A teremtő évtized

Az alábbi összeállítás egy történelmi léptékkel mérve igen rövid időszak emlékét eleveníti fel: a nomád nemzedék virágzását és enyészetét a múlt évszázad hetvenes éveiben. Máig nem fordított kellő energiát a magyar szellemi élet e sokak szerint korszakos jelentőségű mozgalom mélyebb megértésére. Mi volt ez egyáltalán? Szórakozási forma? Menekülés? Tiltakozás? Talán leginkább bizonyság. Bizonyság, hogy - hittel, akarattal és életörömmel - lehetséges, társadalmi méretekben is lehetséges az emberi alkotóképességet az élet legszentebb pillanataihoz emelni


Vannak mozgalmak, amelyek mélyén időtlen gesztusok munkálnak. A változó körülmények között is állandó dolgok igénye. Törekvés arra, hogy a változások által okozott bármilyen törések ellenére tudatában maradjunk életünk folyamatosságának. S ma, amikor a divatok áradásaiban vergődő ember személyisége folyamatosságát sokszor csak bizarr különcségekkel véli demonstrálhatónak, egyre inkább keressük azokat a gesztusokat, amelyek a humánum igazi hordozói a történelemben.

Hol találták meg a hetvenes évek Magyarországán a medret azok az energiák, amelyek a közélet elszikesedett parlagjairól menekültek? Egy részük a megújuló népművészeti mozgalomban. Az autonómia és a szervesség igénye öltött benne formát. Ez a periódus elmúlt, de a mai kultúra értékvilágának elemzése, és a népművészet szerepének ilyen összefüggésekben való szemlélete még ma is csak ábránd.

Egyre pontosabban látszik, hogy tévedtünk, mikor ezt a mozgalmat csak a népművészethez való viszonyában láttuk és láttattuk. Búvóhely volt, ahol az ifjúság - mentve, ami még menthető, a maga józanságát - iróniával fedezett csöndes hitét még tárgyiasíthatta. Iskola, ahová visszavonultan, értő közösségben kiérlelheti a biztonság és a szabadság készségeit: a cselekvésnek azokat a formáit, melyek egy nép nagyobb szándékaihoz szükségesek.

Első ránézésre látszik, hogy ezek behatárolt szerepjátékok, de érzékelhető az is, hogy ezek a szerepek egy életformát idéznek meg. Lényegük nem az irracionális vágyódás elmúlt életmodellek kiüresedett rekvizítumaihoz, hanem azonosulás belső világuk értékeivel, azonosulás a körülöttünk kiüresedő világot jobbá szervező erőkkel.

A hetvenes évek népművészeti mozgalmai az ünnep helyreállítására tettek kísérletet - az ünnepet átélő ember a forrásaitól elszakadt világban az életigenlés helyreállítója.

Meddig jutott ez a mozgalom? Nem távoli kultúrák drogmámorosan magába szívott híreit szomjazta, hanem a nagyapák életének ünnepi pillanataiban rejlő jelzéseket. Mégis, amikor tánc közben pattanásig feszültek az izmok, és a zene felszaggatta az idő kereteit, Blake és Nagy László jövendölt Európáról: lopott, édes örömökről és a titkon csent kenyér ízéről.

(Zelnik József)

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mit jelentett egy városi zenésznek nemcsak felvételről hallani, vagy kottából tanulni a parasztzenét, hanem eredeti környezetében, élőben hallani. A hosszú, gyakran nehéz körülmények között megtett túrák, egy, csak harmadkézből hallott prímás felkutatására, valóságos kultúrtörténeti expedíciószámba mentek. Késői Julianus barátok keltek útra szellemi múltunk mélyrétegeibe lemerülve, amit eladdig csak néhány tucatnyi zenetudós ismert és tartott számon. A népi kultúra új birodalmai váltak ismertté a csodálkozó városi fiatal előtt. Micsoda kincsekkel teli világ! Csak Sebő Feriék, Sípos Misiék és a többiek mondhatják el, hogy mit érezhettek, amikor együtt játszottak, játszhattak egy táncházban Dobos úrral vagy a többiekkel. Ezeket a fiatalokat nagyszerű tudósok sora vezette el a parasztzenéhez: Kallós Zoltán, Domokos Pál Péter, Török Erzsébet, Martin György, Olsvay Imre, hogy csak néhányuk nevét említsük.

