stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   




[1]A romantika nagy mesemondója, Jókai Mór hosszú élete során dolgos, termékeny írónak bizonyult, aki kiapadhatatlanul ontotta magából a szebbnél szebb történeteket. Alkotókedvét, szárnyaló képzeletét nem csak regényeiben kamatoztatta. Gyerekkora óta kedvvel rajzolt, festegetett, sőt a kétkezi munkát sem vetette meg. Az írás és a közéleti szereplés mellett jutott ideje, energiája másfajta alkotómunkára is.

Aki regényt ír, nem a mának él, az tud messzire tekinteni, talán még a jövőbe is látni. Jókai nem egy, akkor futurisztikusnak tűnő ötletéről derült ki, hogy az mégsem csak álom vagy utópia volt. Ez a teremtő fantázia, a jövőbe vetett hit szükséges a kertépítéshez is. Aki kertet teremt, növényt telepít és gondoz, az tud türelemmel várni az időre, mely meghozza a gazdag termést; az képes meglátni a majdan termőre forduló fát, a dés növényzetet, mely belakja a pusztaságot. Jókai számára a kertészkedés nem egyszerű kedvtelést, kikapcsolódást, nem is csak gazdálkodást, vagy megélhetést, hanem a természettel, kedves fáival és madaraival való együttélést, szüntelen párbeszédet jelentett. A tájnak, a növényeknek, kiváltképp a fáknak lelkük van, csak legyen ember, aki érti azt.[2] Jókai ilyen értő ember volt. Számára a szabad természet volt a "sokat-írás" titka, s miként írja, alkotás közben "...látok füvet, fát, virágot, gombát, fatörzset, szederindával befutott nádkunyhót..."[3]

Regényeiben az írói képzelet, a szárnyaló fantázia hol itthoni, hol messzi tájakra röpíti az olvasót, s miközben váratlan, mesés fordulatokban bővelkedő cselekménysorokon át a Jó és a Rossz vívja meg-megéjuló harcát, nagyon is valósághű tájleírások teszik hihetővé, megélhetővé a sorsokat, a történeteket. A gyermekkori élmények, a rév-komáromi iskola kertészete, a pápai és a kecs- keméti gimnáziumokban szerzett botanikai tudomány, a kényszerű bujdosás a Bükkben és a budai hegyek rengetegeiben, majd a két keze munkájával teremtett tündérkert a Svábhegyen: ezek az ismeretek, élmények, tapasztalatok adtak alapot Jókainak a gazdag, már-már tudományos alapossággal festett tájképekhez, kertábrázolásokhoz, növényleírásokhoz. A romantika természet iránti elkötelezettsége és szeretete tükröződik minden tájleírásában, s ez ötvöződik az alapos botanikai és környezetismerettel. Természethű tájleírásai már a realizmus gondolatát vetítik előre.

Jó százötven év telt el azóta, hogy az Istenhegy keleti lejtőjén, a Sváb falunak vagy "hétháznak" nevezett kis település szomszédságában egy nyaralónak alkalmas házat, s vele két és fél holdnyi földet vásárolt Jókai. De nem ám akármilyen föld volt az, hanem "egy mély gödör, sok agyagdomb, törmelék halom, szakadékos hegyoldalak; benőve mind földi bodzával, galagonya, borbolya és kökénybozóttal. Napokig eltartott, míg baltával, fűrésszel utat bírtam magamnak törni, hogy meglássam mi az, amit fölvásároltam"[4] - írta Jókai a jegyzeteiben. Botanikai ismeretei és kifinomult természetszeretete a terméketlen, egykori kőbánya helyén virágzó kertgazdaságot varázsolt. Ma talán bio-kertészetnek és egyszersmind bánya-rekultivációnak neveznénk azt a szemléletet és azt a folyamatot, ahogy Jókai a kertjét építette, alakította. Büszke volt arra, hogy kertjét, szőlejét nem a kincset érő erdőkből vette el, hanem inkább visszaadott valamit a Hegynek abból, ami valaha az övé volt. Semmit sem utált jobban, mint az esztelen természetpusztítást, amit a szőlőterületek gyarapítása végett az erdőterületekben véghez vittek. "Nincs rettenetesebb mongolcsorda, mint a szőlősgazda! Elpusztít erdőt, ahová csak telepszik. Nem szent előtte a százados bikkfa, tüzelőfának felaprózza"[5] - írta a hatvanas években az esztelenül terjeszkedő szőlőbirtokok láttán.

