Sükösd Miklós

Totális medialitás és ökocídium
Mediatizáció és fogyasztói társadalom: ökológiai médiakritika1

Lehet, hogy nincsen Sátán,
de hogy a tévét ő találta föl,
ahhoz nem férhet semmi kétség.
(Karátson Gábor)


Az alábbi írás hipotézise, hogy kapcsolat áll fenn két látszólag távoli jelenségcsoport, a mai nyugati társadalmak mediatizációja (médiával való áthatottsága, átitatottsága, mediális léte, az információs társadalom kialakulása), és a globális ökológiai válság (az ökocídium, a természeti környezet kiirtásának folyamata) között

A felvetés ugyanakkor specifikusabb is. Amellett szeretnék érvelni, hogy a társadalom mediatizációja hozzájárul az ökológiai válság elmélyüléséhez, vagyis tulajdonképpen oksági kapcsolatban állnak egymással.

illusztráció Ez az oksági kapcsolat természetesen nem alapvető és nem kizárólagos. A társadalom mediatizációja nem elsődleges oka az ökológiai válság elmélyülésének. Ez csupán egy a másodlagos és közvetett tényezők között. Az ökológiai válság kialakulásában az elsődleges okok csoportját az ipari, majd posztindusztriális, fogyasztói kapitalizmus, az ezzel összekapcsolódó racionalizáció és technológiai fejlődés (valamint az ezekből következő népességrobbanás) alkotja. Ebben a globalizáció marxista és weberiánus elemzői alighanem egyetértenek, még ha különböző tényezőket hangsúlyoznak is. A növekedéscentrikus, profitorientált gazdasági rendszer, az anyagi erőforrásokat használó beruházások és újraberuházások kitermelik a Föld ökológiai tartalékait, lerombolják a növények és állatok élőhelyeit, szennyezik a véges ökológiai közjavakat (a levegőt, a vízkészleteket, a földet). A Föld véges ökológiai rendszerében végtelen gazdasági növekedés nem lehetséges. A globális fogyasztói kapitalizmus és az ökológiai válság között tehát oksági viszony áll fenn: a fogyasztói kapitalizmus mai rendszere fenntarthatatlan, elterjedése ökológiai válsághoz vezet.

Az alapvetően gazdasági kapcsolat mellett azonban kulturális tényezőket is számba kell vennünk. A fenti oksági lánchoz ezért más szempontokat is szeretnék adni, és kulturális tényezőket is bevezetnék a magyarázatba. Az oksági kapcsolat ugyanis közvetett módon, kulturális változókon keresztül is kifejti hatását – az ökológiai válság problémaköre összekapcsolható a társadalom mediatizációjával, az élménytársadalom, a médiatársadalom, az információs társadalom gondolatkörével.

A média-fogyasztás és -használat egyre növekvő szerepet játszik az ökológiai válságot előidéző fogyasztói rendszer fenntartásában, legitimálásában és globális terjesztésében. Média alatt itt elsősorban a népszerű, kereskedelmi alapon működő tévék, rádiók, újságok, internetes tartalomszolgáltatók sokaságát (a fősodrú médiát) és a közmédia nagy részét, valamint a bennük megjelenő uralkodó médiaműfajokat, kánonokat, reprezentáció-típusokat értem. A média hírműsoraiban, napirendjében háttérbe szorul a környezeti válság témaköre. A műsorfolyamban – és az interneten is – a szórakoztató tartalmak dominálnak.

A mai nyugati társadalom polgárait jellemző napi sok órás átlagos médiafogyasztás (benne a tévézés, számítógép- és internethasználat) hozzájárul ahhoz, hogy egyre kevesebb elsődleges élményünk van a természetről. Élményszinten mind kevésbé érzékeljük az ökológiai válság jeleit. Élményvilágunk átalakul, átstrukturálódik; háttérbe szorul a természeti környezetről való közvetlen tapasztalatszerzés, előtérbe kerülnek a média-élményeink.