(Bodor Ferenc)

* * *

A lázadás a klasszicizmus merev szabályai ellen már a XIX. sz. közepétől jelen van az európai művészeti irányzatokban - például a Grimm testvérek többre becsülték a hagyományt az észnél, a természeti alkotásokat a tudatosan megtervezett dolgoknál.

Bartók Béla művészete teremti meg azonban azt a szintézist és azt a világszerte ismert modellt, melyben a népzene legősibb hagyományai és az avantgárd egyszerre jelen van. A hagyományhoz való viszony azonban önmagában is ellentmondásos - a hagyományőrzés és a hagyománytól való elszakadás tendenciái egyaránt jellemzik.

A hazai folklórkutatás, a néptánc és népzenei mozgalom szakemberei, több évtizedes egymásra épülő, egymás munkáját segítő elméleti és gyakorlati tevékenysége fejlesztette ki azt a módszert, mely "magyar modell" néven ismeretes a világban. Lényege, hogy a magyar folklór-kutatás filmen, hangzóanyagon, szövegben rögzített dokumentumai, különböző terjesztő csatornákon és a visszatanítás folyamatai révén, közkinccsé válnak.

Néptánc- és népzenetanításunk pedagógiai módszerei révén nemcsak az iskolákban és együttesekben lehet megismerni ezt a hagyományt, hanem a táncházakban - új közösségeket teremtve - fiatal érdeklődők százai, szórakozva sajátítják el apáik örökségét. Szűklátókörűség lenne azonban nem látni, hogy mindez csak sziget - kulturális összhatása, társadalmi ismertsége minimális.

A magyar népművészet felfedezésének és megmutatásának első korszaka a reformkor, az 1920-as évektől pedig már az egész országban különböző népművészeti bemutatókat tartanak. Paulini Béla - Kodály Háry-jának szövegírója - megszervezi a Gyöngyösbokréta mozgalmat.

A népművészeti mozgalmak második nagy korszaka az 1945 utáni évek - olyan népi alkotók fémjelzik, mint Kántor Sándor, Király Ilus -, majd az 56 utáni konszolidáció, az 1960-as évek, néptáncművészetünk születésének nagy korszaka. Az 50-es éveknek - a mindent elborító sematizmus ellenére - két nagy művészt köszönhetünk. Molnár István és Rábai Miklós máig érvényes művészetének kiteljesedése ez a korszak. A 60-as évek, a szolnoki és zalai fesztiválok, a néptáncegyüttesek minősítési rendszere Györgyfalvay Katalin, Szigeti Károly, Novák Ferenc, Kricskovics Antal, Tímár Sándor művészi alkotó munkáját indította. Az eredeti anyagot, a "tiszta forrást" felhasználva, olyan új, sajátosan magyar táncnyelvet alkottak, melyre az egész európai művészvilág felfigyelt.

Az 1970-es évek, az új folklórhullám, a "táncházmozgalom" korszaka. A táncház, mint hagyományos paraszti szórakozási forma, adta a modelljét a városi táncházak kialakulásának. A városi klubokban, a falusi mulatságok mintájára, a fiatalok parasztzenére táncolnak, szórakoznak. Ez a korszak gyökeresen különbözött azonban az előzőektől: nem színpadi, hanem közösségi mozgalomként jelentkezett. Nem lebecsülendő az a hatása sem, melyet az eredeti hangszeres népzene és néptáncok megismertetésével, a színpadi néptáncművészetre gyakorolt. A néptánc és népzene mellett, új revival jelenség a kézművesség felfedezése. Nyári táborokban tanulják a fiatalok a régi mesterségeket, s a Fiatalok Népművészeti Stúdiója ad keretet szakmai fejlődésüknek és összefogásuknak. A színpadi táncművészet megújul, alapkövetelménnyé válik az eredeti néptánc-folyamatok megismerése. A cigányzenei kíséretet és a népzenei feldolgozásokat felváltják az autentikus hangzású és felállású kiszenekarok. Fiatalok százai fedezik fel az "eredeti" népművészetet. Rendkívül népszerűek a táncházak, sokan indulnak gyűjtőutakra, keresik fel a hagyományos népi kultúrájukat még őrző falvakat, Magyarországon és a Kárpát-medencében. Különösen Erdély szokásokat, viseletet, tánc- és népzenei hagyományokat megtartó, etnikumában változatos, népművészeti örökségében rendkívül gazdag települései hatottak elementárisan az új nemzedékre.