Az 1850-es évek elején a Svábhegy magasabban fekvő részeit még sűrű erdők borították, "füvészek és rovargyűjtők számára valódi kincsesbánya" volt ez a terület. Bár a hegyre vezető utak mentén (Orbánhegy, Istenhegy) mindenütt szépen gondozott szőlők tűntek fel, a Svábhegynek igen kevés állandó lakója, s még kevesebb rendszeres nyaralója volt. Jókai hamar felfedezte, hogy a hegyvidék micsoda menedéket jelent, jelenthet a városi lakosság számára. 1854-55-ben sélyos kolerajárvány tizedelte Pest város lakosságát. Jókai így írt erről: "Ha látnák a pestiek reggelenként onnan a hegyekről, micsoda sűrű barna füsttel és gőzzel kevert levegő-iszapban fürdik az egész város, nem mernének lélegzetet venni az utcán." A legegyszerűbb orvosság a tiszta hegyi levegő!

A "Hajdan, most és valaha" című elbeszélésében Jókai így vallott a svábhegyi vállalkozásáról: "vakmerő gondolat volt ebbe a helybe belekapni! Meredek hegyszakadékok, felváltva kivájt üreggel; földibodza- csalit, galagonyaerdő, aztán egy nagy darab sivány, esőtől kilégozott füvet nem termő agyagtér, kőpor piromidok, üszögtől égett levéltelen fák, három holdnyi területen!"[6] De nem ijedt meg a feladattól, a felhagyott kőbányából, a vad bozótosból nehéz, fáradságos munkával virágzó kertgazdaságot teremtett.

A környezeti adottságok javítása nagy tapasztalatot és alapos természetismeretet követelt. Legelébb a jeges északi széllel kellett megbirkóznia. "Embernek nincs arról fogalma, hogy mi volt az a svábhegyi szél - elféjta az a lámpást a szobában a bezárt ablakon keresztül s ha jó kedve szottyant, három napig ki nem lehetett miatta lépni a szobábul: jéliusban lefagyasztotta a fölfutó paszulyt."[7] A lakóház előtti fennsíkot tehát észak és nyugat felől a környéken honos lombos fákkal ültette be Jókai. "...rossz talajba ne ültess jó talajból vett fát."[8] A szélvédő erdő fáinak legtöbbjét maga gyűjtötte a környező erdőkben, vagy az ott gyűjtött magokból szaporította. A fásítást hegyi és korai juhar, szilfa, barkócafa, magas kőris, vadgesztenye és mindenekelőtt hársfa alkotta. Ebből négyfélét is ültetett, hogy illatos virágzásukat minél tovább élvezhesse.

A szelet tehát megfogta. Most következett azonban csak a nagy munka: megfogni a földet, megfogni a napot, megfogni a vizet.[9] A meredek hegyoldalt három nagy lonkára (teraszra) alakította, a rézsűt a földből kifordított, amégy haszontalan kövekkel megtámasztva. Ezek a kövek fogták aztán meg nemcsak a földet, de a napot is, s tartották ott a meleget a szőlőtöveknek. A szárazon rakott terméskőfal valóságos hőtá- rozó, s nem csak a szőlőtőkék hálálták meg a hűvös nyári estéken a kőfalakból áradó meleget, hanem a Füredről idetelepített fügefák is. Ezzel a módszerrel évente kétszer szüretelhetett az ízletes, melegkedvelő gyümölcsből.

