Budapesti Negyed 57. 2007/3 - Jókai Budapestje

„Hidd el, jobb ha Budán kelsz fel,
Ott csendes az este, nyugodt a reggel…”
(Részlet egy kortárs dalszövegből)

Az 1526-os mohácsi csata után még 15 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a törökök valóban learathassák a magyar történelem egyik legbaljóslatúbb eseményének gyümölcsét. 1541-ben a török hadsereg elfoglalta Budát, a már szétszabdalt Magyar Királyság szívét, ezzel beköszöntött az uralom, amelynek felbomlását 145 évvel később város 1686-os visszafoglalása tetőzi be. Buda megszállása szimbolizálta a török uralmat, Jókai Az utolsó budai pasa című regényének címe pedig ennek az állapotnak a végét érzékelteti. A cím jól tükrözi a szöveg struktúráját, hiszen a Véggel a priori együttjáró (Új) Kezdet nem jelenítődik meg, a regény a törökök bukásáról szól, és itt meg is akasztja saját történelmi narratíváját. A regény Jókai szövegkorpuszában éppen ezért külön tekintéllyel bír, a szerző által sajátosan megalkotott történelemkép megakad, bár Az utolsó budai pasa narratív keretével valójában kilép ebből a dimenzióból, és furcsa aktualitást nyer. Jókai a saját szájíze szerint olvasztja egybe felhasznált történeti, és más jellegű forrásait, néhol akkurátusan lábjegyzetel, néhol viszont szilárd tényeket ferdít, ezzel szövegszervező aktusa túllép azon, amit történelme „megalkotásakor” egy történetíró művel a történelemmel. Az utolsó budai pasa ettől függetlenül történelmi regény, megírása pedig tisztán „szépirodalmi” aktus, egyetlen, igencsak zavaró szöveghelye nem zavarja meg az olvasási folyamatot, csupán a Budával kapcsolatos retorika szenved csorbát. A „Budával kapcsolatos retorika” viszont annak ellenére fontos egysége a regénynek, hogy olybá tűnik, a város a legtöbb esetben szimpla kontextusát, hátterét adja a narrációt feltöltő eseménysorozatnak – ennek oka, hogy az uralmat, majd az uralom végét, illetve az – a regényben igaz nem ábrázolt, ám az olvasói kompetenciában minden bizonnyal meglévő – „új uralom” kezdetét Buda városának teste újra és újra elszenvedi, így a „kézzelfogható” történelem a város alakulástörténetével, a változások nyomainak felszín alatt meghúzódó narratívájával egyenértékű.

A történetírás Hayden White-hoz köthető paradigmaváltása valójában „csak” felszínre hozta azt a jóval korábbi vélekedést, hogy a történetíró sokban hasonlít a költőre, a történetíró által létrehozott szöveg közel áll az irodalmi szövegekhez, a történelmi narratíva pedig „verbális fikció”.[1] A történeti dokumentumként vizsgált, ám némiképp mondai mellékzöngével is rendelkező krónika White szerint cselekményesítés után lesz történet, és a teoretikus ezt a folyamatot egyenrangúvá teszi Collingwood „konstruktív képzeletének” narratív folyományaival.[2] A történészek diskurzusának legnagyobb problémáját White abban látja, hogy megpróbálják eltussolni a történelem irodalmi fundamentumait, s így folyton el-beszélnek a tulajdonképpeni problémák mellett.[3] Collingwood egyenesen azt állítja, hogy bár „a történész és a regényíró műve megegyezik abban, hogy mindkettő a képzelet műve”, a történész saját munkáját igaznak gondolja, míg a regényíró nem feltétlenül.[4] Az irodalmi gondolkodás (és itt nem a kortárs posztmodern [ál]történelmi hagyományra kell gondolni) régen felülbírálta ezt a vélekedést, hiszen ahogyan több mű magát „igaznak” próbálja beállítani, holott eltér egyfajta történelmi tényhalmaztól, úgy több történeti munkát is illettek a hazugság vádjával. Előbbire eklatáns példa Az utolsó budai pasa, utóbbira pedig Suetonius császár életrajza, ami például Tacitus munkáival szembeállítva egyenesen nevetségesnek tűnik (például hogy fér bele a történelmi narratívába a császárkori Róma madárjósainak jóslatsorozata, vagy egy császár jellemzésekor miért fontos az, milyen volt az adott „imperátor” lábszára stb.). Más kérdés, hogy Jones, Augustusról szóló történelmi munkájában[5] lépten-nyomon Suetoniusra hivatkozik, persze fenntartva a Caesarok élete című munka „hiteltelenségét”.

