|
Természet és társadalom Néhány éve még emberek százmilliói hitték az Atlanti- és a Csendes-óceán között, hogy bajaink politikai természetűek, és a szabadon választott politikusok majd orvosolják is őket, egymás után. De ennek a kegyelmi időnek bizony már vége. Kiderült, hogy a válság globális, sőt totális jellegű. Ha nem tudjuk mihamarabb kialakítani a termelés és a fogyasztás, a gazdaság és a társadalom egyensúlyát a Földön, akkor felborulhat minden. A határidőkön lehet vitatkozni, de jobb lenne inkább a lényegről beszélni. A lényeg pedig az, hogy egy hosszú távú, közös érdekeken nyugvó globális rendet (életformát) nem lehet másként kialakítani, csak kölcsönös belátással és önkorlátozással. Jól szemlélteti ezt a szovjet birodalom hanyatlásának a folyamata Évtizedek óta nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy a szovjet rendszer a vesztébe rohan (csúszik), mégsem lehetett megállítani. Az erőszakosan, felülről végrehajtott, egyre kétségbeesettebb reformkísérletek sem érhettek célt, mert rossz volt a hatásfokuk. Ma még komolyabb a helyzet. Az emberiség túléléséhez ma már a nemzetek és a helyi közösségek energiatartalékainak a teljes mozgósítása szükséges. Ehhez sem a kapitalizmus, sem a szocializmus hagyományos eszközei nem elegendőek. Valami egészen új, vagy valami nagyon is régi, elfelejtett igazságot kellene hát elővenni. Egy új politikai osztály(rend) formálódik a szemünk láttára, amelyet nem szabad lebecsülni, minden naivitása, vagy félénk ravaszkodása ellenére sem. Ez ma ugyanis az a bizonyos "harmadik út", amelyet a szellemi élet legjobbjai Bartóktól és Kodálytól Illyésig és Németh Lászlóig minden nemzeti sorsfordulónkban ajánlanak, de amelyet mindeddig sohasem próbáltunk ki. A mai világban pedig végképp nem politikai kérdés már ez: egész életformánkról, a szó legteljesebb értelmében vett kultúránkról, önazonosságunkról van szó. Két, sok ezer példányban kiadott tudományos esszékötet jelent meg nemrég a Délnyugat-Szibériában fekvő Novoszibirszkben: R. G. Hleboprosz - A. I. Fet: Természet és társadalom. A katasztrófák modellje.1 O. N. Janyickij: Oroszország - ökológiai kihívás. Társadalom, tudomány, politika.2 Nincs talán belőlük még elég? - kérdezem magamat sokszor én is. Ismerjük David Korten: Tőkés társaságok világuralma című könyvét, megvitattuk Guy Dauncey kötetét a "szivárványgazdaság" mint az új globális világgazdaság kiépítésének lehetőségeiről (Összeomlás után), és végigélveztük Daniel Quinn: Izmael című regényének remek dialógusait. Vajon mit tehetnek hozzá ehhez még az oroszok? Nos, átrágtam magam ezeken a statisztikai kimutatásokkal, ábrákkal és matematikai egyenletekkel teli szövegeken. És úgy érzem, hogy érdemes volt. Már csak annak az esetenként szépirodalmi régiókba emelkedő tragikus pátosznak a kedvéért is, amely a stílusukra jellemző. Matematika és irodalom? Ökológia és pátosz? Kell ez nekünk? A gyorsan forgó vezetői bőrfotelekbe - óriási szerencséjére - politikai kijáróként még be nem süppedt fiatal magyar értelmiség sokat olvas. De még nem eleget. Az igényesebb nyugati fiatalok most például sokkal több orosz irodalmat olvasnak. Feltételezik, hogy a majd' két földrésznyi ország, amely száz éve Puskint és Gogolt, majd Tolsztojt és Csehovot adta a világnak, a globalizmust meg az ökológiai krízist sem élheti meg kisebb szellemi erőfeszítések nélkül. Legfeljebb az igazán fontos könyveket ma nem szépírók írják, hanem - ökológusok. Nem először történik ez errefelé. A természeti környezet, a táj és a klíma talán még Amerika ősi népeinek a karakterét sem határozza meg olyan közvetlenül, mint itt, Kelet-Európában. És beleértem ebbe most magunkat, magyarokat is. "Többé-kevésbé meg lehet reformálni mindent, csak egyet nem: az ország földrajzi fekvését"3 - hangoztatta végső érvként pro (Németh László, Veres Péter, Illyés Gyula) és contra (Kodolányi János, Sinka István, Féja Géza) a "harmadik útról" folyó minden nagy ideológiai és politikai vitában Bibó István, Ravasz László református püspök veje és a baloldali Erdei Ferenc barátja, harcostársa. Bizonyára ezért van, hogy minden sorsfordulóban, amikor önmagunkat, a belső erőforrásainkat keressük, leggyakrabban a tájhoz, a természethez fordulunk mi is. Közelünkben - a németek mellett - kétségkívül az oroszoknál folyik a legtöbb komolyan vehető kutatás erre vonatkozóan. Az oroszság gyökereit keresve Leonyid Gumiljov etnológus, valamint Dmitrij Balasov író, irodalomtörténész arra a meggyőződésre jutott, hogy Oroszországnak két arca van: a szláv és a türk. Az oroszság nem európai és nem ázsiai, hanem eurázsiai ethnosz, amelynek meghatározója a szláv és a tatár elem egymásra hatása. Ennek a sajátos etnikumnak éppen az Európához és Ázsiához való egyidejű kötődés a legfőbb jellegzetessége, állítják. A korábbi teoretikusokkal szemben, akik a szociokulturális és kulturpszichológiai típusok vizsgálatának mentén haladva lényegében a társadalom, illetve a szellemtudományok körén belül maradtak, a maiak elsősorban természettudományos érvekkel alapozzák meg elméletüket. Kutatásaik arra irányulnak, milyen módon határozta meg az orosz természet az orosz történelmi lét sajátosságait. Figyelembe