A budai hegyek karsztos kőzetén a víz ritka nagy kincs. A középkori Budát vízzel ellátó Mátyás kétja jó hész percnyi járásra volt a Jókai-kerttől, onnan puttonyban, szamárháton szállítani a vizet bizony fáradságos munka lehetett. A "megfogni a vizet" elv tehát a kertészet létfontosságé aranyszabálya volt. Jókai a lehulló esővíznek egy cseppjét sem engedte elfolyni. Az ereszről összegyűjtött vizet ciszternákban tárolta, s ezeket akkor is használta, mikor már rég vezetékről kapta az ivóvizet. A lonka belső felén 1 m széles és ugyanannyi mély árkot ásatott, majd dés földdel megrakatta, hogy minél több vizet tudjon magában tartani. Ami víz pedig elkerülte ezt a csapdát, azt a kerti ciszternákban fogta fel. A teraszok, lonkák végén, az alsó kerítések mentén, az utak végén mindenütt mesterséges vízcsapdák gyűjtötték, tárolták az éltető vizet.

A kelet felé tekintő kerti teraszokra Jókai szőlőt telepített, mégpedig főleg a hazai fajokból. Még a filoxéra támadása után is megmaradt a honi vesszőknél. Gondosan vezetett jegyzeteiben nyolc borszőlő és öt csemegeszőlő fajta beszerzését említette.[10] Volt, amit barátaitól kapott, volt, amit Entz Ferenc kertészetében vett.[11] Kertészgazdászati jegyzeteiben pontosan leírta, milyen módszerekkel vette fel a harcot a magyarországi szőlőskerteket sorra romba döntő gyökértetű-támadással szemben. Mai szemmel tekintve is példamutatónak tekinthető talajgazdálkodással védte meg a kártevőtől a szőlőtöveket, s így nem csoda, hogy az ő kertjében a szüret jó hírű, vidám eseménynek számított még akkor is, amikor országszerte egész tájegységek váltak kopárrá a filoxéra miatt.

A szőlőn kívül tartott még kertjében sokféle gyümölcsfát, részben a szőlőskertben, részben a lakóház alatti és feletti kerti teraszon, de még a veteményesben is. Különböző utazásairól gyakran hozott kertjébe ő maga is, meg Róza asszony is egy-egy oltóvesszőt, csemetét. A látogatók, barátok, rokonok is gyakran lepték meg valami növénykülönlegességgel, egy-egy saját szaporításé gyümölcsfával. Legjobban a körtefát kedvelte, abból több mint 30 fajtát említett a jegyzeteiben a korán érőtől a téli körtékig. Magát a "körték palatinusának" tartotta. Új fajták vásárlására Jókai soha nem sajnálta a pénzt. A legjobb helyen vásárolt, egyenesen Entz Ferenc kertészetéből.[12] Feltehetőleg a télikörte-oltványokat szerezhette be itt, mert Entz volt az, aki először kezdte Magyarországon népszerűsíteni ezeket a körte fajtákat. A körtén kívül sokféle gyümölcsöt termesztettek még a Jókai-kertben, ezek egy részét Jókai maga oltotta: többféle almát, cseresznyét, megy- gyet, ringlót, szilvát, őszibarackot, kajszit, aztán természetesen diót, gesztenyét, no meg ribiszkét, málnát, egrest, naspolyát, sőt fügét is.

A házból, s a később a ház elé épített takaros verandáról pompás kilátással tárult fel a város a Csepel-szigettől fel egész az Óbudai-szigetig. A veranda előtt végig a ház mentében kis díszkert pompázott, ahová Jókai az édesanyja komáromi kertjéből elhozott jácintokat és centifóliákat (Rosa centifolia, Burgundi rózsa) ültette. A kor divatja szerint kis növényágyakban és mellettük dézsákban pompáztak a különféle évelők és virágos cserjék. A három kör alaké gruppot nevezhette Jókai "trillage"- nak. Itt - jegyzetei szerint - fehérliliom, tulipán, többféle rózsa díszlett.[13] A virágok között tett említést néhány cserjéről is. A kert kedves és illatos dísze lehetett a lonc (Lonicera sp.), a kékszakáll (Jókainál angol bokor, Caryopteris incana), a saját oltásé piros akác (Robinia hispida), de mind közül legjobban kedvelte a gránátalmát, melynek piros virágaiban nap mint nap elgyönyörködött. Az orgonabokrok, a thuják egy-egy emléket, egy-egy kedves barátot idéztek fel.