Ha a szigorú értelemben vett történetírói szövegeket stílus és nyelvezet szempontjából akarjuk elkülöníteni egymástól, akkor ehhez a kategorizáláshoz jól használhatók Burke egységei: a strukturális (elemző), és a narratív (elbeszélő) kategóriák.[6] Értelemszerűen utóbbi áll közelebb a szépirodalmi szövegekhez, amitől példának okáért csak a dialógusok hiánya különbözeti meg. Burke megoldása a két tábor közti szakadék csökkentése érdekében, hogy a történelem az irodalmi szövegformákat felhasználva próbáljon átlépni korlátain: felveti, hogy a történetíró használhatná a tudatfolyamtechnikát (Joyce, Woolf), a heteroglosszát (Faulkner), az alternatív befejezéseket (Fowles), de akár a Geertz által megoldásként javasolt „sűrű leírást” is, ám ezeket az ötleteket végül elveti, illetve ezek összevonására szólít fel.[7] Burke akár tudatosan, akár tudattalanul, de az irodalom jövőbeni irányát szabta meg, azét az irodalomét, amely – akárcsak az „eddigi” történetírás – túl tud lépni az eddigi neologizmusokon, és a már meglévők látens segítségével valami merőben újat alkot. Ha csupán Rex Warner Julius Caesar című szövegét vesszük figyelembe (amiben Julius Caesar fiktív egyes szám első személyű önéletírását olvashatjuk, igaz – a szerző szerint – „valódi” történelmi adatokat felhasználva), valóban nehéz feladat eldönteni, hogy történeti műről vagy regényről beszélhetünk. Véleményem szerint csupán a nézőpont (a szöveg dialógusokban szegény) miatt nem lehet szó regényről. A megoldás, már ha létezik egyáltalán, a szövegelőttes és szövegutáni tényekben rejlik: egy szöveg felvet bizonyos prekoncepciókat, több esetben éppen a Genette által paratextusnak nevezett műfaji megjelölésnek köszönhetően – ettől kezdve az elvárások és az eredmény közti játékot az olvasó tudata, az olvasás tartja kontroll alatt, aminek a végén az interpretatív benyomás egy virtuális skálán leképezhető véleményt eredményez, miszerint az teljesen megfelel az elvárásoknak, teljesen eltér azoktól, vagy valahol a két szélsőség között csapódik le. A horizontösszeolvadás teóriája hasonló: ott az olvasó elvárási horizontjának kell találkoznia a szöveg horizontjával, ilyen esetben ideális az olvasat. White szerint a történelmi narratíva nem reprodukció, hanem az olvasó gondolatait irányító, ezeket „érzelmi vegyértékkel” feltöltő narratíva, ezenkívül a „valóság” és a „fikciók” közötti metaforikus hasonlóságokat felhasználó narratíva.[8] A „történelmi” címke elhelyezésekor így az olvasóra komoly feladat hárul, és nem csupán az ellenőrzés végett, hogy mennyire igazak a leírtak, hanem hogy hosszú távon ez a címke valóban mást jelentsen, mint – a közös alapok ellenére – az irodalmiság. Az olvasók teljesítik be a recepciót, ami egy adott szöveg létmódját biztosítja, annak hanyatlását vagy bukását idézi elő.

Az olvasás, esetlegesen az újraolvasás(ok) után Jókai regényének történelmi aspektusa nem sérül, sőt, kiegészülhet azzal az újabb intencióval, miszerint – White gondolatának megfelelően – a regény megszabná a történelmi eseményről való gondolkodásunk irányát. Erre szolgál a narratív keret, amiben a narrátor a magyar nemzethez szól, antropomorfizálja az oszmán birodalmat, és a szöveg olvasását a „mi voltál?, mi vagy?, s mi légy?” kérdésre adható válasz megfogalmazásaként definiálja. A regény 1859-ben íródott, és bár hazugság lenne propagandacélzatú szövegként beállítani, tény, hogy a Bach-korszak zűrzavarában Az utolsó budai pasa Végként való olvasata látensen az új (az aktuális) Vég elősegítéseként is szolgálhatott. Amellett, hogy a didaktikus-parabolikus olvasat (szükség van a nemzeti összefogásra, szükség van hősökre, bátorságra és ugyanakkor szerencsére stb.) mind 1859-ben, mind a mai napon visszaolvasva releváns értelmezési szempont lehet,[9] a keretbe foglalt eseménysorozat valójában az utolsó budai ostromról szól, hiszen – leszámítva az 1848–49-es szabadságharc epizódját – a kiegyezést követően a két szomszédos város Budapestté fuzionált, a budai várostest elvesztette önállóságát – eszerint Az utolsó budai pasa az időben utolsó lenyomatát adhatja egy olyan kultúraváltásnak, amely együttjárt a várostest „plasztikázásával”.

