Az alábbi írás egy még mindig létező székely kisnemesi gazdaság -- udvar, kert -- leírása. Az elmúlt évtizedek megpróbáltatásait türelemmel és kitartással megélt gazda ennek a kisbirtokosi életformának talán utolsó képviselője.

A falu valahol a Kárpátok keleti karéjában húzódik meg, félrevonulva a főutaktól, lassan emelkedő, fákkal borított hegyoldalakkal szegélyezetten. Messze, hátul magasodnak a havasok, kúpalakú csúcsukat felhők övezik, a késő délutáni fény hol feketére, hol sötétzöldre váltja a színeket. Meglepően nagy falu, házai fel-felkúsznak a patakok mentén egészen az erdők alá, zűrzavaros utcákon lehet a házak között tekeregni, a deszkakerítések mögül kutyák morognak az idegenre, öregek biccentenek köszönésünkre. A lakosság gyakorlatilag teljesen székely, rajtuk kívül még párszáz magyarul beszélő cigány húzza meg magát a faluban jobbára szétszórva. A település központján lomhán végigkanyargó aszfaltút a mellette futó patak medrét követi, ezen lehet eljutni a középkori templomhoz, aminek nyaranta sok látogatója akad.

A szomszéd megyéből származó Jancsó család 1625-ben kapta meg kardokkal és búzakalászokkal ékesített nemesi címerlevelét. A megye nemes családjairól szóló könyv szerzője szerint az első adatok a famíliáról a XVI. század közepéről valók. Jancsó István 1727-ben költözik falunkba, miután elvette Byroga Máriát, egy helybeli osztályos nemes lányát. Az egyik félreesőbb völgyben építettek házat maguknak, s a család immár 270 éve nem mozdult erről a helyről, ami térségünk történelmét ismerve nem kis teljesítmény. A család minden körülmények között ragaszkodott vagyonához, az elvesztett közbirtokossági erdőkért óriási pereket folytattak a Cs. famíliával, mígnem a falu megunva az évtizedekig folyó pereskedést, birtokba nem vette az erdőt, s ezt a döntést később a megye jóváhagyta. Az iratok szerint itt a családok XVI--XViI. századi levelekkel kívánták igazukat bizonyítani.

A család férfitagjai igyekeztek kitörni a megyei kisbirtokosi létből, néhányan elmentek a faluból és értelmiségivé váltak. A XVIII. században az egyik tanulni vágyó ifjú Bécsbe került, s királyi udvari titkár lett belőle, de akadt közülük a székek királyi perceptora, minorita zárdafőnök, levéltári hivatalnok, fiskális procurator és adótisztviselő is. Miközben ezek a családtagok saját életüket élték, többnyire távoli vidékeken, a faluban maradottak vagyont gyűjtöttek, ottani mértékkel mérve közepeset. A Királyhágón túl bizony a pár tucat hold szántó nem számított volna soknak, igazi birtoknak. Örökösödés folytán viszont nagyon sok "életet" -- kertet mondhattak magukénak. Voltak béreseik, napszámosokat fogadtak, marháikat a szomszédos falu mészárszékén értékesítették.

A szigorú szellemben nevelt utolsó generáció élte meg a különféle impériumváltozásokat. A számos fiútestvér fogadalmat tett apjuknak, hogy nem hoz rangon aluli asszonyt a házhoz. A három lánytestvér is méltó, mondhatni előkelő nevelést kapott, házitanítójuk volt, zongorázni tanultak, nyelvekre próbálták őket oktatni. Kisasszonyokká váltak egy egyre jobban idegenné váló világban. Az udvarlók, kérők elmaradtak az öreg kúriából, a szigorú apa vizslató kérdéseire nem adtak elfogadható választ a vagyonukat lassan elveszejtő, háztűznézőbe érkező birtokosfiak.

A rövid magyar világ, 1940--44 között legalább anyagi reményekkel kecsegtette a családot a hadiszállítások miatt, de a peremvidéki lét feszültségét jól érezte mindenki. 1944 után kinek-kinek az a sors jutott, amitől féltek; fogság, börtönök, táborok. A faluba vezényelt jöttment hivatalnokok minden eszközt megragadtak a birtokhoz erősen ragaszkodó Jancsó család megtöréséhez. Jött a kollektív, elvették a szántókat, az oly hiába perelt erdők is állami kezelésbe kerültek. Mégis meghagyták az ősi kúriát, ahol a szülők és a hat testvér lakott, és meghagyták az azt körülvevő belsőséget, fejenként vagy egy hektárt. És maradt még egy-két "élet" a szomszéd faluban is -- talán más nevekre íratva. Ide, a völgybe húzódtak vissza fogcsikorgatva a család férfitagjai a munkatáborokból, fokozatosan lelkiekben is eltávolodva a falutól, lenézve azt, mert jól látták, hogyan megy tönkre néhány év alatt a gazdálkodás rendje. A megmaradt kert a falu szélén volt, mögötte már csak a hegyek, községi legelők, ahol reggelente méla és unott tehenek kolompolva másztak fel az itatótól a gerincre, hogy alkonyatkor újra jelezzék megtértüket a völgybe. A drótkerítéssel védett birtokot szabályosan őrizték kutyákkal, gyümölcsérés idején őrjáratokkal. A család önellátásra rendezkedett be az ötvenes évektől fogva. Rengeteg marhát tartottak az alomszagtól súlyos levegőjű gerendaistállóban. A teheneket, köztük az elkülönítetten tartott magyar ökröket kihajtották a saját kerti legelőre, ha felszáradt a harmat a mindig friss füvön. A lekaszált szénát egy óriási szénapajtába hordatták be, gondosan elrejtve az egyik megmaradt hintót. A szénapajta beállójában a hatvanas évek közepétől fogva csak két hosszú szekér árválkodott, a többit " elvitték a közösbe. Aztán elfogytak a lovak is, a fiúk az ökrökkel döcögtek be a faluba nagyritkán, s őket hajtva tűntek el a kert fölötti rengetegbe, tűzifát gyűjteni. 1951-ben meghalt a családfő a tizedik évtizedbe lépve. Temetésén előkerült a gondosan dugdosott régi porcelán és ezüst szerviz, kihúzták a nagy asztalt, damasztabroszra csöppent a féltve őrzött magyarvilágbeli vörösbor. Amikor az utolsó vendégek s rokonok is elhagyták a hosszú, fákkal s bokrokkal szegélyezett bejárón a házat, csak az öregedő ifiurak és kisasszonyok maradtak ott csibukozva, szipogva, nekibúsulva. Túléljük őket -- biztatták egymást a pislákoló petróleumlámpa fényében.