kell venni először is, hogy - ha a kontinensnyi Szibériát nem számítjuk is - a Kárpátok és az Urál között húzódó, a Jeges-tenger, a Kaukázus, a Fekete- és a Kaszpi-tenger határolta végtelen erdős síkságon élő különféle népeknek a történelem során lehetetlen volt egymástól elszigetelődni. Maga a természet súgta meg nekik, hogy egyesüljenek, és úgy védjék meg magukat. A hatalmas tér lehetőséget biztosított számukra a visszavonulásra, a manőverezésre, és igen megnehezítette a minden irányból be-becsapó hódítók dolgát. Amint a közelmúltban elhunyt szentpétervári kultúrtörténész, Andrej Szaharov az orosz civilizációról írott művében megállapítja: "Mindez nagymértékben meghatározta az orosz nép jellemét, lelkületét is. Ezeken az egyedülállóan sík, szabad térségeken, ezekben a komor erdőkben kovácsolódott ki annak karaktere, szívós, kemény, kitartó, ugyanakkor bizalmas, nyílt természete. Itt formálódtak ki azok az emberek, akik a rövid nyár alatt kapkodva dolgoztak, aztán kényszerű pihenőre vonultak a hosszú és kegyetlen tél idején. Vajon nem innét származik-e a Kelet-európai síkság emberének sajátos, rohamszerű munkastílusa, nem emiatt hiányzik-e a rendszeres, folyamatos munkához való kedv, amely oly nagy jelentőséggel bírt aztán az ország sorsára, gazdasági fejlődésére, társadalmi viszonyaira nézve? Nem szabad figyelmen kívül hagyni a földrajzi-éghajlati adottságoknak a kollektív irányításra gyakorolt befolyását sem, amelynek gyakorlata az orosz agrárszférában mélyen és erősen meggyökeresedett, minden előnyével (kölcsönös segítség, társadalmi összetartás) és hátrányával (a közösség uralma az egyén felett, a személyiség alárendelődése a közösen választott vezetésnek) együtt. Az obscsina hagyománya, a középkorias kollektivizmus egészen a XX. század végéig áthatotta az orosz életet, megvédve a gyengéket, rátelepedve ugyanakkor az erősekre, akadályozva azok felemelkedését."4 "Egészséges, jó szláv természet..." Versinyin alezredes mondja ezt Csehov Három nővérének első felvonásában, amikor a Moszkvából jött tábornoklányok új lakóhelyük hideg, nedves klímájára panaszkodnak. "De micsoda gyönyörű, pompás folyó van itt! Micsoda pompás folyó!" - teszi hozzá még, mint olyan érvet, amely mellett el kell törpüljön minden ellenvetés. És alighanem igaza is van: az orosz ember lelkének egyik fő titka a természethez való viszonyában keresendő. 1993 májusában, amikor Csehov Moszkva melletti "birtoka" - Melihovo - megvételének századik évfordulóján cseresznyefákat ültettünk együtt, Krejca szemrehányóan emlegette az író "nagyorosz" lelkét, bőséggel hozva fel a példákat a furábbnál furább nevű lengyel epizódszereplőkre novelláiból és kisregényeiből. Nagy nehezen tudtunk csak egyetérteni benne, hogy a három nővér háza előtt álló pompás fenyők, jegenyék, jávor és fűzfák mégiscsak a közös "jó szláv természet" életerejét hirdetik még ma is. 
Amikor a fiatal Gorkij elvitte Csehovhoz az első komolyabb munkáit, megsemmisítő bírálatban volt része, mivel összecserélte egymással a fák, a füvek, a bokrok és a madarak nevét. De korántsem Csehov volt az egyetlen az orosz irodalomban, aki emberszámba vette a természetet. Alekszandr Kuprin: Párbaj című kisregényének hőse, Romasov zászlós, egy érzékeny és tehetséges fiatal tiszt (akár a Három nővér Versinyinjének vagy Tuzenbachjának az alteregója is lehetne) az irigyei által kiprovokált párbaj előtt, amelyben majd szabályosan kivégzik, egy utolsó nagy beszélgetésre hívja egyetlen barátját, a tüdőbajos Nazanszkij hadnagyot. Az rá akarja beszélni, hogy térjen ki a provokáció elől, és óvja meg az életét valami értelmesebb feladat
számára. Így érvel: "Valahol messze, távol azoktól a piszkos, bűzös fészkektől, ahol állomásozunk, egy új, roppant távlatú, ragyogó élet érlelődik már jó ideje. Új, merész, büszke emberek bukkantak fel, lángoló szabad gondolatok gyúlnak fel a lelkekben. Akár egy melodráma utolsó felvonásában, összeomlanak a régi tornyok és föld alatti boltozatok, s a romok mögül vakító fény sugárzik."5Mindezt Versinyin alezredes vagy Tuzenbach főhadnagy is mondhatná a Három nővérben. Mint az orosz irodalomban általában, a szavaknál most is sokkal fontosabb azonban a helyszín, ahol mindez elhangzik. Míg a regény összes többi jelenete a kisváros helyőrségének füstös tiszti klubjában és áporodott levegőjű szalonjaiban játszódik, ehhez a sorsdöntő beszélgetéshez a két fiatalember ösztönszerűleg egészen más környezetet választ. "A csónak most a folyónak egy csendes, rejtett, zárt szakaszára ért, amelyet a mozdulatlan nádas magas, tömör, zöld fala vett körül. Ez a fal szinte elvágta, elszigetelte az egész világtól a csónakot és utasait. Fölöttük vijjogva repkedtek a sirályok, néha oly közel hozzájuk, hogy szárnyuk szinte Romasov vállát súrolta, s arcába csapta a levegőt. Úgy látszik, valahol itt, a sűrű nádasban volt a fészkük. Nazanszkij hanyatt feküdt a kormánynál, és sokáig némán bámult fel az égre, ahol már rózsás színben játszottak az aranyszegélyű, mozdulatlan felhők."6 És így tovább, még vagy hat oldalon át. Két intelligens fiatalember a nádassal meg a sirályokkal tanácskozik egy életfontosságú döntés előtt. - Oroszok. 