A média emellett a fogyasztás felpörgetésével közvetlenül is hozzájárul az ökológiai válság elmélyüléséhez. A hagyományos tömegkommunikáció és az új, interaktív média egyaránt a kereskedelmi reklám fő eszköze. A média-reklámok – tágabban a marketing-kommunikáció – pedig elsődleges és másodlagos célcsoportjaikban fogyasztói igényeket és fogyasztást generálnak azzal, hogy érzelmekkel operálnak és a társadalmi életben egyre fontosabbá váló fogyasztói identitást nyújtanak. A felgyorsult, nagy energia- és anyagigényű fogyasztás az ökológiai válság egyik közvetlen tényezője. A mediatizáció és az ökológiai válság tehát sok szálon összefügg. Hét érvet fogalmazok meg kapcsolatukról.

1. Média-téridő, média-valóság

A mediatizáció és az ökológiai válság összefüggésére utaló első érv szerint a média terében töltött idő egyszerűen elvonja az ember tudatát, figyelmét, reflexióit a valóságos téridőtől. A valóságos térben és időben, közvetlen emberi érzékszervekkel tapasztalt környezet (a természeti és az épített környezet). A másik az analóg vagy digitális képekkel, hanggal vagy multimédiával közvetített médiakörnyezet. A mai időmérleg-kutatások szerint a felnőttek körében az átlagos tévénézés időtartama a mai Magyarországon kb. 2.5-3 óra. Az átlagos napi médiahasználat azonban ennél jóval több, hiszen a tévénézéshez adódik a munkahelyi és otthoni internet és e-mail használatra, a rádiózásra, videózásra, mozizásra, a nyomtatott sajtó olvasására, nézegetésére fordított idő. A gyerekeknél is egyre nő a tévézéssel (rajzfilmekkel), a számítógépes és videojátékkal stb. töltött idő.

Ha médiát használunk, például tévét nézünk vagy internetezünk, akkor médiaélménybe merülünk. Tudatunk, figyelmünk jelentős része nem a valóságos természeti vagy épített környezet terébe, hanem a médiatérbe hatol – egyre inkább a médiavalóságba húzódik, egyre több időt tölt a média- és cybertérben, és egyre kevesebbet a valós téridőben.

A folyamat (a nem sokszorosítható műalkotások előjátéka után) a technikai sokszorosíthatóság új műfajaival, a más időt és teret rögzítő, kézbevehető fényképpel indult, majd a film egyre terjedő használatával folytatódott. A tévézés a 20. század derekán a mozgókép-fogyasztás tömegessé válását hozta.

Napjainkban, a 21. század elején szociológiailag mérhető időmérlegünk folyamatosan billen a valós téridőtől a média-valóság felé. Elvonjuk, kivonjuk magunkat a valóságos téridőből a médiavalóságba. Így egyre kevesebb lehetőségünk van arra, hogy szembesüljünk az ökológiai válság kézzelfogható, megtapasztalható tényeivel, és azokat fontosnak tarthassuk.

2. Média-élmények

Amikor a média által közvetített élménybe merülünk, például tévét nézünk vagy internetezünk, nem tapasztaljuk közvetlenül, élményszinten a természeti környezet változásait – sem a rövid távúakat (napi időjárás), sem a hosszú távúakat (a környezet romlása). Ez az élményeket elvonó hatás a mindennapok gyakorlatában egyénileg, és hosszú távon, társadalmi szinten is összeadódik. Ahogyan a valós téridőben, ezen belül a természeti környezetben egyre kevesebb időt töltünk, úgy az egyre érdektelenebbé és idegenebbé válik.