Az érdeklődés többnek bizonyult kulturális, turisztikai divatjelenségnél. Néprajz- és népzenekutatók irányításával filmen és hangszalagon rögzítették a táncokat, zenéket, helyi mesterektől tanulták a kézműves mesterségeket. Megnőtt azoknak a száma is, akik a szórakozásnál mélyebben kívántak foglalkozni a zenével, tánccal és kézművességgel. Tanfolyamok, nyári táborok szerveződtek (Tokaj, Kassák klub), majd a Népművelési Intézetben a táncház-, zenészképzés, s szerveződnek a szövő, hímző, fazekas tanfolyamok, faragótáborok. Mindez visszahatott a hagyományokkal rendelkező falvak kulturális életére, mondhatni megállította, ill. új formába terelte a népművészet törvényszerű bomlási folyamatait. Saját hagyományaik értéke tudatosult, együttesek, hagyományőrző társaságok alakultak, helytörténeti gyűjtemények és kiadványok születtek. A televízió országos vetélkedőivel (Röpülj páva) népszerűsítette és erjesztette ezeket a folyamatokat.

Az 1980-as évek - a kultúra irányítói és a népművészetekkel foglalkozók számára egyaránt nem várt módon - a népművészet reneszánsza volt Magyarországon. A művészeti csoportok nagyszerű teljesítményét a hazai és külföldi közönség egyaránt elismerte. A Bartók, a Bihari együttesek bemutatói, a Néptáncantológia, a Szegedi Fesztivál nagy érdeklődést vonzó, kulturális események voltak. Sebő-Halmos, Sebestyén Márta, a Muzsikás, a Vujicsis együttesek, a beatsztárokhoz hasonlóan, népszerűek lettek, és ebben a műfajban először, külföldi díjak is jutottak a műfajnak. Az Országos Népművészeti Kiállítás sikere (a budai várban rendezték) a megjelenő néprajzi, népművészeti témájú könyvek, hanglemezek, majd az Országos Táncház-találkozó, úgy tűnik, megteremtette a műfaj stabilitását a hazai kulturális kínálatok piacán.

Ami hiányzik és ami nem következett be a 80-as évek reneszánsza után, az az "áttörés". A népművészeti új hullámnak, a "nomád nemzedéknek", az a hatása, mely a népművészettel kapcsolatos nemzeti közgondolkodást egészséges újraértékelésre készteti. Újjáéledtek és máig jelen vannak közéletünkben a népi-urbánus viták. A megosztottság nem segít egy stabil nemzeti értékrend kialakításában, aminek hiányát sajnos naponta érezzük. Egészséges szakmai viták, nagyhatású művészeti eredmények, igazán nagy ívű, kultúrát teremtő és formáló koncepciók egy területen sem születtek, s a kultúra csak a pozíciók osztásánál válik harci tereppé.

Az egyre szaporodó fesztiválok, népünnepélyek, sokadalmak, vásárok, halászlé- és pörköltfőző események létrejöttét egyaránt támogatta politikai szándék, egészséges lokálpatriotizmus, és a közösségi összefogás. Az önmérséklet és a szakmai kontroll hiánya azonban mára zűrzavaros helyzetet teremtett. A bóvli és a középszer áraszt el mindent. A hétről hétre lezárt utak, dübörgő hangszórók, az országot átható pörköltszag és a térdig érő szeméthalmok egyre tragikusabb jelzései egy kaotikus világnak.

(Héra Éva)

A huszadik században se szeri, se száma a nagyvárosi nomádizmus különböző megnyilvánulásainak. Magyarországon már a harmincas években jelentkeztek az azóta is tevékenykedő nyári indián közösségek, a falujárást felvállaló regőscserkészek, és az ifjú kommunisták is a természet lágy ölén igyekeztek illegálisan tevékenykedni.