Dömölky János Leonyid Andrejevnek a Hét elítélt című kisregényéből készített tévéfilmet. Egy politikai merénylet halálraítélt tetteseiről van szó: egyetemisták és fiatal értelmiségiek. Mindannyian - oroszok. Így aztán amikor a kivégzés hajnalán felhozzák őket a siralomházból, megcsapja őket az első tavaszi nap langyos lehelete, és a kivégzést vezető tiszt tájékoztatja őket, hogy már tegnap sem fagyott, eszük ágában sincsen siránkozni. Az olvadáshoz és a tavasz eljöveteléhez képest a hét elítélt személyes sorsa igazán jelentéktelen kérdés. Pontosan ezt érzik a hóhéraik is, és nem is csak elvetemültségükben. Hiszen az akasztást, amelyet a fejlett ipari országokban minden különösebb ceremónia nélkül általában a börtönudvaron ejtenek meg, itt költséget és fáradságot nem kímélve most egy nagyszerű pogány szertartássá avatják, amelynek a kirendelt pap is csupán egyik - pogány - résztvevője. Egy külön vagonban a tengerpartra szállítják őket, s az akasztást a hullámverés moraja mellett, egy csodaszép fenyőerdő szélén végzik el.Senki sem jajgat, de nem élteti az eszmét sem. Mindenki érzi, hogy valami sokkal fontosabb és nagyszerűbb, valósággal felemelő dolog történik most. És hát a hullámverés fenséges dübörgése el is nyomna minden szót. A holttesteket aztán fehér deszkakoporsókba rakják, és vissza ugyanabba a vagonba. Annyi történt csak, hogy a tavasz nem tudta első nekifutásra áttörni a jégpáncélt, és visszavonul még egy kicsit erőt gyűjteni. Puhán esni kezd a hó. Dömölky János meg Lukács Andor filmjéről, a nyár- meg a nyírfákról könnyen eszünkbe juthat Andrzej Wajdának Jerzy Andrzejewski regényéből készített filmje, a Nyírfaliget, vagy akár a Viktor Rozov forgatókönyvéből készült Szállnak a darvak, és Szergej Batalov filmje, a Ballada a katonáról is, a katona halálának azzal a csodálatos panteista képsorával. Leghelyesebb talán mégis, ha a huszadik századi orosz irodalom nemrég eltávozott nagy öregjének, Leonyid Leonovnak az Orosz erdő című nagyregényére emlékezünk. Az illetékesek egybehangzó véleménye szerint a már nagybeteg íróval való utolsó beszélgetés adta meg ugyanis a végső lökést Gorbacsovnak a peresztrojka megindítására. Számba véve az érveket pro és contra, valamint az azóta valóban be is következett várható fejleményeket, Gorbacsov feltette a kérdést az írónak: Magára vállalhat-e egy politikus ekkora felelősséget, még ha ideiglenesen ekkora nagy hatalommal ruházza is fel a történelem? Leonov úgy felelt, mint bármely másik erdész válaszolt volna: Amikor fát ültet az ember, nem a csemete árát kell nézni, hanem hogy milyen lesz az erdő 30-40 év múlva. Ha hihetünk Dürrenmatt Nagy Romulusának, valami ilyesmit tanácsolt volna ő is az utolsó római császárnak. De hát ők ugye nem találkozhattak. Gorbacsov viszont megfogadta Leonov tanácsát. Elvégre ő is - orosz. Az Orosz erdő hőse egy tudós erdész: Iván Vihrov professzor. Pályája azonban a harmincas évek végén megtörik, mert cikkeiben és előadásaiban szót emel az erdőkben folyó rablógazdálkodás ellen. Felesége elhagyja, és magával viszi Polja lányukat is. Kitör a háború, és a németül jól beszélő lányt ledobják felderítőnek Moszkva mellett az ellenség által már elfoglalt területre. Célja felé zúzmarás sűrű erdőben halad. "Most már látod, mit kockáztatsz küldetésedben, de eddig veled voltam én is - susogta szellőhangján búcsúzóul az erdő. - Ne haragudj, szolgálatom itt véget ér. - Köszönöm a jóságod. Maradj el! - válaszolta Polja gondolatban. Az erdő azonban meggörnyedve, lehasalva, bokrosan-cserjésen a töltésig elkísérte öreg barátja kislányát. Amikor Polja megállt odafenn, lerázta harisnyájáról a ráfagyott havat és visszanézett, már nem látott semmit, csak úgy rémlett a ködön át, hogy az erdő széléről óriási bozontos fő bólint utána havasan himbáló mancsa alól."7 Talán épp ezekből a nőies, vagy még inkább gyermekes vonásaikból következik, hogy az oroszok annyira kiszámíthatatlanok. Gorkij 1905-ben lejegyezte egy beszélgetését W. James amerikai filozófussal, aki a következőkben foglalta össze az oroszokról kialakult képét. "Amikor orosz szerzőket olvasok, izgatóan érdekes emberek jelennek meg előttem. De nem merném azt mondani, hogy értem is őket. Európában, Amerikában olyan embereket látok, akik már valamit tettek, és arra támaszkodva, amit már elértek, s amijük van, arra törekednek, hogy növeljék az anyagi és szellemi javaknak a mennyiségét. Az önök országában - nekem úgy tűnik - olyan emberek élnek, akik számára a valóság tudomásul vétele nem kötelező, nem törvényszerű, sőt visszataszító. Úgy látom, hogy az orosz ész feszülten elemez, kutat, lázad, de nem látom az elemzés célját, és nem látom, mit is keresnek a valóság jelenségei mögött. Arra gondolhatunk, hogy az orosz ember kívánatosnak tekinti keresni és felfedezni azt, ami kellemetlen, ami negatív. Különösen két könyv lepett meg engem, Tolsztoj: Feltámadása és Dosztojevszkij: Karamazovjai. Nekem úgy tűnik, hogy ezekben a könyvekben valamilyen más bolygóról érkezett emberek szerepelnek, ahol minden másképp és jobban van. Akik véletlenül kerültek a földre, és emiatt igen idegesek, sőt sértődöttek. Van bennük valami gyermeteg, naív, s érződik bennük egy becsületes alkimista makacssága, aki hisz abban, hogy megtalálja minden okok végső okát! Nagyon érdekes nép, de úgy tűnik, önök hiába dolgoznak, mint az a gép, amely üresjáratban működik. Vagy talán önök arra vannak hivatva, hogy meglepjék a világot valami rendkívülivel, valami váratlannal?"8 Irodalom A Szovjetunió szétesése, a soron lévő orosz szmuta sokak fejében felelevenítette most az ún. varég-elméletet, az orosz állam "kívülről" való megszervezésének, gondolatát. Az ősi krónikákban olvasható egy történet, amely szerint az oroszok ősei a következő szavakkal keresték fel a varégok vezéreit: "A mi földünk hatalmas és gazdag, csak nincs rend benne. Gyertek el hozzánk, és uralkodjatok felettünk!" Nem biztos, hogy ez a legenda valóságos tényen alapul. De az orosz történelemben több példát is