Média-élményeink viszont – éppen ellenkezőleg – annál fontosabbá válnak, minél inkább nő a médiatérben vagy online töltött időnk. A médiában gyakran szereplő hősök, népszerű műsorvezetők, sztárok személyében "médiabarátokat" szerzünk. A médián keresztül globális, akár milliárdos nézettségű médiaesemények résztvevői lehetünk. A média-élményekhez képest sokszor másodlagossá válik közvetlen környezetünk.

illusztráció A tévé-élmény, az internet-élmény, a mediális élmény azonban más jellegű élmény, mint az itt és most világában érzékileg úton szerzett és tapintással, szaglással is kiegészített közvetlen tapasztalat. Tapasztalat kontra információ: húsvér, tapasztalati valóságunkkal szemben fontos élményeink egyre inkább a mediális valóságból származnak, technológiai médiumok közvetítette vizuális, auditív és szövegalapú információként dolgozzuk fel őket.

A valós téridőtől való elvonás ugyanakkor egyfajta ökológiai deficitet okoz. Egyre kevésbé vagyunk kíváncsiak a valódi érzékekkel érzékelhető élményre, az ökológiai válság jeleire. Napi több órát nézzük a tévét – a tévében mondjuk a Survivor Dominikán forgatott epizódjait –, vagy internetezünk házunkban, amely a vegyszerektől bűzlő, halott patak partján áll. Az utóbbira nem vagyunk kíváncsiak.

3. Média-(napi)rend

A média napirend-alakító hatásaival foglalkozó klasszikus koncepció szerint a médiával átitatott társadalom társadalmi, politikai, közéleti napirendjét, a fontosnak tartott kérdések listáját egyre nagyobb mértékben határozza meg a média napirendje. E médiaszociológiai felfogás szerint a média fő hatása az, hogy témákat ad, témapreferenciákat határoz meg: megmondja, miről gondolkozzunk egyáltalán – és nem az, hogy befolyásolja egyes, már jelen lévő tárgyakról, témákról a véleményünket. A média a fontosnak tartott témákból összeadódó napirendet, a közgondolkodás tárgyait, tárgyköreit határozza meg.

A média azonban általában nem tartja fontosnak a környezeti napirendet. A kereskedelmi média alapvető logikája, hogy műsorai a reklámokhoz kívánnak minél nagyobb és gazdagabb nézősereget verbuválni. Ezért a szórakoztató műfajok dominálják a műsorfolyamot. E műfajok (filmek, szappanoperák, kvíz-show-k, talkshow-k, valóságshow-k) emberi történeteket, családi drámákat, érdekességeket, érzelmeket mutatnak. A közéleti és hírműsorok a média kínálatának kis szeletét jelentik csupán. Ezeket a műsorokat pedig a nagypolitika, a pártok, az uralkodó elitek – vagy éppen a látványos, drámai balesetek, katasztrófák – dominálják. Így a környezet témája a média napirendjében és a közéleti napirenden is általában hátracsúszik, a témák sorában a nem fontosnak tartott témák között végzi.

A média-napirend ugyanakkor rendet is rak a világban. A tévéhíradó, a napi újság, a hírportál korlátozott számú hírről számol be. A média szerint ezek, és csak ezek az igazi hírek: csak ezek a szereplők, konfliktusok, értelmezési keretek tartanak számot a közfigyelemre, hiszen ezek hírértéke haladja meg az adott médium küszöbértékét. A hírműsorokon belül a műsorfolyam sodrása fontossági sorrendben halad, a tévénézés folyamata az egyik hír után rögtön a másikhoz sodorja a nézőt. Az egymástól fizikai és szimbolikus térben egyaránt távoli témák egymás utánivá rendelése, sorba állítása logikus, biztonságos rend és valóság képzetét kelti. Ez a szimbolikus univerzum pedig egyre inkább függetlenedik az ökológiai univerzumtól. Az ökológiai rendszer ritkán jelenik meg a média napirendjében, mert a média normái szerint ritkán produkál nagy hírértéket.