A hetvenes évek elején Erdély számos falujában még eredeti formájában élt a hagyományos táncélet - szokásrendjével, viseleteivel, hangszeres népzenéjével. Hátizsákos városi fiatalok indultak útnak, fényképezték, magnóra vették az élményeket, és hamarosan a pesti egyetemi klubokban terjesztették, hogy Erdélyben, mint valami egzotikus rezervátumban, egészen eredeti formában él a népzene, a néptánc, a népnyelv - az egész egykori életforma. A hetvenes évek elején, vándormozgalomként fiatalok tízezrei fedezték fel a határon túl élő magyarságot.

A kezdetben egzotikumot kereső fiatalok egy idő után számos meglepetést okozó kérdéssel találták szemben magukat. Kirajzolódott előttük a magyarság egész huszadik századi történelme, sorsa, az elszakított területen élők küzdelmei. A politikai határok megváltozása miatt nyelvi elszigeteltségben élő csoportok magukra maradtak, ezért sokkal jobban megőrizték hagyományaikat, ragaszkodtak régi életformájukhoz, értékeikhez.

Az erdélyi élmények hatására jöttek létre Budapesten, majd a vidéki városokban a táncházak, amelyek voltaképp az ifjúsági klubok formáját követték, ahol a fiatalok saját szórakozásukra népzenét játszottak, néptáncot jártak, természetesen mindennapi viseletükben - farmerban, trikóban, esetleg hosszú szoknyában és népviseleti blúzban.

A népművészeti mozgalom a táncházak után a tárgyi népművészetben is megjelent. Miként a hangszeres játékban, a fiatalok itt is szakítani kívántak a hivatalosan elfogadott stílusokkal, azzal a felfogással, amely csak a népművészet egy szakaszán, a tizenkilencedik század második felében született népi díszítőművészeten átlépve a fiatalok a mesterségek alapformájáig kívántak visszanyúlni. Megértették a "bartóki modell" jelentését: nem az új stílusú népművészetből, hanem a régi stílusban rejlő, sokkal általánosabb esztétikai rendszerből kívántak meríteni, amely sokkal közelebb áll a jelen ízlésvilágához. A még élő és eredeti anyagokkal, technikával dolgozó mesterektől még el lehetett lesni a sok helyen már feledésbe merült formákat, fogásokat, munkamódszereket.

A fiatal alkotók hamar rájöttek, hogy tevékenységüket közösen eredményesebben folytathatják, miként a népélet számos megnyilvánulása is közösségben zajlott. Legjobb formának a nyári tábor kínálkozott, ahol húsz-harminc ember néhány hétig együtt élhetett, dolgozhatott, esténként a tűz mellett táncolhatott, énekelhetett, kicserélhette gondolatait. Egyes művelődési intézmények felismerték a kezdeményezésben rejlő értékeket. Megalakult a Fiatalok Népművészeti Stúdiója, meghirdették a Népművészet Ifjú Mestere pályázatot, amelyeken keresztül sok érdeklődő kapcsolódhatott a körhöz.

A nyolcvanas évekre veszített lendületéből a népművészetet felfedező fiatalok mozgalma. Sokan személyes megélhetési problémákkal kerültek szembe, mivel a fennálló struktúra nem tudta rendszerében elhelyezni az új területeken tevékenykedő alkotókat. Volt, aki megalkudott, és a hagyományos kisipari módszerek felé fordult. Legtöbb eredményre talán azok jutottak, akik munkájukat a közművelődésben vagy az oktatásban folytatták. Bár a nyolcvanas évek végére teljesen megszűnt a néprajzi értékek mozgalomszerű felhasználása, számos eredmény beépült a kultúra különböző szféráiba. Mindenekelőtt a néptánc jelentősége növekedett. Az évtized végére a korábbinál jóval többen foglalkoztak e tevékenységgel, és az évente megrendezésre kerülő táncháztalálkozókat és egyéb folklórrendezvényeket rendkívül sokan látogatták a határokon belül és kívül. Némi késéssel a mozgalom megjelent Erdélyben és más magyarlakta területen is, ahol a hagyományok megőrzésének újabb lökést adott.