találhatunk egy ilyen ajánlatra. És ha jobban belegondolunk, ez nem szolgalelkűségre, hanem éppen valódi hazafiságra vall. Arra, hogy az oroszok jó gazdái a földjüknek: ha maguk nem tudják megművelni, hát fogadnak hozzá - uralkodót. A történelem - és a mindennapi tapasztalat - többnyire arra tanította az oroszokat, hogy a németekkel való együttműködés hasznos a számukra. A német újraegyesítés módja és a további fejlemények pedig mintha azt bizonyítanák, hogy a másik fél is közeledik ehhez a felismeréshez. Thomas Mann már az első világháború után történelmi sorsközösségről beszélt az Egy apolitikus ember jegyzeteiben. Az orosz-német barátságról sokat beszélt Jelcin és Kohl, valamint Putyin és Schröder is. Az "utca emberének" a véleménye azonban nem mindig esik ezzel egybe. Buchenwaldban például egyszerűen azt mondták csak a foglyok, amikor látták, hogy az oroszok időnként minden érthető ok nélkül fellázadnak, és felkoncoltatják magukat a szögesdróton: Az oroszok őrültek. És bizony - kimondva, vagy kimondatlanul - sokan így gondolkodnak róluk ma is. Buchenwald, mint tudjuk, egészen közel van Weimarhoz, ahol az a bizonyos európai szellem lakozik, amiből az oroszoknak - állítólag - olyan kevés jutott. Oda tartott már Jorge Semprun első világhírű regényének, A nagy utazásnak a vonata is. 1980-ban megjelent, utolsó regényében (De szép vasárnap!) pedig azt igyekszik felmérni a szerző, hová is vezette el Európát az a néhány száz fogoly, aki onnét hazatért. Az ettersbergi hegyoldalra kapaszkodó Buchenwald - bükkerdőt jelent. Ez volt Goethe kedvelt sétálóhelye. Volt egy kedvenc fája is, amelynél aztán a fogoly Semprun egész további sorsa eldőlt azon a bizonyos vasárnap délutánon. "A töltésen túl balra egy magányos fa áll, távol a fák behavazott tömegétől. A fa, amelytől nem látni az erdőt. Valószínűleg bükk. Üdvözülten bámulom a fát. Hagyom, hogy a hatalmába kerítsen e fának a szépsége, jelenkori behavazott szépsége. De egyszersmind kizöldült szépségének elkerülhetetlen bizonyossága is, amely túléli a halálomat" - írja Semprun. Őt egyébként az mentette meg akkor, hogy a ráakadó fiatal SS-katona - szintén ismerte Goethét. Átutazott erre Stendhal is 1812 nyarán, Napóleont a moszkvai hadjáratba kísérve. Visszaemlékezéseiben Weimarról és környékéről mint lapos, unalmas tájról beszél, a bükkerdőről pedig egyáltalán nem tesz említést. Lehet, hogy a hely szelleme tette azt is, hogy az "őrült oroszok" egészen jól berendezkedtek Buchenwaldban. Talán a legszervezettebb és a legfegyelmezettebb náció voltak a táborban. De ez egyáltalán nem zavarta őket abban, hogy olykor kollektíven kiszökjenek, és gyalog induljanak a Vörös Hadsereg elébe. Nem lehetetlen azonban még az sem, hogy dédapáik szelleme szólalt meg bennük, akik 1805-ben már jártak itt egyszer. 
Az austerlitzi csúfos vereség oka az volt, hogy az oroszok nem ismerték fel a köd leple alatt a közvetlen közelükbe férkőzött francia ezredeket. Nem a vér, nem az ethnosz, még csak nem is a kultúra egyébként az a tényező, amelynek alapján az oroszok a maguk fajtájára ismernek. Hanem arról, hogy az igazi orosz minden más népnél intenzívebben érzékeli a teret. A határtalan, beláthatatlan térség egyetlen, egységes, egyszerre lélegző egészként való érzékelése - ez az orosz ember talán legfontosabb tulajdonsága. Nem véletlenül a "tágasság" (sirota) az orosz lélek (és gondolkodás) egyik leggyakoribb hívószava.Témánk legérzékenyebb része ez. Az orosz gondolkodás terület- és természetelvűségéből elkerülhetetlenül következik ugyanis annak birodalmi szemlélete is. Ennek lényege azonban - legalábbis ami a közösség, a nép gondolkodását illeti - nem a hódítás, és nem az uralkodás. Az erdők, a sztyeppék, a tengerek az orosz nemzeti organizmus szerves, vagyis élő, sőt megszemélyesített részét alkotják, és így mintegy honpolgári ranggal bírnak. Ebből következik, hogy akár meg is fogalmazzák ezt, akár nem, az oroszok úgy érzik: hazájuk természetes létformája és hivatása, hogy impérium, egyfajta világsziget legyen. Igen, az orosz nacionalizmus egyfajta geopolitikai nacionalizmus. Hiszen ők - a térség őrzői, a tér szentségébe beavatottak. Nagyobb összetartó erő ez számukra gyakran, mint maga az ethnosz. Orosznak lenni csak az oroszországiak (rosszijanye) közösségében, Oroszország terében lehet. És az egységes orosz térhez való tartozás a történelem során olykor közelebb hozza az oroszokat az ott élő nem szláv népekhez, mint más államok szlávságához. 
Az angolul író Joseph Conrad jól tudta ezt. Bizonyára ettől lett a Tájfun című regényének felejthetetlen hajóskapitány hőse is egy hamisítatlan orosz alak, legalábbis ahogy Nyugaton elképzelik: egyszerű modorú, mackós figura, aki a döntő pillanatokban azonban hallatlan bátorságról és lelkierőről tesz bizonyságot. De talán mégis az író lengyel volta tette lehetővé, hogy amikor egy tehetséges orosz fiatalemberről, Mr. Razumovról írt regényt (Nyugati szemmel), már-már dosztojevszkiji mélységekbe hatoljon le. Hőse sorsát - a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovjához hasonlóan - egy bűntett határozza meg: feladja a rendőrségen egy, a forradalmi szervezkedésben részt vevő társát, aki az ő lakásán keresett menedéket. Hazafelé tartva igazi orosz módon gondolja át a tettét: "Felnézett, s ámulva megtorpant. A hóesés elállt, s most odafönt - csodák csodájára - az északi tél tiszta fekete égboltját látta, amelyet pazar csillagfények díszítenek. Méltó kupolájaként a ragyogó, szűzi hótakarónak. Razumov szinte érezte a határtalan teret és a megszámlálhatatlan milliókat. Minderre a tér és a mennyiség végtelenjét örökölt orosz lélek készségével reagált. Az ég hatalmas, pazar boltozata alatt a végtelen erdőségeket, a befagyott folyókat, a hatalmas ország síkságait hó borította, eltüntette a határköveket, a talajalakzatokat, mindent egyenlővé tett a maga egyöntetű fehérsége alatt, mint valami iszonytatóan nagy, üres papírlap, amely egy elképzelhetetlen történelem írásba foglalására vár. (...)