Jókai regényének főszereplője Petneházy Ferenc, Thököly Imre kuruc kapitánya, aki a regény elején a budai pasa társaságában hallgatja Ihanzádé, a jós jövőre vonatkozó tanácsait. Ezek szerint a törökök bukása elkerülhetetlen, ráadásul éppen a jelenlévő Petneházy lesz az első magyar katona az ostromlók seregéből, aki a várba bejut. Abdi pasa látszólag eltekint a jövő átírásától, azaz Petneházy elfogatásától, ám amikor a magyar vitéz később személyesen a jóstól hallja, hogy a basa három nap múlva elfogatja, már kételkedni kezd. A helyzetet bonyolítja, hogy Petneházy Tellibe, Abdi pasa lányába szerelmes, akivel éppen kapcsolatuk megszilárdításáról beszélgetnek meghitten az éj leple alatt. Ihanzádé világít rá a szerelmi kapcsolat mélyén nyugvó ellentmondásokra: álruhában kocsikázni hívja a vitézt, és felfedi a leplet Telli valóságos lényéről: a lány kurtizán. A csalódott ifjú immár megbizonyosodva szerelmese és a basa hazugságairól, a menekülés mellett dönt, amit ráadásul az a tény is „katalizál”, hogy a jós is felfedi kilétét. Gábor a korábban elhunyt jós bőrébe bújva próbált lavírozni az udvarban, és segíteni a török uralom várva-várt bevégzését. Petneházy és Gábor elszöknek, Tellit egy félreértés nyomán (őt nézik Petneházynak) megölik, Abdi pasa pedig már csak lánya holtteste és a szökevények búcsúlevele felett dühönghetett. Petneházy a várból kijutva találkozik volt szerelmével, Kanizsay Borbálával, aki iránt szíve újból lángra lobban, ám a hölgynek más kérője is akad. Funkenstein gróf és Petneházy fogadást kötnek: azé a lány, aki előbb bejut az ostromlott várba. Hamarosan elkezdődik az ostrom, és a jóslat beteljesedik: az ifjú vitéz nyer a német gróffal szemben, így elnyeri kedvese kezét. Funkenstein, mielőtt a nyertes arájához indulna, lakomát ad, amin Petneházy mérget nyel, így nem sokkal az indulás után meghal. A feltételezett tettest, Funkensteint hamar utoléri a végzet: rajtakapják, amint a törökökkel egyezkedik Buda átadásáról. Halálra ítélik, és kivégzik.