A mozgalom utóhatásaként említhetjük azt, hogy a hangszeres népzenejáték ugrásszerűen fellendült. Néhány helyen - hosszú küzdelmek árán - a "táncházas stílus" a főiskolai zeneoktatásba is bekerült.

A kézművesség oktatásbeli felhasználása talán a mozgalom legnagyobb eredménye. Napjainkban nehezen találhatunk olyan általános iskolát, ahol ne foglalkoznának szövéssel, nemezeléssel, agyagozással, csuhéfonással, bőrözéssel, vagy más népi mesterséggel az oktatás keretén belül. Álljunk meg egy pillanatra a nemezelésnél. Ez a mesterség az élő hagyományból már régen kiveszett, a mozgalomban részt vevő fiatalok fedezték fel újra, tanulmányozták eredeti formáit, hogy aztán Kecskeméten, a Szórakaténusz Játékműhely és Múzeumban létrehozzák a nemezelés európai központját.

A hetvenes évek népi kultúrát felfedező mozgalma, a városi nomádok nemzedéke olyan világ megmentésére vállalkozott, amelynek gyümölcsöző hatása talán csak az új évszázadban fog jelentkezni.

(Tarján Gábor)

A tokaji ház

A közösségalakítást, mint a jelenkori művészet egyik ágát, kellene, lehetőleg pontosan jellemezni, mikor a Tokajban épített ház ismertetésébe kezdek. A közösség akkor lehet művészet, ha tagjai létezésére, változásaira figyelnek, e változásokat, sajátos megnyilatkozásokat valami módon felismerik és megjelenítik, anélkül, hogy megjelenítésével létéből kiragadnák. Szemlélet, lélekjelenlét és pillanatra kész alkotóerő szükséges hozzá.

A közösség megjelenítése a cél: úgy vélem, inkább az dönti el tehát egy közösség létét, hogy a jelenlevők hajtóereje és motívumai túlterjednek-e a résztvevők személyes érdekszféráján. Hogy túlterjedjenek, akár ez is lehet a megjelenítés célja.

A tokaji táborok ideje alatt modellt állítottunk, vállalva az eklektikusság veszélyét is. Ez a modell egy épület terve. Egy olyan épületé, mely a tervező szerint bármely közösség együttlétére alkalmas. A terv azonban nemcsak a fizikai alkalmasságot akarta bizonyítani, hanem az együttlét lehetőségeit is megjelenítette.

A tokaji ház építésének előre tudott célja és értelme a közösség, a résztvevők történelmének megjelenítése és egy élő modell, ha úgy tetszik egy avulatlan emlékű, vagy másképpen egy fizikailag létező jövőbeli imagináció létrehozása volt.

(Makovecz Imre)