4. Média-narratívák

A társadalmi munkamegosztás magas szintjén egyre kevesebb lehetőségünk van első kézből tapasztalatot szerezni a társadalmi folyamatokról, történésekről. Túl sok dolog történik egyszerre, túl sok helyen. Minél komplexebb a társadalom, annál fontosabb a közvetítés, a médiumok szerepe annál inkább függünk a médiumoktól.

illusztráció Ez persze nem egyszerű technikai közvetítést jelent, hiszen az észlelés mások felfogásán (munkáján és jelentéstulajdonításán), és a társadalmi-intézményes szűrők torzításán keresztül történik. A történetek és az információk a fikciós és hírműfajok szabályai szerint, a szerzők, rendezők, dramaturgok, színészek, illetve hírforrások, újságírók, szerkesztők, hírolvasók stb. értelmezési keretében kerülnek a közönség elé. Minden mediális közvetítés a valóságérzékelés változásával jár.

A tömegmédia általában egyszerűsített, egységes valóság reprezentációját állítja elénk. Kedvelt műfaja a dráma vagy legalábbis melodráma: az egyenesen haladó történet, a jó és a rossz világos elkülönülése, és a morális igazságszolgáltatás, a happy end. A reprezentáció a műfaji követelmények által megszabott szerkezetet és narratív ívet követ.

A 21. század elején egyre kevesebb közvetlen természeti tapasztalattal rendelkezünk. A nyugati embernek legfeljebb a kirándulás, az erdei séta maradt, bár a bakancsos, erdei turizmus világszerte visszaszorul. A gyerekeknek a táborozás, a vadvízi evezés nyújtja a közvetlen természeti élményt (ezeket is egyre kevésbé gyakorolják a környezet romlása, és a szülők és gyerekek figyelmének, fogyasztói preferenciáinak átalakulása miatt). A közvetlen természettapasztalat a nyugati társadalom többsége számára elenyésző időt és figyelmet, és egyre inkább elenyésző élménykört jelent.

A mediatizáció általános trendjének megfelelően a természet, az ökológiai rendszer megtapasztalása is egyre inkább mediális reprezentáción keresztül történik. A természeti környezetről természetfilmek, állatfilmek adnak médiaélményeket. Ezekben a média műfaji sajátosságainak megfelelő programok, vizuális és szövegnarratívák dominálnak. Digitális képeket és hangot fogyasztunk. A képernyő pixeljein medvék, fókák, fák, virágok, fény formái, színei, cselekedetei tűnnek fel. A természet képei vagy eredeti felvételek technológiai és társadalmi közvetítésével jutnak el hozzánk (a természetfilmekben), vagy teljesen technológiai-társadalmi folyamat eredményeképpen jöttek létre (a rajzfilmekben vagy a digitálisan létrehozott filmekben, programozott video-játékokban).

illusztráció A természet médiareprezentációjának látszólag legdirektebb formájában, a "természetfilmekben" a média melodramatikus emberi narratíváinak megfelelő, azok szerint bemutatható és értelmezhető állati cselekedetek – például a vadászat, a hímek harca, az utódnevelés – bemutatása kerül az előtérbe. A médiasztár állatok a vizuálisan megkapó, fotogén, az emberre is veszélyes nagyragadozók – pumák, oroszlánok, alligátorok (a National Geographic Channel, a Discovery Channel és a Spektrum természetfilmjei). A többiek hallgatnak: a kisebb lények, hernyók, algák, általában a növények – mivel a melodramatikus média-narratívákba kevésbé illeszkednek – statisztaszerepet játszanak vagy csak ritkán láthatóak. A földi ökoszisztémák igazi szereplői közül a fajok túlnyomó többsége azonban sohasem jelenik meg a médiában.

A gyerekeknek szóló, tömegesen fogyasztott rajzfilmekben az állatokat antropomorf módon mutatják be. Ezek a kreatúrák beszélnek, ruhát viselnek, és – akár városi környezetben – emberi szerepet játszó lényként szaladgálnak a képernyőn, a Miki egértől, a Dzsungel könyvén át az Oroszlánkirályig.