Azáltal, hogy a regény leegyszerűsítve Buda ostromáról szól, háttér és színpad, kontextus és eseményhalmaz szorosan összekapcsolódik. A felhasznált források tekintetében viszont a két egység elkülönül, hiszen Jókai a régi Buda leírásakor, a helyszínek bemutatásakor nem hivatkozott Johann Christoph Wagner városrajzára (hiszen a tényeket a kontextusteremtés poétikai eszközeivel „színezte ki”), viszont az események tudósításakor jelölte a forrásokat, és törekedett a következetességre: magyar és német, történelmi és ismeretterjesztő forrásokat is felhasznált. A „montázs-technikát” Jókai úgy alkalmazta, hogy a részleteket mesterien összemosta, ahogy azt Czunya Miklós is megfogalmazta: általában „a kölcsönzött adat és anyag nagyon széteső, összefüggéstelen. Itt már igazi elbeszélő tehetségre [Az én kiemelésem. – V. A.] volt szükség, hogy összefüggő történet legyen belőle.”[10] Cserey Mihály históriájának témája elsősorban Erdély, ám mivel Buda ostroma természetszerűleg az erdélyi (tulajdonképpeni magyar, hiszen az ország másik két területe török, illetve német befolyású volt) viszonyokat is érintette, a szerző megemlékezett az ostromról: Petneházy alakját és a megmérgezéséről szóló anekdotát innen vette Jókai. Cserey munkája az erdélyi történetírás hitelesnek tekinthető, ám szükségszerűen szubjektív („fél-történelmi”) munkái közé sorolható, nem úgy, mint Szalay Lászlóé, akinek Magyarország története című szövege már a „szakmai” történetírói korpuszba sorolható. Az utolsó budai pasa szerzője két német krónikát is felhasznált az ostrom szabatosabb ábrázolása érdekében: az egyik a nyilvánvalóan ismeretterjesztőbb jellegű Siegrich geendigter Türcken-Krieg című munka volt, amivel regénye befejezéséhez (hatvani kaland és Funkenstein árulása) talált anyagot, a másik forrás Hammer-Purgstall oszmán birodalomról szóló munkája volt. Jókai egyedüli saját cselekménymozzanata a Kanizsay Borbála kezéért vívott harc megalkotása volt, amivel viszont ügyesen közös nevezőre hozta a látszólag eltérő forrásokból összeállított „cselekményt”. Rajka László[11] hívja fel a figyelmet a szerző ferdítéseire, miszerint Petneházy eredetileg Dávid volt, és nem Ferenc, illetve hogy valószínűtlen, hogy Telli, Abdi pasa lánya éjnek évadján egyedül sétálgathatott ki-be a palotából. Ugyanő fedezi fel, hogy Jókai egy jelöletlen idézetet is beillesztett regényébe: a szöveg elején a Budáról szóló passzus felvezetéseként közölt városlajstrom szó szerinti fordítása Hammer- Purgstall krónikája egyik részének.[12]

„Három első volt a három szultáni székhely, Sztambul, Drinápoly és Brussa, azután a három szent város, Mekka, Medina és Jeruzsálem, azután Kairó, a hasonlíthatatlan; majd Damaszkusz, a paradicsomként illatozó; Bagdad, az üdv hazája; ezután következett Buda: az izlám védbástyája Európában, az ozmán birodalom zárja és kulcsa.”[13] A narrátor ezzel a „katalógussal” vezeti be azt a gondolatot, miszerint a törökök igencsak elhanyagolták a várost, csupán stratégiai szempontból vették számításba. És valóban: az idézetből kiderül, hogy Buda nem volt sem székhely, sem szent város, sem az iszlám-török kulturális közeg melegágya, csupán „védbástya”. Buda „zárként és kulcsként” arra volt hivatva, hogy határvonalként szolgáljon, így az iszlám vallás kultuszhelye helyett az iszlám nép lakhelyének falaként funkcionált. Buda azelőtt központi funkciót töltött be, a török hódoltság alatt elsorvadt, az ország szíve helyett képletesen a birodalom pajzsa lett. Ez a degradálódás ahhoz vezetett, hogy a stratégiai megerősítés mellett a törökök csupán legfontosabb kényelmi eszközeiket honosították meg a városban (fürdők, küllíyek = épületegyüttesek), a lakóházakat hagyták elpusztulni, az eredeti épületek funkcióit pedig stratégiai-katonai, olykor kulturális megfontolásból módosították.[14]

A fentebbi mondat olyan „tételmondat”, amivel a narrátor a Budáról írottakat, a város bemutatását felvezeti. Feladata ezzel az, hogy a cselekmény kontextusának megteremtésével az eredeti funkciójába majdan visszaálló város kapcsán éppen ezt a visszaállást (illetve ennek előzményeit) érzékeltethesse. Több érdekes megoldással él, és bár a Budáról írottak – a bevezető egységet követően – a szövegben a továbbiakban szétszóródnak, az események narratíváját a város szuverén narratívája ugyanúgy követi.