Ennek a tétlenségnek nem egy nép egymással viaskodó törekvéseire van szüksége, hanem egyetlen erős akaratra: nem sok-sok fecsegő hangra, hanem egyetlen erős férfira! (...) Oroszország szelleme - amely végtelen számokkal hivalkodik, különös jogot formál a szentségre, s titokzatos módon hajlamos a szenvedésben való megalázkodásra - a cinizmus szelleme. Ez hatja át az államférfiak nyilatkozatait, forradalmárainak elméleteit és prófétáinak misztikus jövendöléseit, s hozzá oly mélységesen, hogy a szabadságot a züllöttség valamilyen formájához teszi hasonlatossá..."9Bizony sokért nem adnám, ha ez az utóbbi megfigyelés tőlem, vagy legalábbis valamelyik honfitársamtól származna. Sokba kerül az nekünk - akár pénzben kifejezhetően is -, hogy a lengyelek az oroszokat ennyivel jobban ismerik nálunk. Némi elégtételként szolgálhat ugyan a magyar származású John Lukacs néhány érzékeny megfigyelése a közelmúlt politikai szereplőiről, amelyeket igazán találónak mondhatunk. "Volt valami mélységesen orosz - meghökkentő, váratlan, célszerűtlen - Hruscsovnak abban az 1956. februári döntésében, hogy a pártkongresszus plénuma előtt részletezi Sztálin bűneit. Célszerűtlen: mert így megingatta az egész pártirányítást, ami a néhány hónappal későbbi kelet-európai felkelésekhez vezetett. Elég lett volna röviden leszögezni Sztálin hibáit és túlzásait, vagy utalásszerűen foglalkozni velük. Meghökkentő: mert az egész ötórás beszéd úgy hangzott, mint egy gyónás" - írja a történész A XX. század és az Újkor vége című könyvében. A műben még a "nyugatos" Gorbacsov sorsdöntő lépésében is egy tipikusan orosz komplexust lát érvényesülni: "Andropov embereként, a KGB támogatásával emelkedett rangra, s a következő hat év során egy egész birodalmat adott fel. Nem kényszerűségből tette: Ronald Reagan technológiája nem szorította rá. (...) Gorbacsov azonban nem csak azt látta világosan, s nem csak az nyugtalanította, hogy mivé züllött a párt. Amikor azt többé-kevésbé tudatosan lerombolta, a múlt hibáinál több nyomhatta a lelkét: valószínűleg benne volt az orosz bűntudat. (...) A történelemben ilyen még nemigen fordult elő: hogy valaki lemondjon mindarról, amit egy nagy háborúban szerzett, hogy lemondjon egy egész érdekszféráról, anélkül, hogy erre külső vagy belső fenyegetés késztetné (...). És legalábbis úgy tetszik, hogy az orosz nép zöme nem törődött különösebben Kelet-Európa feladásával, de talán még a Szovjetunió sok tagköztársaságának a kiválásával sem." Mi is történt tehát Austerlitznél 1805-ben? Először léptek fel itt együtt Mars mezején az egyesülő Európa ellenforradalmi koronás fői, akik még annak idején Párizsban, a felvilágosult irodalmi szalonokban ismerkedtek össze ifjúkorukban. Azóta is előfizették a Nagy Francia Enciklopédia egymás után megjelenő köteteit, és örökölték elődeiktől a filozófusok egyéb módon való támogatásának jó szokását is. Mindez az oroszoknak nem áll azonban igazán jól, bármennyire lelkesednek is érte. A nyalka Sándor cár és a hosszú, okos fejű Ferenc császár Olmützben nagy pompával megszemlélték a parádéra felsorakozott csapatokat. Nem sokkal ezután csúnyán elnéztek azonban egy, Weimartól nem messze, a praceni hegyek között elbujtatott francia hadosztályt, egymásnak ellentmondó, kapkodó parancsokat adtak ki, és a támadás fejvesztett menekülésbe fulladt. Az orosz és az osztrák katonák tévedésből egymásra lövöldöztek. "Zum Henker diese Russen!" - hangzott körös-körül. Kutuzov főparancsnok régi szokása szerint azonnal sírva fakadt, Sándor pedig, akit megbokrosodott lova éppen egy terebélyes almafa tövébe huppantott le, kétségbeesetten a kezébe temette fejét. A nemrég elhunyt Bulat Okudzsava érdekes részletet árul el a hadjáratnak erről az epizódjáról a Találkozás Bonapartéval című regényében. Főhőse, a francia császár meggyilkolására készülő Oponyicsin tábornok meséli el: "A visszavonulás Austerlitz után legalább olyan drámai volt, mint az azt megelőző balsikerek. Sándor cár halottsápadt arcát a mély fájdalom árnyékolta. Vaksötétben vonult seregünk a szakadó esőben. Éjfélre az uralkodó eljutott Gödingbe. Keresték a hintóját, de nem találták. Kénytelen volt lóháton elindulni Geitschbe. Alig tett azonban meg hét versztát, szörnyű rosszul lett. Mit volt mit tenni, lefektették a szalmára. A testőrorvos kiadta az utasítást, hogy szerezzenek egy üveg jófajta bort. Hála Isten, odatévedt egy magyar huszár, aki megtudakolta, mire van szükségünk, és örömest eladott egy palack kincset érő bort. És az erőre kapott Sándor cár már másnap megérkezett Geitschbe..." A példa egészen nyilvánvalóvá teszi a magyar huszár és a magyar bor szerepét a világtörténelemben. De nem csak erre jó. Okudzsavától eltérően Tolsztoj a Háború és béké-ben ezen a ponton valamiért szükségesnek tartja megjegyezni ugyanis, hogy a morva hegyek fölött akkor egész napon át gyönyörű mélykék volt az ég. Ezt ő valószínűleg a történelmi forrásmunkákból, esetleg szlovák orvosának az elbeszéléseiből tudja. Az ég mélységének a történelmi hitelességen túl is igen nagy jelentőséget tulajdonít azonban. Andrej Bolkonszkij herceg, Kutuzov egyik szárnysegédje, az egyik sikertelen orosz ellentámadás hőse látja meg ezt a mélységet, amikor az ezredzászlóval a kezében haldokolva fekszik. "Voilá, une belle mort!" - jegyzi meg Napóleon, amikor a csatateret bejárva a fiatal tiszthez ér. "Andrej herceg hallotta, hogy Sire-nek nevezték azt, aki ezeket a szavakat mondta. Mégis