A változás a klasszikus állatmesékhez nem csak mennyiségi. Nem csak arról van szó, hogy e vizuális termékek elképesztő mennyiségben ölelik körbe gyerekeinket, s újratermelésükre és újrahasznosításukra hatalmas iparág jött létre, amely kitölti a gyerekek szabadidejét. A fő váltás az, hogy a filmekhez komplex marketingstratégia rendel gyerekmagazinokban való megjelenést, merchandise-készleteket. A marketing ezeken keresztül fogyasztói életformát, fogyasztói szimbólumokat, fogyasztói identitást nyújt a felnövekvő nemzedékeknek. A gyerekek általában csak az így processzált állat-reprezentációkon keresztül kerülnek kapcsolatba az állatokkal.

A melodramatikus média-narratívák élvezetéhez, az általuk okozott boldogsághoz könnyű hozzászokni. Új, izgalmas élményt és újrázást kívánunk, a megsokszorozott médiaélmény függőséget okoz. Az élménypiacok mögött álló élményipar tudományos pontosságú fókuszcsoportos tetszésvizsgálatokkal, majd a termék piacra dobásakor marketingtervvel biztosítja, hogy visszatérő vendégek, rendszeres fogyasztók legyünk. A sokszor megismételt izgalom a média-élvezethez való hozzászokáshoz, függőséghez vezet.

A természetfilmek látványos, hangos drámáihoz, a rajzfilmek vidám, digitális forgatagához képest lassú és unalmas az igazi, kopott erdő. A élvezetes, életteli, drámai narratívákhoz képest élettelennek hat az egyre lepusztultabb valóságos természeti környezet. A médianarratívák élvezete pedig még több narratíva igényéhez, fogyasztásához vezet.

Úgy tűnhet, hogy az ökológiai válságot sokszor nehezen lehet bemutatni az uralkodó média-kánonok műfaji eszközeivel. Hogyan jelenhet meg az élőhely fokozatos kiszorítása, elvétele? A fajok kihalása? A széndioxid-kibocsátás növekedése? Az ózonlyuk? A globális klímaváltozás? Az uralkodó kereskedelmi média-narratívák azonban módot adnának mindennek bemutatására. Veszélyeztetett vagy már kihalt fajokról, élőhelyek rombolásáról, a környezetszennyezés miatt elpusztult vagy beteg állatok sorsáról lehetne éppen megindító, sőt aktivizáló filmeket is készíteni. A kereskedelmi logika szerint azonban általában csak a ritka balesetek által okozott állati szenvedés gyors képeit látjuk: például az olajjal fedett, ám repülni képtelen tengeri madarak meddő szárnycsapkodását.

Az ökológiai válsághoz kapcsolódó emberi szenvedés nagyon is bemutatható volna a létező kánonok alapján. A nézők kellemesség-érzetét azonban bántja, ha a töméntelen szenvedésről értesül. Ettől pedig csökkenhet a média közönségének fogyasztói szándéka, teljesítménye – és így a reklám értéke. A reklámozóknak nem érdekük, hogy a médiában kellemetlen, zavaró, gusztustalan és felkavaró képek, üzenetek jelenjenek meg.

A társadalom mediatizációjának folyamata, és e folyamaton belül a természet-reprezentáció uralkodó módjai egyre inkább kizárják, hogy tudomást szerezzünk az ökológiai válság mélységéről. A mai média-használat paradigmája, az antopomorf természetábrázolás hamis és felszínes képet közöl, és hozzájárul az ökológiai válság elmélyüléséhez.