* * *

Nehéz ennek a mozgalomnak, a műfajnak az előzményeit pontosan megállapítani. A szaktudósok, reméljük, meghatározzák a kezdeteket egészen pontosan. Talán úgy mondhatjuk, hogy a magyar parasztmuzsika, a magyar népdal újbóli térhódítása a "Röpülj Páva" népdalversenyeken kezdődött. Itt kezdtek el vállalkozó kedvű fiatalok eredeti népdalokat énekelni, nem feldolgozott muzsikával álltak a meglepett közönség és a zsűri elé. Áttörésük sikeres volt, díjakat nyertek, a szaktudósok is úgy-ahogy megbarátkoztak a kíséret nélküli énekstílussal. Budai Ilona, Faragó Laura, Ferencz Éva, Halmos Béla 1970-es sikere megnyitotta az utat az eredeti parasztzene életre keltésére. Jöhetett Sebő Feri a zseniálisan megzenésített versekkel, helyet kapott ez a zene a 25. Színházban is, indulhatott a táncház. Magyarországon táncházat először 1972 májusában rendeztek a Liszt Ferenc téri könyvklubban az Építők Bihari Sándor Táncegyüttese szervezésében, Novák Sándor lelkes támogatásával. Később a táncház átkerült a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Házba. A táncház első zenekara a Sebő Ferenc vezetésével megalakult banda volt, ahol rajta kívül Halmos Béla játszott, és később bekapcsolódott a munkájukba Koltay Gergely és Éri Péter is. Aztán újabb helyszínek léptek be, és újabb zenekarok alakultak. Sebőéket követte a "Muzsikás" együttes Sípos Mihály, Hamar Dániel, ifj. Csoóri Sándor tagokkal. Az elejétől fogva komoly szerepet játszottak a táncházban, a tánctanításban a VDSZ Bartók Béla Táncegyüttesének tagjai, Tímár Sándor vezetésével, és az Állami Balettintézet néptánc szakos hallgatói. Rendeztek táncházat a Műszaki Egyetem R. Klubjában, a Kinizsi utcai kollégium klubjában, a várban, a Műszaki kollégiumában, a Kertészeti Egyetemen, a Kassák Klubban, a Bem rakparton, a Csiliben, az Ifjúsági Parkban, az Iparművészeti Főiskolán, a Metró Klubban, a MOM-ban, a Dagály utcai Ifjúsági klubban, a Molnár utcában. A zenekarok nevét is éppen hogy említeni tudjuk: Virágvölgyi, Téka, Tekergő, Regős, Mákvirág, Gereben, a Vízöntő, a Boróka, a Jánosi zenekarok. A zenekarok alakultak, átalakultak, tagok kiléptek, beléptek, mint minden ifjúsági zenekarnál a világon. Néha szólóénekesek is énekeltek a bandákkal: Sebestyén Márta, Vincze Zsuzsa, Fábián Éva, Sárinszky Gabriella. Vidéken is alakultak zenekarok és táncházak. Keszthelyen a Guzsalyas együttes szervezett táncot, Debrecenben a Délibáb, Miskolcon a Nyekergő. Volt és még talán van táncház Jászberényben, Marcaliban, Nyíregyházán, Szegeden, Érden, Balassagyarmaton, Diósgyőrben, Kisterenyén, Ózdon, Békéscsabán, Szekszárdon, Pécsen. Megalakultak a nemzetiségi táncházak is, görög, szerb táncház alakult, híressé vált a "Vujicsics" együttes, amelyik szerb népzenét játszik. A táncházakban a magyar táncdialektus számos táncát járják a fiatalok: mezőségi, széki, gyimesi, nógrádi, dunántúli, szatmári táncok terjedtek el a legjobban. Népszerű a méhkeréki román tánc is. Alakult táncház a csehszlovákiai magyarlakta Komárnóban is, és érdekes ívben visszatérve, Erdélyben is számos városban működik táncház. Valószínűleg a felsoroltaknál jóval több táncházat szerveztek már ez idáig, az elmúlt közel tíz év alatt. Van, amelyik az alapítása óta is jól működik, számosan megszűntek, mások újjáalakultak. A táncház sem csodaszer, bár jó közösségteremtő alkalom és jó szórakozási lehetőség. De ide is éppen olyan fiatalok járnak, mint más ifjúsági klubokba - járnak, mert szeretik, aztán megunják, megnősülnek, kimaradnak. Szerencsés esetben gyerekeiket visszahozzák a gyermektáncházakba. A gyerekek fogékonyak a kemény parasztzenére, a gyors mozgást pedig kedvelik. A táncházak szervezése zenei, tánctanítói, szervezői ismereteket követel meg. És persze, kellenek hozzá jó zenészek. A magyarországi zeneoktatásban azonban a népi hangszeres zenetanulás még jóformán semmilyen szerepet nem játszik, így az utánpótlás, az oktatás az iskolán kívül történik. Különböző tanfolyamokat szervezett a Népművelési Intézet az elmúlt években, a zenészek, a táncosok és az oktatók továbbképzésére. Például 1977-ben a Bem rakparton táncoktatói tanfolyamot tartottak. Székesfehérváron 1975-ben, 1977-ben tartottak a táncosok számára tábort. Ugyanilyet szerveztek Abaújszántón is. A Marczibányi téren a zenészeket oktatták meghatározott időközönként. Valamennyi rendezvénynek az volt a célja, hogy a táncház ügyét valamilyen formában szervezettebbé tegyék, határozottabb intézményi kereteket adjanak neki. Ezek a kísérletek azonban végül is esetlegesek maradtak. Ugyanakkor azon is vitatkoztak, hogy mennyire szükséges egy spontán ifjúsági mozgalmat intézményesíteni. A táncháznak az elmúlt kilenc évben mindenképpen volt egy fénykora, 1973 és 1975 között. Ennek egyik központja a Kassák Klub volt. Itt a táncházat igen eredményes közművelődési tevékenységgel kapcsolták össze. A kéthetenkénti összejöveteleken a Sebő együttes muzsikált, volt tánc- és énektanítás, szerveztek szavalóesteket, meghívtak színjátszó csoportokat. Neves írók, költők, közéleti személyiségek találkoztak a fiatalokkal. Megjelent a Kassákban: Weöres Sándor, Vitányi Iván, Féja Géza, Somogyi József, Olsvay Imre, Makovecz Imre, Nagy László, Illyés Gyula, Szécsi Margit, László-Bencsik Sándor. A klub nyári táborokat szervezett: 1975-ben Pápateszéren, ahol régi vízimalmokat mértek fel, és 1976-ban Abaújszántón. Találkoztak hagyományőrző zenészekkel Domaházáról, és a tábor munkájában részt vett Kovács Tivadar méhkeréki prímás is. A vezetők, Tímár Sándor és Sebő Ferenc a klubéletet átfogóan értelmezték, igyekeztek kiszélesíteni a klubban és a táborokban folyó munkát. Időszaki lapot adtak ki, "Síppal-dobbal" címmel. Lehetővé tették a Pátria archív népzenei lemezek átmásolását. A Kritika, 1977 februári számában Sebő Ferenc így vélekedett a Kassák-ról: "...Olyan nyári táborok voltak, ahol együtt dolgoztunk, szórakoztunk, tanultunk. A klubban merült fel, hogy de jó lenne hosszabb időt együtt tölteni, táncolni, muzsikálni. Arra gondoltunk, jó lehet az, hogy mi ott két hétig szórakoztatjuk őket, de jobb lenne, ha valami munka is folyna ott."