A tér és idő összekapcsolására tett kísérletek a bevezetőben olvashatók (vissza): „Terhedre volt a nagy hatalom, amit Mátyás király hagyott rád, alig vártad, hogy azt apró darabokra feloszthasd; sok embernek jusson belőle, senkié se legyen.”[15] – A narrátor Hunyadi Mátyás uralkodását helyezi el a szöveg sajátos történelmi szakaszának kezdőpontján mint aranykort, amit a – mitológiá(k)ban olvasható folytonos degradálódáshoz hasonlóan – pusztulás követ. A történelmi aranykor képzete felveti azt a szövegből jól visszakereshető tényt, hogy a város egyben lenyomatát is adhatja a pompának. A város leírásakor így olyan narratív csomópontoknak számítanak a Mátyás aranykorára tett reflexiók, amikből a leíró jellegű narrációt követően az események is kibontakoznak. Mátyás palotája kapcsán például ezt olvashatjuk: „…a nagy levelű falfüvek közt látszik még néhol a dicsőséges címer: a gyűrűs holló; fölötte ott lengnek a basák lófarkas zászlói.”[16] A továbbiakban szó esik még arról, milyen változások történtek a palotában, mi lett a fogadóteremből, a trónteremből, a könyvtárból. Szinte minden helyiségben – és ezzel eme narratív csomópontok második jellegzetességére hívnám fel a figyelmet – megvalósul a Budában jelenleg domináns nép és kultúrájának újraíró tendenciája, hiszen ahogy a Mátyás-címer felett ott lengnek a lófarkas zászlók, úgy a fogadóteremből őrszoba lett, ahol a falat díszítő festmények, az egyes elvont fogalmak allegorikus alakjai most fogasokként funkcionáló szögekkel vannak tarkítva, a trónteremből dohányzószoba lett, és a díszeket mindenhol arab írás fedi, a könyvtár pedig – mint a magyar bölcsesség metaforája – eleinte praktikus okokból a pincébe került, ám ezután még a külhoni kutatók sem merték meglátogatni. A csomópontok sajátos jegyeihez tartozik, hogy „pusztán” az újraírás tényén túl, illetve ebből következően az írás aktusát olyan allegorikus-szimbolikus játékba hozzák, amiben a szöveg egésze részt vesz, kialakítva ezzel a történelem interpretációjának egy sajátos formuláját. A narratív csomópontok jellemzői kölcsönösen erősítik és kiegészítik egymást, irányításuk alatt tartják a szöveget, és a benne foglalt eseményeket, a várost mint kontextust pedig – ahogyan erre korábban már utaltam – egyenrangúvá teszik a tulajdonképpeni történettel.

Amikor a regényben Ihanzádé elhatározza, hogy felfedi Petneházy előtt Telli valódi személyiségét, egy szökőkútnál beszél meg vele találkozót. A csiga-szökőkút olyan narratív csomópont, amely metaforikus telítettségében több szempontból is elágazásként funkcionál. A narrátor a következőképpen ír róla: „Egy nagy, márványból faragott tengeri csigahéj alakja volt az, mely a medencét képezé; a csiga minden rovátkájába egy-egy tartomány címere volt domborul kivésve, mik Magyarországnak hódolnak, közöttük volt még Austriáé is, ami azt bizonyítá, hogy e szökőkutat Mátyás király Bécs bevétele után emelteté. Hajdan gazdagon csorgott e nevezetes csigateknő rovátkáin alá a víz, mit a budai hegyekből vezettek idáig égetett cserépcsövek; most már megromlott a vízvezető, s a gyér nedv cseppenkint hull alá a címerekről, mik nem tartoznak Magyarországhoz többé, mintha siratná a gyönyörűséges múltat s a szomorú jelent.”[17] A csiga egyúttal a volt Magyar Királyságot (is) jelképezi, hiszen a címerek úgy helyezkednek el rajta, ahogyan a címerek jelképezte tartományok helyet kaptak a királyság területén. A megváltozott idők lenyomatát adják a „könnyező címerek”, de Ausztriának, és ezáltal Bécsnek a szökőkút jelképrendszerébe való beillesztésével a város dísze metaforikus voltát a jövőbe vetíti: már a regény jelen idejében ismert tény, hogy a felszabadítók Bécsen át közelednek Buda felé, így – a már megjósolt, és sejthető – budai hatalomátvétel a Mátyás korabeli hódításokat és a történelem lineáris eseménysorát fordítják visszájára. A szökőkútnál találkozik Petneházy a jóssal, így szimbolikusan Buda visszavétele (Petneházy későbbi menekülésével) a Bécs meghódításának emléket állító jelképtől eredeztethető térben és időben egyaránt. A szöveg által a játék eme fázisára adott reflexió, hogy Abdi pasa az ostromkor a Bécsi kapunál esik el, amikor a kapun átrohanó, szimbolikusan és ténylegesen is Bécsből érkező katonák elsodorják. Az, hogy Bécs – szövegbeli szimbolikájától eltekintve – milyen vészjósló jelkép a török befogadó közeg számára, jól példázza az imám egyik megnyilatkozása, miszerint „Bécs felszabadulása óta nekünk nincs maradásunk Magyarországon többé. A háromkezű birodalom most nem három karral támad, hanem három karral védi magát.”[18]