5. Média-boldogság: reklám és az anyagi fogyasztás élvezete

A kereskedelmi média alapértéke a nézettség, hallgatottság, magas közönségarány, share, az online marketing-kommunikációban a ráklikkelés. A cél minél nagyobb tömegű és minél magasabb vásárlóértékű közönség képernyő elé ültetése. A kereskedelmi média logikája szerint a műsorfolyam egésze a reklámspotokat szolgálja. E szemléletben a szerkesztett médiatartalom – a szórakoztató és hírműsorok – feladata, hogy a megfelelő nagyságú és összetételű célközönséget a reklám elé vezesse. Az odavezetés (a reklámhoz), az elvezetés (a természeti környezettől) és az élveztetés (a fogyasztásra irányuló meggyőző kommunikáció) egymást feltételező, párhuzamos folyamatok.

A reklámok azonban többet jelentenek az áruk és szolgáltatások hirdetésénél: presztízst, életformát, életmódot kínálnak. A média-boldogság, a reklám-boldogság az anyagi fogyasztáson, a vásárlás élvezetén alapul. Vegyél és boldog leszel, mert a fogyasztás aktusa a vágyott csoporthoz fűz, a vágyott életformát jelképezi.

"Immár a reklám sem elsősorban az, ami eredendően volt. Termék vagy szolgáltatás vásárlását ösztönző eszközként indult, a ma emberének azonban inkább egyfajta (kéretlen) életvezetési tanácsadást biztosít. Ez részben oka, részben következménye annak, hogy egyre inkább életformát venni járunk az üzletekbe. Egy edzőcipőt, melynek előállítása és piaci bevezetése ötezer forintba kerül, akár negyvenezerért is el lehet adni, ha megfelelő "mítoszt" sikerül építeni köré. (...) A vásárlás pedig egyre inkább önkifejező gesztusként működik.

A reklám életvezetési tanácsadásban kifejtett hatékonyságát hihetetlenül felerősíti, hogy napjainkban a felnőtt embereknek is alapvető létállapota a tanácsra szorultság. Egyre riadtabban és gyámoltalanabbul álldogálunk életünk terében, behúzott nyakkal, kétségbeesetten tekingetünk jobbra-balra, hol késik a megnyugtató mosolyú profi, aki szemérmes díjazás ellenében elsimítja helyettünk életünk problémáit (...).

Látnunk kell: miközben a reklám meggyőz minket arról, hogy a népszerűsített termékek a számunkra ideális létmód elengedhetetlen kellékei, közben akaratlanul – mintha csak "láthatatlan kéz" vezetné – hozzájárul a fogyasztásra épülő társadalom pszichológiai feltételeinek újratermeléséhez is. Kondicionál bennünk egy olyan világképet, melyben mindenfajta problémára a pénzköltés valamilyen módja jelent megoldást. Az olyan humán szükségletek, mint az önmeghatározás, a közösséghez tartozás vagy a szórakozás igénye mind vásárlásösztönzőkké válnak (...)." (Pintér, 2004)

A reklámok azt sugározzák: egyre többet kell fogyasztanunk, egyre többet kell vásárolnunk, és az élet arra való, hogy megteremtsük a fogyasztás feltételeit, tehát pénzt keressünk, és az a remek ember, aki sok pénzt keres, és sokat fogyaszt. Ez végtelen spirál, amely a lemaradástól való félelmet generál, és e félelemre adott válaszként újabb fogyasztást szül – és hatalmas, egyre növekvő mennyiségű szemetet. A fogyasztás mindig megújuló köreinek generálásával a média a reklámmal, a marketingkommunikáció fő eszközével közvetlenül is hozzájárul a környezeti válság súlyosbodásához.