A fiatal népművészek első nyári táborát, első komolyabb összejövetelét Faddon szervezték meg 1970-ben. Pár évig itt gyűltek össze néhány hetes nyári táborozásra a népművészet ifjú művelői, majd Tokajban teremtettek maguknak otthont. Hosszú éveken át, alkalmanként változó programmal ez a hely adott munkalehetőséget a fiataloknak. Kelet-európai népi játékok rekonstrukciója, primitív fazekas technológiák felidézése, dudakészítés, hajléképítés - többek között ilyen feladatok jelentették a táborok munkájának gerincét. Többnyire állandó társaság gyűlt össze a Tisza és a Bodrog találkozásánál lévő, a Népművelési Intézet által rendelkezésre bocsátott alkotóházban. Az országban az évek múlásával megszaporodott azoknak a helyeknek a száma, ahol időszakonként lehetőség nyílt a kézműves alkotómunkára. Táborok szerveződtek szerte az országban, összeálltak lelkes fafaragók Vas megyében, és megkezdődött a munka a kecskeméti Kerámia Stúdióban is. Szervezettebbé váltak a nyári úttörőtáborokban folytatott népművészeti foglalkozások. Egyre több művelődési otthon, ifjúsági ház adott helyet a kézműves műhelymunkáknak. Egykori vagy jelenlegi stúdiótagok szóródtak szét, és foglalkoznak az új nemzedék oktatásával. Az egykori tagok közül sokan beilleszkedtek a meglevő "felnőtt" keretekbe, és hivatásukká vált az eredetileg csak hobbiként művelt tevékenység. Ha el is távolodtak a Stúdiótól, biztos, hogy szívesen emlékeznek vissza a kezdetekre. A Stúdió tevékenysége alig tíz évre tekint vissza. Míg a résztvevők gyarapodó szakmai ismeretekkel felvértezve kereshették helyüket a kulturális életben, mi tanúi lehetünk valami új, minőségileg más folyamat beindulásának. Egy tudatosabb, korszerűbb népművészet-felfogás jelentkezett, a tárgyformálásnak napjainkhoz inkább igazodó jelei mutatkoztak.