úgy hallgatta ezeket a szavakat, akár a légyzümmögést. Érezte, hogy elvérzik, és látta maga felett a messzi, magas, örök eget. Ebben a pillanatban Napóleon oly jelentéktelen kis ember volt a szemében ahhoz képest, ami a szálló felhők lepte végtelen magas ég és a lelke között végbement".10 Forradalom Mint látjuk, Kelet-Európában már nagyon régen az irodalom fogalmazza meg az igazán fontos kérdéseket a tudósok és politikusok helyett. Vagy éppen beszéli agyon őket. Száz évvel Austerlitz után, 1905-ben, amikor körös-körül lángokban álltak az udvarházak, a Gogol megteremtette szlavofil idillt folytatva, a szimbolisták Andrej Belij vezetésével görög ligeteket álmodtak Moszkva köré, amelyekben Oberon vaskos orosz mesteremberei Titánia kecses tündérkéit hajkurászták, akár a Szentivánéji álom-ban. 1917-ben így aztán a parasztoknak maguk kellett elzavarniok gonosz földesuraikat, írták a szovjet történelemkönyvek. Hozzátéve még, hogy a forradalmi munkásosztagok segítségével. De ez nem egészen így volt. Az orosz birodalom sorsát eldöntő paraszti forradalom először is nem a cár és nem a földbirtokosok, hanem Sztolipin, a reformer miniszterelnök telepesei, a "földbitorlók", a "kerítők", a farmerek, a kapitalista mezőgazdasági vállalkozók - általában a bűnös város és a főbűn, a kapitalista típusú mezőgazdasági árutermelés ellen irányult. Felismerve, hogy a hadsereg és az ország veszélyesen meggyengült, és az egész rendszer elkorhadt, a cár különbékét kötött a legerősebbnek gondolt ellenfelével. Megpróbálta sebtében, úgy-ahogy, de azért nagyon is határozottan és kíméletlenül, orosz földre átplántálni a nyugat-európai típusú kapitalizmusnak egy gyenge kiadását, hogy átmenthesse magát belé. Nem egyszerűen a háborús veszteségek, még kevésbé a forradalmi munkásmozgalom, hanem a cár és a lakosság 82 százalékát kitevő parasztság közti patriarchális viszony egyoldalú, hitszegő felrúgása idézte elő tehát a teljes politikai és erkölcsi elbizonytalanodást, válságot (anarchiát, forradalmat), amit a bolsevikok kezébe került főváros aztán ügyesen a saját javára fordított. A bolsevikok aztán a munkás önkormányzatokkal együtt hamarosan felszámolták a falusiakat, a szegényparaszt bizottságokat is. Elkezdődött a beszolgáltatás, a kuláktalanítás - majd a népirtással is felérő kolhozosítás. Az SZKP egyik volt funkcionáriusa, Alekszandr Jakovlev így ismerte be ezt: "A parasztság ellen intézett iszonytató megtorlás nemcsak felborította a társadalom egyensúlyát, de országunk fejlődését is kerékbe törte. A történelemben még sohasem irányult ember ellen ilyen koncentrált gyűlölet."11 A Hogyan mentsük meg Oroszországot? Című korszakalkotó tanulmányában Alekszandr Szolzsenyicin írja: "Eltékozoltuk egykori gazdagságunkat, elpusztítottuk a paraszti osztályt, településeivel együtt, elvettük a kedvét még attól is, hogy kenyérnekvalót termesszen, a földet leszoktattuk arról, hogy termést hozzon, ráadásul elárasztottuk tengerekkel-mocsarakkal" A szovjethatalom tehát egyszerre tette tönkre a parasztságot és az orosz földet. Sztolipin ezt nem csinálta annak idején. Hát akkor már inkább a kapitalizmus! Ez a keserű felismerés hívta életre negyven éve az orosz demokratikus ellenzéket, amelyben vállvetve harcolt a hidrogénbomba atyja, a zsidó származású Alekszandr Szaharov professzor és a világhírű Msztyiszlav Rosztropovics gordonkaművész a "falusi irodalom" nagyjaival: Tvardovszkijjal, Zaliginnal, Raszputyinnal, Vaszilij Suksinnal, a drámaíróként nálunk is jól ismert Vampilovval és a legmesszebb jutott lágerlakóval, Szolzsenyicinnel. Liberalizmus és népiség, demokrácia és parasztság, emberi jogok és természetvédelem. Az orosz értelmiség legjobbjainak gondolkodásában azóta tehát összetartoztak ezek a fogalmak. A patriarchális parasztság tragédiája az orosz föld pusztulását szimbolizálta, ami az egész ország (a szó legigazibb értelmében vett obscsina) számára mindennél nagyobb katasztrófa volt. Egyfajta cinikus "kárpótlásként" a győztes osztály, a proletáriátus nevében fellépő állami és pártbürokrácia átvette a paraszti gondolkodás és létforma külsőségeit. Fentről lefelé haladva az egész társadalomban egy határozott "elparasztosodás" ment végbe. A politikai elit tagjai szinte kivétel nélkül a patriarchális falusi rétegekből kerültek ki, és ezt hangoztatták is hamisítatlan tájszólásban, úton-útfélen.12 
Lenin már 1902 óta folyton hangsúlyozta, hogy a tömegek megnyeréséért folyó harcban legfőbb ellenfeleik az eszerek lesznek. 1917-ben aztán egyszerűen átvették az agrárprogramjukat. De csak látszólag. A szociálforradalmárok ugyanis a földet, annak kártérítés nélküli teljes kisajátítása után, örökös használatba akarták átadni a parasztságnak. Méghozzá úgy, hogy annak tulajdonosa nem az állam, hanem az obscsina, a faluközösség maradt volna. Ebben látták ugyanis az egyetlen biztosítékát annak, hogy a föld ne váljék a kizsákmányolás eszközévé.A szegényparaszti származás persze csak az állami és párthivatalnoki pályán "működött" igazán. A szellemi fronton már "Lejba" (Lev Trockij) ideológiai uralkodása idején sem volt igazán jó ajánlólevél. Hát még ha a - természetes valójából kiforgatott - parasztság tragédiáját szólaltatta meg egy-egy olyan nagyságrendű költő, mint Szergej Jeszenyin, Alekszandr Tvardovszkij, vagy olyan írók, mint Szergej Zaligin, Alekszandr Szolzsenyicin! Ez utóbbinak a Matrjona háza című rövid elbeszélése jóval nagyobb vihart