyérem adható ki egy-egy nemzetközi tárlaton külföldi művészeknek. Ennek a rendelkezésnek oka az, hogy a külföldi művészek vonakodtak java munkáikat Budapestre küldeni, a hol azokból alig kelt el valami s a hol legfeljebb csak egyikük kaphatott erkölcsi kitüntetést, így történt aztán, hogy nemzetközi tárlatainkon gyakran csak kisebbrangú külföldi művészek vettek részt, ezek is csak kevésbbé kiváló művekkel. S mert közepes külföldi portékára semmikép sem volt szüksége a Képzőművészeti Társulatnak, már-már arról volt szó, hogy a Társulat a nemzetközi tárlatokat egészen beszünteti. A kormány erre kijelentette, hogy hajlandó a kitüntetésre szánt érmek számát megszaporítani, a mi július elején mégis történt. A Társulat ugyancsak a nemzetközi tárlatok színvonalának emelésére már régebben arra kérte a kormányt, hogy nevezetes külföldi kollekcióknak a kiállításokra való megszerzését pénzbeli támogatással segítse elő. A közoktatásügyi kormány azonban az anyagi támogatást megtagadta azzal a meg-okolással, hogy a társulat anyagi helyzete kedvező.

 

TOMPA MIHÁLYNAK szobrot emelt Rimaszombatban Gömör vármegye és Rimaszombat város közönsége. A szobor készítésével Holló Barnabást bízták meg. Június 4-én volt a mű ünnepélyes leleplezése.

 

MAGYAR ÉPÍTŐMŰVÉSZEK SZÖVETSÉGE címmel új művészeti egyesület alakult júniusban Budapesten. Már évek óta csak idő kérdése volt egy ilyfajta szövetség megalakítása, siettették létrejöttét azok az események, a melyekről mint építőművészeti sérelmekről, előző számainkban emlékeztünk meg. Szükséges is volt, hogy tisztán építőművészeti kérdésekben csakis építőművészek döntsenek, holott eddig a döntő fórum többsége nagyobbára konstruktív mérnökökből állott, a kik kitűnő szakemberek ugvan, de tisztán művészeti kérdések megoldása mégsem tartozhatik feladataik közé. A nagy, nyilvános pályázatok félszeg bírálata, továbbá a nagy állami megrendeléseknek suba alatt való elintézése csak tetézte a helyzet tarthatatlan voltát s végre az építőművészek egy része elérkezettnek látta az időt a különválásra s az imént alapított szakegylet megteremtésére.

A Magyar Építőművészek Szövetségének céljaiban a művészeti eszme túlnyomó. A szövetkezet kizárja a hivatalnok-építészeket és az üzleti vállalkozókat, a kiknek keze alatt elposványosodott építészetünk. Testülete lesz az építőművészeknek s építészeti közügyekben a hivatott tanácsadó és bíráló fórum szerepe illeti meg. Az alapszabályok lényeges intézménye a fegyelmi tanács szervezete, a mely kamarai jelleggel bír és hivatva van az építészi kai-méltóságának megvédésére. A szövetség főcélja még a hatóságok és magánfelek helyes információja szakkérdésekben, továbbá tervpályázatok rendezése és elbírálása. Felolvasások és szakszerű viták révén igyekszik a szövetkezet az idevágó kérdéseket tisztázni.

Kétségtelen, hogy az építészeknek ezer és egy okuk volt az új egyesület megalakítására. A legszebb talentumokat mesterséges módon távol tartották szép művészeti feladatok megoldásától, a helyett, hogy első sorban éppen a legkiválóbb tehetségekre bízták volna középületeinket, a helyett, hogy e tehetségeknek teret nyitottak volna nyilvános pályázatokkal s munkálkodásukat elősegítették volna a kor színvonalán álló pártatlan jurydöntéssel. Természetes dolog, hogy ebből űz építészet terén szellemi pauperizmus eredt. De még nagyobb volt a veszedelem más szempontból. Épp most iparkodnak tehetségesebb építészeink arra, hogy építészetünkben bizonyos nemzeti jellemvonásokat juttassanak uralomra. S a maradiak nagy tömege éppen ezeket igyekezett télretolni az útból. Azok az építészek berzenkedtek a magyar stílus mumusa ellen, a kik egész hidegvérrel állítják össze épületeiket - - a megrendelő ízlése szerint akár gót, akár renaissance, akár rokokó vagy empire formákból, a kik tehát úgy váltogatják a stílusokat, akár más ember a gallérját. Minden stílusnak megadták a szabadalomlevelet, csak egytől tagadták meg: attól, a mely a mi magyar érzéseinket igyekszik kifejezni. Szóval a művészeti szempont utolsó rangú szemponttá sülyedt. Ezzel a felfogással szemben foglal állást az új szövetség. Fontos és nehéz feladatra vállalkozott: rengeteg munka vár ró, sok kitartásra lesz szüksége. Ha feladatát híven teljesíti, úgy műtörténeti fontosságú érdemeket szerez.