6. Médiatrend: vándorlás a digitális univerzumba

Érdemes lehet a fenti érveket médiatörténeti keretbe helyezni. Ha visszapillantunk a kommunikációs médiumok történetére, azt látjuk: a technikai változás egyre érzékibb, vonzóbb, taktilisabb médiumokat adott a nyugati társadalmaknak. A könyvet, az újságot bármikor le lehetett tenni. A rádió már az emberi hang érzelmeit, feszültségét, drámaiságát, erejét is közvetíti, akár élőben is. A tévé még erősebb médium, hiszen a látvánnyal együtt adja mindezt. A plusz a közeli arcok, a mimika, a testnyelv megmutatása, a társadalmi interakció térszerkezete, az érintés, a nemi szerepek és a nemiség vizuális megjelenítése, stb.2 Az audiovizuális eszközök "erősségét", potenciális hatalmát (propaganda-hatalmát) tükrözi a médiapolitika is. A demokráciákban érvényesülő elv szerint a szólásszabadság általános keretén belül a rádió és tévé politikai tartalmainak megjelenítését szigorúbb szabályokhoz (pl. pluralizmus, kiegyenlítettség) köti, mint a nyomtatott sajtó esetében.

A médiatörténelem trendje tehát az, hogy a médiumok az érzéki tapasztalat pótlására egyre átfogóbb művi pótlékokat nyújtanak. A sort a virtuális valóság (VR) teljesíti be. A VR újdonsága, hogy a maszk felvételekor a digitális univerzumot immár három dimenzióban érzékeljük és – a kezünkre, testünkre erősített érzékelőkkel – manipulálhatjuk. A VR-ban három dimenzióban mozoghatunk, utazhatunk. A szoftver képességei szerint akár a föld szintje alá süllyedhetünk, vagy a levegőben szárnyalhatunk. A média-trend eszközei valóságpótlékok ugyan, de nem olyanok, mint a műláb, amely csak pótol, mert valaki elvesztette a lábát, de a többieknek van. Hanem úgy pótol, hogy egyre inkább nincs helyette más senkinek. Miközben a nyugati emberiség fokozatosan átvándorol a digitális univerzumba, odakint lassan elfogy a valóság, mint a fuldokló levegője, vagy a friss víz az akváriumból a halnak.

7. A(z élő)hely lerombolása

A fizikai hely és az élmény egymáshoz kötöttségének oldása a környezet jelentőségének csökkenésével, leértékelődésével jár. A tudat fókusza, nem pedig a fizikai, földrajzi helybe ágyazottsága válik fontossá. A médiafogyasztás, a médiában való elmerülés kiemeli a tudatot fizikai helyéről. Amikor tévét nézünk, telefonálunk, internetezünk, tudatunk a kommunikáció élményére figyel, a médiatérbe, információs térbe, internet-térbe helyeződik át. A fiktív médiahősökre, távoli beszélgetőpartnerünkre, a virtuális térben nyújtott élményre figyelünk. Testünk hátramarad a nappali foteljában vagy a monitor előtti széken, míg tudatunk más terekben, más időben szárnyal, éli át a média által közvetített élményeket. Mindez a hagyományos itt- és most-tól eltérő élménystruktúrát kínál.

illusztráció Joshua Meyrovitz No Sense of Place című művében kimutatja: a hagyományos társadalmakban a konkrét helyek egy-egy szituációja más helyek szituációitól alapvetően különbözött. A földrajzi távolság a helyzetek távolságát is jelentette. A hely-szituációk átéléséhez el kellett utazni, az utazás pedig helyváltoztatás mellett a társadalmi távolság áthidalását is jelentette. Helyközi kommunikáció és az utazás szorosan összetartoztak: az utak, vízi utak, aztán a vonat mindkettőt elválaszthatatlanul. A távíró jelentette azt a technológiai áttörést, amikor az információ átvitele és a fizikai helyváltoztatás elvált egymástól. Teljes – akár hosszabb – üzenet is elküldhetővé vált anélkül, hogy futár is vele ment volna.

A társadalom mediatizációja a fizikai hely jelentőségének radikális csökkenésével jár. A média-kommunikáció világában a fizikai, földrajzi, szellemi, biológiai értelemben vett hely – az élőhely – egyre kevesebbet számít. Világunk egyre több ember számára értelem nélküli, mert hely nélküli lesz – értelmetlen, mert helytelen. A kommunikáció helynélkülisége elsöpri a helyi szituációval értelmessé rendeződő helyet, az aurával körbevett genius locit, és helyette mértani pontosságú, semleges, absztrakt teret hoz létre.