A házhoz vezető utat Jókai kedvenc hársfái szegélyezték. Legjobban az illatos "fehérlevelű" hársfákat (Tilia tomentosa, magyar hárs) kedvelte. A kőkapu, s a kerti ét ekkor még a Költő utcai mély völgyi étról nyílt, a mai Tündér utcai torkolattal szemközt, innen vezetett fel a ház elé.

A ház előtti kis díszkert, a "terrace" meredek rézsűvel szakadt le az alsó kertbe. Ide homokkőből rakott lépcső vezetett. Az alsó kertben a gondosan telepített szőlő mellett Róza asszony veteményesében paradicsom és bab ontotta a termést, de dinnyét, spárgát és epret is termesztettek itt. A völgybe lépcsőző szőlősorok között mindenütt egy-egy körtefa vagy cseresznyefa kapott helyet.[14]

A ház mögötti kerti teraszt a lejtő mentén szederfák övezték.[15] Ezt a kertrészt leginkább gazdasági vagy munkakertként használták. A birtok vásárlásakor itt már állt egy kis faház, egy kis kerti "supni", melyet Jókaiék istállónak alakítottak át a tehenek és a vízhordó csacsi számára. Hamarosan megépült a majoros ház és egy tágas istálló is, majd a helyben "talált" kőből tágas, boltozatos pincét is építettek, melynek lejárata a majoros házból nyílott.[16] Itt az épület előtti téren folyt minden ősszel a szüreti munka. Árnyékadónak ide Jókai egy terebélyesre megnövő hegyi juhart (Acer pseudoplatanus) ültetett.

A felső kert részben a gazdag, változatos szőlőültetvényeket, részben a szélvédő fásítást és néhány díszfát jelentett. A gyűjteményes kertek divatja Jókait nem nagyon kapta el, hiszen természetszemlélete inkább a tájra jellemző növények ültetését diktálta. De feljegyzéseiben - talán egy-egy kirándulás emlékeként - az akkoriban még növényritkaságnak, legalábbis különlegeségnek számító lombosfát is megemlít: tulipánfát (Liriodendron tulipifera), trombitafát (trombitacserje, trombitafolyondár, Campsis), bignoniát (szivarfa, Catalpa bignonioides), vörös levelű bükköt (Fagus silvatica "atropurpurea") és külön részletezés nélkül hét fenyőt.[17] Külön történet fűződik egy májusfához (Padus avium), melyet vesszőről szaporított és nevelgetett az ablaka alatt, s mely az író nagy betegsége alatt maga is kiszáradt, majd együtt, egymást erősítve, biztatva gyógyultak meg. Nem egy gyönyörű vagy éppen megrázó történetet tudott, amelyek a fák és az emberek közti szoros "lelki" kapcsolatot mesélték el. A désan termő fák között volt néhány liha, virágot, gyümölcsöt soha nem hozó, csak dísznek jó példány, melyek gazdáik balsorsa miatt nem teljesíthették feladatukat: a néma diófa, amely egy kedves baráti család öngyilkos leányára emlékeztetett, a terméketlen körtefa, melyet egy tragikus sorsé hegyi sváb paraszt hozott Jókainak, vagy a komáromi bencés tanár halála után meddőre fordult füredi meggyfa.

A kert néhány év alatt komoly gazdasággá nőtte ki magát. A termőre forduló szőlőskert és gyümölcsös mellett Jókai az Orbánhegyen és a Kétvölgyben is vásárolt már termőre fordult szőlőbirtokot, majd a hatvanas évek elején a Normafánál egy 11 holdas szántóra és erdőre, csalitra is szert tett. Mikor pedig a szomszédos telkeket a bajba jutott tulajdonos eladni kényszerült, itt is vásárolt még néhány holdat, mondván: jó lesz lucernásnak.