kavart annak idején, mint akár az Iván Gyenyiszovics, akár a politbüro bármely határozata.13 Úgy tűnt, hogy a szibériai szálfa termetű, nagyevő és nagyivó, egyszerűen gondolkodó Jelcinnel sikerül majd megkötni egy tisztességes kompromisszumot. El is készült az állami támogatással kialakítandó farmergazdaságok programja. Ám a kolhoz- és szovhozvezetőket képviselő Agrárpárt és a kommunisták makacs ellenállása miatt az új földtörvényt csak nem sikerült elfogadtatni a Dumában. Talán majd Putyin? Mindenesetre abban, hogy minden gazdasági és egyéb probléma mellett is a viszonylag fiatal elnök népszerűsége évek óta nem süllyed 62 százalék alá, bizonyára benne van a sokmillió falusi kisembernek ez a - nagyon is józan és megfontolt - csodavárása. Ami egyben persze minden diktatúra melegágya is. A világháborúra készülő Sztálin a szimbolisták Moszkva környéki ligeteit víztározókká, a Fehér-tengert a Fekete-tengerrel összekötő hajózható csatornarendszer részévé alakíttatta át. A háborúnak aztán vége lett, a sebtében vasesztergályossá meg harctéri hőssé átképzett paraszt ifjak családot alapítottak, és ide jártak ki a világ legolcsóbb villanyvonatával gombászni, áfonyázni. De alighanem túl jól sikerült a dolog. A nagy melegre való tekintettel a világ legolcsóbb vodkáját ugyanis sörrel kellett hígítani, és ez sok üres üveggel járt. Eldobálták továbbá a hatalmas, vastag, zsíros papírlapokat is, amikbe a világ legolcsóbb vadászkolbászát csomagolták. És ettől összedőlt újra egy világbirodalom, maga alá temetve jó szándékú értelmiségiek egész nemzedékeinek az illúzióit is. De sebaj, hiszen Kortennél és Daunceynél most készülnek éppen az újak. Térjünk vissza azonban Szibériába! Talán itt a legvérfagyasztóbb a szovjet rendszer csődtömege. Itt értjük meg tehát legelőbb, hogy mit is jelent az igazán nagy volumenű folyamatok megfordíthatatlansága. Fektessen akár mesebeli összegeket is egy-egy újsütetű milliomos egy-egy választási kampányba, az ígéretek itt megvalósíthatatlanok. Ezzel az ökológiai csődtömeggel terhelve Szibériát nem lehet szanálni, és nem lehet kiárusítani. Az utóbbi kétszáz év során az oroszok erre a nyersanyagban és energiában gazdag területre telepítették a nehéz- és vegyipari, meg a fegyvergyártó óriásüzemek nagyobb részét, az ott élő népek érdekeinek és a természeti környezet megóvásának teljes figyelmen kívül hagyásával. Az olajkitermelés minden áron való erőltetése nemcsak finnugor rokonaink, a vogulok, a hantik, manysik és a marik földjét tette tönkre, hanem a tatárokét, a csecsenekét és a kazahokét is. Az ipari körzetek népsűrűsége most már jóval nagyobb a legfejlettebb ipari országokénál is. A Bajkál-tó, a Balti- és a Fekete-tenger elszennyeződése pedig legalább akkora ökológiai katasztrófát jelent, mint az Amazonas menti őserdők pusztulása. És akkor nem szóltunk még az egykori és a mai fegyverkísérletek következményeiről, például a nagy szibériai folyók elszennyeződéséről. Az Urálban, a Kuznyeck-medencében, vagy Krasznojarszkban a környezetvédelem ma tehát a szó szoros értelmében élet és halál kérdése. Nem véletlen, hogy éppen Krasznojarszkban építették meg a mesterségesen létrehozott bioszférák első kísérleti telepét. A rendszer a külvilágtól csak némi energiát igényel: teljes tápanyag-, oxigén- és vízszükségletét a rajta lévő növényzet biztosítja. Ez a kozmikus rakéták és az űrbázisok világa. Meglehet azonban, hogy ez a Föld jövője is: ha így megy tovább, az emberi élet feltételeit - akár egy holdbázison - itt is már csak mesterségesen lehet majd előállítani. Nem véletlen, hogy ezt először Novoszibirszkben ismerték fel - az említett két könyvnek a szerzői. Az itteni tudósok tisztában vannak azonban vele, hogy a probléma még ennél is sokkal nagyobb: az egész ország mentalitását, az emberek életformáját és gondolkodását kell megváltoztatni. A környezetvédelem tehát legalább annyira ember- és társadalomtudomány is kell legyen, mint az összes többi üdvtan együttvéve. És mint ez a két könyv mutatja, meg is próbál az lenni. Szibériára figyelnek most a világ igazi gazdái, az amerikaiak is. Ők bezzeg jól tudják, amin az orosz sajtó nem győzött eléggé csodálkozni, hogy Szolzsenyicin, a "vermonti remete", miért Szibérián át tért haza, amikor a fogadóbizottság a repülőtéren várta. Tudják, hogy Oroszország - a közvetlen szomszédjuk. Az Alaszka és a Csukcs-félsziget közti Bering-szoros nem szélesebb, mint a La Manche-csatorna. Szellemi értelemben legalábbis vagy száz éve működik már Amerika és Oroszország között egy olyan csalagút, amely kiküszöböli Nyugat-Európát. Ezt akarta hangsúlyozni az agg író a több hétig tartó vonatozással, vizsgálódással. Mert hogy ő olvassa az orosz irodalmat. David Korten és Guy Dauncey helyi pénzzel gazdálkodó közösségeit jóval megelőzve, még Szolzsenyicin nagy példaképe, Tolsztoj megbízásából kezdte el Kaliforniában letelepíteni az orosz parasztokat Georgij Szulerzsickij, a Művész Színház rendezője. Ezek a közösségek mára tönkrement farmerekkel és városi munkanélküliekkel, gyermekeiket nevelő kismamákkal és alkotószabadságon lévő professzorokkal egészültek ki, és - a remények szerint - a jövő kapitalizmusának, a társadalmilag ellenőrzött szivárvány-gazdaságnak a legfőbb bázisát jelentik. Érdekes, hogy mióta hazaköltözött, és a miniszterhelyettesből lett bankároknak meg pártvezéreknek kellemetlen megjegyzéseket tesz, honfitársai nem lelkesednek már annyira Szolzsenyicin