 

MŰEMLÉKEINK MEGVÉDÉSE még mindig nem folyik eléggé erélyes módon. Szinte az a látszata van a dolognak, mintha a vidéki hatóságok semmibe se vennék az idevágó törvényes intézkedéseket. Ennek sok értékes műemlék vallja kárát. Elég ha utalunk Myskovszky Viktor memorandumára, a mely száz számra sorolja fel a barbár kezek által elpusztított pótolhatatlan műemlékeket.

Ujabban Kolozsvárról érkezett a hire annak, hogy néhány műemléket annak rendje és módja szerint hatósági engedélyivel elpusztítottak.

Kolozsvár városának tanácsa a történelmi emlékezetű Bethlen-bástya megóvása és föntartása céljából bizottságot küldött ki, a mely jelentésében a Bethlen-bástyán kívül a védelemre szoruló többi műemléket is felsorolta s ebben a jegyzékben még a Mátyás király-téri Ákontz-ház kapubejáratát és feliratos ajtófejét, valamint a régi Karolina-kórház középső épületét, az akkor Mikes gróf tulajdonában volt ú. n. Básta-ház egy részét is felsorolta. S íme, a tanács által megadott építési engedély alapján a múlt hónapban nemcsak lerombolták minda-kettőt, hanem például a Básta-házba beépített faragott kövek nagy részét, melyek pedig úgy Mikes gróf, mint az új tulajdonos elhatározásából az Erdélyi Múzeumot illették volna meg, a vállalkozók eltitkolták vagy összetörték s a múzeumnak egy római feliratos követ pénzzel kellett megmentenie hasonló sorstol. Épp most nyirbálták körül a városházzal szemben levő gróf Teleki-ház mansard-tetejét, hogy az épületet magasabbra emelve s gipsz-figurákkal eléktelenítve a laikus szemnek tetszetősebbé tegyék.

A városhoz ebben az ügyben beadott jelentés szerzője, Márki Sándor dr. egyetemi tanár felemlíti még, hogy a műízlés romlását jelenti az a két épület is, a melyet Kolozsvárott idáig restaurálni próbáltak, t. i. a Szent Mihály templomához ragasztott torony és a Mátyás-ház. Attól kell tartanunk. - mondja a jelentés - - hogy erre a sorsra jut a Bethlen-bástya is, a melyet hallomás szerint az ablakok kiszélesítésével akarnak múzeumi célra alkalmassá tenni, a mire nem való s ha volna is. ezeket a célokat nem szabad az épület stílusának vagy inkább jellegének elrontásával szolgálni.

A jelentés így végződik : "A mi azonban a céltalan rombolásnak ebben az idejében, a midőn százados emlékeket, a város egykori fényét bizonyító épületeket ok nélkül és kegyeletlenül pusztítanak el, vagy ízléstelenül alakítanak át, a tekintetes városi tanácsnak a mi tisztelettel teljes véleményünk szerint elodázhatatlan kötelessége : olyan szabályrendelet kidolgozása, mely úgy a mellékelt jegyzékünkben foglalt, mint egyéb, esetleg ezután megismerendő műemlékek barbár elpusztítását vagy ízléstelen átalakítását a város egész tekintélyével tilalmazza, a kellő körültekintéssel és felügyelet mellett megkezdett és folytatott építkezésekből kikerült faragványokat, becses emlékeket, régiségeket stb. pedig az Erdélyi Múzeum számára biztosítsa. Az a tény, hogy a tek. tanács két év alatt már kétszer alakított bizottságot a műemlékek ügyében s hogy e végből az Erdélyi Múzeum régiségtára igazgatójának véleményét is meghallgatta, kellő biztosítékul szolgál, hogy a tek. tanács a szégyenletes állapotoknak gátat vető szabályrendelet elkészítését valóban fontos és sürgős feladatúi ismeri el s hogy az Erdélyi Múzeum régiségtára igazgatójának meghallgatásával elkészítendő tervezettel mielőbb megnyugtatja a szépen fejlődő, de műemlékekben egyre szegényebb város régi dicsősége tanúinak pusztálása miatt aggódókat."