A kert azonban nemcsak a kertészkedés, a természettel való kapcsolat, párbeszéd helyszíne volt, hanem sok híres Jókai-mű születésének tanéja, helyszíne. A Svábhegy az írónak egyfajta menedék, félreeső, s mégis mindenhez közeli azilium, ahol a világot látó és láttató alkotóember meg tud béjni az emberek elől. Kerti magányában kedves dalosmadárkái röpíthették képzeletét messzi tájakra. A kora reggeli és alkonyati kerti séták során - jó gazda módjára - nem csak a növényeket vette szemügyre, hanem gyakran itt merített ihletet munkájához is. A lakóház mellett kis kerti pihenőt alakított ki, malomkőből asztalt, s köré íves padot épített. Az ülőhelyet két oroszlánalak vigyázta. Sok szép Jókai mese, s néhány kedves festmény született itt.

Az 1860-as évektől Jókai figyelme megoszlott a Svábhegy és Balatonfüred között. Róza asszony szerint jót tett szervezetének a füredi homok. Hamarosan telket vett, nem is rossz helyen, "a templom mögött, ahol a savanyé víztől kihajlik az ét Füred- falva felé."[18] Sógora ugyan intette, hogy terméketlen, bogáncsos az a föld, de Jókainak már volt ebben gyakorlata: "Éppen az a szép benne, az a nagy élvezet, mikor a földet kényszerítjük, hogy teremjen."[19] És megvette azt a sivatagot is, bár hamar rájött, mily könnyelmű vállalás volt egyszerre három birtokot fenntartani, hiszen nyár csak egy van, s minek akkor két villa. Mégis, 1870-re felépítette a füredi villát, s attól kezdve, jó másfél évtizedig a nyár egy részét itt töltötte a család. Ezekben az években már nem volt kellemes a svábhegyi kert, mert a szomszédba zajos kocsma költözött, s a hegyet mindenütt ellepték a mulatozók, a részeg fuvarosok és vincellérek. A hetvenes években a balatonfüredi kert jelentette a menedéket az író számára, a svábhegyi kertet inkább csak műveltette. Szüretkor azonban mindig megjelent, azt soha nem hagyta másra.

A hetvenes évek közepéig tartott a szőlőskertek terjeszkedésének korszaka a Buda környéki hegyekben. A sok száz, nem ritkán több ezer négyszögöles nyaralókertekben azért sok helyen meghagyták a természetes erdőállományt, de a Jókai által csak "szőlőmívelő vandáloknak" nevezett szőlősgazdák - a Svábhegy népszerűségét kiaknázva - gátlástalanul irtották az erdőket, még a hűvös északi lejtőkön hatalmasra nőtt bükk és tölgyerdőket sem kímélték, pedig ott igazán nem sok bor teremhetett. "Mert aki azért pusztítja ki az erdőt, hogy krumplit vessen a helyébe, annak mentsége, hogy éhes, de aki szőlőért irtja a ligetet, az csak szomjas, s ez nem mentség."[20] Néhány év mélva Jókai már sélyos vízhiányról írt: "a részeg fuvarosok maguk mind ittak, de a lovaiknak egész nyáron nem adtak inni: lévén a víz drágább, mint a bor." 1878-ban aztán hatalmas jégverés verte el a Buda környéki szőlőskerteket. Bármily furcsa, Jókai szinte még örült is - bár saját kertje is erősen megsínylette a jégesőt -, hogy a kocsma-világra leséjtott a természet csapása. A jég előkészítette, a filoxéra pedig felgyorsította a tájhasználat-váltást. A nyolcvanas évekre az egykor gazdagon termő szőlőbirtokok kopár pusztasággá váltak. Csak az ő gondosan kezelt tőkéi mutatták, hogy a természetet értő gazda érrá tud lenni a legnagyobb csapáson is.

A svábhegyi kert virágkora a nyolcvanas évek közepéig tartott. Amikor 1886-ban Róza asszony elhunyt, kicsit a kertnek is leáldozott. "Óh, milyen nagyon szerettük mi a fákat!" - írta Jókai a közös gondolatokról, amelyek őt és feleségét összefűzték. Jókai- né persze praktikusabb lélek volt, a gazdaság gondja, az állattartás, a majorság irányítása az ő vállát nyomta, a konyhakertben csak ő dirigált. De a hatvanas évek kocsma-korszaka, a reggelig tartó mulatozások zaja őt is zavarta, s a füredi nyaralást és villaépítést is azért sürgette, hogy ne kelljen folytonosan csalódni a Svábhegyben.