(Bodor Ferenc)

* * *

A Nomád Nemzedék története megmutatta, hogy a magyarság kulturális gyökerei olyan erősek, hogy kedvezőtlen körülmények között is képesek új hajtást felszínre hozni. Ez a kultúra - bár ugyanúgy ki volt és ki van téve a civilizáció koptató hatásainak, mint bármely másik - olyan mértékben megőrződött, hogy életformát alakító hatást tudott gyakorolni a hetvenes-nyolcvanas évek fiatalságának egy fogékony részére. Új tartalmat tudott adni az "ünnep" és a "közösség" szónak - habár a kiteljesedésig nem jutott el. Igazi alternatívát kínált a hatalomba merevedett formák helyett: a saját lét, az önszerveződés, az önkifejezés szabadságát.

A rendszerváltás utáni években lezajlott számos változás új helyzetet teremtett a "nomád lét" számára is, ezért egy újabb "nomád nemzedék" a régi minták szerint már nem szerveződhet. Az új körülmények között azonban új modellekre van szükség.

Az egyik a kultúra hiteles formáinak művelése, különös tekintettel - de nem leszűkítve - a magyar népi hagyományokra. A "nomád nemzedék" végzett és végez ma is úttörő munkát e téren.

A másik az ökológiai, ökofilozófiai szemlélet. Ez a mindennapi élet, a létfenntartás gyakorlati kérdései felől indult, mára azonban eljutott azokig a kérdésekig, amelyek az élet alapvető lehetőségének feltételére vonatkoznak.

A minden külső kényszer nélküli hatékony együttműködéshez és együttéléshez kell valamilyen általánosan elfogadható minta, amely nemcsak elveket mutat fel, hanem a gyakorlat számára is fogódzót kínál. Többen próbálkoznak olyan etikai, közösségi modell kialakításával, amely a mai hazai közegben képes szilárd alapot adni ehhez.

A transzcendens felhangok összecsengenek azokkal a hangokkal, amelyeket az ökológia is kihall a természet, a létezés zenéjéből. A népi kultúra pedig mindig is kozmikus távlatokban gondolkodott, alkotott. Úgy tűnik, hogy itt és most ez a magatartási minta az optimális hordozója mind a kulturális, mind az ökológiai törekvéseknek. Ezek megoldása csak egy kozmikus etika alapján lehetséges. Megfordítva: minden etika hamis, amely nincs tekintettel az ember létfeltételét folyamatosan biztosító fizikai és szellemi-kulturális környezetre is.

(Márczi Imre)

Nekünk, "nomád" nemzedéknek az egyik legnagyobb modellünk a hagyomány és modernség összekapcsolása, a bartóki példa volt. Ez a szent evidencia kielégítette, és egyben el is altatta szellemi tájékozódó képességünket, érzékenységünket. Nem mertük végiggondolni, hogy Bartóknál a hagyomány és a modernség összekapcsolása csak a forma. A leszűrhető lényeg az, hogy a bartóki tett, ha modell, annyit jelent: minden nemzedéknek ki kellene találni valami zseniálisat, valamit, amit ez az anyagiasságba és unalomba ájult világ nem tud kikerülni. Mi volt ez a nomád nemzedék? Mik voltunk, mikor mások voltunk, mint ez a hamis mássággal mismásoló világ? Talán ez a nomád kísérlet időutazás volt a politikai utópiák másvilágából az emberléptékű élet közepe fele.

Be kell látnunk, barátaim, az a legszemérmetlenebb vád, hogy ez a mozgalom egy üvegbura alá menekülés, mégis igaz volt. Mentség talán annyi, hogy ez a menekülés az életünkből hiányzó legfontosabb jelenségek közelébe vitt. Hogy az üvegbura a mindennapokból kiszakított ellopott idő terében az élet legemberibb ügyeit, az élet aranyágát, a zenét, a táncot, az alkotó kézműves munkát, a közösség élményét idézte meg az élet kellemesen aljas kábítószerei helyett.

(Zelnik József)



Ökotáj, 33-34. sz. 2004. 114-122. o.