Végül a Kolozsvárott országos vagv városi védelem alá helyezendő műemlékeket sorolja fel a jelentés. Ezek a következők

1. A rom. kat. főtemplom a Mátyás-téren; 2. az év. ref. templom a Farkas-utcában ; 3. a kolozsmonostori apátság temploma; 4. a kegyesrendiek temploma ; 5. Mátyás király szülőháza ; 6. a mátyás-téri plébánia-templom kapualja egy szép ajtókerettel; 7. ajtókeret a mátyás-téri 18. sz. házban ; 8. ugyanott az Ákoncz-ház kapualja ; 9. a kossuth-utczai unitárius püspöki lak kapubejárata, zárókövén a német lovagrend címerével; 10. a ferencrendi kolostor, főkép a refektorium ; ll. a mátyás-téri Hintz-ház belseje; 12. ennek szomszédságában a Kemény-ház egyik ajtókerete és pincebejárója; 13. u. o. a Kárvázi-ház (most iparosegyesület) kapuhomlokzata s emeleti szobái; 14. ettől nyugatra a Hunwald-bolt felett a lépcsőházban egy ajtókeret; 15. a mátyás-téri ú. n. Báthory -(most Szatmáry-) háznak még megmaradt részei ; 16. a Deák-Utcza 33. sz. házának bejárata két medaillonnal ; 17. a belfarkas-utcai év. ref. kollégium külső udvarának kapubejárata; 18. u. o. a papilak egyik kőpárkányos ajtófele; l9. a kossuth-utcai ág. hitv. papilak földszintjén egyik ajtókeret s a kapubejárat mellett jobbra egy ablakkeret; 20. a mátyás-téri Bánffy-palota; 21. Pákei Lajos majális-utcai házának renaissance-kori faragványai ; 22. a Bethlen-bástya és az összes még meglevő városfalak.

 

NAGY SÁNDOR rajzolta a 233-ik és 284-ik oldalt díszítő fejlécet.

VASZARY JÁNOS a szerzője a 251-ik oldalon levő záróképnek és a 268-ik oldalon levő fejlécnek.

SARKADI EDE készítette a 252-ik oldalon levő fejlécet és a 283-ik oldalon lévő záróképet.

NAGY ZSIGMOND "Vízhordó leány című rajzát közöljük a 272-ik oldalon. Eredetije ecsetrajz.

KACZIÁNY ÖDÖN "Castello di maré" című képét közöljük a 273-ik oldalon. Eredetije kőrajz, mi autotipikus másolatban sokszorosítottuk.

SZENTGYÖRGYI BÉLA fejléce díszíti a 274-ik oldalt.

FÉNYES ADOLF "Munkás" című rajzát reprodukáljuk a 279-ik oldalon. Eredetije szénrajz.

MÁRKUS GÉZÁNAK, a Magyar Építőművészek Szövetkezete rendes tagjának egy tervrajzvázlatát közüljük a 293. oldalon. A tervrajz Kecskemét város bérháza számára készült.

 

KITÜNTETÉSEK. A rimaszombati főgimnázium új épületének tervrajzára kiírt pályázaton az első, ezer koronás díjat Tóásó Pál, a második, hatszáz koronás díjat Tóth Béla, a harmadik, négyszáz koronás díjat Bier Mihály nyerte el.

A vallás és közoktatásügyi miniszter egy ismeretlen műbarát alapításából eredő két, egyenkint 4200 koronás ösztöndíjat ez évre Katona Nándornak és Bosznay Istvánnak adta ki.

 
   Közreadja a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtára, 2002