ötleteiért. Ami a hatalmat illeti, annak persze érthető a sértettsége: a Moszkva melletti házának hatalmas kertjében morcosan sétálgató, könyvei tiszteletdíját a nyomorgó volt lágertársaknak utaló író folyamatosan visszautasítja a neki felajánlott magas kitüntetéseket. De hát nem szimpatizál vele például az "orosz nemzeti eszme" két nagy harcosa, Zjuganov kommunista vezér és az - úgynevezett - liberális demokrata Zsirinovszkij sem. Bármilyen furcsa, az egyetlen kivétel a fiatal elnök. Lehet, hogy Oroszországban a reformereknek törvényszerűen környezetvédőkké is kell lenniök? Mint már említettem, az első orosz elnök, a glasznosztyot a peresztrojkától elválasztó Rubicon átlépésére készülő Gorbacsov annak idején az akkor még élő klasszikushoz, Leonyid Leonovhoz, az Orosz erdő írójához ment el tanácsért. A Jelcint leváltó, de a szovjet rendszer restaurálását mindenáron elkerülni igyekvő Putyin meg Szolzsenyicint kereste meg. Az egykori KGB-vezető és az egykori Gulag-fogoly hosszú órákat sétálgatott együtt a kertben, és meghányták-vetették az ország sorsát... A posztumusz rehabilitáltak hosszú névsorában két fényes név tűnik a szemünkbe: Ny. D. Kondratyev és A. V. Csajanov. Ez a két nagy tudós és politikus tette a modern társadalomszervezés közkincsévé és mentette át az orosz demokratikus és környezetvédő mozgalomba az eszerek örökségét. A Szabad Közgazdász Társaságban csodagyerekként indult Kondratyev huszonöt évesen a Kerenszkij-kormánynak a gabonapiac felügyeletét ellátó államtitkára lett. A begyűjtés során nem alkalmazott erőszakot, és így elérte, hogy a polgári-demokratikus forradalom kilenc hónapja alatt hétszer annyi gabonára tettek szert, mint a szovjet kormány aztán az egész 1918-as évben. A pénzügyi népbiztosság Konjunktúra-kutató Intézetének igazgatójaként is azért küzdött, hogy ne vegyék el véglegesen a parasztság termelési kedvét. Ekkor alkotta meg továbbá az 50 éves ciklusok elméletét, amely magyarázatot jelent a kapitalizmus mai restaurációjának, sőt fellendülésének az okaira is. A NEP aktív támogatója volt, annak bukása után letartóztatták. "Vallomásában" a kistulajdonosi szabadvállalkozások szükségességéről beszélt. Az Agrárgazdasági Tudományos Kutatóintézet vezetőjének, Alekszandr Csajanovnak perében szintén annak a bizonyos, a bírák szemében egyenesen az ellenforradalommal azonos Paraszti Munkapártnak a megalapítása volt a fő vádpont. Szoros szálak fűzték emellett az eszerek vezette szövetkezeti mozgalomhoz is, amelynek "főkolomposait" már 1922-ben letartóztatták. Csajanov és tanítványai (N. P. Makarov, L. N. Jurovszkij, A. G. Dojarenko ) a szövetkezetek és a családi árugazdaságok egymást segítő és kiegészítő rendszerét dolgozták ki. Ez nem felelt meg a pártvonalnak, és Csajanovot ezért 1939-ben kivégezték. Eszméi ma Oroszország Parasztpártjának fő szellemi örökségévé váltak. A tudományos világnak egészében azonban nagyon rossz a véleménye az orosz politikáról. Ennek bizonyítéka az is, hogy az említett két könyv szerzője a természet- és társadalomtudományok szemléletének egyesítésével próbálja megalkotni az ökológiai kutatások komplex módszerét. Kidolgozták a természeti és társadalmi katasztrófák előrejelzésének matematikai eszközeit, amelyek segítségével felbecsülhető az a kockázat, amelyet egy-egy döntés elfogadásával vagy elutasításával a társadalom magára vállal. Vagyis amelyekkel reálisan és felelősen lehetne politizálni. Az agrárfejlődés modern koncepciói címen az Amerikából hazaköltözött T. Sanyin, Vlagyimir Danyilov és Mihail Rejman vezetésével egy nemzetközi szeminárium alakult, amelynek tagjai parasztságkutatóknak nevezik magukat. A következtetések, amelyekre jutnak, korántsem csak az agrárkérdésben figyelemre méltók. A szó legszélesebb értelmében vett orosz kultúra és civilizáció sorsáról van itt tulajdonképpen szó, amelynek az ökológia szerves része, és amely nem lehet közömbös a világ többi népe számára sem. Hogy mit is jelent az ökológiának ez a széles, komplex értelmezése, arra is találunk egy szép példát itt. Mint megtudjuk, az 1939-ben Alma-Atában kivégzett Csajanov professzor - sikeres szépíró is volt. És legismertebb regényének, az Alekszej testvérem utazása a paraszti utópia országába címűnek a cselekménye éppen 1984-ben játszódik, akárcsak Orwell azonos című regényének. Csajanov látomása szerint a munkáshatalmat Oroszországban ekkorra megdönti már a többségi osztály, a parasztság demokratikus forradalma. Majdnem pontosan el is találta. A mű, akárcsak annak idején Herzen és Turgenyev, ma pedig Szolzsenyicin írásai, természetesen előbb jelent meg külföldön, mint odahaza. De bőröndök alján és cipős dobozokban - Adidas-csuka és farmer helyett - mégis megtalálta a hazavezető utat. Az utóbbi évtizedekben ezeket az illegálisan hazacsempészett könyveket falták éjszaka a diákotthonokban. És akárhogy vadásztak is rájuk az igazgatók, a nevelők nagyobb része nem adta ki őket. 
Tolsztoj száz éve Amerikába telepített parasztjai aligha térnek már haza persze, hogy megreformálják az orosz mezőgazdálkodást. Márpedig a puding próbája változatlanul az, hogy megeszik. A diákotthonból most már lassanként ki kell költözni. A botcsinálta ökológusoknak és biokertészeknek viszont eddig sehol sem sikerült még megszerezni a politikai hatalmat Kelet-Európában. Vajon lesz-e majd most is egy nagy ember, aki addig is letelepíti őket valahol?
Jegyzetek
Ökotáj, 33-34. sz. 2004. 123-135. o. |