Az internet, majd a mobil kommunikáció radikalizálja a térbeli hely jelentőségének csökkenését, a hely irrelevánssá válását. Az internetes szörfölés lehetővé teszi a virtuális térben való akadálytalan, aktív és interaktív mozgást. Ahogyan az egyik internet-szolgáltató hirdeti: "ott lehetsz mindenhol". Bárhova akadálytalanul elhatolhatsz – legalábbis a digitális térben és virtuális éneddel, ám valós tudatoddal és figyelmeddel.

A mobil kommunikáció esetében a tér-redukció, a tér irrelevanciája immár kettős értelemben érvényesül. Ekkor már maga a technológiai közvetítést lehetővé tévő eszköz is mindenhova elkíséri a felhasználót. A mobil kommunikációt hirdető PR-szövegek kulcsüzenete: hús-vér testeddel is bárhol lehetsz, a tér már nem számít.

illusztráció Az ökológiai rendszer, a biomassza, a termékeny televény azonban nem az elvont mértani térben, hanem az élőhelyen tenyészik. A két térfelfogás mereven elválik egymástól, és ellentétben áll egymással. Az absztrakt térérzékelés, a genius loci kiölése nyitja meg az utat a környezeti érzéketlenség előtt, amely a térben nem aurával és az élet hálózatával rendelkező szerves teret, hanem racionálisan üres, mértani teret lát. A racionális, mértani térérzékelés pedig utat nyit a racionális tervezésnek, beruházásnak, kitermelésnek és "fejlesztésnek". A média szelleme a hely szellemének ellentéte: genius contra-loci, vagy latin-görög formában genius anti-loci. A hely legyőzője, a hely lerombolója.3

A múlt és a jövő között pedig – a jelen, az itt és most hiányzó helyén – hús-vér testében betonkockában ülő, ám tudatával más terekben és időtlen időben időző, a démon által elvarázsolt médiaközönség, a bekábelezett információs társadalom szórakozik.

Sükösd Miklós komoly visszhangot kiváltó írásának inspirációjára megfogalmazódott gondolatokat a téma iránt érdeklődők az Információs Társadalom című folyóirat 2004. évi 3–4. számában olvashatják, amely Média és ökológia címen, mintegy százharminc oldalon adta közre a szerző állításait védő, illetve azzal vitába szálló írásokat.

Jegyzetek:

  1. A szerző, az Információs Társadalom (2003. 3–4. sz.) folyóiratban, hasonló címmel megjelent írásának rövidített változata.
  2. Ez a vázlat eltér McLuhan felfogásától, amely a médiumokat "hűvös" (a nézőnek, befogadónak autonómiát hagyó, tőle aktivitást, továbbgondolást váró) és "forró" (a befogadónak kész információt nyújtó) médiumokra osztja. A "hűvös" médiumokra McLuhan az élőbeszédet, a kéziratot és a televíziót, a "forró" médiumokra a rádiót, a fonográfot, a nyomtatást és a mozit hozza példának.
  3. A két térszemlélet, a két szellemiség közvetlen ütközésének példája a Zengő-hegycsúcsra, a Mecseki Tájvédelmi Körzetbe tervezett NATO-rádiólokátor, és a körülötte kialakult konfliktus.
Irodalom:
  • McLuhan, Marshall: Understanding Media.
    The Extensions of Man. New York, 1964, McGraw-Hill.
  • Meyrovitz, Joshua: No sense of place. Oxford,
    1985, Oxford University Press.
  • Pintér Ferenc: A reklám. Élet és Irodalom. 2004. 10. sz.
  • Talbott, Steve: Technológia, elidegenedés és szabadság.
    Információs Társadalom. 2002. 4. sz.

Ökotáj, 35–36. sz. 2005. 35–43. o.