Az eredeti helyzet kialakulásának törökökre nézve mind terhesebb gondolata még nem jelenti azt, hogy ők maguk ezzel megpróbálnák menteni a menthetőt, és újraírnák, illetve visszaírnák a történelmet. Az újraíró tendencia az elmúlt közel százötven évben elég nagy méreteket öltött ahhoz, hogy egyszerűen destruálni, dekonstruálni lehessen. A város már berendezkedett (illetve mindvégig készen állt, hiszen végvári pozícióba került) az ostromra, kerületeit a sáncok alakították ki, de ezt megelőzően már el kellett viselnie az átvevő kultúra létéhez elengedhetetlen változásokat: a Szent György templom képe jól mutatja, hogyan lettek furcsa „hibridek” az eredeti épületekből. A templom egyik fele mecsetté vált (kulturális jellegű transzformáció), másik fele lőszerraktárként szolgált (funkcionális transzformáció), ám félig-meddig így is megmaradt külsőségében templomként, hiszen ahogyan a narrátor, úgy Petneházy is ilyen formában érzékeli. Az újraírás nem tudta teljesen érvényteleníteni az eredetit: Mátyás-címere még látható, a szögekkel telivert freskók is látszanak, és bár a trónt elszállították onnan, a dohányzóvá „avanzsált” teremben így is felfedezhetők a mitológiai alakok az arab firkák mögött, és a rendkívül performatív latin idézet is: „Aspice MATHIAE micuit quo tempore REGIS, Natalis Coeli, qualis utroque fuit.” (Nézd meg, hogyan fénylett az égbolt Mátyás születésekor, s milyen volt mindkét oldalán.)”[19] Az asztrológia pártolásáról is elhíresült Mátyáshoz kapcsolható idézet igazi lelőhelye nem ismert,[20] de a török uralom idején való megléte a többi fellelhető nyommal együtt a város testét olyan palimpszeszt lappá teszi, amiről könnyen előhívható a felülírt szöveg. Az újraírás nyomai így éppen azáltal olvashatók, hogy az új írás nem törölte az előzőt, csak felülírta. A történelemre vetítve ugyanez azt jelentheti, hogy a múlt nem törlődött a kollektív emlékezetből, a jelen és a jövő perspektívájából könnyűszerrel visszaolvasható. A történetírás hasonlóan kezeli a múlt eseményeit: igaz, a történetíró kénytelen szelektálni, ám így is visszanyúlik a múlthoz. A török történetírás (legalábbis a regényben elbeszéltek szerint) nem a történetírás tradicionális ágát műveli, hanem főleg a jelenre koncentrálva próbál emléket állítani az uralkodónak. A narratív csomópontok allegorikus-szimbolikus játékot eredményező hatását minden bizonnyal a trónterem dohányzóvá alakulása példázza a legplasztikusabban. Az uralkodás performatív funkcióinak teret adó trónterem Abdi pasa idejében dohányzószoba, az iszlám népek kedvelt tevékenységének helyszíne. A két dolog (az uralkodás és az uralkodást helyettesítő pótcselekvések, mint a szórakozás) egymással oppozícióba állítható, ahogy erre éppen Abdi pasa utal, a török birodalom vesztét a szultán, ezzel együtt Sztambul dilettantizmusa okozza: „A karok még erősek, de a fő, de a szív rossz, erőtlen.”[21] A budai imám meséli el Petneházynak, hogy a szultán mindennapjaihoz köthető jelentéktelen eseményekkel van tele a történelemkönyv, amit a szultán több esetben erőszakkal egészíttet ki (ha nem történik semmi, hozzávág valamit az írnokhoz, és ezt íratja le vele). Ugyanakkor „ami meg van írva, ki nem lesz törölve” – igaz ez az Abditól származó kijelentés a kontextusra, amiben elhangzott (azaz Abdi egy lehetséges történelem részeként feltételezi a furcsának tűnő jóslatot, Buda visszavételét), a városképre (régi emléknyomok a török építkezések ellenére fennmaradtak), Mátyás palotájára (az írás csak felülírt, nem újraírt), de a török történetírásra is, amely így az utókornak egy hatalmát eltékozló, személyiségét a történetírók munkáin jól tükröző szultán (és birodalom) képét adja.