Jókai, a kertész számára mindig is a szőlő jelentette a gazdaság lényegét. A szüret mindvégig a hegy fontos eseménye volt, ahol az író rendre személyesen vezényelte a munkálatokat. Az 1896-ban íródott Kertészgazdászati jegyzetek középpontjába is a szőlőt állította, annak gondozásán keresztül vallott természetszeretetéről. Hitte, hogy a jó gazda számára minden szőlőtőke, s minden gyümölcsfa vagy "lombfa" egy-egy sajátos személyiséggel, lélekkel felruházott lény, saját történettel, saját igényekkel. A kerttel, a fákkal való folytonos együttélés, az értő párbeszéd a legjobb étmutató a kertész számára.

A kertek, ahogy az ember is, mulandó lények, folytonosan változnak, alakulnak, az ifjékor és a virágkor után óhatatlanul eljön az idős kor, s aztán az elmélás. A kilencvenes évek végétől Jókai jobbára csak szemlélődni, kártyázni, borozgatni járt fel a Svábhegyre. Kései fellángolása, a Nagy Bellával kötött házassága is mintha tovább gyengítette volna a kerttel való kapcsolatát, hiszen a fiatalasszonnyal való gyakori utazgatás miatt alig maradt ideje a Svábhegy számára, no meg a rokonok, barátok is rendre elmaradtak. A második feleség nem bizonyult olyan gondos gazdasszonynak, Jókai halála (1904) után még egy ideig ugyan tartotta, gondoztatta a kertet, de 1922-ben végleg megvált a Költő utcai birtoktól.

A Jókai-kert előbb egy pesti gyárosé lett. Az éj tulajdonosok pedig természetesen a maguk ízlése szerint formálták át a kertet. Ekkor kerülhettek a majoros ház előtti kerti térbe az örökzöldek, a feketefenyők, a jegenyefenyők és a borókák. Majd többszörös tulajdonosváltás következett, míg végül az ötvenes években államosították a birtokot, és az Országos Természetvédelmi Hivatal kezelésébe került. Az egykori tornácos nyaraló a háboréban megrongálódott, és sajnos egyszerűbbnek látszott teljesen elbontani. Helyére a Természetvédelmi Hivatal céljainak jobban megfelelő, nagyobb kétszintes irodaépületet emeltek. A nagyobb alapterület miatt az épület előtti kis díszkert szinte teljesen eltűnt. A majoros ház, átalakítva és mára frissen feléjítva, szerencsére megmaradt, falán kicsiny dombormű képében tekint ránk az író. A kert 1976 óta kultúrtörténeti értékként védett, országos jelentőségű természetvédelmi terület. A Természetvédelmi Hivatalnak helyt adó épületben kicsiny Jókai emlékszobát rendeztek be.

 

Az emléktáblába vésett idézet szerint a svábhegyi birtok volt az igazi ihlető táj: "Édes zöld fáim! Ha egyszer valaki idejön azt kérdezni, miért tudtam többet dolgozni nyáron, mint télen, mondjátok meg neki, hogy ti is ott voltatok akkor." Végső nyughelyét is csak kedves fái alatt tudta elképzelni. "Úgy akarom és meghagyom, hogy itt hagyjanak pihenni a Svábhegyen. El ne vigyenek a Kerepesi éti kertbe, a sok kérkedő márványoszlop közé. Tegyenek oda a négy fehérlevelű hársfám alá. A hársfák megőriznek engem, én meg a hársfákat." Kívánsága nem teljesült. A nemzet halottja, annak rendje s módja szerint, a Kerepesi temetőben kapott végső nyug- helyet. A sírra a svábhegyi kert kapujának fájából faragott síremlék került. Később azonban a hálás utókor ezt is kicserélte egy méltó márvány síremlékre.