Az idő múlását csak egy-egy testvér halála jelezte, ilyenkor az egyre csökkenő létszámú vendégsereg -- valahai s helyben maradt birtokosok -- jött el a halottbúcsúztatóra, ami a kert egyik fás részén lévő családi temetőben zajlott le. Összeszorított fogakkal vettek búcsút az elhalttól, némán hallgatva, hogyan szól a harang az öreg és az új templomban egyaránt.

A kert jól szolgálta őket. A gyümölcsfákat rendben metszették, a körtéből, almából kompót lett, kis címkével az üvegek oldalán. A szilvát befőzték, ilyenkor a völgyet betöltötte a kondér szilvaízek illata -- s néha pálinkát főzettek belőle a szeszfőzdében, hogy legyen mit adni a béreseknek, napszámosoknak. A nagy pityókaföldek jól teremtek, s kukoricából is került minden évben a padlásra, ha el nem vitték a beszolgáltatást ellenőrző fogdmegek. A veteményesben megtermett néhány zöldségféle is, és egy elkerített részen tyúkok, libák, kacsák kapirgáltak mit sem sejtve jövőbeni sorsukról. A kerten egy patak futott le a hegyekből. Hol megduzzadva az esők után, nagy fatörzseket görgetve s vetve a partra, hol majdnem kiapadva. Régente felduzzasztottak egy nagyobb mélyedést, és halakat telepítettek a vízbe. A kert jó felét erdő borította, a legkülönfélébb fafajtákat ültették ide még a múlt században. Volt japán akác, tölgy, fenyő, gyertyánfa. Néhány magányos óriás fenyőt meghagytak a legelők közepén, talán a szépség miatt, ezek törzse aztán meghízott az idők folyásával együtt. A kerítés mellett málna és eper piroslott ki a zöldből, ide jártak a medvék ötösével-hatosával. A vadul ugató kutyákra rá sem hederítettek, vad morgással ijesztették a szűkölő ebeket. A medvék egyedül a tüzet respektálták, ilyenkor megálltak a felső kerítésnél, és bőgtek, tiltakozásul, hogy kizárattak a paradicsomból. Kukoricaéréskor valósággal lángolt a határ, mert rájárt az állat, s vadászni nem volt szabad. Néha bemerészkedtek a tyúkólakig, ilyenkor a tehenek bőgése riasztotta a háziakat. A fáklyákkal, hálóingben előrohanó gazdák elől mindent letaposva törtetett vissza a vadonba a medvécske. Némelyiket szőréről ismerte Péter, a legfiatalabb fiú, aki egyszer majdnem összeverekedett egy torkosabb erdőlakóval.

A nyolcvanas évek végét csak Péter élte meg, magára maradt öreglegényként. A kisasszonyok elmentek a megtartó és őrző családi temetőbe, már régen előkészített márvány sírköveik alá pihenni. A ház lakóival együtt fogyott a jószág is, eladták a teheneket, borjúkat. Napjainkban Péter magányosan ballag ki reggelente a három tehénnel a legelőre, ahol azok megrészegedve a szabadságtól, rögvest futkározni kezdenek. Ilyenkor hosszas hajkurászás után áll helyre csak a rend. Az öreg egyedül uralja birodalmát, merengve a történéseken.

A politikai változásokra csak legyint, nem bízik az új hatalomban, s a faluban vezető szerepet játszókat sem taksálja valami sokra.

Jancsó Péter azonban szívós fajta, már elhagyta a nyolcvanat, de biztos abban, hogy még tíz évig fog élni. Ez a kert, akárhogyan is van, eltart engem -- szokta volt mondogatni ritka vendégeinek. Ugyan a gyümölcsfákat már elég régen nem nyeste meg senki, a málnát is a vitaminkedvelő purdék eszik le, de a kert még egészében véve romlatlan, érintetlen, önmagát tisztítja és tartja rendben. Ha tudományosan nyúlnánk e többhektáros ősvilághoz, biztos, hogy felborulna az egyensúly, akár a természetben, akár a szomszédokkal való viszonyban. A szénafű pedig elégedett a fundus jelenlegi állapotával.