A történetírás mikéntjére adott reflexiókat ezzel szemben teljességgel újraírja az ostrom. Az újraírás viszont jelen esetben törlés, hiszen az eredeti kulturális kódok válnak újból dominánssá, az eredeti (emlék)nyomok lesznek értelmezhetők a „hatalmát” visszaszerző közeg számára. A törlés aktusa kettős: a törökök által alapított és konstruált nyomok egy részét valóban letörli a láthatatlan kéz, „mint avatag írást, melyet nem érdemes olvasni az utókornak”, de bizonyos nyomoknak megkegyelmez. Mi dönthet egy török nyom sorsáról? Az, hogy az új alapokban gyökerező nyom interpretálható-e a régi nyomokat megalkotó eszköztár segítségével. Ilyen alapon kellett felszámolni az ostromállapotra utaló jegyeket, az eredetileg templomként funkcionáló mecseteket régi állapotukba visszaállítani, de a török fürdők például fennmaradhattak a kulturális szűrőn, hiszen a törökök kényelmén kívül a magyarok kényelmét is szolgálhatták. Az így ambivalenssé vált törlési folyamatot azonban nem olvashatjuk ki Az utolsó budai pasából, hiszen az ostrom végeztével a történeti szál, Funkenstein halálával pedig Jókai poétikai szála is megszakad. Csak következtetni lehet arra, hogy a városkép nagyjából visszanyeri eredeti külsejét az ostrom után, és az újabb kulturális kódváltás nem jár negatív következményekkel.

„Reszkettek-e Budavárnak falai romlásuk előérzetében? hajladozott-e a lófarkas zászló a palota ormán szélcsendes időben? nem égtek-e az aranyozott betűk a szeráj ajtai fölött, valahányszor a szultán keresztülment rajtuk? nem reccsent-e mindig egyet a trón, midőn fellépett rá? közeleg a végveszély Budavár ellen!”[22] – az idézett narrátori kijelentés az ostromot vetíti előre, de az ostrom végkimenetelét illetően a regény elsődleges kontextusában (a megjelenés idején) olvasók, és a szöveg mai olvasói sem kételkedhettek – már a regényt legelején. A némileg ironikus szöveghelynek tudható be, hogy a Jókai-regény címében nem a főszereplő, hanem a főszereplő győzelmével megakasztott török uralom szimbolikus vezetője szerepel. Abdi, az utolsó budai pasa többnyire külső ingerekből következtethet a Végre (sztambuli híradások, a jóslat), bár tagadhatatlan, hogy ő maga is sejti, és tudatában van a bukásnak. Mégis Petneházy az, aki az ostrom idején a narráció középpontjába kerül, és nemcsak a regény „szerelmi szálának” köszönhetően. A narráció az ostromlók szemszögéből tudósít, a védekező törököket a narrátor csak „pillanatfelvételek” erejéig fűzi a cselekménybe. Petneházy a város eredeti befogadó közegének tagja, ismeri a várost, de nem véletlen, hogy éppen az ostromot megelőzőleg tulajdonít jelentést egy narratív csomópontként működő dolognak. A katona Ihanzádéhoz sietve lesz figyelmes arra, hogy a Szent György téri templom mártírjainak fejét a törökök levágták. Ahogyan olvasható ez a kultúravált(oztat)ás nyomaként, úgy a felfedezés aktualitása (méghozzá Petneházy szemszögéből) az eljövendő változást vetíti előre. Ne feledjük, hogy Petneházy lesz az első, aki a vár falaira lép, így Abdi konstruált dominanciáját a címlapon (az olvasás végére kiderül, hogy a cím „hamis”, a főszereplő mögöttes jelentéssel bír), és a valóságban is (Petneházy sikerét követi a többi ostromló Budára jutása) a tényleges főszereplő töri meg.