A Jókai-kert látogatói a Svábhegyen ma egy gondozott, beállt, idős díszkert és egy extenzíven fenntartott erdőskert vagy parkerdő különös keverékét járhatják be. A bejárat átkerült a Költő utca felső részére, ami valóban könnyebb megközelítést jelent, mint az eredeti, völgy felőli bejárat. A gépkocsival való behajtás onnan aligha lett volna megoldható. A kerti ét kézenfekvő, ámde szerencsétlen, tájidegen módon aszfaltburkolatot kapott. Az ét enyhe ívvel és lejtővel kanyarodik be az irodaház elé, előtte a város felé tekintő keskeny oldalkertben, hársfák árnyékában áll az író kőasztala és Róna József Jókai szellemét idéző Anakreon szobra. A majoros ház előtti kertrész, az egykori "munkakert" ma gondozott díszkert, bár a feketefenyő fasor erősen rontja a kerti képet. A felső rézsűt ma is zárt szélvédő fásítás, beállt ligeterdőszerű növényzet borítja. Az irodaházon tél elterülő kerti teraszt néhány idős, elvadult gyümölcsfa, alma- és körtefa szegélyezi. Szőlő- vagy gyümölcsöskert nyomát sehol nem látni.

A Madártani Intézet "ideiglenes" faháza körül, valamint a Steindl-ház felett - a természetvédelmi célokkal összhangban - természetszerű erdő képét mutatja a felső kert, gazdag vadvirágos rét csalogatja a rovarokat és a madarakat, hatalmas, olykor 100 évnél is idősebb fák, bükk, vérbükk, hárs, magas kőris, vadgesztenye vonzzák a tekintetet. Ezek egy része talán még Jókai korából származik, más részük a szőlőkultúra leáldozásával megindult spontán erdősülés tanéi lehetnek. Az elmélt években a madártani bemutató mellett szabadtéri kőzettárlat is helyet kapott a kertben, de a természetes fauna is rendkívül gazdag. Az utólagosan kialakított geológiai sétány - a vitathatatlan természetvédelmi, oktatói, szemléltetői célok ellenére - sem igazán illeszkedik a kert térszerkezetébe, karakterébe. A völgybe lefutó egykori szőlőskert helyén ma részben lakótelek van, részben zárt kaszálórét. A faház mögött, a meredek rézsű padkáján kicsiny zöldségeskertet alakítottak ki az itt dolgozók. Csak a Jókai- kert történetét igazán ismerőket mosolyogtatja meg az eldugott kis veteményeskert: nini, hiszen itt éjra paradicsomot termesztenek!

A Jókai-kertben járva manapság a látogató inkább csak a természetszeretetet élheti meg abból a hatalmas örökségből, amit Jókai ránk hagyott, s aminek része volt ez a Költő utcai kert is. Az egyre jobban záruló, erdős ligetes karakter kevéssé emlékeztet az egykori tudatos téralakításra, az író szabadtéri alkotó-műhelyére és a virágzó kertgazdaságra. A természeti értékeken tél a Jókai-kert irodalomtörténeti, művészeti és helytörténeti értékekkel bíró kertépítészeti alkotás, melyben műemléki értéket képviselő építmények, tárgyak és több, még Jókai által ültetett fa találhatók. A kert sajátos szellemiségét Jókai természetismerete és természetszeretete, valamint a Kertészgazdászati jegyzetekben is közre adott kísérleti kertészeti módszerei jelentették.

Civil kezdeményezésre 2007 februárjában ideiglenes jelleggel történeti kertként is védelem alá került a Jókai-kert. Jelenleg tehát kettős védelem alatt áll, ami a magyarországi történeti kertek esetében gyakori, hiszen a műemléki, illetve örökségvédelmi törvény hatályba lépése előtt, vagyis a történeti kert mint védelmi kategória megszületése előtt a természetvédelem tudta csak biztosítani az elmélt évszázadok kertépítészeti alkotásainak védelmét. A kettős védelem azonban a Jókai-kert esetében különösen indokolt és sokatmondó, hiszen a kert értékei összetettek, s mind a természetvédelem, mind a kultúrtörténet szempontjából fontosak. A kert nagyobb részére jellemző természetközeliség Jókai gondolkodását és természetszemléletét is visszatükrözi, így a természetvédelem és a kultúrtörténeti szempontok kiegészítik egymást. Ami a kertet történeti kertté emeli, az nem egyszerűen Jókai emléke, hanem a hely szellemisége, a természettel való találkozás és együttélés élménye, valamint a kert helytörténeti jelentősége, a 19. század közepi-végi kertkultúra és tájhasználat, s nem utolsó sorban a Jókai-féle szellemi műhely emléke. A történeti kertként való védelem remélhetőleg elindítja a már régóta időszerű rekonstrukciót, a kert éjraélesztését, amely természetvédelmi és kulturális központként, szabadon látogatható és kulturális rendezvényeknek helyt adó emlékhelyként egyaránt nagy érdeklődésre tarthat számot nem csak a helyi lakosok körében, hanem a Jókait becsülő, a természetet, a kultúrát, az irodalmat, a magyar történelmet szeretők népes táborában.


[1]Jókai Mór levele Dr. Fenyvessy Ferencnek, 1880. július 14. In: Jókai Mór levelezése 1876-1885.Argumentum-Akadémia, Budapest, 1992. S. a. r. Győrffy Miklós. 106. old.

[2]"Óh, a fák oly okos lények, azokban lélek lakik! Én gyilkosnak tartom, aki egy nemes fát kivág." ln: Jókai Mór: Az aranyember. Akadémiai, Budapest, 1964. S. a. r. Oltványi Ambrus. l.k. 90. old.

[3]Jókai Mór: A tengerszemű hölgy. Akadémiai, Budapest, 1972.S. a. r. Szekeres László. 26. old.

[4]Jókai Mór: Kertészgazdászati jegyzetek. Athenaeum, Budapest, 1896. 46. old. A továbbiakban: Jókai, 1896.

[5]Jókai Mór: "Hajdan, most és valaha". In: Uő.:Megtörtént regék. Révai Testvérek, Budapest, 1897. 268. old. A továbbiakban: Jókai, 1897.

[6]Jókai, 1897. 262. old.

[7]Jókai, 1896. 46. old.>>

[8]>Uo. 51. old.

[9]Külön fejezetben tárgyalja a problémát: Jókai, 1896. 45-52. old.

[10]Jókai Mór: Följegyzések. III. notesz. Akadémiai, Budapest, 1967. 145-177. old.

[11]Entz Ferenc honvéd főorvos volt, aki a világosi fegyverletétel után lett "műkertész". Előbb a Csömöri éton létesített kertészetet, majd a Gellérthegy keleti lejtőjén 1860-ban alapítottVincellér és Kertészképző Gyakorlati Tanintézetigazgatója lett.

[12]Entz vagy egy tucat körtefajta leírását adta meg, köztük a Jókai-kertbe is telepített Kármán, Vilmos és Császár körtékét. Ld. Jókai, 1896. 49-53. old.

[13]A rózsafajtákat sajnos Jókai nem jegyezte fel, egyedül az édesanyjától származó centifóliákat említi jegyzeteiben.

[14]Váli Mari: Emlékeim Jókai Mórról. Budapest, 1955. 115. old.

[15]A Jókai ház helyén épített hivatali épület főbejárata innen nyílik.

[16]A majoros ház, s vele a kőboltozatos pince feléjítása nemrég fejeződött be. A Jókai-kertben ez az egyetlen megmaradt épület.

[17]MTA Kézirattára, MS 343/7 Jókai Mór kertjének fáiról készült kimutatás. MS 4309/196 Jókai hagyaték listája.

[18]Ez 1867-ben történt. Vö. Mikszáth Kálmán:Jókai Mór élete és kora. Akadémiai, Budapest, 1960. S.a. r. Rejtő István. II. k. 67. old.

[19]Uo.

[20]Jókai, 1897. 269. old.


+ betűméret | - betűméret