Az ostrom végeztével a török uralom a kollektív emlékezet részévé válik. Alapvetően „negatív előjelű” az emlékezet ezen szegmense, de nemcsak a történelem, hanem a város szempontjából is. Buda csak közel egy század elmúltával, a 18. század közepétől kezdi majd visszanyerni korábbi státuszát, s a folyamat majd a kiegyezés után az új város, Budapest megalapításának aktusához vezet. Buda regénybeli helyzete a rabigába hajtott magyar nemzet szimbólumaként a narratív kerettel többszörösen megerősödik. Jókai regényének didaktikus horizontját a szöveg elején megfogalmazatt kérdésre a befejezésben található direkt válasz adja: „Azóta sok víz és – sok vér lefolyt Buda alatt; a hatalmas török nemzetről úgy beszél a világ, mint egy nagy tüneményről, mely volt, és múlni indul; a szegény, sokszor elfelejtett magyarról pedig úgy, mint egy becsületében halhatatlan népről, mely megvan és meglesz…”[23] A „halhatatlan magyar nép” Buda látszólagos halhatatlanságával egészül ki, igaz, a „végtelenbe” vetett hitet immár egy új város egyik részeként érzékelteti. Buda (immár Budapest) helyzete mindig is a magyarok helyzetének reprezentánsa: a főváros a szív szerepét tölti be az ország testében, a legérzékenyebben reagál az országot ért ingerekre. Az utolsó budai pasa, ha történelmileg nem is teljesen hitelesen, de jól mutatja a török hódoltság alatt a város szerepét. Minden parabolisztikus-didaktikus mellékzöngéjével együtt a történetírás szépirodalmibb változatának mintája, elsősorban hangulat- és gondolatébresztő szöveg, ám a történelmi munkákkal összeolvasva hűen szolgáltat lenyomatot egy borús korszakról és az eredeti kontúrjait mára elvesztett egykori városról.

[1] White, Hayden: A történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás. In: Testes könyv. Szerk.: Kiss Atilla, Kovács Sándor, Odorics Ferenc. Ictus – JATE Irodalomelméleti Csoport, Szeged, 1996. I. k. 334. old. Ford.: Novák György.

[2] Uo. 336. old.

[3] Uo. 354. old.

[4] Collingwood, Robin G.: A történelem eszméje. Gondolat, Budapest, 1987. 308–309. old. Ford.: Orthmayr Imre

[5] Jones, Arnold H. M.: Augustus. Gondolat, Budapest, 1976. ford.: fődény Endre.

[6] Burke, Peter: Az eseménytörténet és az elbeszélés felélesztése. In: Narratívák 4. A történelem poétikája. Szerk.: Thomka Beáta. Kijárat, Budapest, 2000. 39–41. old. Ford.: Kisantal Tamás

[7] Uo. 42–50. old.

[8] White I. m. 345. old.

[9] Rajka egyenesen így fogalmaz: „[Jókai – V. A.] elbeszélése a magyarságnak egyik legszomorúbb korszakában, az abszolutizmus idején, felemelő biztatásul szolgált a csüggedőknek, a magyar irodalomban pedig e nevezetes hadi tettnek csaknem páratlanul álló, magas színvonalú megörökítése.” Rajka László: Az utolsó budai pasa. Jókai elbeszélése. Irodalomtörténeti Közlemények, 1936/3. 304. old. Hegedűs is felveti, hogy a regény a Bach-korszak hattyúdalát is szimbolizálhatta. Vö. Hegedűs Géza: Utószó. In: Jókai Mór: Az utolsó budai pasa. – A debreceni kastély. Szépirodalmi, Budapest, 1976. 171. old.

[10] Czunya Miklós: Jókai töröktárgyú regényeinek forrásairól. Budapest, 1934. 17. old.

[11] Rajka László I. m. 294; 303. old.

[12] Uo. 296. old.

[13] Jókai I. m. 9. old.

[14] Bácskai Vera–Gyáni Gábor–Kubinyi András: Budapest története a kezdetektől 1945-ig. Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2000. 68–70. old.

[15] Jókai Mór I. m. 7. old.

[16] Uo. 9. old.

[17] Uo. 34–35. old.

[18] Uo. 20. old.

[19] Uo. 10. old.

[20] Szathmáry László szerint a könyvtárteremben volt olvasható. Vö. http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/hidverok/matyas-02.html

[21] Jókai Mór I. m. 10. old.

[22] Uo. 45. old.

[23] Uo. 81. old.